HADMŰVÉSZET A FEUDALIZMUS KORÁBAN

E korszakot a hadművészet fejlődése szempontjából az alábbi periódusok alapján szokás vizsgálni: a hadművészet fejlődése a feudalizmus korai virágzó időszakában; a feudális anarchia idején és a feudális abszolutista rendszer kialakulásának időszakában. A terjedelmi korlátok miatt csak a legjellemzőbb tényezőkre fogok utalni. Ebben a társadalmi formációban a gazdaság alapja a termelési eszközök, elsősorban a föld hűbéri tulajdona volt. Jellemző a naturális gazdálkodás és a technika elmaradott, alacsony színvonala. A hűbéri rendszerben a központi hatalomtól való függés fokozatosan háttérbe került, és a hűbérurak egyéni érdekei érvényesüléséből eredően állandósult a területi, gazdasági és politikai megosztottság, ami a hadsereg szervezetére és működtetésére is erősen kihatott. A fejlődés későbbi szakaszában a társadalmi előrehaladás érdekében szükségessé vált az anarchia felszámolása, a központi államhatalom megteremtése, amely természetszerűleg megváltoztatta a hadművészet és ennek megfelelően a hadsereg jellegét és szerepét is.

A Nyugat-európai hadművészet a feudalizmus első felében (V-XIII. Század.)

A feudalizmus társadalmi berendezkedésének megfelelően egy új típusú fegyveres erő alakult ki, a lovagi hadsereg, melyet csak a háború idejére hívtak össze. A feudalizmus első századaiban még találkozhatunk a szabad parasztok népfelkelésével, de azok jobbágysorba süllyesztésével ennek szerepe fokozatosan csökkent. Ezzel párhuzamosan a gyalogság is vesztet jelentőségéből, a fő fegyvernem a nehéz páncélos lovasság lett. A lovagi hadsereg előhírnöke Nyugat-Európában az V. századtól kialakuló Frank birodalomban jött létre. A VIII. század elejére megszilárduló feudális állam hadseregében megjelent a földbirtokosokból álló páncélos lovasság. Ezek a lovagok hosszúkás pajzsot, az egész fejet beborító sisakot és páncél mellvértet viseltek, fegyverzetük lándzsa, hosszú kétélű kard volt. A hadsereg zömét azonban még a szabad parasztság soraiból feltöltött gyalogság képezte. Ezzel a frank haderővel csapott össze az arab sereg 732-ben Poitiers mellett. Az arab állam, mely nomád törzsszövetségi alapon a VII. században a Közel-Keleten alakult ki, a VIII. század végére meghódította Észak-Afrikát és az Ibériai-félsziget nagy részét. Hadserege önálló törzsi és nemzetségi osztagokból állt. Legfontosabb része a lovasság volt, mely főleg könnyű- és kevés számú nehézlovasságra oszlott. Fegyverzetük az előbbieknek íj és dárda az utóbbiaknak hosszú kopja, kard, buzogány volt. Az arab harcrend mélységben három lépcsőre, egyenként öt-öt sorra és az általános tartalékra tagolódott. Az első vonal (a Kutyaugatás reggele) lazán tagolt könnyűlovasokból állt. A második (a Segítség napja) és a harmadik (a Rettegés estje) vonalban a főerők- a lovasság oszlopai és a gyalogság falanxai sakktáblaszerűen –helyezkedtek el. A csatához a frankok középre a gyalogság zárt falanxát állították, a szárnyakra a kisszámú nehéz páncélos lovasság került. A támadást az arabok kezdték, de a könnyűlovasság rohama súlyos veszteségek után megtört a frank gyalogság szívós védelmén. Ekkor Martell Károly frankuralkodó (714-741) a szárnyak ellen rohamra vezényelte páncélos lovasságát, a mely áttörte az arab harcrendet és visszavonulásra kényszeríttette azt. Az üldözésre azonban már nem került sor, mert erre sem a páncélos lovasság, sem a gyalogság nem volt alkalmas. Ebben a csatában a győzelem alapvető feltételét a gyalogság teremtette meg, de végső kivívásában már meghatározó szerepe volt a páncélos lovasságnak is. Martell Károly a földhasználat (beneficium) adományozásával megteremtette a páncélos lovasság megszervezésének az alapját, de ezzel együtt tönkretette a szabad frank parasztságot, megsemmisítve a nagy létszámú gyalogság fenntartásának társadalmi bázisát. Nyugat-Európában a lovasság történetének új korszaka kezdődött, kialakult a nehézfegyverzetű lovasság, ahol a lovasok és a lovak is fémből készült védőpáncélzatot viseltek. Megkezdődött azon háborúk sorozata, amelyben a Nyugat tömör, de nehézkes reguláris lovassága váltakozó sikerrel harcolt a Kelet fürge, irreguláris lovasságával. A páncélba öltöztetett lovasság nehezen volt sebezhető, ezért jelentősége megnőtt, fő fegyvernemmé vált. A nehéz vértezet ugyanakkor lassúvá, manőverezését körülményessé tette. A lovag egyedül a lóra felszállni sem tudott.

A lovagi sereg alapvető szervezési egysége a „kopja” (lance) volt, amely a lovagból és 4-10 főnyi kíséretéből alakult. Ezeket a 25-100 „kopjából” álló „bandérium” (zászlóalj) fogta össze. Nagyobb szervezeti egységként egy-egy csata idejére, a több bandériumot magába foglaló „csatasor” szerepelhetett. A gyalogságot 200-400 fős „zászlóba”, a feudális szolganépből és részben a parasztságból szervezték. Fegyverzetük között szerepelt a kard, tőr, lándzsa, buzogány, alabárd, cséphadaró és igen hatékony eszközként a számszeríj. Védő fegyverzetük a téglalap alakú pajzs, sisak és ritkán a mellvért volt. A lovagok a harc megvívásához rendszerint egyenes vonalban, az un. „palánkban” álltak fel, 5-10 méteres térközre egymástól. Mögöttük néhány lépésre a fegyverhordozók, lovas és gyalogos íjászok álltak, akiknek feladatuk volt a lovag védelmezése és támogatása. A harcrendet csak az ellenség megközelítésének idejére tartották fenn. A harc kezdetével a küzdelem a lovagok párviadalává alakult át, ahol nem az ellenség megsemmisítésére, hanem fogságba ejtésére törekedtek, mert a foglyokért magas váltságdíjat kaphattak. Egy-egy ütközetben az elesett lovagok száma nemigen haladta meg a 100 főt. Az olyan veszteség, mint amilyent pl. a német lovagrend szenvedett el az oroszoktól a Csúd-tó jegén (1242. április 5., 250 fő), már katasztrofális vereségnek számított. A középkor háborúinak egy jelentős része az erődök és várak bevételére irányuló küzdelmekkel telt el. A várak egyrészt gazdasági és közigazgatási központok, másrészt a hadsereg anyagi ellátóbázisai voltak. Ezen kívül ezek az erősségek viszonylag kisszámú fegyveres őrséggel is lehetővé tették a támadó ellenség feltartóztatását, az adott terület védelmét. A várak egyre tökéletesedtek, s ezzel párhuzamosan fejlődött az ostromtechnika is. A feudális hadseregek a lőpor feltalálásáig és annak katonai célokra történő alkalmazásáig a legkülönbözőbb-részben már az ókorban is használt- ostromgépeket alkalmaztak.

Hadművészet a lőfegyver megjelenésének, majd elterjedésének századaiban (XIV-XVIII. Század)

A XIV. században a feudális társadalmi rendszeren belül jelentős változások kezdődtek. Az árutermelés és a pénzgazdálkodás fokozatosan előtérbe került a naturális gazdálkodással szemben. A kialakuló városok egyre nagyobb hatást gyakoroltak a gazdasági életre. A polgárság a feudalizmussal szemben a pénzével vette fel a harcot. A lőpor és a tűzfegyverek előállításához ipar és pénz kellett, s mindkettő a városi polgárok birtokában volt. A jobbágyparaszti gazdaságok az állandó külső és belső háborúk következtében elszegényedtek, majd tönkrementek. A kereskedelem a feudális anarchia viszonyai között úgyszólván lehetetlen volt. Az árutermelés uralkodóvá válásával a földesúrnak egyre több pénzre lett szüksége, amelyhez csak a jobbágyság még nagyobb megterhelésével jutottak. Ehhez azonban biztosítani kellett a termelés folyamatosságát. A feudális anarchiát az általa teremtett viszonyok között létrejött hadsereggel felszámolni nem lehetett. Az uralkodók a központi hatalom megerősítésére törekedtek és csak nekik engedelmeskedő hadsereg létrehozására. Az ilyen hadsereget, alkotó katonatípust a zsoldosságban találták meg. A zsoldoshadseregre támaszkodva tudták felszámolni a feudális anarchiát, és teremtették meg az erős központi hatalmat, amely a gazdasági fejlődés szükségszerű előfeltétele volt. Az ilyen hadsereg megszervezésére és fenntartására a lehetőséget a pénz biztosította: a zsoldos bárkinek hajlandó volt szolgálni, aki őt megfizette. Másrészt adva volt a kellő létszámú katona tömeg is. A feudális anarchia következtében a társadalom egy jelentős része gazdaságilag tönkre ment, s így a megélhetését a hivatásos katonáskodásból látta biztosítottnak.

A hadművészet fejlődésére a zsoldoshadsereg kialakulása mellett jelentős hatást gyakorolt a tűzfegyverek fokozatos elterjedése is. Az ezek működtetéséhez szükséges lőpor az arabok közvetítésével a XIII. században jutott el Kínából Európába. Az első tűzfegyverek, az un. bombardák voltak, melyek a XIV. század végére Európa-szerte elterjedtek. Számuk egyre nőtt, technikailag tökéletesedtek, de előállításukban és kezelésükben még a XV. században is a céhjelleg dominált, így a tüzérség nem válhatott önálló fegyvernemmé. A bombardák után hamarosan megjelentek a kézi tűzfegyverek is, bár kezdetben, hatótávolságban és pontosságban elmaradtak a számszeríjak mögött. Annak következtében azonban, hogy a lovagi páncélt hamarosan átütötték, egyre inkább elterjedtek, különösen a zsoldos katonák között. A zsoldoshadsereg alapvető fegyverneme a gyalogság lett, sikereikben jelentős szerep jutott a tűzfegyvereknek, melyek alkalmazásával megszűnt a lovag viszonylagos sérthetetlensége is. Új harcászati elvet is alkalmaztak, melynek lényege a tagolt harcrend és a különböző részek szoros együttműködése volt.

A nagy földrajzi felfedezések (XVI. Sz.), a gyarmatosítás megindulása forradalmasítólag hatott az ipar fejlődésére, mely minőségileg jobb fegyvereket adott a hadseregnek. Általánossá váltak a zsoldoshadseregek, és a gyalogság újra főfegyvernemmé vált. Az új tűzfegyverek hatásaként a gyalogságot pikásokra és muskétásokra osztották, és az utóbbiak létszáma az előbbiek terhére állandóan nőtt. A muskétások tűzharcot folytattak az ellenséggel, de a döntést a pikások közelharcban vívták ki. A lovasságot is tűzfegyverrel látták el, megszűnt a páncélzat, ezáltal mozgékonnyá vált. A XVI. Század végére a dragonyosok már lóról szállva is képesek voltak harcolni. A lövegtalp tökéletesedésével és a súlycsökkenéssel a tüzérség is mozgékonyabbá vált, ekkor a francia tüzérség már kerekeken mozgott. A tüzérség egyre inkább elvesztette céh jellegét, külön fegyvernemként a hadsereg szerves részét képezte, megkezdődött a felosztása tábori, vár és ostromtüzérségre. A tűzfegyverek tömeges elterjedése új harcrendet és új harceljárást követelt. A harcrend alapját a gyalogsági négyszögek (carrék) képezték, amelyek sakktáblaszerűen helyezkedtek el. A négyszögeket pikások és muskétások alkották. A XVI. Század közepétől a lövészek, külön un. „caracole” alakzatban álltak fel. Az első sor tüzelt majd hátravonult tölteni. A sorok számát az újra töltés ideje szabta meg. Így tették folyamatossá a tüzelést. A lovasság a szárnyakon, illetve a gyalogsági négyszögek között állt fel. A tüzérség a harcrend előtt és a térközökben foglalt tüzelőállást. Harcban tűzzel igyekeztek veszteséget okozni, majd a lovasság és a lándzsás gyalogság rohama kézitusában döntötte el a küzdelmet. A XVII. Század elején a kovás puska és a papírhüvelyes lőpor elterjedésével a tűzgyorsaság jelentősen megnőtt, így szükségtelenné vált a mélységi tagozódás. A nagyobb tűzhatás érdekében a négyszögeket oldalra széthúzták, kialakult az un. vonalharcrend. Elterjedésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Gusztáv Adolf svéd király (1611-1632). A svéd vonalharcrend alapját a zászlóaljak hat sor mélységű vonalai alkották. A tüzérség a szárnyakon és a térközökben, a lovasság szintén a szárnyakon és a tüzérség mögött állt fel. A harcban az előre mozgó gyalogságot a tüzérség oltalmazta, majd 200-300m-re az ellenségtől a lövészek sortüzet lőttek, melyet 50-100méternként megismételtek. Ezt követően a lándzsás gyalogság megrohamozta az ellenséget és kikényszeríttette a döntést. A lovasság a megrendült ellenséget üldözte, de általában csak kis távolságra. A vonalharcrend lehetővétette a tűzhatás maximális kihasználását, de a muskétások a rohamban - ami végül is a döntést meghozta- nem vettek részt, mert a töltetlen fegyver alkalmatlan volt a közelharcra. A problémát a század végén feltalált kovás puskára szerelt szurony, a szuronyos flinta oldotta meg. Az új fegyverrel nőtt a tűzerő, mert a lándzsások is lőfegyvert kaptak, így a rohamban és a kézitusában már az egész gyalogság részt vett.

A XVII. Században a hadászatban is jelentős változás következett be, mely a hadseregek létszámának növekedésével kezdődött. Míg a század első felének háborúiban a hadseregek állománya 100-120 ezer fő körül volt, a század végére ez- főleg a 30 éves háború tapasztalatai alapján – 3-400 ezer főre emelkedett. Az elhúzódó háborúk zsákutcájából a hadseregek létszámának emelésével keresték a kiutat, ami együtt járt az ellátási, utánpótlási gondok növekedésével, elsősorban az élelmezés terén. A problémát az jelentette, hogy a mezőgazdasági termelés és a szállítás nem fejlődött jelentősen, miközben az ellátandók megkétszereződtek, megháromszorozódtak. A megoldást a készletek hosszabbidőn át való felhalmozásában látták, amiket a határ menti várakban raktároztak el. A hadsereg néhány napi járóföldnél jobban nem távolodhatott el ezektől, mert az utánpótlás csak a szállítóeszközök számának jelentős növelésével lett volna elérhető, ez viszont nem volt gazdaságos, mert a járműpark növelése további készletfelhalmozást és utánszállítást követelt volna meg. Optimálisnak bizonyult az ötnapi járóföldre való eltávolodás (ötmenetrendszer). Így a XVII-XVIII. Század fordulójának háborúiban a fő tevékenység arra irányult, hogy az ellenfelet elvágják raktáraitól, veszélyeztessék utánpótlási vonalait, illetve ostrommal vegyék birtokba készleteit. Nagy meneteket hajtottak végre a nyílt összeütközéseket kerülték, illetve csak a biztos siker reményében vállalták. Ez a rendszer kihatott a hadászati és harcászati elvek alakulására is, és szakmai körökben közismert néven a metodizmusnak nevezett módszer megszületését eredményezte. E kor háborúit a hadtörténelem kordonhadászat néven is tárgyalja.

A XVII. Század végére Európa legtöbb országában megerősödött a feudális abszolutizmus, amely a központosított hatalom fenntartása érdekében megteremtette az állandó hadsereget. Létrehozásának feltételeit a társadalom kapitalizálódó fejlődése tette lehetővé, mert tömegével fosztotta meg termelőeszközeitől az elszegényedett embereket, ugyanakkor képes volt biztosítani a kellő mennyiségű fegyvert, felszerelést és a fenntartás költségeit. Különös gondot fordítottak a békeidőben is fenntartott hadsereg kiképzésére, ellátására és vezetésére, az állandó szervezeti formák kialakítására. A hadászatban továbbra is a metodizmus érvényesült. A harcászatban a szuronyos flinta végleg kiszorította a lándzsát, állandósult a vonalharcászat. A XVIII. Század második felére ez merevséghez, a tevékenység lelessulásához vezetett, lényegében a fejlődés gátjává vált. Minden mozdulatot az egész seregnek kellett végrehajtani. Az erők eszközök összpontosítására a főirányban, illetve a csapás erejének fokozására a mélységből nem nyílt lehetőség. Ezért ha a kis mélységű vonalakat sikerült áttörni, az rendszerint vereséghez vezetett. A vezetés figyelmét a szinte mértani pontosságú igazodásra, a vonalak mozgásának összehangolására összpontosította. A kezdeti felállás az egész csata idejére mérvadó volt, mert kisebb zavar is a harcrend teljes felbomlását és a vereséget idézhette elő.

A vonalharcászat problémáinak megoldását II. (Nagy) Frigyes porosz király (1740-1780) kísérelte meg, az un. ferde csatarend alkalmazásával. Lényege az volt, hogy az egyik szárny támadó, a másik lekötő feladatot kapott, ami nem más, mint az epemeinondasi elv felújítása. A támadó csoport az ellenség szárnyának átkarolására törekedett, s ha ez megtörtént, a lekötő csoport is rohamra lendült, és eldöntötte a küzdelmet. A kísérlet pozitívan értékelhető, de végül is a vonalharcászat ellentmondásait nem tudta feloldani, mert nem teremtette meg a harc közbeni manőver feltételeit, vonalai továbbra is merevek maradtak. Eredményesebb kísérlete tett a probléma megoldására Pjotr Alekszandrovics Rumjancev (1725-1796) orosz tábornagy. Hadászati elveit a leghatározottabb támadó szellem jellemezte, Véleménye szerint a haditevékenységet minél előbb át kell helyezni az ellenség területére. A vonalharcászat válságának felszámolására új harcrendet alkalmazott, amelyben megjelentek a később elterjedt lövészláncok és az oszlopok csírái. Hagyatékát Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730-1800) fejlesztette tovább. Szuvorov negyvenéves megszakítás nélküli tevékenysége során egyszer sem szenvedett vereséget. Elvetette a kordonhadászatot, az erők egyenletes elosztását az arcvonalon. A döntő irányokban való összpontosítás híve volt. A lapelvei a szemmérték, a gyorsaság, a határozott támadás és a manőverezés voltak. Szemmérték alatt a gondos felderítést és a terepen történő gyors helyzetmegítélést értette. A meglepést a győzelem feltételének tartotta. Harcrendben a vonalak, rajláncok, és zászlóaljoszlopok kombinációját alkalmazta, az ellenség és a terep figyelembevételével. Nagy jelentőséget tulajdonított a katonák kiképzésének, nevelésének. Új iskolát teremtett, beosztottaiban a kötelmek mechanikus teljesítése helyett a kezdeményezést, és a katonai kötelesség tudatott erősítette.

A hadtudományi irodalom jelentősebb képviselői a XV-XVIII. Században.

A középkor végén fejlődésnek indult a katonai irodalom is. A hadművészeti problémák kutatásában jelentős helyet foglal el Niccolo Machiavelli (1469-1527) firenzei politikus. Műveiben a feltörekvő itáliai polgárság érdekeinek adott hangot: az egységes nemzeti piac (egységes Itália) és polgári állam gazdasági-katonai erejének megteremtését sürgette, felvetette az általános hadkötelezettség gondolatát. Felismerte a lovagi hadművészet végét. Az általa elképzelt hadseregben a gyalogság alkotta a főerőt. A tűzfegyverek, a tüzérség jelentőségét azonban még nem ismerhette fel. Az egyszemélyi vezetés híve volt. A régebbi korok hadművészeti tapasztalatai tanulmányozásának szükségét hirdette. „A fejedelemnek a történelmet kel tanulmányoznia, s figyelemmel kell kísérnie a nagy emberek cselekedeteit, megjegyezni, miként jártak el a háború idején, szemügyre venni, mi okozta a győzelmet és a veszteségeiket, hogy emezektől megmenekedjék, amazokat pedig megismételhesse.”

Az 1600-as évek egyik legműveltebb katonája Raimondo Montecuccoli (1609-1680) Habsburg-császári hadvezér, Zrínyi Miklós kortársa volt. Gyakorlati ismereteire és tapasztalataira támaszkodva elsőnek kísérelte meg, hogy a hadtudományt rendszerbe foglalja. Felismerte a gazdasági tényező, a pénz szerepét a háborúban, de a politika elsődlegességét nem látta meg. Megmaradt tipikus zsoldos vezérnek, a Habsburg-abszolutizmus híve volt, ez képezte szembenállásának alapját Zrínyivel, mivel ő a magyar nemzeti királyi hatalom megteremtését szorgalmazta. A XVII. Században a raktárhadviselés maga után vonta a logisztika tudományának kialakulását. Tudományos megalapozójának Marquis Jaques Francois de Chastenet de Puysegur (1656-1743) francia marsall tekinthető. Logisztika alatt a mozgás megszervezését, valamint a mozgás és az anyagi ellátás összeegyeztetésének tudományát értette. A nagy létszámú hadseregek ellátása csak megfelelő úthálózatra támaszkodva volt biztosítható. Ezért a manőverek tervezésénél figyelembe kellett venni a rendelkezésre álló utakat. Így már béke időszakban igyekeztek felderíteni a várható ellenség területét. Ez vezetett el a XVIII. Századra a katonai földrajzi ismeretek fejlődéséhez és a katonai térképészet kialakulásához. Az angol Henry Humphrey Evans Lloyd tábornok (1729-1783) első helyen a katonaföldrajzi ismeretek fontosságát hangsúlyozta. Egy hadjárat megtervezésénél szerinte pontosan kell ismerni a főutakat, az azok mentén elterülő városokat és falvakat, ezen ismeretekre támaszkodva kell felépíteni a hadjárat tervét.

A feudalizmus hadművészetének összegzése

A feudális korszak katonai szervezete és hadművészete a rabszolgatartó korszaktól alapvetően különböző, új társadalmi, gazdasági és technikai alapra épült. A feudális széttagoltság időszakában a lovagi hadsereg alakult ki, amelyben a főfegyvernemet a páncélba öltöztetett lovagok alkották. A feudális szolganépből szervezett gyalogság alárendelt szerepet játszott. A lovagok alapfegyverzete a védő öltözet mellett a kétélű kard, lándzsa, buzogány volt. A gyalogság fegyverzete sokféle volt: használtak például kardot, buzogányt, alabárdot, cséphadarót, számszeríjat. A feudalizmus bomlása, az árutermelés fejlődése, valamint a pénzgazdálkodás kialakulása megteremtette a zsoldos rendszer alapját. A XVI. Századtól a hadseregek nagy részért a zsoldos csapatok alkották. A hadsereg főfegyverneme a már zömében tűzfegyverrel felszerelt gyalogság lett. A páncélos lovagok fokozatosa átadták helyüket a mozgékonyabb, kevésbé páncélozott, könnyebb fegyverzetű lovasságnak. Megjelent a tüzérség, de még nem vált önálló fegyvernemmé. A YXVI-XVII. Században a feudális anarchiát felszámoló abszolutizmus igényelte, a társadalmi termelés kapitalizálódása pedig lehetővé tette az állandó hadseregek megteremtését. A gyalogság továbbra is megőrizte szerepét, uralkodóvá vált a könnyűlovasság, amelynek szervezetében megjelentek a lőfegyverrel ellátott, gyalogharcra is alkalmas dragonyosok. A tüzérség önálló fegyvernemmé vált, s megnőtt a műszaki és ellátó csapatok jelentősége. A hadsereg jellege a fegyelem fenntartása, a folyamatos kiképzés feltételeinek biztosítása érdekében megkövetelte a állandó, egységes alapon felépített szervezeti formák kialakítását. A gyalogságot századokba (100 fő), zászlóaljakba (300 fő) és 10 zászlóaljból álló ezredekbe szervezték. A XVI. Század végén már a dandárok (2 gyalogezred) is megjelentek. A lovasezredek (1500 fő) 10 „escadron”-ból (lovasszázad) épült fel. A tűzfegyverek jelentős mennyiségi és minőségi fejlődésen mentek keresztül. A zsoldosok muskétáit felváltotta a közelharcra is alkalmas szuronyos flinta, a tüzérség a bombardáktól eljutott a kerekeken mozgó ágyúkig, és megkezdődött a feladatoknak megfelelő lövegtípusonként való tagozódás.

A lovagi korszakban a hadművészet nem fejlődött lényegesen. A hadászatra a nagy politikai célok és az egységes vezetés hiánya, a csapatok kis létszáma volt jellemző. A háborúk elhúzódó jelleget öltöttek, a gyors döntéseknek és a jelentős siker elérésének a hadászat képtelen volt megteremteni a feltételeit. A zsoldoshadseregek megjelenésével jelentősen bővült a hadászat feladata: a határozott politikai célok megvalósítása érdekében kiterjedt a hadseregek toborzására, felkészítésére, az anyagi alapok megteremtésére és a hadjáratok konkrét katonai előkészítésére. A zsoldos hadseregek alkalmazásának jellegzetes formája volt az un. metodizmus, ami a várháborúk, illetve a kordonhadászat kialakulásához vezetett. A tűzfegyverek nagyarányú elterjedése és az állandóhadseregek megjelenése a változás igényével lépett fel a kordonhadászattal szemben. A XVIII. Századi háborúkban azonban még nem teremtődtek meg a hadászatban az ellenség mélységébe irányuló gyors, nagy erejű csapások végrehajtásának feltételei. A kordonhadászat ellentmondásait teljes egészében a XVIII. Század végéig nem sikerült feloldani. A lovagi hadseregek korában a harcászat sem fejlődött, hiszen a harc gyakorlatilag a lovagok párviadalává szűkült. A lovagi harcrend a palánk pedig semmi újat nem hozott, mert nem volt más, mint az ókori falanx sajátos megismétlése anélkül, hogy megőrizte volna szervezettségét és csapásmérő képességét. A határozottabb hadászati célok és a tűzfegyverek megjelenése jelentős változást hoztak a zsoldoshadseregek harcászatában. Harcközben a folyamatos tűz biztosítása érdekében a harcrend először mélységében tagozódott, majd a lőfegyverek tűzgyorsaságának növekedésével és a közelharcra is alkalmas fegyver elterjedésével kialakult a maximális tűzhatást biztosító vonalharcrend. Így a harcban a megnövekedett tűzerő a siker elengedhetetlen tényezőjévé vált. A különböző fegyvernemek és csapatnemek harcfeladatai elkülönültek, és azokat rendszerint önállóan oldották meg, az együttműködés megszervezéséhez és fenntartásához szükséges technikai feltételek még nem voltak meg. A vonalharcrend merevsége, kis mélysége és nehéz vezethetősége miatt a XVIII. Század végére a fejlődés gátjává vált.