Konszolidáció és minőségi fejlesztés           

Szervezeti átalakítás

A Magyar Néphadsereg minőségi és mennyiségi fejlesztésének beindításakor az Elnöki Tanács 1960. május17-ei hatállyal Czinege Lajost¾a Szolnok Megyei Pártbizottság első titkárát (tartalékos alezredest)¾honvédelmi miniszterré és egyúttal altábornaggyá nevezte ki. Az 1959—61-es években feszültebbé vált a nemzetközi helyzet és az ezzel járó hadseregfejlesztés, párosulva a haditechnikai reformmal, új vezetési struktúrát is kívánt. 1961. szeptember23-ával a Kiképzési Csoportfőnökséget, Tüzér, Műszaki, Vegyvédelmi Parancsnokságot, valamint a Csapatlégvédelmi Főnökséget megszüntették és helyettük Kiképzési Főcsoportfőnökséget azon belül Tüzér, Műszaki, Vegyvédelmi, Csapatlégvédelmi Csoportfőnökségeket állítottak fel. „A Magyar Néphadsereg anyagi-technikai szolgálata munkájának megjavítása és jobb összehangolása, a centralizált anyaggazdálkodás megvalósítása érdekében” létrehozták a Magyar Néphadsereg Anyagi-technikai Főcsoportfőnökséget, melynek alárendeltségébe került a VK Anyagtervezési és Technikai Csoportfőnökség, a Páncélos és Gépjármű Technikai Csoportfőnökség, a Fegyverzeti Csoportfőnökség és a Haditechnikai Intézet. Ezzel együtt az 1961. szeptember22-ei 35. sz. tiszti parancs alapján a Politikai Csoportfőnökséget és a Személyügyi Csoportfőnökséget Főcsoportfőnökséggé szervezték át. 1963-ban megszüntették az Anyagi és Technikai Főcsoportfőnökséget, szervezetéből az Anyagtervezési Csoportfőnökség visszakerült a vezérkar szervezetébe, a Fegyverzeti, valamint a Páncélos és Gépjármű Technikai Csoportfőnökségek önálló szolgálati ág főnökséggé váltak. A fegyvernemi főnökségek is kiválva a Kiképzési Főcsoportfőnökségből, anyagi osztályaikkal egyesülve, önállóvá váltak és a honvédelmi miniszter alárendeltségébe kerültek

A „DUNA—62” gyakorlat alkalmával komoly szervezési hiányosságok kerültek felszínre. Kiderült, hogy a mozgósítással összefüggő háborús tervezetek kimunkálatlanok, a mozgósítottak beosztása, vezetésük számos hiányosságot mutatott. Pl. a mozgósított tartalékosok alig 30%-a rendelkezett csak megfelelő fegyvernemi szakképzettséggel. Felszínre került az is, hogy a tartalékos tisztképzése nem megfelelő. Az Elnöki Tanács 2. sz. törvényerejű rendelete a hadköteles kor alsó határát 20 évről 18 évre módosította. Így lehetővé vált valamennyi, felsőfokú oktatási intézménybe felvett sorkötelest behívni tanulmányaik megkezdése előtt egy éves szolgálatra, majd az oklevél, diploma megszerzése után kellett „leszolgálni” a második évet, amikor is tartalékos tiszti tanfolyamon vettek részt. Ez a kormányrendelet szabályozta a polgári védelmi kötelezettséget 14. életévtől 65 éves korhatárig. A minisztériumban már 1964-ben folyamatosan végezték a HM hadiszervezetének kialakítását, háborús Szervi Határozványok kidolgozását.

A fejlesztési feladatok megoldása megkövetelte a hadászati és a hadműveleti katonai vezetés szintjének elkülönítését is. A hadműveleti rendeltetésű szárazföldi hadsereg parancsnokság létrehozása már a forradalom előtt felmerült, de eddig erre nem kerülhetett sor. A miniszter 1961. augusztus3-án kiadott 0021. számú parancsában a súlyosbodó nemzetközi helyzetre hivatkozva indokolta a változtatások szükségességét. E szerint „már békében rendelkezni kell vezetésre képes hadműveleti törzzsel, mely szervezi és vezeti az alárendelt magasabb-egységek harcát, irányítja a harci és politikai kiképzéseiket”. Ennek alapján 1961. augusztus8-ával felállították az 5. Összfegyvernemi Hadsereg Parancsnokságot (1963-tól Székesfehérvár székhellyel. Külön intézkedésben szabályozták az alárendelt csapatokat. E hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe került a már meglévő négy, gépkocsizóvá átszervezett lövészhadosztály és a rétsági 31. önálló harckocsiezred (melyet hadosztállyá kívántak átalakítani). Harci riadó elrendelése esetén az MN elvonuló csapatai 1961. szeptember1-jével szintén az 5. HDS parancsnokának alárendeltségébe kerültek. Elrendelték a 11. harckocsi hadosztály, a 15. gépkocsizó lövészhadosztály felállítását. Természetesen a szárazföldi seregtest parancsnoka is a honvédelmi miniszter közvetlen parancsnoksága alá tartozott. A hadseregfejlesztés fő iránya, melyet az MSZMP VII. kongresszusa határozott meg, a minőségi fejlesztés volt. Az 1960. évi őszi szervezési változások keretében a gépkocsizó lövészhadosztály tüzérezred 76 mm-es lövegű tüzérosztály (tü.o.)-t 85 mm tü.o.-á szervezték át. (Tehát az ezred egy 85 mm-es és két 122 mm-es tarackos osztályból állt.) A lövész ezredeknél a lőszerszállítás biztosítása érdekében a tehergépkocsik számát 10¾10-el megemelték. (Az (al)egység szinteken is folyt az átszervezés. A lövészezredek géppuskás századait szervezetileg megszüntették és helyette a századok géppuskás szakaszait 3 rajosról (3 géppuska) 4 rajosra (4 géppuska) szervezték át.). Megkezdték a mélységi felderítő¾légi deszant¾századok, illetve zászlóalj felállítását.

1961—1965-ben elsőrendű feladatként jelentkezett a honi légvédelem fejlesztése. Az OLP csapatait korszerű légvédelmi rakéta-komplexumokkal látták el, a vadászrepülők számát kétszeresére, a lokátorokét háromszorosára növelték. A honi légvédelem 1965-ben megkezdte a félautomata vezetési eszközök alkalmazására való felkészülést. A második ötéves tervben a hadseregfejlesztés fő tartalmát tehát a honi légvédelem minőségi és mennyiségi fejlesztése képezte. Az Országos Légvédelmi Parancsnokság (OLP) átszervezésére is sor került. Felállították az 1. honi légvédelmi hadosztályt továbbá „a repülő műszaki állomány magasabb színvonalú képzése érdekében a repülő műszaki tiszti iskola” is megalakult. A Légierőnél mindhárom repülő ezredet szintén átszervezték. Az OLP csapatainak kiképzése során számottevő előrelépés történt a kismagasságban, valamint a sztratoszférában tevékenykedő légi célok elleni harc begyakorlásában. A kismagasságú célok felderítésében a megbízhatóság 1965-ben 70-80%-os lett, szemben az 1964. évi 40-50%-kal. A repülőezredek 1968-ban is az OLP alárendeltségébe tartoztak. Az 1. honi légvédelmi hadosztály (Veszprém) keretében a pápai 47., valamint a taszári 31. honi vadászrepülő ezredek működtek. A miskolci 2. honi légvédelmi hadosztály keretében pedig a kecskeméti repülőtérre települ az 59. honi vadászrepülő ezred és a 86. önálló vegyes repülőosztály. A 31. és az 59. honi vadászrepülő ezredek 4. századai MIG¾15 BISZ gépekkel felszerelt felderítőszázadok voltak. A légvédelem rendszerében lévő ezredeken kívül az OLP még a szolnoki Killián György Repülő Műszaki Főiskola kiképző ezredével is számolhatott. Az MN-ben a repülőezredek a légvédelem¾mint haderőnem¾keretében működtek. (Harci géptípusok: MIG¾15 BISZ és UTI; MIG¾17 PF; MIG¾19 PM-SZM; MIG¾21 F¾13; MIG¾21 PF és UTI.)

A honi légvédelmi csapatoknak fel kellett készülniük arra, hogy 1961. december31-étől állandó harckészültséget tartva, együttműködésben Csehszlovákia, Szovjetunió Kárpát-Ukrajnai Légvédelmi Körzete és Románia, valamint a Déli HDSCS légvédelmi erőivel biztosítsák az ország légterének védelmét. (A felkészülés időszakában¾1961. december31-éig¾a magyar légtér biztosítását a Déli HDSCS vadászlégiereje végezte.) Ennek során a löveges légvédelmi tüzéregységek egy részét az akkor korszerű légvédelmi rakétakomplexumok váltották fel (DVINA típusú légvédelmi rakéták). Fokozatosan kiépült az ország legfontosabb körzeteit védő zonális légvédelmi rakéta-tűzrendszer. Megalakult a veszprémi 1. és a miskolci 2. honi légvédelmi hadosztály, alárendeltségükben légvédelmi rakéta harci osztályokkal. Ezzel egyidejűleg szükségszerűen sor került a felderítő és irányító feladatokat ellátó rádiótechnikai csapatok jelentős mennyiségi és minőségi fejlesztésére is. 1961-ben a három rakétarendszer parancsnokság mellett 14 harci és 3 technikai osztályt állítottak fel.

A szárazföldi csapatok fejlesztésének üteme és aránya a 60-as években elmaradt ugyan a honi légvédelemtől, de ezen a területen is jelentős fejlődés ment végbe. A katonai felső vezetés az 1962. utáni években úgy határozott, hogy a szárazföldi erők korszerűsítésére kell a fő figyelmet fordítani. A 1963-ban jóváhagyott terv a hadműveleti és harcászati rakétás szervezetek felállításával, a harckocsi hadosztály megszervezésének befejezésével és a csapatfelderítő szervek megerősítésével számolt, amit a második ötéves terv (1961¾1965) időszakában végre is hajtottak. A szárazföldi erőknél a továbbiakban elsősorban vezetési és szervezési változtatásokra került sor.

A VSZ tagság természetesen azt jelentette (mint ezt az 1962. augusztus22-ei szovjet-magyar „protokoll” (jegyzőkönyv) is csak megerősítette, pontosította), hogy az Egyesített Fegyveres Erők állományába kellett kijelölni¾békében¾a szárazföldi csapatok hadműveleti magasabb-egységeit és egységeit, amelyek állandó harckészültségben vannak és rövid idő alatt mozgósíthatók (3 nap), valamint a honi légvédelem erőit, eszközeit. Az 1962. augusztus22-ei jegyzőkönyvben rögzítették, hogy a magyar fegyveres erők korszerű fegyverzettel, haditechnikával és anyagi-technikai eszközökkel való ellátását mind a hadsereg gépesítését, mind a mozgósítási tartalékok létrehozását illetően, a szükséglet kimutatásának megfelelően kellett megvalósítani 1965-re, illetve 1970-ig, megfelelő mennyiségben. (Az anyagi biztosítási terveket a háborús állománytáblának megfelelően magyar katonai vezetésnek 1962. november15-éig kellett pontosítani mind a nomenklatúra, mind a mennyiség tekintetében.) 1963-ban ennek megfelelően növelték a földi rakéta egységek számát, tovább folytatták a harckocsi és felderítő egységek, alegységek szervezeti, illetve technikai megerősítését.

Az átfegyverzés jegyében 1963-ban folytatták a 10. rakétadandár („5. önálló harckocsiezred”) felállítását (Tapolcán). A Hadsereg-parancsnokság kiszolgáló és egyéb alakulatokkal Székesfehérvárra, a 8. gépkocsizó lövészhadosztály a Dunántúlra települt át, miközben¾a 9. gépkocsizó lövészhadosztállyal és a 11. harckocsi hadosztállyal együtt¾hadrendi elemeit teljes szervezetre egészítették ki. A hadosztály felderítő zászlóaljakat megerősítették és szervezetükbe páncélos járműveket állítottak be. Az állandó harckészültségű hadosztályok feltöltésével egyidejűleg a 7. gépkocsizó lövészhadosztály állományát csökkentették és mozgósítási, készenléti idejét „azonnaliról” M¾1 napra változtatták meg. Ennek keretében tovább folytatták a 4. gl. ho. keretesítését, illetve a 15. gépkocsizó lövészhadosztály M. idejét M¾5-ről M¾3-ra módosították (a mozgósítás elősegítése érdekében állományában néhány csökkentett állományú előkészítő törzset hoztak létre). A fejlesztés eredményeként a közepes harckocsik és a korszerű légvédelmi lövegek száma négyszeresére növekedett. Az átfegyverzés következtében a szárazföldi csapatok tűzereje 7-8 szorosára, ütőereje a harckocsik számának növekedésével 4-szeresére, az 1 főre eső munkaenergia (lóerő) háromszorosára növekedett.

1962-ben a Honvédelmi Minisztérium és az MN feladatrendszere új elemmel bővült. Az Elnöki Tanács rendeletére a Légoltalmi Országos Törzsparancsnokság és szervei, a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá kerültek. Az ekkor már lényegében elavult és a hadsereg feladataival alig összeegyeztethető szervezetet polgári védelmi szervezetté alakították át, melynek fő feladata az esetleges tömegpusztító csapások következményeinek felszámolása, a természeti és ipari katasztrófák elleni hatékony védelem lett. A feladatok közvetlen irányítására megalakult a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága törzsfőnökkel az élén, de sajátos tevékenységük miatt erős polgári vezetés is érvényesült. Egyrészt a polgári védelem területi katonai irányító szerveit és alakulatait besorolták a Néphadsereg szervezetébe, másrészt a városi, járási, megyei légoltalmi parancsnoki tisztséget az illetékes tanácselnökök látták el a melléjük rendelt katonák közreműködésével. (Ezek békeállománya 530 tiszt, 50 tiszthelyettes, 677 honvéd volt; mozgósított állományuk 34 536 katona és polgári alkalmazott.)

A nemzetközi életben 1964-re bekövetkezett enyhülés a hadsereg szervezeti és vezetési rendszerében egy újabb elem megjelenését vonta maga után júliusban olyan határozatot született, hogy az ország gazdasági teljesítő képességével összhangban a további átalakítás nem járhat együtt a békelétszám növelésével. A hatvanas évek második felében folytatódott a hadsereg szervezetének és vezetésének korszerűsítése. A vezetés struktúrájának további módosítását jelentette, amikor 1966-ban felállították a (ceglédi) 3. hadtest-parancsnokságot és a 4. és l5. gépkocsizó lövészhadosztály alárendeltségébe utalták. Ugyancsak ebben az időszakban kiépítették háború esetére az ország vezetéséhez elengedhetetlenül szükséges központi, megyei és városi vezetési pontok egy részét.

A következő évtizedben a két haderőnem hadrendjében nem történt lényeges változás. A magasabb-egységek és egységek belső szervezetében viszont kisebb átalakítások következtek be. Létre kellett hozni az új technika fogadására és alkalmazására szükséges alegységeket és egységeket. Ezek száma esetenként jelentős volt, ami újabb és újabb létszámigényeket vetett fel, ezért tovább folytatódott a keretesítés. A kormánytól kapott kisebb mértékű létszámnövelési lehetőség és a belső átcsoportosítás sem tudta az ellentmondásokat csökkenteni. Fokozatosan kezdett kialakulni az a felismerés, hogy a felhalmozódott feszültséget csak egy átfogó szervezeti reform oldhatja meg. Azonban nem voltak adottak a feltételek, szervezeti reform végrehajtását ezért az 1980-as évekre halasztották. Miután az 1970-es évekre a haderő szükséges szervezeti keretei kialakultak. További mennyiségi növelésre nem került sor, az átalakítás tekintetében tehát az intenzív jelleg került előtérbe.

A Honvédelmi Minisztérium 1972—1973-as átalakítása azt a célt szolgálta, hogy a korszerű vezetési eszközök alkalmazásával a HM hatékonyabban tudja vezetni a technikailag jól felszerelt csapatokat és leválaszthassák a HM-ről azokat a tennivalókat, amelyek alacsonyabb szinten, illetve a HM-en kívül is megoldhatók. Megszűnt az Ellenőrzési Főosztály. Az ugyancsak megszüntetett Kiképzési Csoportfőnökség jogutódaként kiképzési főfelügyelői, valamint légvédelmi és repülő felügyelői beosztást létesítettek. A Vezérkarnál a Szervezési és Mozgósítási Csoportfőnökséget kettéválasztották, és ezek önálló csoportfőnökségekként működtek tovább. 1976-ban a hadtápszervezetből kiválva alakult meg a Beruházási és Fenntartási Főnökség. Változást jelentett a Térképész Szolgálatfőnökség, illetve 1975-ben a Rádióelektronikai Főnökség megalakítása a korábbi Híradó csoportfőnökség helyett.

Az irányítási struktúra átalakítását jelentette, hogy 1972. január1-jén a hátországvédelem egységes rendszerének irányítására megalakult a Hátországvédelmi Parancsnokság. Ezen egységes rendszerben a Honvédelmi és a Belügyminisztérium, a Munkásőrség Országos Parancsnoksága, valamint a Polgári Védelem szorosan összehangolva tevékenykedett. Így viszont összekeveredett a honvédelem, a katasztrófa-elhárítás és a belső rend biztosítása. A korábbi megyei kiegészítő parancsnokságokat megyei hadkiegészítési és területvédelmi parancsnokságokká szervezték át 1975-ben, s a továbbiakban ellátták a területvédelemmel összefüggő feladatokat is. A kibővült feladatkörű parancsnokságok szervezték a fegyveres erők és testületek kiegészítésével, mozgósításával a népgazdaság szolgáltatásainak kötelezettségeivel összefüggő honvédelmi igazgatási, valamint területvédelmi feladatokat. Lényeges változást jelentett továbbá, hogy 1973 januárjában megszűnt az eddig szinte minisztériumi feladatokat ellátó Országos Légvédelmi Parancsnokság, és megalakult az 1. Honi Légvédelmi Hadsereg-parancsnokság.

 Az elkerülhetetlen technikai korszerűsítést természetesen szervezeti változásnak is kísérnie kellett. De nem csak a legfelső vezető szerveknél. Például kiemelkedő jelentőségű volt a szárazföldi csapatok harcát közvetlenül támogató csapatrepülő fegyvernem felállítása. Tökéletesedtek a magasabb-egységek és egységek belső szervezetei is. A csapatrepülő erők vezetésére létrehozták a Csapatrepülő Parancsnokságot és a Légvédelmi és Repülő Hadműveleti Ügyeletesi Szolgálatot.

1975-ben a Magyar Néphadsereg főbb szervezeti elemei az alábbiak voltak: 1. Honvédelmi Minisztérium. 2. 5. összfegyvernemi hadsereg (három gépesített lövészhadosztály; egy harckocsi hadosztály és a közvetlenek). 3. A 3. összfegyvernemi hadtest (két gépesített lövészhadosztály és a közvetlenek). 4. Az 1. honi légvédelmi hadsereg. 5. A csapatrepülők (szállító helikopterezred; felderítő repülőezred; harci helikopterezred; szállító repülőszázad; biztosító-kiszolgáló zászlóalj). 6. A hátországvédelmi erők. 7. A HM közvetlenek. 8. A hadtáp-, pénzügyi- és igazságügyi szervek.

Személyi állomány

Az 1960—70 közötti időszakot egészében az extenzívfejlesztés jellemezte, de politikai vezetés 1964. júliusi döntése következtében ez nem járhatott létszámnövekedéssel. Ez azonban ellentmondásosan alakult, mert a fejlesztés bizonyos területeken mégis együtt járt jelentős létszámnöveléssel is. Ennek legalapvetőbb oka az volt, hogy az új fegyverrendszerek hadrendbe állítása, azok működtetése, karbantartása és alkalmazása létszámigényesnek bizonyult. Ugyancsak magas létszámigényt követelt az is, hogy a régi és az új technikát egyidejűleg, párhuzamosan kellett rendszerben tartani. A politikai és katonai vezetés eleve az 1959-es létszám mintegy negyedével, történő növelésével számolt. A technikai fejlesztés által igényelt létszámnövelés gyakorlatilag 1964-ig lényegében akadálytalanul meg is valósult. A Magyar Néphadsereg 109 770 fős hadiállománya 1960. május1-jei helyzet alapján 19 043 tisztből, 8 984 tiszthelyettesből, 22 188 tisztesből és 59 555 honvédból állt. A további létszámemelkedés azonban már túlhaladta volna a népgazdaság teherbíró képességét. Ezért született 1964. júliusi határozatot, létszámnövekedés korlátozásáról. Ettől kezdve az átszervezés fokozódó létszámgondokkal küszködött. Enyhítette, de nem oldotta meg ezeket, a gondokat a hadseregen belüli átcsoportosítás—például a kevésbé fontos szervezetek keretesítése. Ez a későbbiekben jelentős feszültségek forrásává vált. A minőségi fejlesztés során (1967-re) kialakult a MN nagyságrendje: 15 541 tiszt (ebből 39 vezérőrnagy, 2 altábornagy, 1 vezérezredes), 7 670 hivatásos és továbbszolgáló tiszthelyettes, tisztes, 11 248 sorállományú tisztes, 48 473 honvéd (az építődandárok haderőn kívüli létszámba sorolva). A 82 832 katona mellett még 15 637 polgári alkalmazott is tartozott a Magyar Néphadsereghez. (A forrás 100 fővel hibás!!) Az 1962. augusztus22-én létrejött megállapodás az EFEF-el a magyar hadsereg összlétszámát 1965-ig békében 85 500 főben (háború idejére 250 000 főben), 1970-ig 92¾95 000 főben (háború idejére 300¾350 000 főben) határozta meg. (A határőr csapatok, belső karhatalmi csapatok és az országos légoltalom csapatai a Magyar Néphadsereg csapatainak összlétszámába nem tartoztak.)

A minőségi fejlesztést gyors ütemben indították be és így nem volt lehetőség arra, hogy a korszerű technikai eszközök rendszeresítése előtt képezzék ki a szükséges állományt. Ezért ezt az új technikai eszközök rendszerbe helyezésével egy időben, tömeges átképzések, rövidített tanfolyamok útján kellett megoldani. 1961—1966 között a tisztek mintegy 10%-át képezték át a korábbitól eltérő új szakképzettséghez. A hadügy forradalma elérte az MN-t is, de bizonyos mennyiségi növekedést változatlanul nem lehetett kiiktatni. (A 70-es években a 90 ezer főt valamivel meghaladó hadsereget 50-60 tábornok irányította.). 1973-ban az MSZMP Politikai Bizottság megvizsgálta a kialakult helyzetet és szükségesnek tartotta a tiszti állomány mintegy 25%-os csökkentését, belső arányainak¾életkor és rendfokozat¾megváltoztatását. Hasonló arányban növekedett a tiszthelyettesekkel és a kinevezett polgári alkalmazottakkal betölthető beosztások száma. A tiszthelyettesekkel elsősorban a technikai, javító-, kiszolgáló szerveknél és a szakaszparancsnoki helyeket kívánták betölteni. Ennek megfelelően természetesen emelni kellett a tiszthelyettes képzés színvonalát. Az ezt követő erőfeszítések eredményeit vizsgálva utólag megállapítható, hogy ez a határozat csak részben váltotta be a hozzáfűzött reményeket, s több fontos elemét az 1980-as évek elején korrigálni kellett.

Anyagi-, technikai állapot

A Magyar Néphadsereg szervezeti, személyi és haditechnikai fejlesztése párhuzamosan történt. Mindenekelőtt a hadsereg anyagi-technikai alapjainak megteremtése került előtérbe. Ennek megfelelően az MN hagyományos fegyvernemeit is korszerűsíteni kellett és új fegyvernemeket is kellett kialakítani. Jelentős változtatásokra volt szükség a szakcsapatok és a különböző kiszolgáló feladatokat ellátó csapatok területén is. Megkezdődött a második világháborús fegyverzet lecserélése és új fegyverfajtákat is rendszerbe állítottak. Első lépéseként „M” tartalékot létesítettek háború idejére. (Fegyverzet és optikai anyag; lőszer és robbanóanyag; üzemanyag; élelmezés; ruházatból több hónapi készlet halmoztak fel.) Nehézfegyverzetből (repülőgépekből, harckocsikból) és gépkocsikból nem terveztek „M” tartalékot. Ugyanakkor a szűkös anyagi lehetőségek nem tették lehetővé annyi új eszköz vásárlását, mint amennyire szükség lett volna. Így érthető, hogy ritkán került sor a régi technika kivonására, a kezelő, kiszolgáló állomány felszabadítására. A legtöbbször az új mellett a régi technika is hadrendben maradt. Az arányos fejlesztés elvét sem lehetett tartani. A hadsereg minden elemét egyidejűleg fejleszteni meghaladta az ország teherbíró képességét. A fejlesztési források koncentrációjára, a végrehajtás fontossági sorrendjének kijelölésére volt szükség. Egymást érték a különböző takarékossági intézkedések. Jellemző és sokat mondó, hogy az illetékes csoportfőnökség az „legfőbb import haditechnikai anyagokra” vonatkozó tervet két változatban készítette el: egy bővebb és egy takarékosabb változatban, aztán rendszerint az utóbbi realizálódott.

1959-től indult a légvédelmi csapatok minőségi fejlesztése. A 60-as évek elején létrehozták az új fegyvernem, a légvédelmi rakétacsapatok szervezeteit. Ennek eredményeként a légvédelmi csapatok harci lehetőségei mintegy négyszeresére növekedtek 1964—65-re. 1959. június1-jén 62db-os vadászrepülőgép flotta 1961. január1-jére 15db-al növekedett. (Ehhez társult még 1db MI¾1 helikopter.) Mozgósítás esetére tervbe vették a polgári repülőgép-állomány igénybevételét is (25 szállító-, 36 futár-, 19 terepmentesítő, 4 sebesültszállító repülőgép). Ugyanakkor az MN átvette a BM Kormányőrségtől a legfelsőbb állami és pártvezetők légi szállításának feladatait, a kormányőrség repülőrészlegét és tököli objektumát.

Az 1964/65-ös évre vonatkozó átfegyverzési tervet a szárazföldi csapatokra vonatkozóan alapvetően végrehajtották (a BTR—60 P páncélozott szállítójármű kivételével). De a hadsereg egészének átfegyverzése, korszerűsítése 1965 végére még nem fejeződött be. Ugyanakkor a szárazföldi csapatok minőségi fejlesztésére vonatkozó célkitűzéseket alapvetően teljesítették 1965-re. Már ebben az időben a földi csapatokat—bizonyos mértékig—ellátták rakétaeszközökkel. Ennek következtében a szárazföldi csapatok tűzereje 7-8 szorosára növekedett. A harckocsik ütőereje, számának növekedésével négy és félszeresére növekedett. Ez összességében nagyban növelte a csapatok harcértékét. A szárazföldi haderőnem haditechnikai eszközökkel való ellátása 1960-as évek első felében mind mennyiségi, mind minőségi területen jelentősen javult. Rakéta eszközökön kívül korszerű harckocsik, lokátorok, híradó eszközök, nukleáris műszerek beszerzésével folytatták tovább a csapatok új haditechnikai eszközökkel történő átfegyverzését. A két alapvető haderőnemhez tartozó csapatok korszerűsítésében és fejlesztésében szükségszerűen sorrendiség érvényesült. Ez tükröződött az anyagi-technikai ellátottságban is.

Az 1966—1970 közötti fejlesztési időszak a harmadik népgazdasági ötéves terv keretében ment végbe. Ezekben, az években a haderőnemek közül a szárazföldi csapatok kaptak prioritást a fejlesztésben. Itt tovább folytatódott a magasabb-egységek ellátása harcászati rakétákkal, a tüzérség sorozatvetőket kapott. Nagy mennyiségű állványos gránátvető került a páncéltörő alegységek szervezetébe. Továbbra is folytatódott a harckocsik mennyiségének növelése, minőségi összetételük javítása, korszerűbb T—55A típusú harckocsik beszerzésével. A technikai fejlesztés kiemelkedő eseménye volt a lövészcsapatok ellátásának megkezdése—magyar gyártmányú—páncélozott szállító harcjárművekkel. Ezzel kezdődött meg a lövészcsapatok—lényegében a gyalogság— mint fegyvernem átalakítása korszerű gépesített lövészcsapatokká. Ezzel egy időben indult meg a csapatrepülő erőknél a szállító helikopterek rendszerbe állítása.

A technikai korszerűsítés a 70-es években valamilyen mértékben tehát a hadsereg valamennyi haderőnemét, fegyvernemét, szakcsapatát érintette. Lényegében befejeződött a csapatok teljes feltöltése korszerű eszközökkel. A technikailag elavult eszközöket csaknem teljesen kivonták, s az évtized elején alkalmazott, ekkorra teljesen amortizálódott, korszerűtlenné vált technika 60%-át új, korszerű típusokkal váltották fel. Megkezdődött a technikának korszerűbb és hatékonyabb eszközökkel, a fegyverek, fegyverrendszerek új generációjával történő felváltásának lassú folyamata.

A honi légvédelmi csapatoknál a korábban kiépített és erkölcsileg egyre inkább elavuló egynemű rakétákból álló rendszert felváltották egy több típusból álló, zavarvédettebb rakétarendszerrel, melynek harci lehetőségei többszörösen meghaladták a korábbi rendszerét. A vadászrepülő-csapatoknál is folyamatosan megtörtént az elavuló gépek korszerűbbekkel való felváltása. 1975-ben kivonták a 24 év óta rendszerben lévő MIG—15 BISZ típusú gépeket. Jelentős változáson mentek keresztül a rádiótechnikai csapatok, előrelépés történt a harci eszközök és a honi légvédelem egyes rendszereinek automatizált vezetése terén.

A szárazföldi csapatok technikai fejlesztését olyan főbb állomások jelezték, mint a lövészcsapatok nagy többségének ellátása páncélozott szállító harcjárművekkel. A formális változtatást az is mutatta, hogy 1975. december 1-jétől gépkocsizó lövészcsapatok hadrendi megnevezése gépesített lövészre módosult. Jelentős változás volt a csapatoknál lévő páncéltörő eszközök felváltása korszerűbb típusokkal, és azok mennyiségének növelése, a hadműveleti-harcászati és harcászati rakéták újabb generációjának rendszerbe állítása. A lövészcsapatok megkapták a 73 mm-es automatatöltésű löveggel és páncéltörő rakétával ellátott szovjet BMP úszóképes páncélozott szállító harcjárművet. Így növelni tudták együttműködési képességüket a harckocsi-csapatokkal. Erre szükség is volt, miután jelentős számba rendszerbe állították az új generációt jelentő T—72-es közepes harckocsikat. A tűzerő növelése érdekében 1975-ben lecserélték a gépkocsizó lövészezredek SMELL (2P26) páncéltörőit, és rendszeresítették a MALJUTKA önjáró páncéltörő rakétákat, majd a 70-es évek végén, illetve 1980-ban az AKACIA és GVOZGYIKA önjáró löveget és a FAGOT páncéltörő rakétákat. Megtörtént a szárazföldi csapatok ellátása hatékony légvédelmi oltalmazást biztosító csapatlégvédelmi rakétákkal. A légvédelmi fegyverek korszerűsítésére is sor került az évtized közepétől, a gépesített lövészezredeknél is légvédelmi rakétaüteget szerveztek SZTRELA—1 M önjáró légvédelmi rakétakomplexumokkal, sőt zászlóaljakat SZTRELA—2 kézi légvédelmi rakétákkal látták el.

Az 1965-ös év során a hadszíntér előkészítés terén az MN Műszaki Főnöksége tovább fejlesztette az ország, mint várható hadszíntér területén végrehajtandó hadműveletek műszaki biztosításához szükséges adatok felmérését és rendszerezését. Ezen belül végrehajtották a Duna, Tisza és Rába műszaki felderítését, különösen víz alatti átkelés szempontjából. Az ország területének hadszíntér előkészítése igen bonyolult és sokoldalú feladatot jelentett, amely az ország politikai, gazdasági, valamint katonai szerveinek jól összehangolt együttműködését követelte meg. Az intézkedések egy része arra irányult, hogy biztosítsák a haderőnemek, fegyvernemek tevékenységét. Ilyen rendszabályok voltak például: földalatti raktárak építése. Geodéziai hálózat létesítése és különböző méretarányú térképek készítése. Rejtett hírközpontok és automatizált vezetési pontok építése, különböző (híradó, csővezeték) leágazások kifejlesztése. A rakétacsapatok védelme és hatásos alkalmazása, például megkövetelte, hogy az egész ország területén, már békében előkészítsék azok álcázott kilövőállásait, fedezékeit, valamint az álláskörlet más elemeit. A lőszer-, üzemanyag-, oxidálószer raktárakat, továbbá állandó rakétatechnikai bázisokat, bekötőutakat, leszállótereket, központosított hír- és vezetékes rendszert stb. A honi légvédelmi csapatok részére ugyancsak be kellett rendezni a rakéta-egységek és magasabb-egységek álláskörleteit, rakétatechnikai bázisait, a vadászlégierő repülőtereit, vezetési és vadászirányító pontokat, központosított hírrendszert és különböző raktárakat. A légierő tevékenységét illetően a hadszíntér előkészítés jelentős repülőtér-hálózat kiépítését tette szükségessé, hiszen a feltételezett ellenség csapásainak várható objektumai közé tartoztak a repülőterek. Így nem lehetett megelégedni annyi repülőtérrel, amely az akkor meglévő légierő állományának éppen szükséges volt, hanem azok mennyiségét (manőverek, álcázás stb. miatt) az adott hadszíntéren működő légierő szükségletei fölé kellett emelni.