|
4./II. Hadműveletek Magyarország terűletének megtartásáért
2007.01.26. 19:17
Ez a rész Budapest bekerítésére indított harmadik és negyedi szovjet kisérletet, és a 3. Ukrán Front tevékenységbe való bekapcsolódását, illetve a fővárosnk bekerítését mutatja be. II. rész
A Budapest elfoglalására tett harmadik kísérlet meghiúsítása (1944. 11. 29¾12. 10.)
A szovjet főparancsnokság is tanult és 8 napos hadműveleti szünetet engedélyezett a 2. Ukrán Front számára pihentetés, feltöltés illetve átcsoportosítás végrehajtása céljából. 1944. november26-án utasította Malinovszkij marsallt, hogy erőit jobban koncentrálja. A főirányon belül Balassagyarmat, majd Budapest, a kisegítő irányon belül pedig Miskolc elfoglalását határozta meg elérendő célként. Malinovszkij marsall ennek figyelembevételével szabta meg alárendeltjeinek feladatát. A főcsapás irányában támadó 7. gárdahadsereg Hatvan és Kartal között 8 kilométeres szakaszon törje át az ellenség védelmét. Nagykökényes¾Verseg¾Pusztamagyaros vonalán biztosítsa a 6. harckocsi-hadsereg és a Plijev lovas-gépesített csoport Ütközetbe vetését. A harmadik nap végére zárkózzon fel a gyorscsoportokhoz és vegye át Ipolyszeg¾-Borsosberény¾Nógrád¾Verőcemaros vonalának védelmét. Az 53. hadsereg bal szárnyával csatlakozzon a 7. gárdahadsereg áttöréséhez. Szücsi és Lőrinci között törje át a védelmet és fejlessze ki támadását Szécsény irányába. A harmadik nap végére vegye birtokba Karancslapujtő¾Balassagyarmat vonalát. A 46. hadsereg a Csepel-szigetről Ercsinél keljen át a Dunán, majd fejlessze ki a sikert északi irányba és nyugatról zárja körül Budapestet. A feladat végrehajtására a 46. hadsereget megerősítették a 2. gárda gépesített hadtesttel (160 harckocsi) és 1300 löveggel. A 2. Ukrán Front jobb szárnyán a harcok lényegében le sem álltak. Mivel a 27. hadsereg az előző feladatát¾Miskolc elfoglalását¾nem tudta teljesíteni, Malinovszkij marsall a seregtestet 1 szovjet és 1 román hadtesttel erősítette meg. A 27. hadsereg feladata volt, hogy november29-én Onga térségében törje át a német védelmet és a nap végére, vegye birtokba a magyar hadiipar egyik legfontosabb fellegvárát. Ezzel párhuzamosan a 40. hadseregnek ki kellett jutni a Hernád völgyébe, majd Aszaló¾Halmaj irányába nyomulni. Miskolcért 4 napon át elkeseredett küzdelem folyt. A német hadosztályok szinte teljesen felmorzsolódtak. Lőszerkészletük elfogyott, támogatást nem kaptak és személyi állományuk 20-30%-ra csökkent. A Karola-vonalban és előterében folyó küzdelmek végül is a szovjet csapatok sikerét hozták. December5-re a Wöhler hadműveleti csoportnak fel kellett adnia Miskolcot, Sajószentpétert, Sátoraljaújhelyet és a Hernád völgyének egy részét. Ezzel párhuzamosan az 53. hadsereg és a 27. hadsereg csatlakozásán küzdő hadtestek november30-án elfoglalták Egert, és az arcvonal ettől északra átmenetileg stabilizálódott.
A német vezetésnek ebben az időszakban nem volt határozott elképzelése és ereje aktív ellentevékenységre. Tartalékait felhasználta, így egyedüli célját a szovjet támadás lassítása képezte. Mivel a Dunántúlon kialakult helyzetet veszélyesebbnek ítélte meg, kénytelen volt az északi arcvonalról erőket átdobni oda. A főirányban a harcok december elején kezdődtek el újból. A Dél Hadseregcsoport-parancsnokságot meglepte, hogy a szovjetek a legerősebb csoportosításukat, a harckocsi- és gépesített erőik zömét, a Cserhát és a Börzsöny irányába vetik be. Friessner vezérezredes korábban éppen ezt a védelmi szakaszt gyengítette meg Budapest megtartása és a Dunántúlon előnyomuló 3. Ukrán Front feltartóztatása érdekében. A 7. gárda- és az 53. hadsereggel szemben több mint 80 kilométeres szakaszon a IV. német hadtestnek alárendelt hadosztályok (4 gyalog-, 2 páncélgránátos és 2 páncélos-) védtek, 30-50%-os feltöltöttséggel. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka ezért leállította a 2. magyar páncéloshadosztály kivonását (pihenőre és feltöltésre ment volna) és Vác, míg a 24. páncéloshadosztályt Egerbaktáról Balassagyarmat védelmére rendelte. Ezzel egyidőben elrendelte, hogy a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály és a 13. páncéloshadosztály részei Vác térségéből készítsenek elő egy erős ellencsapást a szovjettámadó ékek ellen. Továbbá több riadó és műszaki alegységet irányított a Börzsöny átjáróinak védelmére.
December5-én a Szücsi és Kartal közötti támadási sávban a szovjetek 10 lövészhadosztályt vetettek be. A második lépcsőben még 4 lövészhadosztály, a siker kifejlesztésére pedig a 6. gárda-harckocsihadsereg és a Plijev lovas-gépesített csoport állt rendelkezésre. A sokszoros erőfölény ellenére a támadók a nap végére csupán 6-8 kilométeres beékelődést értek el, miközben a német-magyar csapatok ellenállása nőtt. Malinovszkij marsall, tartva attól, hogy a támadás üteme most sem éri el a kívánt mértéket, már 5-én kora délután ütközetbe vetette a 6. gárda-harckocsihadsereget (több mint 500 harckocsi) 6-án pedig a Plijev lovas-gépesített csoportot, 2-2 lövészhadosztállyal együtt.
Friessner vezérezredes ennek ellensúlyozására a Vác térségébe rendelt Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztálynak és a 13. páncéloshadosztálynak feladatul szabta, hogy egy keleti irányú csapással vessék vissza a szovjet harckocsi- és gépesített kötelékeket. Az összecsapásra a Galga völgyében került sor, de már a kezdet-kezdetén kiderült, hogy a kb. tízszeres fölényben lévő ellenséget képtelenség akár csak feltartóztatni is. A két hadosztályt ezért gyorsan visszavonták a pesti hídfőbe. December10-ig fel kellett adni a Balassagyarmat, Ipolyszög, Rétság, Kismaros vonalától délre eső területeket. A 6. gárda-harckocsihadsereg viszont a Börzsöny mögötti Ipoly völgyét nem tudta elfoglalni és Budapestre történő behatolása is elmaradt.
A Balassagyarmat irányába indított támadással egy időben a 46. hadsereg és a 2. gárda gépesített hadtest megkezdte a Dunán való átkelést. December4-én 23 órakor a Csepel-sziget északi részén a 23. lövészhadtest első lépcsőben lévő zászlóaljai az éj leple alatt tüzérségi előkészítés nélkül indultak meg. A meglepés nem sikerült, mert erős, igen jól szervezett tűz fogadta az átkelést, végrehajtó deszantokat, nagy veszteséget okozva a támadók soraiban és üzemképtelenné téve az átkelő-eszközök háromnegyed részét. Ezzel párhuzamosan a 239. rohamlöveg-dandár és a 271. népi páncélgránátos-dandár sorozatos ellenlökéseket hajtott végre, több alkalommal is a Dunába vetette vissza az átkelő lépcsőket. A szovjetek azonban mit sem törődve veszteségeikkel, egymás után indították átkelő csoportjaikat. Az eredmény nem maradt el, az első nap végére sikerült pár száz főnek megkapaszkodnia a folyó túloldalán. December5-én a 37. lövészhadtest a Csepel-sziget déli csücskénél (Adonytól délre) tett kísérletet az átkelésre, amely teljes kudarccal végződött. Az 59. lövészhadosztály erői a 2. magyar huszárezred tüzében szinte teljesen megsemmisültek. A 46. hadsereg parancsnoka itt le is állította az átkelést, erőit Ercsi körzetébe és attól északra összpontosította. December6-án a szovjet próbálkozások végül sikerrel jártak. A szakadatlan harcokban kimerült német-magyar erők kénytelenek voltak visszavonulni a Margit-vonal Érd¾Velencei-tó közötti szakaszára. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka a térségbe irányította a 8. páncéloshadosztályt, amellyel lényegesen megerősödött a védelem. A 46. hadsereg 8-a és 10-e között több kísérletet tett a védelem áttörésére, sikertelenül. Az átkelés és a hídfőből indított rohamok során olyan veszteségek érték, amelyek értelmetlenné tették a további kísérleteket a támadás folytatására.
A 2. Ukrán Frontnak Budapest elfoglalására tett harmadik kísérlete sem járt sikerrel. Ugyanakkor jelentős területeket foglalt el, csapatai a Karola-állást Balassagyarmat és Miskolc térségében áttörték, és ezzel a Wöhler hadműveleti csoportot elvágták a magyarországi utánszállítási útvonalaitól. Rontotta viszont pozíciójukat az a tény, hogy a front főerői kedvezőtlen csoportosításban, csak irányokban járható hegyes körzetekbe kerültek.
A Dél Hadseregcsoport helyzete még kritikusabbá vált. A Karola-állás lényegében elvesztette jelentőségét, a seregtest tartalékait már felhasználta, utánpótlásra alig-alig számíthatott. Ráadásul a Dunántúlon is vészjóslóan alakultak az események, miután a 3. Ukrán Front Jugoszláviából előretörve a Dráva szögben megkezdte átkelését a Dunán.
A 3. Ukrán Front bekapcsolódása a magyarországi hadműveletekbe
A szovjet főparancsnokság eredetileg nem tervezte a 3. Ukrán Frontot bevonni a Budapestért folyó küzdelmekbe. A 3. Ukrán Front azt a feladatot kapta, hogy a Dráva-szögben keljen át a Dunán, majd főcsapását északi irányban mérve hozza létre a bekerítés külső gyűrűjét. A feladathoz a frontot¾az erők beérkezésének ütemében¾jelentős számú tartalékkal erősítették meg. Állományába a novemberi harcok idején az 57. és a 4. gárdahadsereg, a 17. légi hadsereg, a 18. harckocsi-, a 7. gépesített-, az 5. gárda-lovashadtestek, valamint a 83. önálló tengerészgyalogos dandár és a Dunai Katonai Flottilla erői tartoztak. Az 57. hadsereg feladata volt, hogy november elején Apatinnál és Batinánál (Kiskőszeg) hozzon létre hídfőt, majd ebből támadva közelebbi feladatként november20-ára jusson ki Pörböly—Alsónyék¾Apátvarazsd¾Pécs¾Kémes vonalára, majd támadjon tovább Kaposvár¾Nagykanizsa irányába. A 4. gárda hadseregnek¾amely még felvonulóban volt¾az 57. hadsereg jobb szárnya mögül kellett ütközetbe lépnie. Feladatul kapta, hogy támadjon Székesfehérvár irányába, majd a város elfoglalása után északi irányban előretörve hozza létre a bekerítés külső gyűrűjét.
A Dél Hadseregcsoport parancsnoksága már november első napjaiban tudomást szerzett a szovjetek szándékáról, mivel a 2. magyar hadsereg parancsnoksága jelentette, hogy Apatin térségében a Duna túlpartjáról erős famegmunkálás zaja hallatszik. Ez igen kellemetlen hír volt Friessner vezérezredes számára. Mert a Duna vonalát is alig védték erők. Bajától a Dráva torkolatáig terjedő 100 kilométeres szakaszt csupán a 31. SS-páncélgránátos hadosztály, a Brandenburg páncélgránátos hadosztály részei, valamint a magyar 1. folyamőr zászlóalj, két határvadász- és két csendőrzászlóalj tartotta. Tartalékban csupán kisebb rendőr-, csendőr- és őrszolgálati alegységek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy ezen minimális erőkkel lehetetlen egy komolyabb szovjet átkelést megakadályozni, majd szervezetten visszavonulni és a Margit-vonalban erős védelmet kialakítani. Hosszú huzavona után az OKH végre rendezte a nyitott szárny kérdését, és ide irányította a 44. gránátos-hadosztályt, és a Baja-Balaton vonaltól délre eső területek védelmével az „F” Hadseregcsoportot bízta meg. Ezzel egyidőben a Duna vonalán is megváltoztak a parancsnoklási viszonyok. A Bajától délre eső szakaszt a 2. magyar hadsereg parancsnokságától a 2. német páncélos hadsereg LXVIII. hadteste vette át, míg a Bajától Vácig tartó szakasz védelméért¾a budapesti szakasz kivételével¾a 3. magyar hadsereg felelt.
Az 57. hadsereg parancsnoksága nem fordított valami nagy figyelmet az átkelőhelyek felderítésére, amikor úgy döntött, hogy Apatin térségében fog partot váltani. A település körzetében a szovjeteknek először egy 150-200 méteres holtágat kellett leküzdeniük, mielőtt elérték volna a főágat. A Duna jobb partján pedig kb. 15-20 kilométer mélységű vízzel borított ártéri erdőség húzódott, sűrű, jelentős mélységű csatornahálózattal.
A német-magyar védelem e vizenyős terület mögött épült ki, a víztükröt csak járőrökkel és kisebb alegységekkel figyelték. A fő ellenállási vonal 2-3 árokból állt, komolyabb műszaki megerődítése nem volt. A jól járható irányokat azonban erős támpontokkal zárták le.
Az első szovjet katonák november5-én jelentek meg az ártéri erdőségben. Pár átkelés meghiúsítása után a német-magyar fedező erők visszahúzódtak a kiépített védelmi vonalakba. Az 57. szovjet hadsereg első lépcsőjében lévő hadosztálya 3 nap alatt kb. ezrednyi erőt juttatott át a Dunán. Ezzel egyidőben egy hadosztálya Batina térségében igyekezett hídfőt kialakítani. A német vezetés ez utóbbit sokkal veszélyesebb szakasznak minősítette, mert¾ellentétben az apatini hídfővel¾a terep alkalmas volt arra, hogy nagyszabású hadműveletet indítsanak belőle. Itt egy szovjet lövészhadosztály és két jugoszláv dandár kísérelte meg az átkelést. A harcok hevességére jellemző, hogy ezek az erők november9. és 12. között szinte teljesen felmorzsolódtak, miközben csak egy jelentéktelen méretű harcászati hídfőt tudtak kialakítani. Helyüket és feladatukat a 64. lövészhadtest vette át. A német-magyar vezetés minden erejét arra fordította, hogy megakadályozza a két hídfő kibővítését és egyesítését. Ezért a Batinánál védő csapatokat, magyar őr- és csendőr alegységekkel erősítették meg, míg a közben beérkező 44. gránátos hadosztály erőinek egy részével éket vertek a két hídfő közé.
Az 57. hadsereg november14-től minden tartalékát bevetette, hogy az átkelést befejezze és kitörjön a hídfőből, így 10 napon át heves és váltakozó sikerű harcok dúltak Batina térségében. A szovjetek végül november24-én egyesítették a két hídfőt, és ezzel egy 50 km széles és 10-15 km mély területet vettek birtokba a Duna jobb partján. Nyilvánvalóvá vált, hogy az átkelést már nem lehet megakadályozni és az áttörés csak idő kérdése. Ráadásul a 4. gárda hadsereg¾kihasználva, hogy a német-magyar csapatok minden erejüket Batina és Apatin térségébe összpontosították¾november24-én reggelre Mohácsnál viszonylag könnyen átkelt a Dunán.
Az események hatására a magyar és a német vezetés között egyre feszültebb lett a viszony. A németek gyenge harcértékűnek, sőt esetenként gyávának minősítették a magyar csapatokat. Különösen a solti hídfőnél történt események után vált feszültté a két fél kapcsolata. Beregffyék a helyzetet azzal magyarázták, illetve arra hivatkoztak, hogy a magyar vezetésnek semmi beleszólása nincs a hadműveletek irányításába. A magyar csapatokat zászlóaljakra szétszedve német alakulatokhoz osztják be, ami mélyen sérti a katonák önérzetét. Ráadásul a német vezetés csak követel, ugyanakkor még azokat a fegyvereket sem szállította le, amiket a magyar kormány már régen kifizetett. Ennek ellenére a nyilas apparátus¾amely november24-25-én települt át a Dunántúl északnyugati körzetébe, mindent elkövetett, hogy a német igényeket kielégítse.
Az OKH elvárása volt, hogy a Dél Hadseregcsoport a szovjet támadás ütemét lelassítsa, csapatai szervezetten vonuljanak vissza a Margit-vonalba és ott szilárd védelmet, hozzanak létre. Ennek érdekében elrendelte, hogy a 3. magyar hadsereg-parancsnokság az alárendeltségében lévő műszaki erőkkel Duna-földvár¾Simontornya¾Siófok vonalában egy közbeeső, feltartóztató („Jenő”) vonalat építsen ki. Ezzel összhangban előkészületeket tett arra, hogy Székesfehérvár térségében egy erősebb támadó csoportosítást alakítson ki a szovjet előretörések ellensúlyozása érdekében.
Tolbuhin marsall úgy értékelte a helyzetet, hogy a csapatai előtt a német-magyar erők jelentősen meggyengültek, védelmükben nagy rések keletkeztek. Ezért elrendelte, hogy alárendeltjei december1-jén menjenek át üldözésbe és akadályozzák meg az ellenséget védelmének újjászervezésében. Az 57. hadsereg feladatul kapta, hogy a hadműveletek 5. napjára foglalja el Kaposvárt, és a 10. napra jusson ki Keszthely¾Zalaapáti, illetve a Dráva-Mura torkolat terepszakaszára. A hadsereg gyorscsoportját (32. gárda gépesített dandárt) Kaposvár, míg az 5. gárda lovashadtestet, mint a front (egyik) gyorscsoportját, Nagykanizsa elfoglalása érdekében tervezték ütközetbe vetni. A 4. gárda hadseregnek közelebbi feladatként Székesfehérvárt, további feladatként Dunaalmást kellett elfoglalnia. A hadsereg gyorscsoportját, a 7. gárda-gépesített hadtestet (107 harckocsi) Székesfehérvárért vívott harcok időszakában, míg a front (másik) gyorscsoportját a 18. harckocsi-hadtestet (227 harckocsi) a további feladat teljesítése érdekében kívánták ütközetbe vetni. A 3. Ukrán Frontnak tehát Budapest bekerítését nyugatról kellett biztosítania azáltal, hogy az említett vonalon egy külső gyűrűt hoz létre.
A 3. Ukrán Front két hadserege december1-jén indította meg döntőnek vélt támadását a Dunántúlon. A német-magyar védelem a Balatontól délre kettévált, hogy az erőket a „magyar tengertől” északra és délre húzódó Margit-vonalba tudja hátravonni. Így a Dél Hadseregcsoport jobb szárnyán védő II. magyar hadtest a Jenő-vonalba, míg a LXVIII. német hadtest Kaposvár irányába vonult vissza. Ez utóbbi azonban kedvezőtlen helyzetbe került, mert bal szárnya nyitottá vált. Az 57. hadsereg a németek szabad szárnyát kihasználva Marcali¾Keszthely irányába vetette be főerőit. A bekerítés elkerülése végett a LXVIII. német hadtestet hátra kellett vonni Marcali, Nagybajom, Barcs vonalára. Ezzel egy időben a Balaton északi partjának védelmére rendelt erőkből létrehozott harccsoportokkal ellencsapást mértek az átkarolással fenyegető 6. gárda-lövészhadtest jobb szárnyára, amely már Keszthely előterébe ért. Az ellencsapást a 3. német lovasdandár részei, a magyar 1. ejtőernyős- és a 13. felderítő-zászlóalj, valamint két huszárszázad hajtotta végre. 7-e és 9-e között visszavetették a 6. gárda-lövészhadtestet Balatonszentgyörgy¾Kéthely¾Marcali vonalára. Ezt követően a 2. páncélos hadseregnek december20-ára sikerült a védelmet megszilárdítania Balatonmária¾Kéthely¾Böhönye¾Nagybajom—Nagyatád¾Babocsa vonalában, amely 15-20 kilométerre húzódott a Margit-vonal előtt. Közben a 2. német páncélos hadsereg erőit megerősítették, amely december20-án egy páncélos- (LXVII.) és egy hegyi hadtestből (XXII.) állt. A 31 zászlóalj összesen 8413 fővel, 55db páncéltörő ágyúval, 33 rohamlöveggel és kb. 280 db tüzérlöveggel rendelkezett. Harckocsija nem volt!
A 4. gárda hadsereg előtt a LVII. német páncélos- és a II. magyar gyaloghadtest védekezett, a Kapos csatornára támaszkodva. Ezt az arcvonalat azonban nem lehetett tartani, mivel a Dombóvártól délre eső szárnya nyitott volt és a 4. gárda hadsereg itt támadó 20. lövészhadteste megkerülte, majd Siófok irányába tört előre. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka ezért elrendelte, hogy december3-ra virradó éjjel csapatai kezdjék meg visszavonulásukat a Jenő-vonalba. E gyenge, pókhálószerű védelmet a németek 4 zászlóaljjal erősítették meg. A jobb szárny mögött Enying térségében az 1. folyamerő dandár, a bal szárny mögött pedig az 1. lovashadosztály részei készültek fel ellenlökések végrehajtására. Friessner vezérezredes ezen felül kérte, hogy a 23. és az 1. páncéloshadosztályból (23 harckocsi és 12 üteg) képezzenek támadó lépcsőt Simontornya térségében.
A 4. gárda hadsereg azonban nem hagyott sok időt a védelem megszervezésére, illetve a támadó csoportosítás létrehozására. A szovjet előrevetett osztagok már december3-án délelőtt elérték a Jenő-vonalat és hídfőket alakítottak ki Mezőkomárom és Simontornya között. A német-magyar csapatok számos ellenlökést hajtottak végre, amelyek lényegesen lecsökkentették ugyan a szovjet csapatok támadási ütemét, de megállítani nem tudták azt. Nem volt jobb a helyzet a védelem bal szárnyán sem. December5-én a 31. szovjet lövészhadtest itt is áttörte a hadtest védelmét. A 979. német gránátos ezred anélkül vonult vissza, hogy arról az 1. lovashadosztályt, illetve a „Solt” ezredet értesítette volna. A „soltiak”, felismerve kilátástalan helyzetüket, szintén visszavonultak, illetve az ezred 3. zászlóalja megadta magát. Az arcvonal itt is összeomlott. 6-ára virradó éjjel a 42. gyalogezred maradványait Baracskára, míg a megmaradt „Solt” erőket Kápolnásnyékre vonták vissza. A teljesen „leharcolt erők” kisebb-nagyobb ellenlökésekkel igyekeztek lassítani a szovjettámadást a Margit-vonal előterében, hogy védelmüket újjá tudják szervezni. December8-án a szovjet erők Martonvásárnál és Polgárdinál mélyen betörtek a Margit-vonalba. 8-án a kora délutáni órákban a németek kísérletet tettek a beékelődő ellenség visszaszorítására, egyelőre sikertelenül.
December9-én a 4. gárda hadsereg hadtestei több kísérletet tettek a Margit-vonal áttörése érdekében, de ezek a kísérletek kudarcot vallottak. A szovjetvezetés látva, hogy a 3. Ukrán Front képtelen a Margit-vonalban védekező erők ellenállását megtörni, 9-én este leállította a támadást és 10 napos hadműveleti szünetet rendelt el. December9-e és 20-a között mindkét fél átcsoportosításokat hajtott végre, pihentették és feltöltötték a csapatokat.
Budapest bekerítése (1944. 12. 20.¾31.)
A szovjetvezetés elképzelése az volt, hogy a Velencei-tó két oldalán támadva áttörik a német-magyar védelmet, majd a támadást északkeleti és északnyugati irányokba kifejlesztve egyidejűleg létrehozzák a bekerítés belső és külső gyűrűjét. Az egységes vezetés és a feladatok jobb összehangolása érdekében a 46. hadsereget a 3. Ukrán Front alárendeltségébe utalták. Ezzel egy időben a 2. Ukrán Front támadást készített elő az Ipolyság körzetében abból a célból, hogy Neszmély¾Esztergom között a Duna északi partjának birtokbavételével megakadályozza a német-magyar erők kicsúszását a gyűrűből. A 46. hadseregnek feladatul szabták, hogy Kápolnásnyék és Felsőpettend között törje át a német-magyar csapatok védelmét, majd a 2. gárda-gépesített hadtest ütközetbe vetése után közelebbi feladatként vegye birtokba Bicskét és a hadműveletek 8-9. napjára foglalja el Budát. A 4. gárdahadsereg a Velencei-tótól délnyugatra törjön át és foglalja el Székesfehérvárt. Ezt követően a 7. gépesített hadtest ütközetbe vetésével észak-északnyugati irányba támadva a hadművelet 5-6. napjára Dunaalmás, Mór, Balaton vonalában alakítsa ki a külső gyűrűt. A front gyorscsoportjainak (az 5. gárda-lovashadtest és a 18. harckocsi-hadtest) ütközetbe vetését a helyzettől tették függővé. Feladatuk volt, hogy a két hadsereg csatlakozásán támadva Esztergomnál és attól nyugatra jussanak ki a Dunához, és vegyék fel a kapcsolatot a 2. Ukrán Fronttal.
A Dél Hadseregcsoportnál már december10-én felvetődött egy nagy ellentámadás indításának gondolata. A „Késői Szüret” („Spätlese”) fedőnevű hadművelet elfogadott változatát a Balaton¾Velencei-tó szakaszról Dunaföldvár irányában megindítandó támadás jelentette. Ehhez a lengyelországi arcvonalról három páncéloshadosztályt (3., 6., és 8.) és három Párduc páncélos osztályt (11/I., 6/I. és a 130/I.) terveztek átcsoportosítani. December20-ig mind a hat páncélos kötelék megérkezett, de a rossz időjárás miatt (a felázott talaj miatt a nehéz harckocsik csak utakon tudtak mozogni) a támadást el kellett halasztani. Így a „Késői Szüret” helyett december20-án a Balaton és Martonvásár között a szovjettámadás bontakozott ki.
A Margit-vonal Balaton¾Velencei-tó közötti szakaszát¾4. gárdahadsereggel szemben¾a III. páncélos hadtest erői védték. Az első védőövben az 1. és a 23. páncéloshadosztályok gyalogrészei rendezkedtek be védelemre. A 2. védőövet Székesfehérvár központtal a 6. páncéloshadosztály szállta meg. A páncélos-ezredek 10-20 harckocsiból álló harccsoportjai a két védőöv között helyezkedtek el. A Velencei-tó és Érd között a 46. hadsereggel szemben a LXII. Gyaloghadtest védekezett. Első lépcsőben az 1. magyar huszárhadosztály, egy levente rohamszázad, egy kerékpáros zászlóalj (összesen 9 üteggel és 2 Turán harckocsival), a „Kesseő” harccsoport (3 magyar, 2 német zászlóalj és 5 üteg), az 1. légvédelmi tüzérdandár 8 ütege páncélelhárításra berendezkedve, valamint a 271. német népi gránátos hadosztály (4 német, 3 magyar zászlóalj, 7 üteggel) erői védtek. A jobbszárny mögött a Lovasberény térségében a 2. magyar páncéloshadosztály (5 Toldi és 2 P—IV-es harckocsi, 7 Nimród páncélvadász és 5 páncéltörő ágyú, míg a balszárny mögött Kajászó¾Vál térségében a 8. páncéloshadosztály (21 harckocsi és 8 üteg) összpontosult. A két hadtest mögött tartalékban állt még a 3. páncéloshadosztály és három „Párduc” harckocsi osztály, ellencsapások végrehajtására. E nagyszámú páncélos egységek azonban nem jelentettek túl nagy erőt. A magyarországi harcokban korábban is részt vett páncéloshadosztályok (az 1., a 8., és a 13.) egyenként kb. 2-3 ezer főből és 10-20 harckocsiból álltak. A Lengyelországból átcsoportosított páncélos-kötelékek valamivel jobban fel voltak töltve. A 6. páncéloshadosztály több mint 13 ezer főből, 107 harckocsiból, míg a 3. páncéloshadosztály 7 ezer főből, 52 harckocsiból és rohamlövegből állt. A három önálló harckocsi osztálynak összesen 39 harckocsija volt. A német-magyar csapatok az említett szakaszon kb. 35-40 ezer fővel, 200 harckocsival és 300-350 löveggel rendelkeztek.
A 3. Ukrán Frontnak a térségben 32 lövészhadosztálya, a Dunai Katonai Flottillája, 1 önálló tengerészgyalogos dandárra, 2 áttörő tüzérhadosztálya, 1 lovas-, 1 harckocsi- és 2 gépesített hadteste állt rendelkezésre a támadás végrehajtásához. Ez mindösszesen kb. 200-240 ezer főt, 800-900 harckocsit és rohamlöveget, valamint 3400-3500 löveget és aknavetőt jelentett. Ezek az erők december20-án erős légi és tüzérségi előkészítés után megkezdték a támadást a Margit-vonal ellen. A 46. hadsereg első lépcsőben támadó hadosztályai a nap végére csupán az első állásból tudták kiszorítani a német-magyar csapatokat. Támadásuk a sorozatos ellenlökések következtében a második állás előtt elakadt. A 4. gárdahadsereg az első napon sikeresebben harcolt. A jobb szárnyon támadó 31. gárda-lövészhadtest áttörte a fővédőövet és megközelítette Pákozdot. A sikert azonban egyelőre nem tudták kifejleszteni, mert a III. német páncélos-hadtest erőinek részeivel sorozatos ellenlökéseket mért a beékelődő erőkre. Fjodor Tolbuhin marsall, a 3. Ukrán Front parancsnoka a támadás ütemének felgyorsítása érdekében elrendelte, hogy 21-én vessék ütközetbe a hadseregek gyorscsoportjait. Feladatul szabta számukra, hogy a nap végére fejezzék be a harcászati mélység áttörését és fejlesszék ki a sikert Bicske, illetve Tatabánya irányába. A két gépesített hadtest azonban nem tudta ezt a feladatot teljesíteni, támadásuk a második védőövben elakadt. A sikertelenségben az is közrejátszott, hogy a gyorscsoportokat részenként, széles arcvonalon és nem kellő előkészítés után vetették ütközetbe. A támadás különösen a Velencei-tótól nyugatra, Székesfehérvár térségében akadozott. A front parancsnoka ezért úgy határozott, hogy a 18. harckocsi hadtestet¾mint a front legerősebb gyorscsoportját¾a 46. hadsereg sávjában veti ütközetbe, a 2. gárda-gépesített hadtest bal szárnyán, Pázmándtól nyugatra. Támadása Vereb¾Vértesacsa¾Bicske irányában bontakozott ki, míg a 2. gárda-gépesített hadtest északkeletnek fordult, hogy birtokba vegye a Budai-hegység átjáróit. Ez döntő fordulatot jelentett a harcok menetében. A 46. hadsereg több mint 400 harckocsival és rohamlöveggel a Velencei-tótól északra döntő, mindent elsöprő fölénybe került.
A Dél Hadseregcsoport a Dunától északra is igen nehéz helyzetbe került. Ugyanis a 2. Ukrán Front 7. gárdahadserege és a 6. gárda-harckocsihadserege áttörte a német védelmet és 21-én estére kijutott az Ipolyhoz. A 6. gárda-harckocsihadsereg ezt követően menetből átkelt a Garamon. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy a Budapest körül kialakítandó gyűrű északról bezárul és a szovjeteknek lehetőségük, nyílik arra, hogy a Dunán átkelve nagy zavart keltsenek és eldöntsék a hadművelet kimenetelét. Heinz Guderian vezérezredes, az OKH főnöke a felderítői jelentések alapján már december18-án intézkedéseket tett a Garam völgyében kialakult helyzet ellensúlyozására. 19-én a 3., a 6. és a 8. páncéloshadosztály páncélgránátos ezredeit, 20-án pedig a magyar „Szent László” hadosztályt dobták át a Dunántúlról a szovjet támadás megállítása, illetve erőiknek a Börzsöny mögé történő visszavetése érdekében. Ennek során igen heves harcok¾közöttük páncélos ütközetek¾alakultak ki az Ipoly és a Garam közötti területen. A német-magyar csapatoknak sikerült a 2. Ukrán Front támadását lelassítani és megakadályozni. Az említett erők átdobása után a dunántúli arcvonal igen meggyengült, ezért Friessner vezérezredes Guderiántól azt kérte, hogy a Pest védelmében részt vevő 8. SS- lovas hadtestet bocsássák rendelkezésre, mert arcvonala különben hamarosan összeomlik. Hitler a kérést¾a nagy számú páncélos erőkre hivatkozva¾visszautasította, sőt 24-én az egész vezetést leváltotta. Friessner helyére Wöhler gyalogsági tábornokot, Fretter-Pico tüzérségi tábornok helyére pedig Herman Balck páncélos tábornokot nevezte ki. A szovjet áttörést azonban ők sem tudták megakadályozni.
A 46. hadsereg gyalogrészei és a 2. gárda-gépesített hadtest 26-ára Szentendre¾Budakalász¾Érd vonalában létrehozta a bekerítés belső gyűrűjét, míg a 18. harckocsi hadtest elfoglalta Esztergomot és felvette a kapcsolatot a 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadseregével. Közben a 4. gárdahadsereg sávjában is felpörögtek az események. December24-től a Dél Hadseregcsoport védelme kettészakadt és szárnyai nyitottakká váltak. Tolbuhin marsall ki is használta a kínálkozó lehetőséget: Csákvár térségéből ütközetbe vetette az 5. gárda-lovashadtestet, míg a 18. harckocsi-hadtest főerőit Esztergomnál nyugatnak fordította azzal a feladattal, hogy Dunaalmás, Almásfüzítő és Tata között biztosítsa a 4. gárdahadsereg jobb szárnyát a lövészerők beérkezéséig. A hónap végére a 4. gárdahadsereg is teljesítette feladatát és létrehozta a bekerítés külső arcvonalát. Dunaalmás és Tatabánya között a 31., Környe és Pusztavám között a 68., Pusztavám és Csór között a 20., míg ettől délre Balatonakarattyáig a 21. lövészhadtestek mentek át védelembe. A 2. gárda- és a 7. gépesített hadtestek a 46. és a 4. gárdahadsereg alárendeltségében maradtak, míg a 18. harckocsi hadtestet Bicske, az 5. gárda-lovashadtestet pedig Csákvár térségébe vonták össze, hogy mint fronttartalékok bármely irányba bevethetők legyenek.
Ezzel bekövetkezett az elkerülhetetlen, Budapest, és az ott rekedt erők körülzárása.
| |