Harckocsik a második világháború után

                         Harckocsik a második világháború után

1. A technikai fejlesztés irányai, jellemzőbb típusok

A második világháborút követő évtizedekben a fejlődést alapvetően meghatározta az atomfegyver megjelenése és elterjedése, az egymással szembenálló két gazdasági és társadalmi világrendszer kialakulása, és a gyorsütemben változó tudományos technikai forradalom. A termelő erők rohamos fejlődése lehetővétette, hogy a nagyhatalmak tömegesen állítsanak elő új haditechnikai eszközöket, illetve korszerűsítsék a régieket. A gyökeres változás nem hagyta érintetlenül, nem csak a fegyverzetet és technikát, kihatott a szervezet és a harceljárás változására is, hadászati és harcászati szinten egyaránt. A hadtudomány és a hadművészet háború utáni fejlődésének négy nagyobb periódusát különböztethetjük meg. Az egyes időszakok között nincs éles határ, de tartalmuk lényegét tekintve mégis eltérnek egymástól.

Az első periódust a háború végétől az 1950-es évek elejéig számoljuk. Ezen időszakban dolgozták fel a háborúban szerzet gazdag tapasztalatokat, és ennek eredményeit igyekeztek hasznosítani a fegyverzet és technika korszerűsítésében, illetve a haderők szervezetének és a harceljárásának az új követelményekhez való igazításában. Az időszak végén azonban az atomfegyver egyre szélesebb körű elterjedése következtében ellentmondások keletkeznek a régi módszerek és az új lehetőségek között.

A második periódust az 1950-es évek elejétől a végéig számoljuk. Ebben az időszakban a tömegpusztító-fegyverek tömeges elterjedése forradalmi változást idézett elő a hadtudományban, ezt a hatást csak fokozta a különböző rakétarendszerek megjelenése, az elektrotechnika elterjedése. Mindezek változást okoztak a haderők szervezetében, új fegyverzetet, technikai eszközparkot és alkalmazási módszereket követeltek. Ezek párosulva a világban meg lévő egymást kölcsönösen kizáró politikai rendszer létével. Felrémlett egy atom világháború rémképe.

A harmadik periódust az 1960-as évek elejétől, az 1980-as évek végéig számoljuk. Ezen időszakban a haderőket újabb nagyhatású rakéta-atomfegyverekkel szerelték fel, nagyobb teret hódított az elektrotechnika, számítástechnika, vezetés és irányítás technika, az automatizálás és sorolhatnánk még az új vívmányokat, amelyek a haderők alkalmazhatóságát, annak módját és lehetőségét befolyásolták. Kialakították ezek befogadásához és alkalmazásához szükséges szervezeteket, alegység szinttől seregtest szintig. Kidolgozták a hadművészet új követelményeknek megfelelő elveket és módszereket. Természetesen ezek hatással voltak a hagyományos fegyvernemek, így a harckocsi csapatok új technikai eszközeinek kifejlesztésére, szervezeti kereteinek és harceljárásának módosítására is.

A negyedik periódust az 1980-as évek végétől számoljuk. A bipoláris világrendszer megszűnésével, lényegesen csökkent az atom világháború lehetősége. Ugyanakkor szaporodtak és intenzívebbeké váltak a helyi háborúk. Egyre több állam rendelkezik atom- fegyverrel, és teljes biztonsággal nem zárható ki, hogy adott esetben nem fogják alkalmazni. A világbékéjét lényegesen nagyobb mértékben fenyegeti a nemzetközi terrorizmus és a migráció. Mindezek új kihívásokként fogalmazódnak meg a haderők technikai, szervezeti és alkalmazási módszereinek fejlesztése terén.

Az eddig bemutatott négy időszakban, az elsőt és a negyediket leszámítva kis túlzással azt állíthatjuk, hogy a szárazföldi haderőnem csapatainál az atomeszközök alkalmazására képes rakétacsapatok váltak a hadműveletek végrehajtásának főeszközeivé. A harckocsi csapatok-különösen csak hagyományos eszközök alkalmazása esetén-ennek ellenére nem veszítettek jelentőségükből. A harckocsik ugyanis a rakéta- és tüzércsapatokkal, a légi deszantokkal, a gépesített lövészekkel együttműködve ma is a szárazföldi csapatok csapásmérő erejét alkotják, természetesen nem nélkülözhetik a légierő, és esetleg más haderőnem(ek) támogatását. Az elmúlt évtizedekben a harckocsik fejlesztésében lényegi változás következett be. Erősödött páncélvédettségük, tűzerejük, a löveg stabilizátorok bevezetésével növekedett a mozgás közbeni tüzelés találati pontossága, az optikai illetve a lézer távmérők alkalmazásával, melyek 500 -10000m-ig képesek 10 -20m-es eltéréssel céltávolságot meghatározni, növekedett a cél első lövéssel való eltalálásának lehetősége. A harckocsik alap fegyverzetévé a 100-130mm-es huzagolt vagy sima csövű lövegek és 2-3 géppuska vált. Harckocsik elleni harcra e lövegek űrméret alatti (nyíl) és kumulatív hatású lőszereket is felhasználhatnak. Egyes harckocsiknál a löveg mellett irányított páncéltörő rakétát is rendszeresítettek. Figyelmet fordítottak a harckocsik belső terének hermetikus lezárására, ezt követelte a vízi akadályok víz alatt történő leküzdésének biztosítása, melyet 5m-es víz mélységig oldottak meg, másrészt a kezelőszemélyzet tömegpusztító-fegyverek hatása elleni megóvásával függ össze. Az éjszakai harctevékenységet teszi lehetővé az infra technika bevezetése. Új üzembiztosabb hajtóművek és erőátviteli szervek növelték a harckocsik sebességét, manőverező képességét, hatótávolságát. Ezzel együtt korszerűsítették a futóműveket és a páncéltest kialakítását is.

Napjainkban is, úgymint korábban, a feladattól, fegyverzettől és súlyuktól függően megkülönböztetünk könnyű, közepes és nehéz harckocsikat. Könnyű harckocsinak tekintjük –a kb. 20t. súlyig terjedő harcjárműveket-, melyek főleg különleges-, deszant-, felderítő feladatokat látnak el. A páncéltest kialakítása és a vízi hajtómű beépítése alkalmassá teszi őket, vízi akadályok úszva történő leküzdésére, illetve megoldható légi szállításuk is. Általában 70-80mm-es löveggel és géppuskával rendelkeznek, mely kellő tűzerőt biztosít számukra. Közepes harckocsik –súlya 40t-ig terjed- ők, képezik a harckocsi csapatok főerejét és döntő többségét. Feladatuk a lövészcsapatok támogatása, az ellenséges harckocsik, tűzfegyvereinek és élőerejének megsemmisítése, a siker nagymélységben való kifejlesztése stb. Nehéz harckocsinak- a 40t felettisúlyú harcjárműveket nevezzük- fő feladatuk az ellenség harckocsijai és tűzfegyverei elleni harc, illetve a tábori védelmi építmények rombolása, a megerődített védőállások áttörése. A háború után néhány évig gyártottak még 60t körülisúlyú kifejezetten nehéz harckocsikat, ezek azonban az utóbbi évtizedekben kiszorultak az alkalmazásból. Kialakult a 30-50t közötti ideális harckocsi súly. Ezek vékonyabb páncélját a nagyobb tűzerő és a manőverező képesség ellensúlyozza. Napjainkra e közepes harckocsik gyártása vált általánossá.

A harckocsikon kívül jelentős számban alkalmaznak más páncélozott harcjárműveket is. Mint például különböző harckocsialvázra épített rakétahordozókat és –indítókat, önjárólövegeket, önjáró légvédelmi tüzér és rakéta eszközöket. Különböző műszaki gépeket, hídvető harckocsik, darus és vontató járművek stb. Külön kategóriát képeznek a gépesített lövészcsapatok szállítóeszközei, melyekre a gyalogság és a harckocsik szoros együttműködése és egymás kölcsönös biztosítása érdekében van szükség. Másrészt a páncélozott szállító harcjárművek fejlesztésének felgyorsítását igényelte az atomfegyverek elterjedése is. Az 1960-as évektől a lövészcsapatok fegyverzete kiegészült különböző rendeltetésű lánctalpas és kerekes, úszó és nem úszó, korszerű rakéta és lövészfegyverzettel felszerelt páncélozott szállító harcjárművekkel. A velük szemben támasztott követelmény lényege az volt, hogy képes legyen legalább egy lövész raj szállítására, védje az állományt a gyalogsági fegyverek tüzétől, illetve a bombák, tüzérségi lövedékek és aknagránátok repeszeitől, valamit hermetizálással óvjon a vegyi- és sugárzó anyagok hatásától.

A fegyverzet és technika fejlődésével párhuzamosan szervezeti változások is bekövetkeztek. A részletezés nélkül néhány fontos elemet mutatunk be. 1946-ban, a szovjet hadseregben a lövészhadtestek két lövészhadosztályból és egy gépesített hadosztályból szerveződtek. Ez utóbbi hadosztályban két harckocsi ezred és egy páncélozott szállító harcjárművekkel felszerelt ezred tartozott. A lövész hadosztályok állományába harckocsi –rohamlöveg ezred, a lövész ezredekhez pedig rohamlöveg üteg került. Később a harckocsi-rohamlöveg ezredeket harckocsi ezred, a rohamlöveg ütegeket harckocsi zászlóalj váltotta fel. A szervezés fokozatosan a teljes gépesítés felé haladt.

Az atomfegyver elterjedése még inkább fokozta a harckocsi csapatok jelentőségét és a teljes gépesítés megvalósítását. Mert csak így képesek az atomcsapások eredményeinek gyors kihasználására. Az atomfegyver elsődlegességének hangsúlyozása mellett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyedül nem képesek valamennyi feladatott megoldani. Ezért nagy erőfeszítéseket tettek a hagyományos fegyverzet korszerűsítésére, és új fegyverek létre hozására. Az új eszközökkel szemben támasztott követelmények mindenek előtt az általuk végrehajtható feladatok szélesítésére irányul. Mint például: a lőtávolság, a tűzerő, a találati valószínűség, a védettség, a manőverező képesség, egyszerű kezelhetőség és gyorsaság, megbízhatóság, működési stabilitás, sebezhetetlenség, egyszerű üzemeltetés növelése stb. Mindszélesebb körben alkalmazzák az elektrotechnikát, a lézer-, infra- és számítástechnikát, az irányítási folyamat automatizálását stb.

A páncélzat és a páncéltörő fegyverek közötti több évtizedes váltakozó kimenetelű küzdelem, ma a harckocsik életképességének fokozása nem egyszerűen a páncélzat vastagságának növelése lehet, mely megoldások a legújabb típusú harckocsikon már megjelentek.

Az elmúlt hetven év minden harckocsi típusát hely hiányában bemutatni nem tudjuk, ezért önkényesen a nagyhatalmak néhány jellemző eszközét mutatjuk be.

Amerikai Egyesült Államok:

A második világháborús M26-os közepes harckocsi továbbfejlesztéseként 1951-re hozták létre az M47 General Patton típusjelű közepes harckocsit, új tornyot és 90mm-es löveget kapott, ellátták távmérővel is. 1951 és 54 között gyártották, előbb csak az amerikaiak később a NATO országokban is rendszeresítették. Korszerűsített változatát M48A2 Gemeral Pattont 1954 és 1966 között gyártották 16 változatából 12000db-ot építettek. Volt olyan széria, amelyet 105mm-es löveggel, illetve Diesel-motorral gyártottak, egyes változatok új távmérőt és infravörös műszereket kaptak.

A háború végén felmerült egy erős páncélzatú nehéz harckocsi létrehozásának igénye. Több kísérlet után végül is 1947-ben hozták létre az M103 típus jelű 120mm-es harckocsi löveggel szerelt változatot. 1954-ig 200db-ot, kis szériában gyártották. A páncélos hadosztályok nehéz harckocsi ezredeit akarták ellátni velük. 1955-től Európába a 7. amerikai hadsereghez 54db érkezett. A nagy kaliberhosszúságú lövegének páncéltörő és űrméret alatti gránátjainak kezdősebessége 1067m/s, illetve 1300m/s volt. Ezért a viszonylag nehéz páncélosok elleni távolharcra épült, de a 820LE-ös Ottó-motorja a nagy súlyhoz képest gyengének bizonyult. Később az M60-as harckocsikkal váltották fel.

Az amerikai hadseregben a hosszúideig gyártott M48-as sorozat felváltására, 1958-tól rendszeresítették az M60-as sorozatot. Az előbbi típus jól bevált megtartották, illetve kisebb módosításokat végeztek. Mindenek előtt egy 720LE-s Diesel-motort kapott. Az amerikai hadseregben ezt a sorozatot építették először nagy szériában Diesel-motorral. A tűzerő fokozására 105mm-es harckocsi lövegét optikai távmérővel és tűzvezető számítógéppel látták el, megoldották a löveg stabilizálását is. 1958-tól 1962-ig gyártották. Ekkortól tértek át a megerősített M60A1 változat összeszerelésére. 1965-től az M60-as alvázára lézeres irányítású rakétát alkalmaztak, ennek érdekébe átalakították a tornyot és egy 152mm-es kombinált, sima csövű löveget építettek be, stabilizátorral. Ugyanakkor lézeres és optikai távmérőt és kombinált sugárvetőt kapott. A főcél, hogy bármely harckocsit 3000m-en belül leküzdhessen teljesült, de az M60A2-es harckocsi gyártását1974-ben leállították, mert magas volt a gyártási ára. Elsősorban Európában a 7. hadseregnél a páncéloshadosztályok támogató fegyvereként alkalmazták. Az 1973-as arab-izraeli háború rávilágított az M60A1 típus hiányosságaira, ezért 1974-től a módosított M60A3 típus gyártására tértek át. A löveget műanyag köpennyel látták el, módosították a toronyforgató hidraulikát. Ballisztikai tűzvezető számítógépet, lézeres távmérőt és passzív éjjellátó berendezést építettek be. A parancsnoki tornyot átépítették, és több lőszert helyeztek el benne. A Diesel-motor teljesítményér 900LE-re növelték. Ez a típus az, amely az utolsó az amerikaiaknál még a konzervatív harckocsi szerkesztési elveket követte.

Az amerikaiak már 1960-tól foglalkoztak egy új korszerű harckocsi kifejlesztésével, több prototípus kipróbálása és tapasztalatai alapján jutottak el az M1 harckocsi megalkotásához. Kialakításánál alapvető szempontnak tekintették a korszerű fegyverzetet, tűzvezető rendszernél a digitális számítógép alkalmazását, a lézer távmérő és a korszerű löveg stabilizátor beépítését annak érdekében, hogy mozgás közben is nagy legyen a találati valószínűség. 1980-ban rendszeresítették. Katonai szakértők véleménye szerint tűzerő, védettség és mozgékonyság tekintetében 1.5-2-szer jobb, mint elődje az M60A1 volt. Az M1 Abrams harckocsi felépítése klasszikus megoldású alapvető fegyvere egy 105mm-es huzagolt csövű két síkban stabilizált harckocsi ágyú, a harckocsi rendelkezik egy 12.7 mm-es és két 7,62mm-es géppuskával, és egy hatcsövű ködgránátvetővel. Erőforrása egy 1500LE teljesítményű gázturbinás motor, Üzemanyag javadalmazása 1800 liter, fajlagos üzemanyag fogyasztása 3761 l /100km, ez 20-30%-al több mint egy hasonló teljesítményű Diesel-motoré. Néhány hátrány mellett, fontos előnye a hosszú élettartam (19 000km futási norma) nagyon jó gyorsuló képesség és indíthatóság, halk üzemű működés, kis súly, kevés szerszám és alkatrész szükséglet. A harcjármű rendelkezik belső automata tűzoltó rendszerrel, és tömegpusztító fegyverek elleni egyéni védőeszközökkel. Korszerűsítését 1984 –ben kezdték, így jött létre az

M1A1 változat, alapvető eltérés, hogy 120mm-es sima csövű löveget kapott, melyhez több gránát típust fejlesztettek ki: M827 típusú páncéltörő gránátot, M829 típusú urán magvas nyíllövedéket, M830 típusú kumulatív páncéltörő lövedéket, M8301 típusú gyakorló gránátot és M832 típusú lőtéri gránátot. Az űrméret alatti gránát páncélátütő képessége 2000m távolságról 60 fokos bacsapódási szög esetén 220mm. A nagyobb löveg az erőforrás és az erőátviteli szervek korszerűsítését is megkövetelték. Továbbfejlesztése 1986-tól indult, új parancsnoki tornyot kapott panorámás, hőképes irányzó távcsővel. Sokmás újítás mellett fontos külömbbség az új típusú páncél, mely acélba burkolt kimerített urániumból készült, így tömörsége kétszerese az acél átlagos tömörségének. Súlya 68t. ennek ellenére i9gen mozgékony 72km/h, hatótávolsága 500km.

            Franciaország:

A második világháború utáni harckocsi fejlesztés első példánya az AMX-13-as könnyű harckocsi, melynek bázisán több különleges eszközt is kialakítottak. Fejlesztését 1946-ban kezdték, a prototípus 1948-49-re fejeződött be, sorozat gyártását 1952-ben indították. Az összes változatából az 1980-as évekig 8000db-ot állítottak elő. A különleges töltő berendezés, és a harckocsi sajátos torony kialakítása miatt kezelőszemélyzete 3 fő. Előbb 75, majd 90, végül 105mm-es huzagolt csövű löveggel építették. A később gyártottakhoz rendszeresítettek 3-3db „TOW” irányítható páncéltörő rakétát és 2-2db ködgránátvetőt. Miután a háború utáni harckocsi gyártás egyik legsikerültebb típusa igen széles körben elterjedt és magas a bázisán kialakított páncélozott járműcsalád nagy száma.

Az 1950-es években született a gondolata, egy új harckocsi létrehozásának, amely megfelel a követelményeknek. Franciaországban, 1960-ban készült el az AMX-30. Hosszú kísérletezés után sorozat gyártása 1966-ban kezdődött. Az évek folyamán mintegy 2000db-ot gyártottak. Felépítése a klasszikus megoldásokat követei. Alapfegyverzete egy 105mm-es huzagolt csövű löveg, mely nem stabilizált. 50db egyesített lőszer fér bele, melyek kumulatív illetve repeszrombolók lehetnek (a világítógránátot nem számítva). A huzagolt csőből kilőtt kumulatív gránátoknak csak a külső köpenye forog gyorsan, ez teszi lehetővé, hogy 90 fokos becsapódási szög esetén páncélátütő képessége 3000m-en 360mm. A harckocsi tűzvezető rendszeréhez tartozik a nappali és éjszakai irányzó távcső, a tűzvezetést a parancsnok és az irányzó egyaránt vezetheti. A harckocsi hamar korszerűtlenné vált. 1979-ben készült el a korszerűsített változat az AMX-30B2 változat. Új integrált számítógépes tűzvezető rendszert, lézertávmérőt, televíziós célfelderítő berendezést, löveg stabilizátort, nagyobb teljesítményű motort, korszerű erőátviteli rendszert és tömegpusztító fegyverek elleni védelmet kapott. 105mm-es lövegéhez új űrméretalatti osztott páncéltörő lőszert fejlesztettek ki, kezdősebessége 1525m/s, páncélátütő képessége, 2000m-en 350mm. Leglényegesebb újítás a tűzvezető rendszer és a legsebezhetőbb pontokon a réteges páncélzat. Sorozatgyártása azonban elmaradt. A harckocsival szembeni legújabb követelményeket 1986-ra fogalmazták meg, 1989-ben elkészült a prototípus, melyet Leclerc névre kereszteltek, automata töltő berendezése révén kezelőinek száma három fő. A harckocsi főfegyvere 120mm-es simacsövű harckocsi löveg, két alaplőszer típust használ, Volfram hegyű leváló köpenyes, űrméret alatti páncéltörő nyíllövedéket és kumulatív lövedéket. A harckocsi számítógépes harcirányító rendszere segítségével a személyzet irányítja és ellenőrzi a harckocsin belüli tevékenységeket.

            Nagy-Britannia:

A Centurion harckocsit az angolok még a háború alatt kezdték el fejleszteni, de csak 1949-ben rendszeresítették, több mint 4000db-t gyártottak belőle. Folyamatosan korszerűsítették, ezáltal igen stabil konstrukciónak bizonyult, így több országban is alkalmazták. Az utolsó változat jellemzői között megtalálható az aktív páncélvédelem is. Hátrányos oldala a gyengébb manőverező képesség. Főfegyvere több módosítás után 105mm-es huzagolt csövű harckocsi löveg, erőforrása egy 12 hengeres folyadékhűtéses benzinmotor. A Centurion bázisán hídvető, javító-vontató és műszaki harckocsit is kiépítettek. Utolsó változataiba dízelmotort és automata sebességváltót szereltek, illetve a legfontosabb helyeken aktív páncélvédelmet kapott.

Angliában az ötvenes években döntöttek egy korszerű harckocsi kifejlesztéséről, de a brit szokásoknak megfelelően a tűzerőt és a védettséget a manőverező képesség elé helyezték. Ez volt a Chieftain harckocsi család, első változata 1967-ben állt szolgálatba. A harckocsi főfegyvere egy 120mm-es huzagolt csövű löveg, füstgáz elszívóval és hő kiegyenlítő borítással. A löveghez űrméretalatti páncéltörő nyíllövedék és nagy robbanóerejű repeszgránát tartozik. Korszerű számítógépes, lézertávmérővel kombinált célfelderítő és tűzvezető rendszerének köszönhetően páncélosok elleni harcra 2000m távolságról hatásosan alkalmas. Valamennyi kezelője rendelkezik éjjellátóval, felszerelhető tolólappal és vízi átkelő készlettel. A család utolsó változata a Chieftain Mk5, mellső és oldalt páncélja rétegelt megoldású, lövege maradt, de a lőszere kiegészült plasztik töltetű páncéltörő-repesz gránáttal. Természetesen rendelkezik ködvetővel. Tűzvezető rendszere korszerűbb és van kétsíkú stabilizátora. Erőforrása egy hathengeres kétütemű, folyadékhűtéses vegyes üzemű motor, erőátviteli rendszere igen korszerű. Rendelkezik atomvédelmi berendezéssel és víz alatti átkelő készlettel. A harckocsi bázisán harckocsi vontatót, páncélos javító-vontató járművet és hídvetőt is kifejlesztettek. Az 1970-es évek egyik legkorszerűbb harckocsija volt.

A legújabb brit harckocsi a Challenger, felépítése klasszikus, a páncéltest és a torony rétegelt páncélból készült. Főfegyvere egy 120mm-es huzagolt csövű harckocsi ágyú. Lőszerei: wolfram keménymaggal készült űrméretalatti páncéltörő, kumulatív páncéltörő repesz, a legújabbaknál megtalálható a kimerített uránium hegyű páncéltörő nyíllövedék is. Rendelkezik ködgránátvetővel, kétsíkú stabilizátorral. Automata tűzvezető rendszere lézer távmérőből, lőelemképzőből áll. A kezelők tevékenységét passzív éjjellátó és irányzó műszerek segítik. Erőforrása és erőátvitele egységes rendszerű, 12 hengeres négyütemű folyadékhűtéses dízelmotor (895kW teljesítményű.) Felszerelték tömegpusztító fegyverek elleni védelmi berendezéssel, automata tűzoltó rendszerrel, lézer sugárzásjelző készülékkel, víz alatti átkelő készlettel. A Challenger az Öbölháborúban bizonyította harci hatékonyságát.

            Németország:

A Bundeswehr szárazföldi erői harckocsi csapatainak nagyobb részét az 1965-ben rendszeresített Leopárd-1harckocsi család típusai alkotják. Többször módosították, ezek a változatok a következők: Leopárd-A1, A2, A3 és A5. Az európai NATO országokon kívül Ausztráliában is alkalmazzák. A harckocsi klasszikus felépítésű, de a torony már rétegelt páncélból készült, a festése részben elnyeli az infrasugárzást. Főfegyvere a 105mm-es huzagolt csövű ágyú, mely hőszigetelő borítású és füstgáz elszívóval ellátott. Lőszerei: leváló köpenyes szárnystabilizált és e nélküli, páncéltörő nyíllövedék, Robbanó töltetű csúcsos páncéltörő gránát, nagy robbanóerejű rogyókúpos repeszgránát, egyéb speciális lövedékek. A lőszerek egyesített kialakításúak. Az utolsó korszerűsítés után tűzvezető rendszere elektrohidraulikus kétsíkú stabilizátorból, optikai távmérős irányzótávcsőből, kristálylézer távmérőből (400-10 000m-ig), tűzvezető számítógépből, 1200-1500m hatótávolságú TV-rendszerű éjjellátó készülékből áll. A harckocsi víz alatti átkelő készlettel 4m mély víz leküzdésére képes. Erőforrása egy 10 hengeres folyadékhűtéses, vegyes üzemű, dízelmotor (820LE). Rendelkezik tömegpusztító fegyverek elleni túlnyomásos védelmi berendezéssel és automata tűzoltó rendszerrel.

A Budeswherben 1979-ben jelent meg a Leopárd-2 harckocsi család, az előző változattól a nagyobb tűzerő és páncél védettség, valamint korszerűbb tűzvezető berendezés különbözteti meg. Felépítése hagyományos hasonlít a Leopárd-1-hez, de a világ legjobb harckocsijai között tartják számon. A páncéltest és a torony is rétegelt páncélból készül. A küzdőteret a motor- és erőátvételi tértől robbanás biztos páncélfal választja el egymástól. Főfegyvere egy 120mm-es krómozott falú sima csövű ágyú, melyet elláttak füstgáz elszívó berendezéssel. Lőszerei egyesítettek, részben elégő hüvelyűek. Típusai: leváló köpenyes, űrméret alatti, wolfram kemény magvas, páncéltörő nyíllövedék, többcélú (repeszgránát és kumulatív) töltet kombinációjú, mely alkalmas élőerő és páncélozott célok ellen is. Harckocsik ellen 2200m-ig hatásos. Tűzvezető rendszere kétsíkú elektrohidraulikus stabilizátorból, kristálylézer távmérőből, melynek mérési tartománya 200-9900m_+ 10m eltéréssel, tűzvezető számítógépből, stabilizált irányzó távcsőből, hőképes (termovízios) éjszakai műszerből, mely 2500m-ig hatásos és a parancsnok is használhatja. A tűzkiváltást az irányzó és a parancsnok is végrehajthatja. A tűzvezető számítógép összegyűjti a pontos lövéshez szükséges cél- és egyéb adatokat, értékeli azokat és a számított érték alapján, meghatározza a lőszertípust és a célzott lövés leadásához szükséges összes adatokat, az irányzótávcső látómezejében tájékoztatást ad a lőszertípusról, a céltávolságról és arról, hogy az adott helyzetben a céleredményesen leküzdhető-e vagy sem. Mindenkezelő passzív éjjellátó berendezéssel is tájékozódhat. Erőforrása egy négyütemű, feltöltős, vegyes üzemű dízelmotor (1100kW). A kormánymű minden sebességfokozatban biztosítja a harckocsi különböző ívben történő fordulását. A harckocsi rendelkezik tömegpusztító fegyverek elleni védelmi és automata tűzoltó berendezéssel, valamint 4m mélységig víz alatti átkelő készlettel. A legújabb típus változatot a Leopárd-2A5-t 1995-ben adták át a csapatoknak. 4000 kisebb-nagyobb módosítást hajtottak végre. Növelték a ballisztikai védettséget, illetve a harckocsi eddig is rendkívüli megbízhatóságát, csökkentették üzemelési költségét. A harckocsi új műszereket kapott, többek között műholdas helymeghatározó rendszert.

Szovjetunió:

A háború után a Szovjetunióban a JSZ harckocsik mintájára még 1960-ig gyártottak nehéz harckocsit, ez volt a T-10-es, 122mm-es lövege jelentős tűzerőt, páncélvastagsága megbízható védelmet biztosított számára, de mozgékonysága elmaradt a T-54/T-55-ös harckocsiktól és osztott lőszere miatt tűzgyorsasága sem volt kielégítő. Így legfőbb feladatát a közepes harckocsik támogatását nem tudta végrehajtani. Ezért is hagyták abba gyártását.

A T-54/T-55 típuscsalád prototípusa 1947-ben készült el. Később több országban gyártották igen nagy mennyiségben, összesen 60 000-70 000db-ot gyártottak. A harckocsi főfegyvere 100mm-es huzagolt csövű harckocsi ágyú, rendszeresített lőszerei páncéltörő, betonromboló és repeszgránát. A T-54-es egysíkú-, a T-55-ös kétsíkú stabilizátorral szerelt. Egyes típusok csak 7,62mm-es párhuzamosított és homlokgéppuskával, a többi 12,7mm-es légvédelmi géppuskával is rendelkezett. AT-54-es kivételével infra eszközökkel is ellátták őket. Erőforrása egy 12 hengeres közvetlen befecskendezéses dízelmotor a T-54-é 520, a T-55-é 580LE. Víz alatti átkelő készlettel 5,5m mélységig képes folyóakadályt leküzdeni. A T-54-es kivételével tömegpusztító fegyverek elleni védelmi és automata tűzoltó berendezéssel rendelkezik. E harckocsikat a világ sok országában évtizedekig alkalmazták.

1962-ben jelent meg a T-62-es típusú harckocsi, mely átmenetet képez a T-55-ös és a T-72-es között. Az elődjéhez képest nagyobb tűzerővel és védettséggel rendelkezik. 115mm-es sima csövű lövegéhez háromtípusú lőszert rendszeresítettek, leváló köpenyes szárnystabilizált, űrméret alatti páncéltörő nyíllövedéket, repeszromboló gránátot, robbanótöltettel ellátott páncéltörő gránátot és a torony hátsó részén elhelyezett irányítható páncéltörő rakéta. Erőforrása egy vízhűtéses dízelmotor (600LE). Az elődjétől eltérő jelentős különleges berendezése, a tömegpusztító fegyverek elleni védelmi- és az automata tűzoltó rendszer. Gyártása közel tíz éven átfolyt. A T-64-es harckocsi a T-72-es közvetlen elődje, ebből külföldre nem került. A harckocsi főfegyverzete egy 125mm-es sima csövű löveg, mely irányítható rakétalövedék (hatótávolsága 4000m) kilövésére is alkalmas. Az első típus, amely automata-töltő berendezéssel lett felszerelve, így a kezelők száma 3 fő. Lőszerei: leváló köpenyes szárnystabilizált, űrméret alatti páncéltörő nyíllövedék, ugyancsak szárnystabilizált robbanótöltetű, csúcsos páncéltörő gránát. Erőforrása egy öt hengeres, ellendugattyús, folyadékhűtéses, dízelmotor (750LE). Újdonságnak számít a fém-gumibetétes lánctalp. A korszerűsítések folyamán látták el lézer távmérővel, és infra besugárzás érzékelővel, valamint az aktív páncélvédelem első változatával.

            A T-72-es harckocsi kikísérletezése 10 évig tartott kifejlesztése a szovjet T-sorozat jelentős állomása, a típus család kiegyensúlyozott egységet alkot a tűzerő, a védettség és a mozgékonyság, a harckocsik hármas főtulajdonságai között. Számos országban rendszeresítették és több ország a gyártását is megvette. A harckocsi súlyához képest (41t) a veszélyeztetett helyeken igen vastag a páncélvédelme (toronyelől450-530mm, páncéltest elől 200mm). Főfegyvere egy 125mm-es sima csövű harckocsi ágyú, kétsíkú stabilizátorral és automatatöltő rendszerrel. Az irányzó távcsőben optikai, illetve lézer távmérő, a látómező függőlegesen stabilizált (a töltéskor is a célon marad), az éjszakai irányzást elektrooptikai infrairányzótávcső teszi lehetővé. Nehéz páncélozott célokra 2100m-ig képes hatékonyan tüzelni, 0,6-0,7-es találati valószínűséggel. A löveghez osztott lőszert alkalmaznak, melynek hüvelye részben elégő, csak a hüvelyfenék készül fémből. Lőszerei: leváló köpenyes szárnystabilizált, űrméretalatti páncéltörő nyíllövedék, kumulatív gránát és repeszromboló gránát. Tömegpusztító fegyverek elleni védő rendszer része a küzdőtér belső oldalán elhelyezet ólomtartalmú anyag, mely a személyzetet az áthatoló sugárzástól, az elektronikai eszközöket az eloktromágneses impulzusoktól védi. Az újabb változatokon aktív páncélvédelmet is alkalmaznak.

Újabb típusnak számít az 1976-ban rendszeresített T-80-as, lényegében a T-72-es korszerűsített változata, teljesen új az 1000LE-s gázturbinás motor. A T-90-est 1991-ben kezdték gyártani az előzőhöz képest visszatértek a dízelmotorhoz, mert a gázturbinának lényegesen nagyobb a fogyasztása, igaz csendesebb és magasabb élettartamú.

A legújabb típusnak tekinthető az1997-ben bemutatott Black Eagle (Fekete Sas) a harckocsi kombinált páncélból és aktív védelmi rendszerből készült. Tömege kb: 50t, lövege135-140mm, ez azt erősíti meg, hogy az orosz harckocsi fejlesztés új iránya a hangsúlyt a páncélvédettségre és a tűzerőre helyezte.

2. A harckocsik alkalmazása a helyi háborúkban

Az elmúlt század története azt mutatja, hogy a helyi háborúk a világháborúk kísérő jelenségeivé váltak, a rendszerváltást követően pedig úgy tűnik, hogy a világháború veszélye jelentősen csökkent, ugyanakkor a helyi háborúk lehetősége meg sokszorozódott. Ez a tény arra ösztönzi a koalícióba tömörülő hadseregek vezetőit, hogy az új helyzetnek megfelelő fegyvereket és haditechnikai eszközöket hozzanak létre, azokat a szükség helyzetekben kipróbálva az új követelményeknek, alkalmazási szükségleteknek megfelelően módosítsák. Azért, hogy a jelentkező feladatokat minél hatékonyabban és a lehető legkisebb emberi élet áldozata árán érjék el. Az elmúlt évtizedek helyi háborúi szerencsére csak hagyományos eszközökkel folytak, így elsősorban arra nyújtottak lehetőséget, hogy valóságos harci helyzetben az újonnan létrehozott hagyományos eszközöket és azok alkalmazhatóságát, harceljárását próbálják ki. Mindez nem jelenti azt, hogy az atomos viszonyok közötti háborúnak a lehetősége meg szűnt volna. Sőt, miután egyre több állam válik atom hatalommá, az atomháború lehetősége továbbra is fenn áll. Ezért az új technikai eszközök létrehozásánál ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az elmúlt helyi háborúk tapasztalatainak figyelemmel kisérése elengedhetetlen a fegyverzet, a technika, az alkalmazási lehetőségek, a harceljárás és a katonák kiképzésének, felkészítésének fejlesztése szempontjából.

Vizsgálatunkat elsősorban azokra a helyi háborúkra terjesztjük ki ahol harckocsik alkalmazására mindkét fél részéről sorkerült, illetve figyelemre méltó új alkalmazást mutatnak.

A koreai háború: az 1950-es évek legnagyobb helyi háborúja volt. A hadszíntér erdős hegyes volta leszűkítette a harckocsik tömeges alkalmazhatóságát. Észak-koreai részről elsősorban a gyalogság közvetlen támogatására kerültek alkalmazásra. Kevés számuk miatt azonban nem gyakoroltak jelentős befolyást a hadműveletekre. Védelemben elsősorban lesállásban, vándorlövegként, és ellenlökésre alkalmazták őket. Az amerikai légi fölény miatt csak közvetlen közelről nyitottak tüzet, így óvták magukat a repülőcsapásoktól. A napalm elleni védelmet alagutakkal, fedezékekkel és a harckocsikra elhelyezett homokzsákokkal oldották meg. Az amerikaiak arra számítottak, hogy a légi uralom kivívása mellett a harckocsik döntőszerepet játszanak a győzelem kivívásában. Ez azonban elmaradt, elsősorban azért mert az Észak-koreaiak szilárd, mélyen tagolt, fedezékekbe rejtett páncélelhárítást hoztak létre, amely megfosztotta az amerikaiakat a hegyes terepen való manőverezés lehetőségéről.

A vietnami háború: mindkét fél alkalmazta a harckocsikat. Az amerikaiak erőszakos felderítésre (kutató és megsemmisítő tevékenység), biztosítási feladatokra (oszlop kisérésére, terület, útbiztosításra stb.) Erőszakos felderítésnél tűzerejük elegendő volt a csapás mérésre is, kevésbé szorultak tüzérségi vagy légi támogatásra.  Páncélosok képesek voltak utat nyitni a dzsungelben, ez csökkentette a váratlan rajtaütések lehetőségét. A harckocsik szinte mozgó ellátó bázisként működhettek, elegendő robbanóanyagot, könnygáz port tudtak magukkal vinni ellenséges tábor fölszámolásához, alagút rendszerének kifüstöléséhez, képesek voltak gyorsan leszállóhelyet előkészíteni a helikopterek számára és megfelelően biztosították is azt. A hosszan elnyúló országban a különböző helyekre eljuttatni a szükséges erőket, eszközöket, anyagi készleteket stb., óriási feladatot jelentett, a meg-megújuló ellenséges rajtaütések miatt. Ebben a feladat megoldásban az amerikaiak gyakran alkalmaztak harckocsi kötelékeket, mert a dzsungelben is töretlen mozgékonyságukkal, jelentős tűzerejükkel képesek voltak a kijelölt oszlopok, vagy körletek (területek) megbízható oltalmazására. Összességében a háború azt bizonyította, hogy a páncélos csapatok dzsungel körülmények között is megállták a helyüket.

A vietnamiak a harckocsikat elsősorban kis kötelékekben váratlan csapások végrehajtására alkalmazták. Főleg a kínai gyártmányú T-60-as típusú harckocsit kedvelték, melyet sáros, mocsaras, lápos, folyókkal, csatornákkal átszeldel terepen való alkalmazásra, terveztek, lényegében egy PT-76-os úszó harckocsi alvázra 85mm-es ágyút szereltek. A T-54 és T-55-ös harckocsik először 1972-ben jelentek meg, majd Saigon bevételénél a gyalogság támogatására alkalmazták őket, kerülték a harckocsik elleni harcot, talán a kevés számú harckocsit nem akarták kitenni a megsemmisítés veszélyének. A vietnamiak a páncélelhárítás legjobban bevált eszközének a harckocsivadász-járőrt tekintették. Ez általában három főből ált, előre elhelyezkedtek útszűkületekben, vagy út kanyarulatokban, úgy, hogy két fő fedezte a harmadikat, aki páncéltörő gránáttal, vagy gyújtó eszközzel megsemmisítette az első harckocsit, a sebesülteket menteni igyekvőket, már könnyebben ki tudták lőni. Ez lényegében a harckocsik elleni közelharcot jelentette, ebben nagy szerepük volt még a kézi páncéltörő rakétáknak (RPG).

A negyedik arab-izraeli háború: az összes eddig lezajlott arab-izraeli háborúkban mindig sorkerült, valamilyen mennyiségben harckocsik alkalmazására, terjedelmi korlátok miatt és, mert a 1973-as háború hozta a legfontosabb tapasztalatokat, csak erre térünk ki. A harckocsikkal kapcsolatban az 1967-es háborúból az izraeliek azt a következtetést vonták le, hogy a páncélosok a jövőben is a szárazföldi csapatok fő csapás mérő erejét fogják képezni, és lövegeinek tűzereje jórész pótolja a tüzérséget. Emellett az ellenséges harckocsik elleni harc alapvető eszközeinek tekintették őket. Ezért alapvető feladatnak tekintették a páncélos csapatok harckocsi- állományának mennyiségi, de főleg minőségi fejlesztését.

Az arabok ezzel szemben, bár elismerték a harckocsi csapatok fontosságát, de tudva azt, hogy az izraeliek a páncélos csapatok harceljárását, és a személyi állomány kiképzettségét tekintve fölényben vannak velük szemben, nagy figyelmet fordítottak a harckocsi technika mennyiségi és minőségi fejlesztése mellett, a páncélelhárítás, különösen a rakéta páncéltörők sokoldalú fejlesztésére.

A háború egyértelműen bizonyította, hogy a páncélos csapatok hatékonysága alapvetően függ a harckocsik alkalmazásának módjától, a parancsnokok és törzsek vezetési készségétől és a kezelők kiképzettségi színvonalától. Miközben az izraeli hadvezetés a főcsapás irányában rendszerint 3-4 páncélos-, 1-2 gépesített dandárból, 6-8 önjáró tüzérosztályból, egy irányított páncéltörő rakétaosztályból, valamint légvédelmi, és műszaki alegységekből alakított ki csoportokat, - tehát tömegesen alkalmazta erőit -. A csoportokba beosztott állomány- a gyalogság is – teljes egészében páncélozott harcjárműveken volt elhelyezve. Esetenként önálló feladatra, (pl.: a Szuezi-csatorna nyugati partján) kisebb, századerejű csoportokat is alkalmaztak, ezeket gépesített gyalogsággal és páncélozott szállító harcjárművekre szerelt páncéltörő rakétákkal erősítették meg.

Az arabok többnyire nem alkalmazták tömegesen harckocsijaikat a főcsapás irányába a siker mélységi kifejlesztésére. Lényegében a páncéloshadosztályokat dandáronként, rosszabb estben zászlóaljanként szétosztották a gyaloghadosztályoknak az első lépcsőben támadók megerősítésére, a védelmi állások áttörésére. A siker kifejlesztés helyett tehát a gyalogság támogatására alkalmazták a harckocsikat.

A páncélelhárítás szerepe jelentősen megnőtt. A háborúban az izraeliek 840db harckocsit vesztettek, a teljes állomány 42%-át, ebből csak nem 70%-ot, azaz 600 harckocsit a páncéltörő rakéták semmisítettek meg. Egyes szakértők arra a véleményre jutottak, hogy a páncéltörő eszközökkel felszerelt gyalogsággal szemben a harckocsik szerepe jelentősen csökkent. Végül is ez eltúlzott vélemény, mert a harckocsik elleni harc lehetősége ugyan nőtt, ennek ellenére a harckocsikat – a földi harcot közvetlenül támogató légierő (vadászbombázó) mellett – a döntő harcászati tényezők közzé kell sorolni. A különböző páncéltörő eszközök tömeges elterjedése, alapvetően nem lehetetlenítik el a különböző fegyvernemek és harceszközök szerepét és fenntartásának szükségességét, inkább előtérbe állítják a harckocsik és más technikai eszközök további fejlesztésének követelményét.

Az öböl-háború (1991)-ban a harckocsik a szárazföldi csapatok főerőit képezték. Az amerikai M1A1 harckocsik, melyekből 1650db vett részt a harcokban, több esetben is megütköztek az iraki T-72-kel és gyakorlatilag minden esetben sikeresek voltak. Az utólagos vizsgálatok szerint a T-55-k lőszerei nem tudták átütni az M1-ek páncélját, a T-72-k lőszerei pedig csak barázdát vágtak a tornyon, illetve a páncéltesten. Ugyanakkor az M1A1 Abrams harckocsi 120mm-es sima csövű lövegével, hőképalkotó berendezése kombinálva tűzvezető rendszerével nagyon hatékony eszköznek bizonyult, melyet bizonyít, hogy a harckocsi-harckocsi elleni összecsapásban mindig az első lövésre leküzdötték a célt. A találatok túlnyomórészt katasztrofális hatásúak voltak. A T-72-ek lövegtornya lerobbant és a harckocsi kiégett. Az amerikai harckocsikat azonban nem állították igazi próbatétel elé, mivel vetették alá őket nagysebességű nyíllövedékekkel végzett lőpróbának. Még szerencse, hogy a T-72-ek optikai-, műszaki-, tűzvezető rendszereinek elmaradottsága miatt 125mm-es lövegeiket alig tudták használni. Az amerikaiak elismertek két esetett, amikor saját harckocsira tüzeltek. Az egyik M1A1 harckocsit egy szárnystabilizált, dúsított uránból készült páncéltörő nyíllövedék találta el, amely átütötte a páncéltestet és behatolt a küzdőtérbe (az irányzó meghalt, a személyzet többi tagja megsebesült). Egy másik lövedék a törzsbe csapódott és felrobbantotta a lőszerkészletet. A másik páncélosba a lövedék hátulról hatolt be és belső robbanást okozott, melynek következtében a harckocsi testszétnyílt és kiéget. Veszteség azonban nem következett be, mert a személyzet nem tartózkodott a harcjárműben. Az amerikai harckocsik gyenge pontja az üzemanyag fogyasztás volt. Az alig 100 órás hadművelet alatt 80km-ként feltöltésre szorultak. Segédmotor nem lévén a személyzet a turbinát járatta állóhelyben is, mert a rádióeszközök és a céloptikai berendezések működtetése esetén a 300 amperos akkumulátorok hamar lemerültek. Ellátás oldaláról vizsgálva a kérdést, a VII. hadtest két páncéloshadosztálya az alig 100 órás hadművelet alatt 7,5 millió liter üzemanyagot használt fel. Ez emberfeletti feladatot jelentett és csak az ottani ideális körülmények között volt