·         A harckocsik fejlesztésének irányai és a nagyhatalmak néhány típusa.

A harckocsik első világháború utáni fejlődésében a háború tapasztalatai éreztették hatásukat, de az egyes évtizedek a fejlesztésben jellegzetes eltéréseket mutattak. Az 1920-as években az új típusok megalkotásánál illetve a régiek tökéletesítésénél az állásháború harcászati követelményeit tervezték kielégíteni. A fő cél a támadó gyalogság áttörésben való megbízható segítése, ezért igyekeztek növelni a támogató harckocsik védettségét és tűzerejét.

Az első világháborúban a harckocsikat súlyuk szerint felosztották: 4 t-ig kis, 20 t-ig könnyű, 40 t-ig közepes és e felett nehéz harckocsiról beszéltek. A két világháború között e vonatkozásban csak a technikai megoldásokban következett be minőségi változás és kialakult a harckocsik rendeltetés szerinti csoportosítása. (Mint azt Guderiannál láttuk.) A harckocsik súlya természetesen hatással volt a fegyverzetére, páncél vastagságára, ezen keresztül védettségére és mozgékonyságára is, befolyásolta szállítási, átkelési és harcászati rendeltetését. Alkalmazhatóság szerint megkülönböztettek: sor harckocsikat (harcászati és hadműveleti feladatokra egyaránt alkalmasak), áttörő-, az ellenség támadását elhárító-, gyalogságot kísérő-, felderítő-, hídvető- és különleges illetve speciális eszközökkel felszerelt harckocsikat. Mint pl.: lángszórós-, aknarakó-, aknataposós-, vegyi fegyveres-, sérült harckocsi vontató, híradó- illetve csapatvezetésre alkalmassá tett harckocsikat.

Az 1930-as években a gyors ütemű ipari fejlődés a tömeges gépesítést erősítette, növekedett a harckocsik hatótávolsága, sebessége, manőverező képessége, mely lehetővé tette a hadműveleti mozgás követelményeinek kielégítését. A katonai elméletek a háború előestéjén a harckocsi csapatoktól azt igényelték, hogy vegyenek részt az ellenséges védelem harcászati mélységének áttörésében, a harcászati siker hadműveletivé mélyítésében és legyenek képesek önálló manőverezésre, gyors, meglepő cselekvésre a hadműveleti mélységben, az ellenség csoportosításának megkerülésére és bekerítésére, valamint fontos hadműveleti objektumok, átkelőhelyek, hídfők birtokbavételére és biztonságos megtartására a főerők beérkezéséig. A különböző évtizedekben létrehozott harckocsikon az elvekben bekövetkezett változás kimutatható.

A technikai fejlődés és az alkalmazási elvek változása kihatással volt a szervezeti felépítésre is. A két világháború közötti szervezeti változások részleteire nem térünk ki, csupán a témánkból eredően a harckocsik főbb szervezeteit mutatjuk be a nagyhatalmak haderőiben.

Az 1920-as években a harckocsi csapatok szervezésében nagyon éreztette hatását az első világháború, a harckocsikat zászlóalj kötelékbe szervezték és a gyalogság támogatására, kívánták alkalmazni. Nagyobb szervezeti egységek az 1930-as években jelentek meg. A Szovjetunióban, 1930-ban állították fel az első gépesített dandárt, ennek bázisán alakult meg 1932-ben a két világháború közötti legnagyobb harckocsi kötelék a gépesített hadtest, mely három gépesített dandárból állt, összesen 500 harckocsival és 200 páncélos járművel rendelkezett. Közvetlenjei megegyeztek a gyaloghadtest közvetlenjeivel. Úgy, mint tüzér ezred, műszaki, híradó egységek illetve alegységek, valamint ellátó, kiszolgáló csapatok és intézetek. Később a személyi kultusz és a spanyol polgárháború helytelen értékelése miatt 1939-ben felszámolták. Ugyanakkor tervbe vették 15 gépesített hadosztály megszervezését, melyek 275 harckocsival, támogató és kiszolgáló egységekkel és alegységekkel rendelkeztek. 1940-től megkezdték a hadosztályokból álló gépesített hadtestek felállítását.

A franciák egyáltalán nem szerveztek gépesített hadtestet. Az angolok létrehozták, ugyan az un.: „királyi harckocsi hadtestet”, de csak, mint igazgatási egységet. Állományába tartoztak az Angliában tartózkodókon kívül, a Kanadában és Indiában lévő harckocsi csapatok is, összesen egy harckocsi dandárral, két önálló harckocsi zászlóaljjal és kilenc szintén önálló századdal. A háború megindulása előtt a németek sem szerveztek gépesített hadtestet.

A gépesített hadosztálynak országonként eltérő volt a felépítése. Angliában, 1934-ben állították fel az első, un. „kísérleti gépesített köteléket”, melyet 1935-ben hadosztállyá fejlesztettek, állományában két páncélos felderítő, három könnyű, három vegyes (könnyű és közepes) harckocsi zászlóaljjal (összesen 136 harckocsi), valamint két gépkocsizó lövészzászlóalj, tüzérezred és kiszolgáló illetve ellátó csapatok tartoztak. A háborús veszély közeledtével 1938-ban, Angliában, 260 db harckocsival megalakult egy páncélos hadosztály is.

A franciák, először un. „gépesített lovashadosztályokat” állítottak fel 1932-ben. Állománya két lovas és egy gépesített dandár, egy tüzérezred, valamint különböző szakcsapatokból állt. A hadosztályhoz 56 páncélos harcjármű, ebből 24 harckocsi tartozott. 1933-ban egy teljesen gépesített un. „könnyű hadosztállyal” kísérleteztek. Állományába harckocsi és gépesített gyalogdandár, valamint közvetlenek tartoztak, 220 könnyű és közepes harckocsival, illetve 40 páncélgépkocsival. A harckocsik zömét zászlóaljakba szervezték és a gyalogság támogatása volt a feladatuk, állományukba 30 harckocsi tartozott, csak a német-lengyel háború tapasztalatai után kezdték meg négy gépesített és négy páncélos hadosztály létrehozását, 200 harckocsival.

A német gépesített hadosztály 2-3 gépesített, illetve páncélos ezredből, gépesített tüzérezredből, felderítő, páncéltörő, műszaki, híradó és hadtáp alegységekből, intézetekből állt. 102 löveggel és aknavetővel, valamint 26 kísérő löveggel (tüzérségi feladatokat nem oldhattak meg), 75 db. 37 mm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett. Szállítása gépkocsin történt, hadtápja teljesen gépesített volt. Felderítési és biztosítási feladatok megoldására a németek szerveztek néhány könnyű gépesített hadosztályt, mely egy-egy lovas-, páncélos felderítő és tüzér ezredből, valamint egy harckocsi és egy motorkerékpáros zászlóaljból állt, összesen 86 könnyű harckocsival és 70-130 páncélgépkocsival. A páncélos hadosztályt, mint a fegyvernem alapvető kötelékét először a németek hozták létre 1935-ben. Felépítéséhez tartozott egy-egy páncélos és gépesített lövészdandár, gépesített tüzérezred, támogató és kiszolgáló alegységek, összesen 324 harckocsival, és 130 tüzérségi eszközzel rendelkezett.

A két világháború között a különböző országok igen sok harckocsi előállításával kísérleteztek, az egyes típusokon belül fél tucat vagy több változat is elkészült, illetve rendszeresítésre került. Ezek bemutatására, terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőség, ezért csak a nagyhatalmak néhány típus családját mutatjuk be.

Nagy-Britannia:

Annak ellenére, hogy a brit katonai szakértők élen jártak a páncélosok tömeges alkalmazásának kidolgozásában, a felső katonai vezetés nem sok figyelmet fordított erre a területre. Harceljáráson nem változtattak, a harckocsikat megosztva a gyalogság és a lovasság támogatására kívánták alkalmazni. A lovasságot, könnyű, mozgékony és felderítő harckocsikkal erősítették meg. A gyalogság megerősítésénél a páncélvédettségen volt a hangsúly. Az 1930-as évekre belátták a vastag páncélzatú, lassú „gyalogsági” harckocsik nem alkalmasak az ellenség átkarolására. Ekkor határozták el egy olyan harckocsi típus kifejlesztését, ahol a „tűzerő-mozgékonyság- védettség” hármas követelményét is szem előtt tartják. Jellegzetes példája az 1937-ben megjelent Cruiser típus (egyes irodalmak Cruiser Tank Mark I A9 néven említik). Tömege 12,5 t., páncélzata max.:14 mm., fegyverzete a toronyban elhelyezett 40 mm-es harckocsi ágyú, melynek 57mm-es páncélátütő képessége volt és egy 7,7 mm-es párhuzamosított géppuska, ezen túl elől két külön mozgatható kupolákban 7,62-es géppuskák. Személyzete 6 fős, parancsnok, irányzó, töltő-kezelő, két géppuskás lövész és elől középen a vezető. Sebessége maximálisan 40km/h, hatótávolsága 241 km. A későbbi években több változata is elkészült.

A Matilda harckocsi család az angol harckocsi építés jellegzetes, a második világháború idejére kifejlesztett és nagy sorozatban gyártott példája. Az első prototípus 1936 végére lett kész, ez még elég sok műszaki és harcászat technikai problémával küzdött, úgy hogy a sorozatgyártás előtt már jelentős módosításon esett át, a Matilda II-t már nagyobb páncélvédelemmel, erősebb fegyverzettel és motorral szerelték. A kezelők száma négy volt. 1939-ben a háború megindulásakor kettő darab Matilda II és 50 db I volt a hadsereg birtokában. A Franciaország elleni hadjárat idején 27 db I-es és 23 db II-es harcolt eredményesen németek ellen. Később újabb változatok jelentek meg. A brit haderő birtokában a háború kitörésekor 79 korszerű közepes, 1000 db csak géppuskával felszerelt könnyű és 160 db még az 1920-as években gyártott elavult közepes harckocsi volt.

Amerikai Egyesült Államok:

Az első világháború után a doktrínából kiindulva nem figyeltek a páncélos erők fejlesztésére, bár a háború végén rendelkeztek harckocsi hadtesttel, a harmincas évek elején csupán néhány harckocsi és páncélgépkocsi volt rendszeresítve a szárazföldi véderőnél. 1938-ban kezdték meg az M2 típusú, könnyű harckocsi bázisán egy tornyos és kazamatás kialakítású közepes harckocsi kifejlesztését. A 17.2 t súlyú harckocsi 37 mm-es ágyúval és hat 7.6 mm-s géppuskával rendelkezett. Később több változatát fejlesztették ki és rendszeresítették.

Franciaország:

A francia haderő számára 1921-31 között fejlesztették ki és építették meg a Char-B típus különböző változatait. Felépítésük az első világháborús elveket követte, nehéz robosztus, oldalpáncélzattal, romboid alakú páncéltesttel, lassú, manőverezésre képtelen, de a legerősebb fegyverzettel rendelkezett még 1939-ben is. Érdekessége, hogy a homlokpáncélzatba merev helyzetben egy 75mm-es, a forgó toronyba pedig egy 47mm-es harckocsi löveget építettek be. Fegyverzetéhez tartozott még két 7.5 mm-es géppuska, kezelőszemélyzete négy fő volt. A háború megindulásáig mintegy kilenc zászlóaljat szereltek fel velük, de a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be, a Franciaország elleni hadjárat után nem alkalmazták.

A Char-B harckocsik kiegészítésére kezdték meg egy kisebb tömegű harckocsi tervezését. A fejlesztést a Somua cég végezte, a sorozatgyártást 1936-ban kezdték. A típus család Char Souma Modele 1935-S néven lett rendszeresítve, röviden S-35-nek hívták. Az 55mm-es toronypáncél, a 47mm-es löveg és a jó manőverező képesség, a kor legjobb francia harckocsijává avatta. Ugyanakkor használhatóságát zavarta, hogy a parancsnok egyben a fegyverek kezelője is volt, valamint, hogy hiányzott a homlok géppuska. A francia vereség után a németek a zsákmányolt harckocsikat a Balkánon és Észak-Afrikában alkalmazták.

Németország:

A békeszerződés előírásai miatt a német vezérkar csak 1932-ben határozta el egy kiképzési célokra alkalmas könnyű harckocsi típus tervezését. A kivitelezésben több nagy német cég is részt vett, végül is a Krupp-cég PzKpfw I alaptípusát fogadták el és a MAN-cég sorozatgyártásában készült 1934-től. 1942-ig különböző változatokban mintegy 3000 db-t gyártottak. A csapatokhoz legnagyobb számban az „A” változat került. Harci értéke nem túl nagy többnyire kiképzési és propaganda célokat szolgált. Ennek ellenére harcoltak a lengyelországi- és a nyugat-európai hadjáratban, sőt a Szovjetunió elleni háború első évében is. Ekkor kivonták őket a harctérről és eredeti feladatuknak megfelelően kiképzési célokra, alkalmazták.

A német vezérkar 1934-ben a MAN-cégtől rendelte meg egy 20mm-es gépágyúval és egy géppuskával felszerelt könnyű harckocsi megalkotását. A Pz.I.típus tapasztalatait felhasználva az első sorozat PzKpfw II néven 1935-ben került a csapatokhoz. A folyamatos korszerűsítések következtében több változatban készült. 1935 és 1944 között a különböző változatokból mintegy 3200db-ot építettek. A Lengyelország elleni hadjáratban ez a típus alkotta a német páncélos alakulatok harckocsijai többségét, fegyverzete és páncélvédettsége azonban már nem felelt meg a kor követelményeinek. A Szovjetunió elleni háború megindulásakor még 1060db. állt hadrendben. 1942-től alvázának felhasználásával kezdték gyártani a 75mm-es páncélvadászokat és a 105mm-es önjáró tarackokat.

Hosszabb kísérletezés után a német vezérkar 1939-ben rendszeresítette a PzKpfw III típusú harckocsit a Wehrmachtnál. Az év végéig 157db készült el, de még 1940. májusában is csak 349 állt rendelkezésre. A Szovjetunió megtámadásakor már 1440db volt hadrendben. Ez a típus is folyamatosan korszerűsödött, a különböző változatokból a háború folyamán több mint 6000db-ot gyártottak. Alvázát szintén felhasználták páncélvadászok, illetve önjáró tarackok gyártására. Figyelembe véve az alvázra épített különböző fegyvereket, 21 változata ismert, ezekből a háború évei alatt 15000db készült el.

A PzKpfw IV típus család tervezését 1934-ben kezdték el, sorozatgyártását 1936-tól vezették be. Ez az egyetlen német harckocsi, amely már a két világháború között rendszerben állt és a háború végéig gyártották, mint egy 10000db-ot. A német hadsereg alapvető harckocsi típusává vált. Nem túl sok változatban készült, csupán a harctéri tapasztalatok alapján szükségessé vált módosításokat hajtották végre, de ezek az alapméreteket nem módosították. Tömeg gyártása a háború alatt 1942-ben indult. Alvázának felhasználásával megalkották páncélvadász és önjárólöveg, sőt négycsövű 20mm-es gépágyúval szerelve légvédelemre szolgáló változatát is.

Szovjetunió:

A szovjethatalom már létrejöttétől nagy hangsúlyt fektetett a különböző rendeltetésű harckocsi típusok kifejlesztésére. A két világháború között egyedül több harckocsit gyártott, mint az összes többi ország együttvéve. Az 1930-as évek elejére már hat alapvető típust rendszeresítettek a hadseregben. A T26-os különböző változatait dandárokba szervezték a gyaloghadosztályok támogatására. 1931 és 1934 között gyártották nagysorozatban. Előbb 37, majd 45, végül 76.2 mm-es löveggel is. Természetesen ezek a változtatások befolyásolták a méreteit, alakját és súlyát is. A spanyol polgárháborúban a német és olasz harckocsikkal szemben jól megállta a helyét.

A gyorsjáratú BT harckocsikat a lovasság megerősítésére szánták. Gyártását licencvásárlás után indították be. Első változatát BT-2 néven 1931-től állították elő. A BT harckocsik jelentősége mozgékonyságukban rejlett, különleges képességük az volt, hogy keréken és lánctalpon is tudtak mozogni, a személyzet 30 perc alatt elkészült az átalakítással. A BT-5 típust 1932-35 között gyártották, ez a típus részt vett a spanyol polgárháborúban. Az alkalmazás tapasztalatai inkább negatívak, műszakilag nem volt megbízható, páncélvédettsége gyenge és nem tudták kihasználni a futómű kettős működését. E típus családból fejlesztették ki a háborúban legendássá vált T-34-est.

Az 1932-től rendszeresített T-28-as harckocsi fegyverzete, páncélvédettsége, manőverező képessége összhangban volt. A közepes harckocsi-típus első megjelenési formája. Fegyverzete a főtoronyban elhelyezett 76.2 mm-es lövegből és négy mellék tornyokban lévő 7.62 mm-es géppuskából állt. A kezelők száma hat fő volt. 1941-ig gyártották. A fin háborúban áttörésre alkalmazták, erre a feladatra azonban páncélzata nem volt elég erős.

Ugyancsak a védelem áttörésére tervezték a T-35-ös nehéz harckocsit, bár 1931-ben már készen volt sorozatgyártása 1933-tól 1939-ig folyt. Öt tornyában három löveget és öt géppuskát helyeztek el, a kezelők száma tíz fő volt. Szinte mozgó erődnek tekinthető, páncélvédettsége azonban nem volt megfelelő.

                                                     Elképzelések a páncélelhárítás megvalósítására és fontosabb eszközei.

A két világháború között a katonai szakértők a tapasztalatok feldolgozása során, annak ellenére, hogy a harckocsik jövőbeni alkalmazásáról, feladat rendszeréről eltérően vélekedtek, kiemelten fontos jelentőségüket senki sem vonta kétségbe. A páncélelhárítás kérdése azonban- így utólag úgy tűnik- nem került a figyelem középpontjába. Ez betudható talán annak, hogy a háború alatt a páncélvédelem gyengesége ellenére, a harckocsik helytelen alkalmazása, illetve technikai fogyatékosságuk miatt, végül is betöltötte szerepét. A siker hadműveleti méretű kifejlesztése elmaradt. Ezt bizonyítja, hogy még az 1920-as évek közepén is a harcszabályzatok a páncélelhárítás eszközeiként a nehéz puskákat, géppuskákat, lángszórókat (15-50m-en belül), kézigránátkötegeket, a gyalogság kisérésére alkalmas ezred ágyúkat (75mm-es) és a műszaki zárakat tekintették. Természetesen számításba vették a 20mm-es páncéltörő ágyúkat is, melyek a háború végén jelentek meg a fegyverzetben. Az új típusú harckocsik páncélvédettségének erősödésével az 1930-as években, már a 30-50mm-es páncéltörő ágyúkat is rendszeresítették, amelyek 600m-es távolságon belül képesek voltak a 20-50mm-es páncél átütésére és így a harckocsik megsemmisítésére.

A spanyol polgárháborúban a páncélelhárítás fölénybe került a harckocsikkal. A páncéltörő lövegek jelentős veszteséget okoztak a harckocsiknak. Esetenként a harckocsikat és a légierőt is bevonták a páncélelhárításba. Mindez azt bizonyította, hogy a jól szervezett páncélvédelem képes megakadályozni, harckocsikkal támogatott támadás esetén is a védelem teljes mélységű áttörését. A polgárháborúban azonban a harckocsik tömeges alkalmazása elmaradt, így ez nem hatott szükségszerű tényezőként a páncélelhárítás elvi és gyakorlati kérdéseinek tisztázására.

Természetesen, ahogyan növekedett a hadseregek felszereltsége páncélos eszközökkel, a szabályzatokat is módosították. Példaként a magyar 1939. augusztus1-én életbe lépett Harcászati Szabályzatot[1]említjük. A védelemmel foglalkozó része egy helyen a következőket írta: ”Az ellenséges harckocsik ellen szervezzük meg az elhárítást. Harckocsi-elhárító fegyvereinket úgy állítsuk fel, hogy a támadó harckocsikat oldalazhassák. Ehhez célszerű olyan természetes terepakadályok mögé való felállításuk, amelyeken keresztül harckocsi támadás nem lehetséges.” (479.pont, 179. oldal) Ennyi, az, hogy ha a harckocsik mozgása az adott irányba akadályba ütközik az ellenük felvonultatott eszközök esetleg nem alkalmazhatók nem merült fel, minként az sem, hogy a harckocsik ellen műszaki zárakat kell telepíteni, csupán a védelmi terv részeként említette még „a harckocsi-elhárítást”. Később a védelmi harc megvívásánál a következőket olvashatjuk: „Az ellenséges harckocsik leküzdése időrendben elsősorban a repülők, a tüzérség, végső fokon a páncéltörő ágyúk (nehéz puskák) feladata.

A tüzérség bénítótűzzel hasson a harckocsik ellen, lehetőleg már nagy távolságra, esetleg légi figyelés segítségével, később pedig a harckocsik gyülekező helyeire. A könnyű ütegek egy része már eleve úgy vonuljon fel, hogy a főellenállási vonal mögé eső minél nagyobb területre közvetlen tűzzel tudjon hatni. A tüzérségnek a harckocsik-elhárításában történő alkalmazását egységesen a tüzérségi parancsnok szervezze meg.

A páncéltörő ágyúkat (nehéz puskákat) közvetlen tűzzel ható, rejtett tűzfegyverként alkalmazzuk. Kezdjék meg a tüzüket az ellenséges harckocsikra, mihelyt azok hatáskörükbe jutottak; a tüzérség pedig helyezze át a tüzét, a harckocsikat követő gyalogságra.

A harckocsi támadás elhárításában a repülők alacsony támadással hathatósan közreműködhetnek.”[2]

Ezekből, a gondolatokból arra lehet következtetni, hogy a katonai vezetők nem tekinteték a védelem legfontosabb területének a páncélelhárítást. Annál is inkább nem, mert a harckocsik elleni harc főeszközei (légierő, tüzérség, páncéltörők) három parancsnok (légierő-, tüzér-, gyalogsági) kezében összpontosult. A legtöbb ország szabályzataiból kiolvasható hasonló megközelítés, vagy más ellentmondás. Mint például a szovjeteknél. A szovjet 1936. évi Ideiglenes Harcászati Szabályzat még azt írta, hogy a korszerű védelem mindenek előtt páncélelhárítást jelent és, hogy a főellenállási vonalat, a hadosztálytartalékok körletét és a tüzérség tüzelőállásait a páncélvédelem követelményeinek megfelelően kell kijelölni, vagy a páncélelhárító ágyúk egy részét az ellenséggel ellentétes oldalú lejtőkön fedezék mögött, lehetőleg lesállásban kell elhelyezni. A későbbi szabályzat nem tagadta, hogy a védelemnek harckocsi biztosnak kell lennie, az előzőekben olvasott pozitív követelményeket azonban elhagyták, helyette a gyalogság főfeladatának az ellenség gyalogsága elleni harcot tekintették. Azt fogalmazták meg, hogy a védelem ereje, a csapatok állhatatosságán túl a gyalogság elleni tűzből áll. Ez pedig szemben áll azzal a kijelentéssel, hogy „a korszerű védelem mindenek előtt páncélelhárítást jelent”,

Mint láttuk tehát a két világháború között a páncélelhárítás elmélete és gyakorlata nem fejlődött egyenes vonalúan és a szükséges mértékben. Ennek ellenére megfogalmazódtak a páncélvédelem legfontosabb alapelvei, ezek a következők voltak:

·         a páncélelhárítást a védelem teljes mélységére meg kell szervezni;

·         a legtöbb löveget a permvonal közelében kell elhelyezni;

·         a harckocsik elleni harcot, már a peremvonal előtt a lehető legnagyobb mélységben kell kezdeni;

·         a páncélelhárítást három fő terepszakaszra kell megszervezni, a védelem első, második és harmadik állása elé;

·         a harckocsi veszélyes irányokban, a mélységben páncélelhárító körleteket kell létre hozni;

·         a páncélelhárításba be kell vonni a természetes és műszaki akadályok széles hálózatát;

Ezen fontos és előre mutató alapelvek mellett megfogalmazódtak olyan követelmények is, amelyek nem szolgálták a szilárd páncélelhárítást. Ilyenek voltak:

·         a tábori tüzérség álláskörleteink, harckocsi veszélyes irányoktól távoli kijelölése;

·         a harckocsik távoltartása a páncélelhárítástól;

·         egyes páncélelhárító körletek természetes harckocsi akadályok mögötti elhelyezése;

A páncélelhárítás jelentőségének felismerése, alapelveinek megfogalmazása, szabályzatokban való lefektetése szükséges, de nem elégséges feltétele a gyakorlatban való megvalósításnak. A páncélosok elleni harchoz megfelelő mennyiségű és jó hatékonyságú páncéltörő eszközre, korszerű szervezetre, kiképzésre és az anyagi ellátás problémáinak megoldására is szükség van. Az egyes nagyhatalmak ezeket, a kérdéseket különböző képen oldották meg. Az általánosan elfogadott volt, hogy az 1930-as években, hogy 30-40mm-es űrméretű páncéltörő lövegeket rendszeresítettek.

Németországban például 37mm-es űrméretű lövegeket rendszeresítettek a harckocsik elleni harcra, de számításba vették még a páncéltörő puskákat is. A lengyel hadjárat előtt a német hadsereg arzenáljában 11200 páncéltörő löveg és mintegy 5-600 nehéz puska szerepelt. Alapvető szervezeti egység a század volt, melybe 4-5 löveget szerveztek. Előbb kettő majd három századot osztály kötelékbe vontak össze. Alkalmazásuk lehetett század, de osztály kötelékben is. A háború megindulásakor 55 páncélelhárító osztály állt rendelkezésre.

A Szovjetunióban, a harmincas években azzal számoltak, hogy a rendszerben lévő 45mm-es páncéltörő és 76mm-es ezred ágyúk képesek leküzdeni a 20-50mm-ig terjedő páncélvastagságot, aminél nem volt vastagabb az akkor meglévő harckocsik páncélja. Másrészt úgy gondolták, hogy a zászlóalj szervezetszerű fegyvereivel egy1.5-2.5km széles és 2km mély állást képes szilárdan védeni. Másoldalról abból indultak ki, hogy a megbízható páncélvédelem érdekében a védelem egy kilométeres szakaszára –harckocsi veszélyes irányokban –6-9 páncéltörő lövegre van szükség a peremvonal közeli mélységében (2-3km). Nos ezek az elvek szépen hangzanak, de a valóságban nem tudták megvalósítani. Ugyanis, ha a zászlóaljnak (az előbbiekből kiindulva) átlag 2km széles védelmi kiterjedést számolunk, akkor 12-18 páncéltörő lövegre lett volna szüksége. A zászlóaljnak azonban szervezetszerűen csak egy páncéltörő szakasza volt 2db 45mm-es páncéltörővel. A lövészezrednek ugyan még volt egy négylöveges 76mm-es ütege és egy 6 löveges páncéltörő ütege, de ez is csak 16 páncéltörésre alkalmas eszköz, ami maximum kilométerenként 4 eszközt jelent. Ha hozzá számoljuk a hadosztály 18 löveges önálló páncéltörő tüzérosztályát, kétlépcsős felépítésnél sem biztosít legjobb esetben is csak öt löveget kilométerenként, ami nem éri el a szükséges páncélelhárító sűrűség alsóhatárát sem. A védelem mélységében ez esetben viszont alig marad páncéltörő eszköz. Ráadásul a szervezetbe nem tartozott nehéz puska sem.

Később a lengyelországi és nyugat-európai hadjáratok tapasztalatai figyelembe vételével elhatározták a páncélelhárítás megerősítése érdekében tíz páncéltörő tüzérdandár felállítását. Az kb. 1360db páncéltörő ágyú rendszeresítése jelentős erőt képviselt, volna, de megszervezésük a német támadás megindulásáig nem fejeződött be. Ezzel párhuzamosan, mivel az új Pz. III. és Pz. IV. típusú német harckocsik páncélvastagsága a fontosabb helyeken meghaladta az 50mm-t ezek ellen a szovjet 45mm-es és 76mm-es lövegek hatástalanná váltak, beszüntették gyártásukat. Ez hiba volt, mert a helyettük tervezett 107mm-es lövegek gyártása a háborúig nem indult be.

A német és brit hadosztályok rendelkeztek a legnagyobb számban páncéltörő lövegekkel. A legyelek és a franciák löveg száma még minimálisan, sem biztosította a megbízható páncélvédelmet.

Összességében elmondható, hogy a két világháború közötti jelentős fejlődést mutat a lövegek páncélátütő képessége, mennyiségük a legtöbb országban elmarad a szükségestől, ez párosulva az elvi kérdések részbeni tisztázatlanságával a páncélelhárítás gyakorlata megoldatlan maradt. Ezt bizonyították a második világháború első évei.