Magyar hadszervezet és hadművészet a honfoglalástól a XVIII. század végéig.

A magyarok hadművészete a IX-XIII. században.

A magyar társadalom a honfoglalás idején (894-900) a katonai demokrácia viszonyai között élt. A hadsereg gerincét a könnyűlovasság alkotta, fegyverük az íj volt, melyet lóhátról vágtában is kiválóan kezeltek. A közelharc eszköze a kopja, kard, esetleg buzogány, védőfegyverzet a bőrsisak, bőrmellény és a kerek pajzs volt. A sereg nemzetségenként tagozódott. Harceljárásukat VI. (Bölcs) Leó (886-912) bizánci császár Taktika c. könyvéből ismerjük. Harcrendben nagyobb osztagokba tömörültek, melyek kis térközökre egymástól, nagyjából egyenes vonalban álltak fel. A szárnyak fedezésére és általában a biztosításra nagy gondot fordítottak. A tartalékot rejtve helyezték el. Feladata nem csak a váratlan helyzetek megoldása, hanem elsősorban az ellenség rajtaütésszerű megrohanása volt. A harcot távolról kezdték. Kis csoportok lóhátról nyilazva igyekeztek az ellenség sorait megbontani. Ha ez nem sikerült, nagyobb osztagok rohanták meg azt. Az első összecsapások után szándékosan visszavonultak, és az üldözőket a lesben álló tartalék csapdájába vitték. Az üldözés következtében megbomlott ellenséges harcrendet a tartalék rohama rendszerint váratlanul érte. Az így meglepetteket bekerítették, nyilaikkal még jobban megbontották harcrendjét, majd részekre szaggatva igyekeztek megsemmisíteni. A menekülőket a végsőkig üldözték. A X. században az egyes törzsfők (Lehel, Botond stb.) vezetésével a magyar hadak szinte egész Európát bekalandozták. Sikerüket az tette lehetővé, hogy Nyugaton dúlt a feudális anarchia, a lovagi hadsereg harcértéke elmaradt a magyar csapatok fegyelmétől és szervezettségétől. Elsősorban az ismeretlenség, a szokatlan harcmód hatott meglepetésként, és tette félelmetessé a magyarok rohamait. A környező uralkodók miután kiismerték ezt a harceljárást, hatásos ellenrendszabályokkal állták útját a további kalandozásoknak.

A magyar feudális állam megteremtése Géza fejedelem (972-997) és I- István (997-1038) nevéhez fűződik. Az új társadalmi rend új hadsereg kialakulását eredményezte. A XI. században Magyarországon is megkezdődött a nehézpáncélos lovasság szervezése. Létszáma ekkor nem volt még nagy, alig érte el az 1-2 ezer főt. Ezek a lovasok a vezérek, földesurak közvetlen környezetében éltek, azok kíséretét adták. A hadsereg másik részét a lovasa íjászok alkották, akiket a királyi birtokokon élő szerviensekből szerveztek, és csak a királynak tartoztak szolgálni. Harmadik elemként még szerepel a népfelkelés, de a feudális hadsereg erősödésével ez fokozatosan eltűnt. A gyalogság ebben az időben Magyarországon is alárendelt szerepet játszott. Ezen kívül tábori erődítési munkák végzésére, folyami szállítás és a vízi útvonalak biztosítására voltak még műszakiak és hajósok is. A magyar feudális hadsereg létszáma 40-50 ezer fő körül mozgott, de egy-egy hadjáratban 10-15 ezer főnél több nemigen vett részt.

A XII. század jelentős változást hozott a társadalomban. A királyi földterületek nagy részét az uralkodó eladományozta az egyházi és világi földesurak számára, ezzel a központi hatalom gazdasági és katonai alapja meggyengült, kialakult a feudális anarchia. Ez megváltoztatta a hadsereg arculatát, mely ekkor a következő elemekből állt: a szerviensekből, akik közül a hagyományokat őrző könnyűlovasok kerültek ki, de harcértékük már nem volt a régi. A hadsereg másik elemét a székelyek és a letelepített kunok adták, akiket a földhasználatért katonai szolgálatra köteleztek. Közöttük még élt a nemzetségi szervezet, jó könnyűlovasoknak számítottak. A hadsereg legmodernebb részét a nehézpáncélos lovagok jelentették, akik a földesurak magánhadseregeiben szolgáltak. Létszámuk mindössze 8-10 ezer főre volt tehető. A hadsereg harceljárása a páncélos lovagokra épült, a csatát ők döntötték el. A könnyűlovasságot csak kisegítő szerepkörben alkalmazták. Ez a hadsereg azonban nem volt egyenrangú ellenfele sem a Nyugat nehézpáncélos, sem a Kelet könnyűlovas hadseregeinek. Előbbiektől létszámban és felszerelésben, az utóbbiaktól létszámban és harcértékben maradt el. Ilyen körülmények között érte Magyarországot a nagy keleti tatár birodalom hadseregének 1241-42. évi támadása. A feudális anarchia által szétzilált országban a főurak csak közvetlenül az ellenség betörése után kezdtek gyülekezni a harcra. A 90 ezer fős tatár sereg Batu kán parancsnoksága alatt három irányból koncentrikus támadást indított az ország ellen. Az alig 20-25 ezer fős magyar hadsereg Pest alatt gyülekezett. Batu kán, aki főerejével (30 ezer fő) ugyancsak ide érkezett abból a célból, hogy az ütközet számára magának kedvező terepet keressen és a magyar erőket bázisuktól, minél messzebb vigye, a Sajó irányába vonult vissza, ahová a magyarok követték. Az ütközetre Mohi-pusztánál (1240. április 11.) került sor, melyben a magyarok súlyos vereséget szenvedtek. Ennek egyik lényeges oka az volt, hogy a mongol vezérek kiváló katonai vezetők voltak, akik tökéletesen kézben tartották jól képzett és fegyelmezett hadseregüket. A magyar vezérek nem álltak hivatásuk magaslatán, a sereg fegyelme is gyenge volt, mint általában a feudális seregeké. Döntő hibának bizonyult, hogy az első éjszakai mongol támadás visszaverése után a magyar sereg zöme aludni tért. A második támadással csak a magyar sereg egy része tudott szembeszállni. A nehézséget fokozta szűk tábori elhelyezkedés is, a szekérvár akadályozta a magyar harcrend felvételét, így a tatárok átkarolási és bekerítési akciója sikerrel járt, és a magyar sereg az ellenség prédája lett. IV. Béla (1235-1270) királyis csak nagy nehezen tudott elmenekülni a csatatérről. A tatárjárás tapasztalatai bizonyították, hogy a nagyszámú főleg könnyűlovasokból álló hadsereggel szemben megfelelő védelmet a kővárak és a nehézpáncélos lovasság nyújtottak. Ezért IV. Béla a és földesurai később erős várrendszert építettek az országban, megnövelték a nehézpáncélos lovasság létszámát, s a kunokat végleg letelepítették. Ennek eredményeként a hadsereg ereje megnőtt, és az 1285-ben megkísérelt újabb tatár betörést a magyar hadak már könnyűszerrel verték vissza.

A banderiális hadrendszer kialakulása

Az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-1301) halála után kibontakozó feudális anarchián Károly Róbert (1308. 1342) a köznemesek és a városi polgárok támogatásával lett úrrá. E tény kihatott a hadsereg összetételére is. A hadszervezet az un. banderiális rendszerre épült. A király saját híveit juttatta országos méltóságokhoz és nagyobb birtok adományokhoz, majd megengedte, hogy a főúr, aki 40-nél több katonát vitt a táborba, azt saját zászlajával lássa el. (Bandiera olasz szó, zászlót jelent.) Az egy banderia alatt álló kötelék: a bandérium volt a lovagi hadsereg harcászati alapegysége. A hadsereg három alapvető részből tevődött össze: a királyi, a földesúri és a megyei bandériumokból. Ezek közül a királyi és az állami méltóságok, valamint a megyék bandériumai állandó létszámúak voltak, míg a földesuraké- azok vagyoni helyzete szerint- változó. A bandériumok közül a XIV. század végén a királyé tisztán nehézlovasságból, a többiek 50-50 százalékban nehéz-, illetve könnyűlovasságból álltak. Ez a szervezési forma az első időszakban magas harcértékű, jól képzett hadsereget biztosított a királynak. A későbbiek folyamán a feudális anarchia újbóli felerősödése miatt harcértéke lényegesen csökkent, emellett a fő ütőerőt képező páncélos lovasság elavulttá vált. A hadsereg leggyengébb elemei felszereltségüknél és kiképzettségüknél fogva a megyei bandériumok voltak, amelyek a kis- és középnemességből tevődtek össze. A bandériumokon kívül az uralkodó számára jelentősebb katonai erőt a kunok, a székelyek és a besenyők népfelkelése adta. E hadsereg legkorszerűbb elemét a már itt is megjelenő zsoldosok képezték, akiket megtalálhatunk a páncélos lovasságnál és a gyalogságnál is. Létszámuk a XV. század közepén kb. 8 ezer lovas és 15-20 ezer gyalogos volt. A banderiális hadsereg harcmódja szinte teljesen azonos volt a nyugati hadseregekével.

A XV. század első felében Kis-Ázsiában kialakult és mindjobban terjeszkedő Török Birodalom a század végére elérte Magyarországot. Az ország déli határait nagyszámú, jól szervezett hadsereg fenyegette. A török hadszervezet és harceljárás alapjaiban eltért a nyugat-európaitól. E hadsereg csatadöntő fegyvernemét a könnyű vértezetet viselő, ezért mozgékony nagyszámú szpáhi lovasság alkotta, mely a jól képzett, fegyelmezett janicsárgyalogságra támaszkodva mérte a csapást. Ugyanakkor a törökök a kor követelményeinek megfelelő tüzérséggel is rendelkeztek.

Zsigmond király (1387-1437), hogy a közeledő török veszedelmet elhárítsa, keresztes hadjáratot hirdetett ellenük. Több európai ország küldött sereget, különösen jelentős erőket a franciák. Az egyesült magyar és nyugati lovagi hadsereg 1396-ban Nikápolynál került szembe a törökökkel. A Zsigmond vezette fegyelmezetlen lovagi sereg, elvesztette a csatát. A jól szervezett és kiképzett janicsárgyalogsággal és a könnyebb fegyverzetű lovassággal nem tudott megbirkózni. A vereség tanulságaként Zsigmond kettős elhatározásra jutott. Először is várak építésével megkezdte az ország déli határának megerősítését, majd pedig a török könnyűlovasság elleni harcra könnyűlovasságot, un. telekkatonaságot szervezett. Az 1397-es temesvári országgyűlés hozta létre a telekkatonaság századokig fennálló intézményét, melynek lényege, hogy a földesurak védelmi háború esetén minden 100 jobbágytelek után öt jól felszerelt lovas íjászt kötelesek kiállítani. Azonban a jórészt jobbágyokból álló, harcban járatlan telekkatonaságot nehezen lehetett összegyűjteni, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Így az ország védtelenül állott egy esetleges török támadással szemben.

A Hunyadiak szerepe a magyar hadművészetben

A XV. század törökellenes háborúiban tűnt fel a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb alakja Hunyadi János (-1456), akinek vezetésével a magyar nép sikeresen vette fel a harcot a török túlerővel szemben. A török elleni háborúhoz szövetségeseket keresett és talált a balkáni népeknél. Energiáját arra összpontosította, hogy a Török Birodalmat távol tartsa Magyarországtól. Hadseregének főerőit a nehézpáncélos lovasság alkotta, emellett könnyűlovassággal, zsoldos nehézgyalogsággal és harci szekerekkel is rendelkezett. Ő volt az első magyar hadvezér, aki eredményesen alkalmazta a tüzérséget. Hadászatát a támadó szellem jellemezte. Arra törekedett, hogy csapásaival megelőzze az ellenséget, és hadjáratait igyekezett annak területére átvinni. Felismerte, hogy csak védekezéssel nem lehet az ország határait biztosítani. Mindig az ellenséges hadsereg teljes megsemmisítésére törekedett. Gondosan választotta meg a főcsapás irányát, és minden esetben erőfölényt igyekezett létrehozni. Jól szervezte meg a különböző fegyvernemek együttműködését, és bátran manőverezett. Az ellenség harcrendjét arcból mért csapással igyekezett áttörni, de találkozunk bekerítésre irányuló törekvéssel is. Serege harcrendjének közepén rendszerint a gyalogságot, és szárnyakon a nehézlovasságot helyezte el. A könnyűlovasság a szárnyakon, és a harcrend előtt állt fel csatakezdési és portyázási feladattal. A könnyűgyalogság és a népfelkelők egy része a zsoldos gyalogság mögött, más részük a harcrend előtt csoportosult. A harcrend szárnyai mögött a harci szekereket vonta össze. A helyzettől függően a gyalogság és a tüzérség védelmére szekérvárat épített. A tüzérséf rendszerint a gyalogság harcrendje előtt tevékenykedett. A harcot legtöbbször a könnyűlovasság, esetenként a könnyűgyalogság kezdte. Az ellenség támadását a tüzérségnek és a gyalogságnak kellett visszaverni. A döntést a nehézlovasság vívta ki. Az üldözés és a portyázás a könnyűlovasság feladata volt.

 Hunyadi győztes csatái közül a nándorfehérvári volt a középkori magyar hadtörténelem legkimagaslóbb eseménye. A szultán 1456 tavaszán kb. 100ezer főnyi sereggel, 300 löveggel indult a déli országrész kulcsa, Nándorfehérvár (a mai Belgrád) elfoglalására. A várat 5000 főnyi őrség védelmezte. A törökök a szárazföld felől teljesen körülzárták a várat, a Dunán pedig folyamzárat létesítettek. Hunyadi Szegednél összpontosította erejét. A király és a nagybirtokosok távol maradtak, a sereg főleg a parasztság önkéntes csapataiból és Hunyadi 10 ezer saját katonájából állt. Összesen mintegy 50-60 ezres haderő sietett Nándorfehérvár felmentésére. A támadó csapatok a Duna jobb partján törtek előre. A folyón halászcsónakokból és kisebb hajókból álló „hajóhad” támadta meg a folyót elzáró török flottát. A gyors manőverező képes magyar hajók felgyújtották és elsüllyesztették a nehézkes török gályák nagy részét, és megnyitották az utat a vár felé. A felmentő sereg július közepén vonult be az ostromlott várba, és a védőkkel együtt minden török rohamot visszavert. Július 22-én a súlyos veszteségeket szenvedett törökök beszüntették a támadást és átcsoportosították csapataikat. Az önkéntesek egy része ezt kihasználva kitört a várból és megtámadta az ellenséget. A meglepés eredményes volt, az ostromlók egy része megzavarodva menekülni kezdett. A siker fellelkesítette a Száva nyugati partján táborozó népfelkelőket is. Átkeltek a folyón és támadásukkal tovább növelték a törökök zavarát. Hunyadi felismerte a rendkívül kedvező helyzetet, csapataival kitört a várból, és elfoglalta az ellenség lövegállásainak nagy részét, majd szétverte tartalékát. Az estig tartó küzdelemben a törökök vereséget szenvedtek, és az éjszaka folyamán elvonultak a vár alól. A győzelemben nagy szerepe volt az önkéntesek bátor kezdeményezésének, a népfelkelők meglepő támadásának és Hunyadi helyzetfelismerésének. A győzelem hatására lényegében még további 70 évig nagyobb török támadás nem fenyegette az ország területét.

Hunyadi fia, Mátyás király (1458-1490) abszolutisztikus hatalmának biztosításához erős, jól szervezett, a kor követelményeinek megfelelő állandó jellegű hadsereget hozott létre. A nemesi hadak teljesen hátérbe szorultak. A hadsereg legfontosabb alkotóelemét a kb. 8-10 ezer főnyi állandó zsoldos csapat, képezte. Ez a magyar fegyveres erő a kortársak véleménye szerint, Európa egyik legjobbja volt. A zsoldosok állandó fegyverben tartása azonban nagy megterhelést jelentett, és az ország gazdasági erőforrásait rendkívüli módon igénybe vette. A hadsereg fő fegyverneme a lovasság volt, amelyben a csatadöntésre hivatott nehézlovasság mellett szintén jelentős erőt képviselt a könnyűlovasság, mely méltó ellenfele volt a töröknek. Sokat fejlődött a gyalogság is, mely könnyű- és nehézfegyverzetű harcosokból állt. Egyötöd részük lőfegyverrel, a többiek lándzsával és pajzzsal voltak ellátva. A hadsereg kitűnő tüzérséggel, ostromgépekkel és nagyszámú harci szekérrel rendelkezett. A harcrendben középen a gyalogság, mögöttük a harci szekerek helyezkedtek el, a lovasság a szárnyakon állt. A lövegek a gyalogság előtt, illetve annak térközeiben kaptak helyet. A harcban a gyalogság és a tüzérség legtöbbször védelmi feladatot kapott, a döntést a nehézlovasság rohama hozta meg. A könnyűlovasság kimélyítette a sikert és üldözte az ellenséget.

 Mátyás kiváló szervező és hadvezér volt. Uralkodása alatt a középkori magyar hadművészet elérte fejlődésének legmagasabb fokát. Hadjárataiban kombinálta a passzív védelmet az aktív támadással, kedvelt harceljárása volt a váratlan rajtaütés, az ellenség területének módszeres pusztítása, majd az elszigetelt, kiéheztetett várak elfoglalása. Hadászatának ez a fajtája eredményesnek bizonyult, jól alkalmazkodott a magyar hadsereg sajátosságaihoz és többnyire sikert eredményezett. Hódításait csak az ország erőinek nagyfokú igénybevétele tette lehetővé, emiatt nem maradtak tartósak. Halála után katonai újításait felszámolták, az állandó zsoldossereget feloszlatták. Újból eluralkodott a feudális anarchia.

A török –látva Magyarország belső helyzetének gyengeségét- támadásra határozta el magát. Néhány év alatt módszeresen elfoglalta a Zsigmond, Hunyadi János és Mátyás által kiépített határvédelmi erődítéseket. 1526-ban a szultán, döntő támadásra indult, s mintegy 100000 fős sereggel betört az országba. II. Lajos király (1508-1526) felhívása szinte hatástalan maradt, a királyi sereg létszáma alig haladta meg a 25000 főt. A csatára Mohácsnál került sor 1526. augusztus 29-én. A magyar sereg súlyos vereséget szenvedett, a király is meghalt. A csatavesztés, azonban az által vált katasztrofálissá, hogy a magyar főrendek ezt követően sem hoztak hatásos intézkedéseket az ország függetlenségének megvédésére, sőt a kettős királyválasztással megindult az ország három részre szakadása.

Magyar hadszervezet és hadművészet a XVII-XVIII. századi török- és Habsburg-ellenes küzdelmek idején

Az ország három részre szakadásával az egységes magyar hadszervezet és hadművészet hosszú időre megszűnt. Hazánk nyugati részét a Habsburgok szervezték meg, és az un. „Királyi Magyarország” katonái a bécsi Haditanács vezetése alá kerültek. A hadsereg legértékesebb magyar elemét a várőrség- a végvári katonaság- képezte, amely elvileg zsoldos katonaság volt, de zsoldot csak ritkán kapott. Az un. mezei hadakat háború esetén a rendek által megszavazott költségen toborozták, csekély zsoldért. Létszámuk4-10 ezer fő, felszerelésük és kiképzésük alacsony színvonalú volt. Nem volt jobb a 3-4 ezer főt kitevő nemesi felkelés sem, mivel a nemesség nem szívesen katonáskodott. Az 1602. évi országgyűlésen ki is mondták a helyettes állítás lehetőségét. A főurak magánkatonasága jobban felszerelt és fizetett csapatokból állt, létszámuk 3-5 ezer főt tett ki, de a főurak csak saját érdekeikben (várvédelem, erőszakos birtokszerzés) használták őket. Jelentős szerepet játszott a korabeli magyar haderőben a jórészt török hódítás elől menekülőkből álló hajdúság. Két csoportjuk ismert: a végvári szolgálatban lévő királyi hajdúk és a szabad hajdúk.  Ez utóbbiakat háború esetén fogadták zsoldba, és mint gyalog illetve lovas hajdúk félelmetes ellenségei voltak a töröknek. A hadsereg idegen elemét a főleg nyugati országokból származó zsoldos várőrség és tábori csapatok alkották.

A török hadjáratok elsősorban a várak és megerődített helyek ellen irányultak. Az ország népét azonban nemcsak a nagyméretű török hadjáratok veszélyeztették, hanem az állandóan ismétlődő portyázások, rablótámadások is. A meglepő betörések elleni védekezés leghatásosabb módja az volt, hogy a török szomszédságában egy-egy nagyobb várra támaszkodva több kisebb-nagyobb megerődített őrhelyet létesítettek. Így jöttek létre várakból, kastélyokból, megerősített udvarházakból a végvári védővonalak. A végvárrendszer gyors fejlődésnek indult: 1547-ben 26 nagyobb végvár volt, harminc évvel később pedig számuk több mint 40-re emelkedett. 1644-ben már114 vár állt a törökkel szemben. A végvárak felszerelése a várak sokfélesége miatt nem volt egyforma, de nem volt egységes az őrség ereje, felszerelése és egyéni fegyverzete sem. A várőrség gyalogságra, lovasságra és tüzérségre oszlott, ezen kívül Komáromban folyami naszádosok is szolgáltak. A szorosan vett várszolgálatot a gyalogság látta el. A könnyűgyalogság zömmel magyarokból (darabontok, talpasok), illetve magyar és rác (horvát, szerb) hajdúkból állott. Fegyverzetük rövid puska, balta, fokos és kard volt. A fontosabb várak nehézgyalogsága idegen zsoldosokból tevődött össze, akik vértet, puskát, lándzsát és egyenes kétélű kardot használtak. A magyar gyalogság harcászati egysége a 100, később 50 főből álló vajdaság volt, élén a vajdával. A vajdaság 10-10 főből álló tizedaljára oszlott, melyet a tizedes vezetett. A könnyűlovasságot magyarok, a nehézlovasságot idegen zsoldosok alkották. A végvári harcok, portyázások alakították ki a magyar könnyűlovas (huszár) típusát. A gyors török könnyűlovassággal szemben csak a huszárok tudtak eredményt elérni. Fegyverük a görbe kard, kopja, buzogány és fokos volt, „huszáringet” (könnyűmellvért, láncing) és könnyűsisakot viseltek. A végvári harcok jellegzetes módja volt a rajtaütés, a lesvetés. A lesben állók két-három részre osztva elrejtőztek, egy kijelölt kisebb rész a martalék pedig megtámadta az ellenséget, majd színlelt meneküléssel, magával vonta az ellenséget. A leshelyhez érve a többi rész is rárontott az üldözőkre, több oldalról körülfogva megsemmisítették azt. A magasabb rangú vezetőket igyekeztek foglyul ejteni, egyrészt rabul esett társaik kiváltása végett, másrészt a foglyokért kapott váltságdíj volt a sokszor fizetetlen katonák egyetlen pénzforrása.

Mint láttuk, a XVI. Századi magyar hadművészet fejlődése eltér a nyugatiétól. Ennek oka az volt, hogy a végvárak védelme sajátos harcmódot követelt meg, amelyben a nyílt szabályos csatára alig került sor. Gátolta a fejlődést az erős központi hatalom hiánya, a Habsburgok más irányú dinasztikus háborúi, a polgárság fejletlensége, a pénzhiány. A császári hadvezetés stratégiája pedig másfél évszázadon keresztül arra irányult, hogy a magyarországi várakra támaszkodva megakadályozza a töröknek a birodalom elleni közvetlen támadását.

A magyar hadművészet Az erdélyi fejedelmek (Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) a Habsburgok ellen vívott függetlenségi harcaiban fejlődött tovább. Az általuk vezetett hadseregek alapvetően két részből tevődtek össze: a nemesség bandériumaiból és zömmel magyar származású (hajdú) zsoldosokból. Így az összetételében a nemzeti ellem dominált. Szervezetében megtalálhatjuk mind a három fegyvernemet, bár a tüzérség I. Rákóczi György (1630-1648) uralkodásáig meglehetősen gyenge volt. A gyalogság és a lovasság is inkább könnyűfegyverzettel rendelkezett. A hadsereg sajátságos jellege a fejedelmek hadászati elveiből adódott. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy Erdély csupán védelmi harcot nem folytathat, mert ez az elszigetelődést, a szükségszerű vereséget jelentené.  A haditevékenység fő formájának a támadást tekintették. Támadó hadjárataik mindig kapcsolódtak az osztrákok elleni európai háborúkhoz. A hadjáratok, amelyeket szokatlanul nagy távolságokra szerveztek és hajtottak végre, gyors lefolyásúak voltak. Ennek a hadászati elvnek csak a gyorsan mozgó, könnyűfegyverzetű csapatok feleltek meg. A függetlenségi harcokban elért sikerek alapja mindenekelőtt a fejedelmek által létrehozott központi hatalom volt. Ez biztosította az ország számára a gazdasági fejlődést, a hadsereg fenntartásához szükséges pénzt. Az eredményekhez hozzájárult a helyes gazdaságilag és politikailag megalapozott hadászati elvek megválasztása, s az ezen elvek végrehajtására alkalmas hadsereg megszervezése. Az erdélyi uralkodók jó politikai érzékkel választották meg szövetségeseiket, a háborúk megkezdésének idejét, s az esetek többségében sikerült biztosítaniuk önállóságukat a nem egy esetben igen agresszív török befolyás érvényesülésével szemben. A XVII. Század közepén II. Rákóczi György (1648-1660) hibás külpolitikája következtében a kivívott eredmények és Erdély viszonylagos önállósága is elveszett.

Zrínyi Miklós hadvezéri tevékenysége. A magyar hadtudományi irodalom kezdete.

Erdély hanyatlása után a magyar érdekek védelme a királyi Magyarországra maradt. A magyar vezető rétegnek azonban csak kisebb része volt hajlandó ezt a feladatot vállalni. Közülük emelkedett ki Zrínyi Miklós a kiváló hadvezér, a rendszerezett magyar hadtudomány megalapozója. Jó elméleti tudású, nagy műveltségű, széles látókörű politikus és a hadtörténelmet jól ismerő katonai vezető volt. Zrínyi felismerte, hogy a magyar népnek a török és a német egyaránt ellensége. Irodalmi és hadvezéri képességeit először a török ellen fordította. Az önálló nemzeti hadsereg és független magyar állam megteremtésén fáradozott. Tevékenységével az egész nemzet felemelkedését, a haladás ügyét szolgálta. A szigetvári hős dédunokája 1620. május 1-jén született. Terjedelmes birtokok mellett a török ellen naponta megújuló harcot, valamint a Habsburg-királyokhoz való töretlen ragaszkodást és a katolikus egyházhoz való hűséget kapta családi örökségül. Apja Zrínyi György, II Ferdinánd királynak volt kedves embere. Szülei halála után a kis Zrínyi, alig 6 évesen azt a Pázmány Péter jezsuita főpapot kapta nevelőül, aki az erőszakos ellenreformáció ás a Habsburg-birodalom gyarmati politikájának szószólója volt Magyarországon, mindemellett széles látókörű, nagy műveltségű és a tudomány az oktatás elkötelezett híve volt. A környezet hatása természetesen nem múlt el nyomtalanul. Hosszú utat tett meg, míg a királyhűségtől eljutott az uralkodóházzal való szembefordulásig. A Zrínyi család hagyományaihoz hasonlóan ő is katona és a törökellenes harc vezetője lett. Csáktornya körül kisebb erősségeket, őrházakat épített. Innen kiindulva védte birtokait és az ország határait is. Jól képzett csapataival kora tavasztól késő őszig állandóan nyugtalanította az ellenséget, szétverte a vidéket dúló, pusztító törököket. A harcokban bőséges tapasztalatokat szerzett. A harmincéves háború (1618-1648) befejező szakaszában, Sziléziában és Felső-Magyarországon harcolt a császári seregben. A háború után Horvátország és Szlavónia bánjává nevezték ki. Felismerte a törökellenes támadó háború lehetőségét, és igyekezett ott ártani a töröknek, ahol csak lehetett. A támadás mellett nem feledkezett meg a haza oltalmazásáról sem. A Muraköz védelmére 1661-ben megkezdte Új-Zerinvár építését. Ennek igen nagy volt a jelentősége, mert innen a védelem mellett veszélyeztetni tudták a Dél-Dunántúl jelentős török erősségeit is. Az 1663-ban kitört törökellenes háborúban a Vág folyó katonai szempontból fontos vonalának a biztosítását kapta feladatul. Itt sem passzív védelemre törekedett, hanem a folyó bal partján manőverezve váratlan rajtaütésekkel szétzúzta a török kisebb különítményeit. Az elért eredményekkel nem akart megelégedni, azok továbbfejlesztésére téli hadjáratot tervezett. A téli harctevékenység abban az időben nem volt szokásos. Zrínyi csapatai 1664. január 20-án indultak meg, és néhány nap alatt elfoglalták Berzence és Babocsa várát, majd Eszék felé vonultak, az eszéki híd lerombolására. A váratlan támadástól meglepett törökök védtelenül hagyták az eszéki hídfőt, fedező várakat, így sikerült a magyaroknak a kb 6km hosszú és 10-12m széles, katonai szempontból rendkívül fontos hidat felégetniük. Ezzel hosszú időre megszakították a dunántúli török hódoltsági terület összeköttetését a Balkán felé. Tavasszal Kanizsát vették ostrom alá Zrínyi csapatai, azonban a vele együttműködő császári tisztek mulasztásai miatt nem tudták elfoglalni, sőt az év nyarán a császári haderő tétlenül tűrte, hogy a törökök elfoglalják Új-Zerinvárát. A török támadást agusztus1-jén Szentgotthárdnál állították meg, de a Habsburgok politikai célkitűzéseinek nem felelt meg a győzelem továbbfejlesztése. A gyorsan aláírt és a töröknek kedvező vasvári béke még három évtizedre elodázta a megszállók kiűzését. Zrínyi elkeseredve vonult vissza Csáktornyára, ahol 1664. november 18-án meghalt.

Zrínyi nemcsak a kardot, a tollat is kiválóan forgatta. Katonai elméleti tevékenysége nemzetközi méretekben is igen jelentős. Ismerte és tanulmányozta az ókori hadművészetet, korának egyetemes katonai teóriáit és a hadtörténelmet. Szüntelenül fürkészte a háború jelenségeit, igyekezett azokat rendszerbe foglalni és a magyar viszonyokra alkalmazni. Az volt a véleménye, hogy „a hadtudomány ugyanis növeli a bátorságot, mert senki sem fél azt megtenni, amiről biztosan tudja, hogy jól tanulta meg.” –„Az okosság megválasztja, minek nem kell okát keresnünk, s minek kell. Az okos hadnagy mindennek okát keresi, ha becsületet akar vallani, és legkisebb részét kell a szerencsére bízni.” Zrínyi szerint „nemcsak abban áll a tudomány s a hadimesterség, hogy a vitéz vetekedjék akármiképpen, hanem okossággal. Azé a hadi győzelem, akié a nagyobb hadimesterség. Azok közé a katonai teoretikusok, közé tartozik, akik eljutottak a dialektikus gondolkodásig, felismerte az állandó változást és elvetette az örök érvényű elveket. „A hadidolgokban minden órában új történetek támadnak és számlálhatatlan változások. Nincs a hadakozásnak oly regulája, kit okvetlenül megtarthasson mindenkor a hadnagy. Különböztetni kell és változtatni a dolgokat, az mint az idő és az alkalmatosság parancsolja.” Zrínyi Miklós számos tétele, következtetése a modern hadviselésben is helytálló, figyelemre méltó. Első katonai munkáját (Tábori kis Tracta) 1646 és 1651 között írta. A tábor szót kettős értelemben használta, egyrészt a hadsereg elhelyezési körleteként, másrészt egy hadszíntéren vagy hadjáratban részt vevő szervezeti egység, hadseregként értelmezte. A mű első részében szervezési kérdésekkel foglalkozott. Ennek során megállapította, hogy az ellátás nehézségei miatt egy hadsereg optimális létszáma 24-36000 fő. Fontosnak tartotta a gyalogság és a lovasság közötti helyes arány meghatározását. A nagyobb részt a gyalogságnak kell alkotnia, mert minden időben bármely terepen tud harcolni. A hadsereg működésének alapja – véleménye szerint- a rend, ez pedig a jó tisztikartól függ. Az egyszemélyi parancsnokság híve volt. „Mindenekelőtt –írta – szükséges egy jó fő, a főgenerál (kit igazán magyarul hadnagynak kell híni). Ez főhadnagynak, székség, minden fő és apró tiszteken s vitézeken élet-halál hatalma légyen…” Részletesen leírta a hadsereg szervezeti kereteit, a szolgálati személyeket és azok kötelmeit is. A műben nagy teret szentelt a hadsereg anyagi (ruha, fegyver, pénz és élelem) ellátásának. Szerinte a fizetetlen, élelemmel nem ellátott, rosszul felszerelt hadsereg harcolni sem tud, megoldás a központi ellátás. Aprólékosan kiszámította az anyagi ellátás pénzügyi költségeit. A munka befejező részében a tábor megszervezésével foglalkozott, és gyakorlati tanácsokat adott annak méretére, befogadó képességére, továbbá belső rendjének kialakítására. Vitéz Hadnagy c. munkája az 1650-53-as években készült. Ebben a háború lélektani változásait és katonai vezetés kérdéseit vizsgálta. A katonai lélektannal kapcsolatos megállapításainak értékét külön emeli az, hogy ezzel q kérdéssel hozzá hasonló részletességgel egészen a XX. Századig alig foglalkoztak. Sokat írt a bátorság és félelem lelki tényezőiről, és rámutatott, hogy a helyes ítélőképesség megszűnése, a félelmet előidéző jelenség eltúlzása káros a harc kimenetelére, és ezt a vezetőnek soha nem szabad figyelmen kívül hagyni. Zrínyi arra figyelmeztetett, hogy a félelem bénítja az ember ítélőképességét, és a legrombolóbb akkor, ha az egész seregen úrrá lesz, ha pánik tör ki a katonák között. A pánik hatását nemegyszer tapasztalta is, mint írta: „Láttam oly ijedt embereket, akik szaladtak: hogy mikor vágta az ellenség: nem érezte. Láttam ötszáz törököt belehalni a Mura vizében, csak azért, hogy elveszett volt ijedtekben az eszek, és egy  hajításnyival alább lévén az kelő avagy gázoló hely,nem találták meg:” Ismerve a pánik romboló hatását, Zrínyi felhívta a figyelmet arra, hogy a vezér törekedjen pánikot előidézni az ellenségnél. Ennek legjobb eszköze a meglepés:”A hírtelen történetek és váratlan veszedelmek megszédítik azoknak is a szíveket, akik legvitézebbek.”A félelem leküzdésének legfőbb eszköze Zrínyi szerint a megelőzés. Ezért legyen a katona állandó harckészültségben. A jó vezetőnek állandóan fokozni kell alárendeltjei elszántságát, hogy a harcban ne kíméljék életüket.” A vitéz veszedelemben esmérszik meg – írta -: akkor jussanak eszébe az ő eleinek érdemei, az ő híreinek öregbülése: vesse meg a halált, az mely olyan szokatlan és rettenetes, mint ez az mi hitván földi testünk gondolja.” A félelem kiküszöbölésére fontosnak tartotta az ellenség mind jobb megismerését, gyenge oldalainak felderítését. „Mikor valami nem ismért ellenséggel vagyon hadakozásunk, az kinek híre rettenetes, nem kell az olyannal mindjárt megharcolni. Hanem alkalmatosságot kell keresni apró csatákra. Ebből az a haszon lészen, hogy nem fog a te néped tüle rettegni azután, mint azelőtt, mert lassan-lassan szokákst veszen a látásból és próbálásból és semminek tartja azt a hírt, kit felőle beszéltek.” Ugyanakkor óva intette katonáit az ellenség lebecsülésétől. „Nem jó az ellenséget semminek tartani, nem úgy kell menni harcra, mint madarászásra táskával, hanem ésszel, kézzel és bátorsággal.” A katona legfőbb erényének a bátorságot tartotta, de figyelmeztetett az oktalan vakmerőség káros voltára. „Az ki belemegy a veszedelembe, meg nem gondolván elébb mivoltát, vakmerő és oktalan állathoz hasonló, az ki penig a veszedelmet jól látja, esméri és megfontolja és a tisztességért nekimegyen, a vitéz és dicséretre méltó.” Igazán bátor az,”kinek az elméje a veszedelemben meg nem tébolyodik és esze meg nem vész”. A jó katonai vezető egyik fontos feladatát a hadtörténelem, a hadművészeti tapasztalatok állandó lelkiismeretes tanulmányozásában látta. A múlt ismerete azonban egymagában nem elegendő, az eseményeket kritikus szellemben kell vizsgálni. Nem jó úton jár az a katonai vezető – figyelmeztetett Zrínyi -, aki a hadtörténelmet olyan példatárnak tekint, amelyben minden esetre van kész megoldás. „A tanulságokat jó és példákat is jó követni, de az olyan dolgokban, az kikben mindenképpen egyez a te szándékod a példákkal: melyek legyenek ezek, sem én, sem más meg nem tudja mondani” – írta. A hadtörténelem olvasásának érelme – Zrínyi szerint- az, hogy a példákat elménkben „jól főzzük meg”, hogy a széles látókör birtokában a katona azonnal legyen „kész a cselekedethez”. A Vitéz Hadnagyban az elmondottak mellett jelentős figyelmet fordított a fegyvernemi kérdésekre, a fegyverzet fontosságára, a tartalékok szerepére, a gyorsaságra, a váratlanságra, a terep ismeretének szükségességére stb. „A gyorsaság oly szükséges a hadi állapotban, hogy talán semmi nem szükségesebb annál. –írta– Ne adj időt neki, hogy híredet hallhassa, hogy az te tanácsod ellen, tanácsot állíthasson, hanem nyomd meg, mikor alszik, mikor lehet”. A tartalékról így vélekedett: „Szükséges, hogy a kapitán, hagyjon népet, amely harcon kívül álljon olyan mindennemű történetre, vagy a had segítségére, vagy ellenség ijesztésére, az légyen legutolsó segítő sereg.” A Mátyás király életéről való elmélkedések 1656-1657-ben készült. A mű Zrínyi politikai hitvallását, a központi nemzeti királyi hatalom megteremtésének szükségességét hirdette. Alapgondolata, hogy a magyar nép ne várjon idegen, német segítsége, hanem saját erejére támaszkodva szabadítsa fel magát. Mint minden munkájában, itt is tárgyalta a jó parancsnok tulajdonságait. Legyen merész, gyors és határozott fellépésű. Ne bízza el magát, legyen óvatos, hogy váratlan meglepetések ne érjék. Utolsó nagy munkája politikai és katonai nézeteinek összefoglalása. A Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság 1660-1661-ben készült el. Központjában az önálló magyar hadsereg megteremtésének kérdése állt. Ezt minden időben hadakozásra kész állandó hadseregnek képzelte el: ”az ország tartson egy armadát lábon készen, aki minden felé, minden órában, minden szempillantásban, télen, nyáron oda mehessen, ahová a szükség kívánja.” Ez az állandó hadsereg azonban ne nemesekből álljon – hirdette Zrínyi. „ A mostani nemes gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.” A nemesi osztály tagjai már nem értenek a hadakozáshoz, csak „..esküdni, hazudni és semmi jót nem követni” tudnak. A katonákat ezért a parasztság soraiból kell válogatni, mert ez jobb az elpuhult nemeseknél. „Nem hiszem – írta–, hogy valaki kétségbe vonná, hogy katonai szolgálatra legalkalmasabb a paraszt ember tagjai minden munkára meg vannak edzve.” A nemesség és parasztság ilyen megítélése mutatja, hogy Zrínyi eljutott saját osztályának kíméletlen bírálatáig, és e korban ismeretlen őszinteséggel tárta fel a nemesség hibáit. Zrínyi korának egyik legkiemelkedőbb személyisége volt. Életének tragikuma, hogy a gondolatainak megvalósításához szükséges feltételek hiányoztak. Hiába ismerte fel a tennivalókat, az ország katonai és politikai  életében az őt megillető helyet soha nem érte el. Az út, melyen haladó terveit megvalósíthatta volna, zárva maradt előtte.

Magyar hadszervezet és hadművészet a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi háborúban.

A török kiűzését követő császári uralom megkezdte Magyarország teljes gyarmatosítását. A végletekig kifosztott lakosság mind gyakrabban űzte el a rabló katonákat. Ezekben a harcokban legtöbbször segítséget kapott a bujdosóktól, akik között nagy számban voltak az elbocsátott végvári katonák és Thököly Imre egykori kurucai. A szervezetlen rajtaütések és zendülések sorából messze kiemelkedik az 1697. évi hegyaljai felkelés, amelynek megmaradt katonái, miután a császári önkényeskedés nem szűnt meg, védelmet sehonnan sem várhattak, hazahívták a Lengyelországban tartózkodó II Rákóczi Ferencet. Rákóczi 1703. június 14-én érkezett a magyar határra, ahol mindössze 500 rosszul felfegyverzett gyalogos és 50 lovas fogadta. Érkezésének hírére azonban megmozdult a Felső-Tisza vidékének népe, és serege napról napra gyarapodott. Rákóczi célkitűzéseiben nagy szerepet játszott a spanyol örökösödési háború (1701-1713), amely nyugaton lekötötte a császári erőket. Arra számított, hogy a Felső-Tisza-vidék és a Tiszántúl felszabadítása után gyorsan előretör a Felvidéken Bécs alá, majd egyesül a Duna völgyében nyugat felől előretörő francia-bajor hadsereggel. A szabadságharc nagy lendülettel bontakozott ki, és a kisebb-nagyobb kudarcok ellenére 1707-ig felfelé ívelő szakaszát élte. Ezt követően a nyugati hadszíntéren elért sikerei következtében a császári hadvezetés fokozatosan mind nagyobb haderőt csoportosíthatott át Magyarországra. A fejedelem francia szövetségre alapozott tervei nem valósulhattak meg, sorozatos vereségek utána kuruc sereg 1711. május 11-én a majtényi síkon letette a fegyvert. A nyolc évig (1703-1711) tartó háborúban létrejött a Zrínyi által is megálmodott önálló magyar hadsereg, amely önkéntes alapon toborzott zsoldos katonákból szerveződött. A szabadságharc kezdetén néhány száz főt számlált, de létszáma rohamosan növekedett, s 1703.é végére 30000 főből állt.  1706 közepén a hadsereget már 52 lovas- és 31 gyalogezred alkotta. A kuruc hadsereg legnagyobb létszáma a kb. 100000 főt is elérte. A hadsereg reguláris és irreguláris erőkre oszlott. A reguláris ezredek jobban képzett és felszerelt katonákból álltak, az irreguláris ún. „mezei hadak” viszont lényegesen alacsonyabb harcértékük miatt főleg portyázásokra, zsákmányszerzésre voltak alkalmasak. Az alapvető harcászatai egység az ezred volt. 1705-től kezdve három-három ezredből külön gyalogos-és lovasdandárokat („brigáda”) állítottak fel. Egyes meghatározott nagyobb feladatok végrehajtására több ezredből, illetve dandárból álló szervezeti egységeket („corpus”) vontak össze. A fő fegyvernem a lovasság volt, amely a hadseregnek kb. 63%- át alkotta. A lovasezredek szervezés szerint 10 századból álltak, századonként 100-100 fővel, azonban a meglévő létszám igen gyakran változott. A lovasok fegyverzete pisztoly, kard és néhány ezredben karabély volt. A gyalogezredek két zászlóaljba szervezett 10, később 12 századból álltak, századonként 120-120 fővel. A valóságban azonban ettől lényeges eltéréseket is találhatunk. (Eg4s ezredekben 5-24 század volt.) A gyalogosok szuronyos puskát és kardot viseltek. Rákóczi a hadsereg fegyverrel való ellátását hazai bázison kívánta megoldani. 1704-től egy sor fegyver- és lőszergyárat, valamint ágyúöntő műhelyt hozott létre. A szükségleteket azonban nem tudták kielégíteni Különösen tüzérségi anyagból volt nagy hiány, bár a fejedelem hozatott francia tüzértiszteket és ágyúöntő szakembereket, a lemaradást nem lehetett behozni. A 11 századba szervezett 674 főből álló tüzérség mennyiségben és minőségben is elmaradt az osztrákokétól. A szabadságharc  hadászati elvei sokat megőriztek a régebbi korok magyar hadászatának elveiből, amelynek jellegzetessége a portyázó hadviselés volt. Ennek módszereit a nyílt ütközetek kerülése, az ellenséges csapatok állandó nyugtalanítása, hadtápvonalainak elvágása stb. képezték. E hadászati elv továbbélését a kuruc sereg fegyvernemi összetétele (a könnyűlovasság túlsúlya), a katonai vezetők képzettsége, valamint a nagy területen viselt háború – mely sokszor gyors csapatátcsoportosításokat tett szükségessé- magyarázza. A portyázó hadviselési mód kisebb jelentőségű, meglepetéssel előkészített ütközetekben győzelmeket hozott, de nagyon hátrányosan éreztette hatását a nagy nyílt csatákban, amelyekben a kuruc seregek rendszerint vereséget szenvedtek. Ezekben különösen a kuruc gyalogság és a tüzérség hiánya volt szembetűnő. A Rákóczi-szabadságharc bukásával ismét megszűnt az önálló magyar hadművészet további fejlődésének lehetősége. Az 1715. évi törvénnyel felállított állandó hadseregnek voltak ugyan magyar csapatai, de ezek nem a nemzet, hanem a Habsburgok hatalmi érdekeit szolgálták. Ennek ellenére a magyar hadművészet hagyományai még hosszú ideig fennmaradtak, elsősorban a császári-királyi huszárezredekben, amelyek magyaros jellegüket az 1848-as szabadságharcig megtartották. A huszárság olyan sajátos könnyűlovasságot alkotott, amelyet a többi állam (Poroszország, Franciaország) is utánozott. A Habsburg-császárok szolgálatában több tehetséges magyar katonai vezető is tevékenykedett, mint Batthyány Károly, Hadik András, Nádasdy Ferenc, akiknek tudása, hadvezetési művészete semmivel sem maradt el a kor európai színvonalától.

A magyar hadművészet fejlődésének összegzése

A honfoglalás idején és az azt követő században a magyar hadművészet megegyezett a keleti lovas nomád népek hadművészetével. A hadsereg szervezete a nemzetségi rendszerre épült, és fegyelemben, szervezettségben fölülmúlta a nyugati lovagi hadseregeket. Sikerének titka mégis az ismeretlen, meglepő harceljárásban rejlett. A feudális állam megteremtésével a XI. század folyamán nálunk is létrejött a nyugati mintára szervezett feudális lovagi hadsereg, ami kiegészült lovas íjászokkal, azaz könnyűlovassággal, a gyalogság viszont alárendelt szerepet kapott. A tatárjárást követően IV. Béla kötelezte a főurakat kővárak építésére, megnövelte a nehézpáncélos lovasok számát, és letelepítette a kunokat. Ezzel ütőképes haderőt hozott létre. A XIV. század első felében Károly Róbert a banderiális hadsereg kiépítésével lett úrrá az anarchián. Ez kezdetben magas harcértékű, jól képzett hadseregnek számított, harcmódja szinte teljesen azonos volt a nyugatai hadseregekével. A XIV. század végén az ország déli határain megjelent a hódító török. Sikereit az oszmán állam sajátos és igen hatékony szervezetének, óriási embertartalékainak köszönhette, mert erre egy nagy létszámú, jól szervezett és kiképzett hadsereg épült. A folyamatosan ismétlődő török támadások feltartóztatása miatt kényszerült Zsigmond király a végvárrendszer kiépítésére és a telekkatonaság bevezetésére. A XV. század folyamán a magyar nép Hunyadi János vezetésével sikeresen harcolt a török túlerővel szemb4n. Hunyadi vagyonát és tehetségét az ország határainak védelmére, a török elleni harcra szentelte. Ehhez szövetségeseket keresett és talált a balkáni népekben. Ütőképes zsoldoshadsereget szervezett, melyben a főerőt a nehézpáncélos lovasság képezte, de fontos szerepe volt a zsoldos nehézgyalogságnak és a könnyűlovasságnak is. Eredményesen alkalmazta a tüzérséget és a harci szekereket. Hadászatát a támadó szellem jellemezte, az ellenség hadseregének teljes megsemmisítésére törekedett. Örökségét fia, Mátyás király vitte tovább, aki uralkodása alatt központosított hatalmat épített ki, és állandó zsoldoshadsereget hozott létre. Fő fegyverneme a nehézpáncélos lovasság volt. Jelentős erőt képviselő gyalogságának már egyötöde lőfegyverrel volt ellátva. A középkori magyar hadművészet Mátyás uralkodása alatt érte el csúcspontját. Mátyás halása után az ország újból anarchiába süllyedt, amit kihasznált a török, és így az ország három részre szakadt. Ezzel hosszú időre megszűnt az önálló magyar hadsereg és hadművészet. A törökkel szemben kiépült a végvári védővonal. Nyílt ütközetekre ritkán került sor, de igen sok várostrom volt. A hadseregben túlsúlyra jutott a könnyűlovasság, és kialakult a portyázó hadviselés, ami eltért a nyugati gyakorlattól. A XVII. században a magyar hadművészet az erdélyi fejedelmek függetlenségi harcaiban élt tovább. A hadsereg nagy része magyarokból állt, fő fegyvernem a lovasság volt. A hadjáratokat a gyors támadó tevékenység jellemezte. A harceljárásban a jó manőverezés és a meglepés érvényesült. A XVII. Századi Magyarország legnagyobb politikusa Zrínyi Miklós a költő és hadvezér, a magyar hadtudományi irodalom megteremtője volt. Történelmi érdeme abban van, hogy a kor műveltségét, haladó eszméit magába sűrítve, a két ellenség között sínylődő nemzet számára kiutat tudott mutatni. Ez a célkitűzés az önálló, központosított nemzeti királyság és hadsereg megteremtése volt. E program szolgálta a nemzeti függetlenséget, a társadalmi haladást, és mindezt a magyarság saját erejére alapozta. Hadtudományi műveiben foglalkozott a hadsereg (tábor) szervezésével, személyi állományával, ellátásával. A gyalogságot fő fegyvernemnek tartotta. Megfogalmazta az egyszemélyi parancsnok feladatait, kötelmeit. Korát messze megelőzve részletesen vizsgálta a háború lélektani kérdéseit, annak pozitív hatását. Zrínyi eszméit a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban váltak anyagi erővé. Megvalósult az önálló nemzeti állam és hadsereg. A fegyveres erő összetételében a lovasság volt túlsúlyban, a termelőerők fejletlenségéből eredően a tüzérség nem érte el a kor színvonalát. A törökkel folytatott háborús hagyományok, az óriási területre kiterjedő harctevékenység, a hadsereg összetétele és nem utolsósorban a katonai vezetők képzetlensége miatt tovább élt a portyázó hadviselés. Amíg az osztrákok nem tudtak Magyarországra nagy erőket küldeni, ez eredményes volt, de jelentős kötelékekkel vívott nyílt ütközetekben a kuruc sereg rendre alulmaradt. A szabadságharc bukásával az önálló magyar hadművészet ismét megszánt, és a magyar katonai elem teljesen beolvadt a császári hadseregbe.