KATONAI KÉRDÉSEK MAGYARORSZÁGON A KIEGYEZÉSTŐL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG

Előzmények

A szabadságharc leverése után az országot felosztotta, az összbirodalmi eszme megvalósítása előtt most már semmi akadályt nem látó bécsi udvar. Újra különválasztották Erdélyt, két új tartományt hoztak létre Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven. A megmaradt országrészt öt kerületre osztották. Az ország irányításával Albrecht főherceget bízták meg, a hatalmat azonban ténylegesen Alexander Bach, birodalmi belügyminiszter, majd miniszterelnök gyakorolta. A kinevezett „megyefőnökök” és az irányításuk alatt álló „Bach-huszárok” vették át az ország közigazgatásának irányítását. A 48-as törvények közül csak a jobbágyfelszabadítás maradt meg, a többit eltörölték. Az ország minden területen elvesztette az önállóságát.

Magyarország az eseményeket csendes belenyugvással szemlélte, a szabadságharc feltámasztására tett erőtlen kísérleteket, az országot elárasztó titkos rendőrök, ügynökök könnyen megbuktatták. Ez a viszony az ötvenes évek végéig maradt fenn, amikor — elsősorban az Osztrák Császárság külpolitikai és katonai sikertelensége miatt — mind az udvar, mind a magyar vezető értelmiség felismerte a változtatások szükségességét. Ennek eredményeként született meg 1860-ban a birodalom népei számára alkotmányt adó Októberi Diploma, amely Magyarország részére visszatérést jelentett az 1848 előtti viszonyokhoz. A diploma, bár visszaállította az önkormányzati szerveket, de létrehozta a birodalmi tanácsot, amely a centralizációt szolgálta. A tanács összetételét a következő évben kiadott Februári Pátens szabályozta. Ezen intézkedések azonban már nem elégítették ki a magyar közvéleményt. Az elégedetlenség legélesebben az 1861 áprilisában összeült országgyűlésen került felszínre. Hosszú viták után a képviselők megszavazták Deák Ferenc két felirati javaslatát, melyek a 48-as állapotokhoz való visszatérést sürgették. Ennek hatására az uralkodó feloszlatta az országgyűlést és visszaállította az abszolút kormányzati gyakorlatot.

Az ország hangulatát befolyásolta a Kossuth-emigráció tevékenysége is. Kossuth európai és amerikai körúton igyekezett megnyerni a világot a magyar ügy számára. Ez a közvélemény vonatkozásában többnyire sikerült is, de a hivatalos fogadtatás már hűvösebb volt, a segítség pedig teljesen elmaradt. Legtöbb sikerrel kecsegtető kísérletnek az a megállapodás bizonyult, amikor Kossuth megegyezett III. Napóleon francia császárral egy esetleges magyarországi felkelés katonai támogatásáról. Mindez azonban hiábavalónak bizonyult, ezt sem Magyarország belpolitikai helyzete, sem az olasz egységért kitört háború lefolyása nem tette lehetővé. Pedig ebben a háborúban szerveztek egy magyar légiót is, valamint több tábornok és tiszt is részt vett a harcokban annak reményében, hogy a háború átterjed Magyarországra.

A magyar hadügy 1867-ig

Az Osztrák Császárságban a hadsereg főparancsnoki tisztet a császár látta el. Ezt a feladatát a Katonai Irodán és a Főadjutánsi Irodán keresztül gyakorolta, melyeknek a hadsereg irányítására, szervezeteinek kialakítására és ellenőrzésére széles jogköre volt. A főadjutáns, aki a Katonai Iroda vezetője is volt, részt vett a miniszteri konferencián és itt minden katonai ügybe beleszólási joga volt. Ugyancsak közvetlenül a császár munkáját segítette a Hadműveleti Iroda. A Hadügyminisztérium csak a katonai adminisztrációval foglalkozott. Ennek helyébe egy időszakban a hadsereg-főparancsnokság lépett, majd 1860-ban ismét a Hadügyminisztérium vette át e feladatokat. További vezetőszerv volt még a négy hadsereg-parancsnokság, a két határőr-parancsnokság, a két kormányzóság és a trieszti haditengerészeti parancsnokság.

1849-től a felállított tizenkét gyalog- és két lovas hadtestből négy hadsereget szerveztek. Magyarországon a 3. hadsereg állomásozott, de nem magyar kiegészítésű ezredekkel. A hadseregek változó számú hadtestekből, hadosztályokból és dandárokból álltak. A hadosztály köteléket 1862-ben megszüntették, a dandárok ezután közvetlenül a hadtestekhez tartoztak. A gyalogezredek négy zászlóaljból álltak, egy zászlóaljban két osztály volt, összesen hat századdal. A 4. zászlóalj mindig a helyőrségi zászlóalj volt. Az osztrák hadseregben a Lorenz-tipusú elöltöltős, huzagolt csövű puskát alkalmazták és bár ismerték a porosz Dreyse-féle hátultöltős, gyútűs puskát is, az ilyen rendszerű fegyverek használatát még nem vezették be. A lovasságnál előtérbe került a könnyű lovasság, szerepénél előtérbe került a felderítés, a biztosító feladatok ellátása. A tüzérséget is átfegyverezték, rendszerbe állították az 1861 mintájú 4 és 8 fontos lövegeket. Ebben az időszakban kezdték több országban is bevezetni a hátultöltős lövegeket, de a birodalom katonai vezetői ezen a téren is ragaszkodtak hagyományos eszközeikhez. Ugyancsak erre az időszakra tehető az ún. alkalmazott harcászat fogalmának bevezetése, mely mindhárom fegyvernemet érintette és elsősorban a menetek végrehajtására, a nyugvás megszervezésére, a hírszerzésre, a biztosítási feladatok ellátására vonatkozott.

A hadászat vonatkozásában jelentős újítások nem történtek. Növekedett ugyanakkor a vezérkarok, törzsek szerepe, feladata. Szervező tevékenységüket, a csapatok vezetését jelentősen segítette a vasutak felhasználása a katonai szállítások terén, valamint a távírók alkalmazása a jelentések, parancsok továbbításában. A hadkiegészítésre továbbra is az összeíró rendszert alkalmazták, kizárva a helyettesítést, de megengedve a sorshúzást. A szolgálati idő nyolc év volt, illetve további két év tartalékállományban.

A magyar szabadságharc leverése után a honvédseregben szolgált cs.kir. csapatokat átszervezték. 1850-től a hadseregszervezés újabb területe is tért nyert az országban. Ebben az évben először olyan tüzéralakulatot is felállítottak, amelyet Magyarországról egészítettek ki. Ez a 3. vártüzér zászlóalj volt. Műszaki, szekerész és később egészségügyi alakulat azonban még mindig nem állt fel az országban. A gyalogezredek száma 1853-ban tizenöt, majd nem sokkal később már tizennyolc volt. Újabb gyalogezredek és tüzérezredek alakultak az évtized közepén és végén. Az 1859. évi háborúban jelentős számú magyarországi katonaság vett részt, majd újabb csapatok szervezését kezdték meg és hajtották végre. Az 1866-os háborúkban már negyven magyar gyalogezred harcolt.

Az időszak háborúi az Osztrák Császárság fegyverei számára nem sok sikert hoztak. Jelentős feladat hárult a császári-királyi hadseregre 1859-ben, amikor az olasz egység létrehozásáért, francia támogatással meginduló háborúban kellett volna az észak-itáliai tartományokat megvédeni. A 110 000 fős haderőt a Mantua —Peschiera—Verona—Legnano várnégyszögben vonták össze gróf Gyulay Ferenc táborszernagy parancsnoksága alatt azon céllal, hogy először a piemonti, majd a beérkező francia sereget részenként semmisítse meg. A hosszú tétlenség megakadályozta ennek végrehajtását. Június 5-én a magentai csatában a Gyulay vezette seregnek már az egyesült sereggel kellett megküzdeni és ebben alul is maradt.

A vereség után I. Ferenc József személyesen is megjelent a hadszíntéren és átvette a parancsnokságot. A csapatok megerősítésére Csehországból 40 000 főt vasúton szállítottak át Veronába. Június 24-én e megerősítésnek köszönhetően már egyenlő erők vehették fel a harcot Solferinonál. A császár azonban három hadtestet tartalékba állított, amelyek a csatától végig távol maradtak. A meglepetésszerű francia-piemonti támadás a harcrendet még felvevő osztrák sereget érte, s ennek köszönhetően a szövetségesek gyors sikereket értek el. Egyedül a balszárnyat vezénylő Benedek Lajos tábornoknak sikerült szétvernie az ellenség szemben álló erejét. A császár azonban másfél óra után elrendelte a visszavonulást, melyet Benedek csapatai fedeztek. A vesztes csata után megkötött villafrancai fegyverszünet, majd a zürichi béke a birodalom számára Lombardia elvesztését jelentette.

Az 1864-ben, a német-dán háborúban még sikeresen együtt harcoló osztrák és porosz hadsereget a német hegemóniáért folytatott versenyfutás 1866-ra ismét szembeállította. A háborúba porosz részről az Elbai hadsereg, az 1. és a 2. hadsereg vett részt, 278 000 fővel. Az osztrák csapatokat Benedek Lajos tábornok vezette. Alárendeltségébe 280 000 fő tartozott, illetve 26 000 szász, akik szövetségesként vettek részt a háborúban. A kedvezőbb megindulási helyzetben lévő osztrákoknak lehetőségük volt az egymástól nagy távolságban lévő porosz hadseregek egyesülését megakadályozni, de ezt Benedek elszalasztotta. Július 3-án a könig-grätzi csata már folyt, amikor a 2. porosz hadsereg is beérkezett. Ez el is döntötte a csata sorsát, az egyébként is korszerűbb elvek alapján vezetett és modern gyalogsági fegyverrel (Dreyse-puskával) felszerelt porosz csapatok javára. Az elvesztett csata, az óriási emberáldozat olyan békére kényszeríttette Ferenc Józsefet, amely azt eredményezte, hogy Ausztria végleg kiszorult a német egység megteremtéséből. Ugyanebben az évben Velencét is elvesztette a birodalom. E veszteségek arra késztették a bécsi udvart, hogy fokozottabb mértékben forduljon a birodalom belső rendjének olyan átszervezése felé, mely sikeresebb, hatékonyabb külpolitikát eredményezhet, mely elősegíti a fejlődést, a modernizációt. Ez vezetett 1867-ben az osztrák-magyar kiegyezéshez.

A DUALISTA ÁLLAM FEGYVERES EREJE

A dualista állam

A kiegyezés törvénybe iktatása a válságba került Habsburg Birodalomnak szabott új államhatalmi rendszert a kétközpontú, dualista Pest-Buda (1873-tól Budapest) és Bécsből irányított Osztrák—Magyar Monarchia rendszerében. A törvény a Pragmatica Santcio elveire épült, visszaállította Magyarország alkotmányos önállóságát. Ugyanakkor a magyar fél Ausztria számára is kiharcolta az alkotmányosságot.

Az Osztrák—Magyar Monarchia egységét a közös uralkodó, Ausztria császára és magyar király, és az ún. közös ügyek, hadügy, külügy és ezek fedezetét biztosító pénzügy, alkották. A közös ügyek intézésére Bécsben minisztériumokat állítottak fel. Ugyanakkor Magyarország részt vállalt a fennálló államadósságok fizetésében és a közös ügyek részbeni pénzügyi finanszírozásából. 1867-ben ez 30% volt. Az állami költségvetésnek azt a részét, amely az uralkodóház költségeinek fedezetére volt megállapítva, az ún. civillistát a Monarchia mindkét fele 50—50%-ban állta. Az államügyeknek a közös ügyeken kívül eső területeit a kétkamarás magyar országgyűlés és a neki felelős kormány irányította. A kiegyezés Magyarországot önálló vám- és kereskedelmi politikára jogosította fel. Hasonlóképpen épült fel az osztrák törvényhozói és végrehajtó hatalom is.

A kiegyezés körüli viták napjainkig sem ültek el teljes egészében. Tény, hogy 1867 az 1848/49-es polgári forradalomnak a felülről történő kompromisszumos megoldása volt. A bécsi udvar lemondott az „összbirodalom” megvalósításáról, a magyar uralkodó osztály pedig a közös ügyek, elfogadásával csonkította az ország szuverenitását. A korabeli európai viszonyok között, mivel más, esetleg forradalmi megoldás nem jöhetett szóba, mindenképp reális kompromisszumnak tekinthető. Ugyanakkor Magyarország 1526 után, eltekintve 1848/49-től, a legnagyobb méretű állami függetlenséget élvezte és megjavultak esélyei a fejlett világhoz való felzárkózásra.

Az Osztrák—Magyar Monarchia területe nagyjából megegyezett a földrajzi értelemben vett Közép-Európáéval, de egyes részei Délkelet- és Kelet-Európába is átnyúltak. Bosznia-Hercegovina annektálása (1908) után 676 615 km²-ével területileg Európa második legnagyobb állama volt Oroszország után. 1910-es adatok szerint a lakosság létszáma 51 390 223 fő volt, ami mintegy 14 millióval maradt el Németországétól, de messze megelőzte Nagy-Britanniát és Franciaországot. Az osztrák államterület 300 005 km² volt, Magyarország ettől területileg nagyobb, 325 411 km², a lakosság száma viszont kevesebb 20 886 597 fő.

Magyarország, hivatalos nevén a „magyar szent korona országai” — Budapest fővárossal — államjogilag két részre oszlott, a tulajdonképpeni Magyarországra és Horvátországra. Az egykori népesség összetételében 43% volt a magyar, 15% a horvát és szerb, 15% a román, 12% a német, 11% a szlovák, 2% a ruszin, 1-1% a szlovén és más nemzetiségűek. Közigazgatásilag Magyarország 63 vármegyére és 27 törvényhatóságú városra oszlott. Magyarország része volt Fiume szabad királyi város és vidéke, az ún. Magyar Tengerpart. A Horvát-Szlavón királyság fővárosa Zágráb volt, ahol a horvát autonóm kormány székelt a bán vezetésével.

A Monarchián belül volt egy harmadik közjogi egység is, Bosznia és Hercegovina, amely a két állam közös kormányzása alatt állt. A tartományok közigazgatási ügyeit a mindenkori császári és királyi pénzügyminiszter intézte.

A véderőtörvény megalkotása

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően Magyarországnak igen sok, a gazdasági-társadalmi életet szabályozó törvényre volt szüksége. Az új dualista állam sajátosságaiból fakadóan azonban gyorsan meg kellet alkotni a közös ügyeket, szabályozó törvényeket, amelyek közül a hadügyeket érintőek váltották ki a legnagyobb vitát. Ez nem egyszerűen magyar vagy osztrák kérdés volt, hanem mindkét országot egyszerre érintette és az elképzelések korántsem voltak azonosak. A politikai vezetésben az osztrák féllel azonos rangra jutott magyar uralkodó osztály az 1848/49-es magyar honvédsereget történelmi múltjának, jogos örökségének tekintette. A magyar politikai körök jelentős része az Ausztriától független, önálló, magyar vezényleti nyelvű fegyveres erő megteremtését szorgalmazta.

1868. június 27-én kezdődött meg a magyar országgyűlésben a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló törvénytervezetek vitája, melyeket egy hét vita után a képviselők elfogadtak. Ugyanezen törvényjavaslatot novemberben az osztrák birodalmi tanács is megtárgyalta, majd Ferenc József 1868. december 5-én szentesítette azokat. Így született meg a véderőről szóló 1868. évi 40., a honvédségről szóló 41. és a népfelkelésre vonatkozó 42. törvénycikk. Ez alkalomból az uralkodó hadseregparancsot bocsátott ki, amelyben bejelentette az általános védkötelezettséget és a honvédség megalakulását.

Az 1868. évi 40. törvénycikk kimondta, hogy a védelmi kötelezettség általános, és minden védképes állampolgár által személyesen teljesítendő. A szolgálati kötelezettség, a népfelkelés kivételével azon év január 1-jével kezdődik, melyben a hadköteles a 20. életévét betölti. A szolgálati idő kötelezettség a közös hadseregnél és a haditengerészetnél három, a tartalékos viszony hét évben lett meghatározva. A véderőtörvény a honvédségeknél a szolgálati időt két évben határozza meg azok részére, akik a közös hadseregben letöltött szolgálatuk után kerültek át, és 12 évben a közvetlenül besorozottak részére. Az Osztrák—Magyar Monarchia fegyveres ereje a hadseregből, a haditengerészetből, a honvédségből és a népfelkelésből állt. Hadseregen a császári és királyi (k. und k.) közös hadsereget, honvédségen a Magyar Királyi Honvédséget és az osztrák Landwehrt kell érteni. A népfelkelés pedig olyan hadkötelesekből állt, akik valamilyen okból nem tartoztak a honvédség, a hadsereg és a haditengerészet állományába.

A fegyveres erő gerincét a közös hadsereg képezte, amelynek feladata a haditengerészettel együtt „Ő Felsége összes birodalma, mindkét állama területének külellenségek elleni megvédése a belrend és a belbiztonság fenntartása” volt. A hadsereg és a haditengerészet hadilétszámát 800 000 főben állapították meg, amiből a népesség arányszámát figyelembe véve 333 738 fő jutott a magyar szent korona országaira. A békelétszám 250—260 ezer fő volt, amihez Magyarország évente valamivel több, mint 40 ezer újoncot állított ki. A létszámkereteket tízévente határozták meg.

A honvédség feladata háború idején a hadsereg támogatása, békében, kivételes esetben a belrend és a biztonság fenntartása volt. A honvédség határon túli alkalmazásához az uralkodónak kérnie kellett a magyar országgyűlés, vagy az osztrák birodalmi tanács hozzájárulását. Kivételes esetben ettől eltekinthetett, de utólag akkor is meg kellett szereznie a beleegyezést. A magyar honvédség számerejét 92 zászlóalj gyalogságban és 40 lovasszázadban határozta meg a törvény. A fegyveres erő kiegészítését alapvetően önkéntesek és újoncállítással biztosították. A Monarchia területét 84 hadkiegészítési körzetre osztották, ebből 41 Magyarország területén volt. A haditengerészet számára három körzet volt kijelölve. Ebből egy esett a magyar szent korona országaira. A Magyar Királyi Honvédség részére 92 zászlóalj kiegészítési körzet biztosította a létszámszükségletet.

Az újoncállítás munkálatai az összeírással kezdődtek. A községi polgári hatóságok a sorozást megelőző év november végéig összeírták a hatáskörükbe tartozó védköteleseket, majd az elöljáró polgári szerv jóváhagyása után kihirdették a névjegyzéket. Ezt követte a sorshúzás, amely azt döntötte el, hogy a sorkötelesek saját korosztályukon belül a közös hadseregbe, a honvédséghez vagy póttartalékba kerülnek-e. A sorozás január 15-e és március 15-e között került végrehajtásra. Az újoncállítási bizottság polgári és katonai személyekből állt: A törvényhatóság főtisztviselőjének (alispán vagy helyettese), a katonai képviselőnek és egyben a hadkiegészítési körzet parancsnokának döntő, a többinek véleménynyilvánítási szavazati joga volt. A sorozásra a védkötelezetteket a községi elöljárók, vagy ún. bizalmi férfiak vezették fel, akik segítették a bizottság munkáját a besorozandó körülményeinek ismertetésével. Az egészségügyi, szellemi alkalmasságról a polgári- és katonaorvos közösen döntött. A gyalogos-, vadász-, lovas-, tüzér-, egészségügyi- és műszaki alakulatokhoz előfeltétel volt a 156 cm-es testmagasság. Mesterembereket már 153 cm-től besoroztak. A lovassághoz 172 cm-nél magasabbakat csak kivételes esetben, túlsúlyosakat, rövidlátókat egyáltalán nem osztottak be.

A véderőtörvény lehetőséget adott a tényleges szolgálati kötelezettség alóli teljes felmentésre, a szolgálati idő lerövidítésére, illetve a letöltés elhalasztására. Ideiglenes mentességet élvezett a keresőképtelen apának vagy özvegy anyának egyetlen fia, amennyiben családfenntartó volt, valamint az árva gyerekek katonaköteles testvére. A tényleges szolgálati időt egy évre rövidíthették a középiskolai végzettséget igazolók, vagy főiskolai hallgatók, ha tanulmányaik közben vonultak be. A vagyonosabbak, ha szolgálati idejük alatt maguk gondoskodtak ruházatukról, felszerelésükről és élelmizésükről, megválaszthatták a bevonulás évét és helyét. Csak egy évet szolgáltak a végzett orvosok és gyógyszerészek képzettségüknek megfelelő területen. A papjelölteket besorozták, de a honvédség létszámába csak felszentelésük után kerültek, mint tábori lelkészek. Behívásukra csak háború esetén került sor. Az állami és megyei közigazgatásban, az oktatásban és egyéb állami intézményekben dolgozók, ha munkájukat nélkülözhetetlennek tartották, teljes mentességet élveztek.

A hivatásos, önkéntes, sorköteles és tartalékos állománycsoportokon kívül létezett még a póttartalékosi kategória is. A tartalékosokkal a hadsereg békelétszámát emelték hadilétszámra, a póttartalékosokkal pedig a háborús veszteségeket pótolták. Ezt évente az újonckiszabat 10%-ában határozta meg. A honvédségnél ezt az állománycsoportot csak 1880-ban vezették be.

A népfelkelés rendszere (1868. 42. törvénycikk) a Monarchia teljes területére kiterjedt. Ebbe a kategóriába azokat sorolták, akik valamilyen oknál fogva sem a közös hadsereg, sem a honvédség állományába nem tartoztak. A szolgálati kötelezettség a 19. évtől a 42. életév betöltéséig tartott. Két kategóriájuk volt. Az elsőbe tartozókkal a honvédség és a közös hadsereg veszteségeit pótolták háború esetén, ha a póttartalékosok kerete kimerült. Az utolsó öt korosztályból népfelkelő munkásosztagok felállítását tervezték hadimunkák végzésére.

A császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet főbb jellemzői

A közös hadsereg fő fegyverneme mintegy 56%-os arányával a gyalogság volt. A gyalogezredek száma 1912-re, 103-ra növekedett, amelyből 47 volt a magyarországi. A gyalogezredek a kiegészítési körzetükbe települtek, így a korabeli közlekedési viszonyok mellett gyorsabban végre lehetett hajtani a mozgósítást és a csapatok háborús készültségi fokának elérését. A gyalogezredeket hadosztályokba, a hadosztályokat hadtestekbe tömörítették. A Monarchia területén összesen 14 hadtestet állítottak fel, amelyből hat Magyarország területén állomásozott Budapest, Pozsony, Kassa, Temesvár, Nagyszeben és Zágráb központtal. A hadtestek száma 1912-re, 16-ra emelkedett. A gyalogezredek szervezetébe három zászlóalj tartozott négy-négy századdal. Az ezredek létszáma a kiszolgáló alakulatokkal együtt meghaladta a négyezer főt. Békeidőben teljes létszámú tábori ezredeket és csak kerettel rendelkező tartalék ezredeket tartottak fenn. A Monarchia gyalogezredei fegyverzet, felszerelés és ruházat vonatkozásában egységesek voltak. A Lorenz-típusú puskákat huzagolt csövű hátultöltő Wänzl- és Werndl rendszerűekre cserélték. Ezzel egy időben a gyalogság egy részénél rendszeresítették a gyalogsági ásót, amelyet az ellenséges tűz elleni fedezékek készítésére használtak. A hadiöltözet 1909-ig sötétkék kabátból és ettől világosabb kék nadrágból állt. Az ezredeket a kabát hajtókájának és a gombok eltérő színéből lehetett megkülönböztetni. 1909-ben egységesen bevezették a csukaszürke hadiöltözetet.

A lovasságot 1867 után egységesítették. Megszűntették a vértes ezredeket és csak a könnyű fegyverzetű és felszerelésű tizenöt dragonyos-, tizenegy ulánus- és harminckét huszárezred maradt a hadrendben. A lovasezredek hat századból álltak, fegyverzetükben a vágó és szúrófegyverek mellett a lőfegyverek kerültek előtérbe.

A tüzérség tábori és vártüzérségből állt. Az elöltöltő ágyút 1875-ben váltották fel acélbronz csövű hátultöltős ágyúval. A hadtestek tüzérsége egy-egy tábori tarackezredből, egy-egy nehéz tarackosztályból és három-három tábori ágyúsezredből állt 1912-ben. A lovas-hadosztályok egy-egy lovagló tüzérosztállyal rendelkeztek. A felsoroltakból látható, hogy 1868-hoz viszonyítva a legnagyobb fejlődésen a tüzérség ment keresztül, mintegy előre jelezve az elkövetkezendő háborúban a fegyvernem megnövekedett szerepét.

A Monarchia hadseregében 1898-ban rendszeresítették az első gépkocsit, és 1906-ban állították fel az első gépkocsi osztályt. Ezzel szinte egy időben alakult meg a Landwehr önálló motoros és a magyar honvédség önkéntes gépkocsizó testülete is. A közös hadsereg 1911-ben vásárolta az első repülőgépet és 1912-től megkezdték a repülőterek és a repülőgépgyárak kiépítését. Az első világháború kitöréséig 43 Taube és 52 Pfeilflieger típusú gépet állítottak szolgálatba.

A császári és királyi haditengerészet a Monarchia fegyveres erőin belül minden tekintetben csak mellékes szerephez jutott. 260 ezer tonna összsúlyával az első világháború kitörésének pillanatában utolsó volt a nagyhatalmak hadiflottái között. Nagy-Britanniáé több mint nyolcszorosan, Németországé pedig mintegy négyszeresen múlta ezt felül. Ennek ellenére az 1912-14 között vízre bocsátott négy csatahajó, a Szent István, a Prinz Eugén, a Tegetthoff és a Viribus Unitis hármas ágyútornyaikkal a világ legkorszerűbb hadihajói közé tartoztak. A tengeri flotta mellett Linz és Zimony között működött a dunai flottilla budapesti központi kikötővel és parancsnoksággal. Szervezetileg a haditengerészet állományába tartozott, de mindig annak a szárazföldi parancsnokságnak rendelték alá, amelynek a területén működött.

Az 1912. évi 30. törvénycikkel az addiginál lényegesen magasabban, 159 000 főben állapították meg az évi újonc kiszabatot a közös hadsereg részére. A tényleges szolgálati időt a gyalogságnál két évre csökkentették. A hadilétszámot 1,5 millióra, a békelétszámot félmillióra emelték.

A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDSÉG

Ausztria nem tekintette szívügyének igazán saját honvédsége, a Landwehr fejlesztését. Érzelmileg sokkal közelebb állt hozzájuk a még mindig a birodalom létét tükröző közös hadsereg. Ezzel ellentétben Magyarországon a honvédség az önálló magyar lét jelképévé vált és mivel a fenntartás, a fejlesztés költségeit a magyar állam állta, hosszú ideig előtte járt a Landwehrnek.

Az 1868. évi 41. törvénycikk pontosabban meghatározta a honvédség feladatát, mint a véderőtörvény: „Az összbirodalmat közösen érdeklő viszonyokban a közös hadsereg kiegészítő részét nem közös érdekű viszonyokban Magyarország fegyveres erejét képezi”. Elvileg tehát Magyarország Ausztriától függetlenül akár hadat is viselhetett volna egy másik ország ellen. Erre azonban a magyar honvédség műszaki csapatok és tüzérség hiányában alkalmatlan volt. Másrészt I. Ferenc József, a Legfőbb Hadúr parancsa nélkül ez lehetetlen is lett volna. „Ő császári és Apostoli királyi Felsége” alkotmányos fejedelmi jogai folytán az összes birodalom hadaival együtt a magyar honvédség felett is személyesen gyakorolta a parancsnokságot. Ez kiterjedt a honvédség vezérletére és vezényletére, tábornokok, honvéd törzs- és főtisztek, hadbírók, orvosok, hadbiztosok kinevezésére, áthelyezésére, előléptetésére és nyugdíjazására, valamint a fegyelmi ügyek intézésére.

A honvédgyalogság

A honvédseregről szóló 1868. évi törvény az ország területét 92 zászlóaljjárásra osztotta, ami ugyanennyi gyalogzászlóalj felállítását tette lehetővé. Ebből 82 esett Magyarország, 10 pedig Horvátország területére. Az utóbbiban felállított zászlóaljak vezényleti nyelve a horvát volt. 1868 tavaszán a zászlóaljparancsnokok kinevezésével 78 magyar és 4 horvát gyalogzászlóalj szervezése kezdődött meg. A többi tizet (4 magyar, 6 horvát) 1872-73-ban állították fel a határőrkerületek átszervezése miatt. A zászlóaljak annak a városnak, vagy járási központnak a nevét viselték, ahonnét a legénységet kiegészítették és 1—82-ig, majd 92-ig folyószámmal is jelölték. A zászlóaljjárások századjárásokra oszlottak, melyekben a nyilvántartási teendőket egy járásőrmester végezte. A honvédzászlóaljakat olyan alakulatoknak szánták, amelyeknek békében csak a kerete él, és csak akkor alakulnak meg, amikor újonckiképzésről, begyakorlásról vagy mozgósításról van szó. Tényleges állománya, vagy kerete kezdetben egy-egy törzstisztből és főtisztből, egy orvosból, egy puskaművesből, négy járásőrmesterből, egy altisztből és nyolc honvédból állt. 1870-ben az újoncok kiképzésére a helyőrségi szolgálat ellátására, anyagkezelési és egyéb munkák elvégzésére zászlóaljanként egy-egy állandósított századot állítottak fel. A legénység létszáma itt 68 főt tett ki és a század négy szakaszát úgy alakították ki, hogy az a megalakuló zászlóalj századainak a kerete legyen. Egy zászlóalj hadiállománya 22 tisztből, 957 honvédból és 20 lóból állt. 1870-től fokozatosan növelték a zászlóaljak tényleges állományának létszámát. Három év alatt 240 századkeretet és pótzászlóalj keretet hoztak létre. Egy-egy ilyen keret 1 tisztet és 4 altisztet jelentett. Békeidőben az állandósított század állományába tartoztak, mozgósítás esetén pedig ők adták a megalakuló századok, pótszázadok, pótzászlóaljak hivatásos állományát. 1871-ben megszüntették a járásőrmesteri beosztást és a nyilvántartást a zászlóaljak végezték.

1874-ben felmerült a honvédgyalogságnak ezredekbe való szervezése. Ez azonban csak terv maradt és helyettük az őszi gyakorlatok idejére, valamint mozgósítások esetére féldandár kötelékeket állítottak fel, amelyek 3-4 zászlóaljat foglaltak magukba. A parancsnoki tisztet a rangban legidősebb zászlóaljparancsnok töltötte be. 1886-ban a féldandárokat békeidőben is rendszeresítették. Összesen 28 ilyen alakulatot hoztak létre 1—28-ig terjedő folyószámmal. 1889-ben a honvéd hadkiegészítő kerületek beosztásának részbeni változtatásával két új zászlóaljat szerveztek, ezzel a számuk 94-re növekedett. Zászlóaljanként az addigi egy keretszázad helyett négyet állítottak fel, századonként 15 főnyi állandósított legénységgel. Létszámuk csak a március 1-jén behívott újoncokkal érte el az 50 főt. Ugyanebben az évben a féldandárok állomáshelyén megalakultak a kiegészítő parancsnokságok is. Kezdetben a féldandárok pótkereteként működtek, de 1912-től önállóvá váltak. A féldandár 1890-ben felvette az eredetileg is tervezett ezred elnevezést. Ez nem jelentett szervezeti változást, sőt az ezredek a féldandárok eredeti folyószámát is megtartották. Ezredenként létrehoztak még egy pótzászlóalj keretet. 1909-ben a gyalogezredeknél megalakultak a géppuskás osztagok, amelyek állományát a századkeretből elvett legénységből biztosították.

Az 1912. évi véderőtörvény a honvédség újonc kiszabatát duplájára 25 000 főre emelte. Ez nem csak a békeállomány létszámának a növelését tette lehetővé, hanem új alakulatok felállítását is. A négy zászlóaljas ezredektől egy-egy zászlóaljat elvéve négy új gyalogezredet hoztak létre 29—32 folyószámmal. Így a honvédség gyalogsága 32 ezredbe sorolt 97 zászlóaljból állt. Az új szervezés szerint békében a gyalogezred a törzsből, három zászlóaljból, a pótzászlóalj keretből és a törzs közvetlen alárendeltségébe tartozó géppuskás osztagból állt. A zászlóaljak zöme négy századdal rendelkezetett, de néhánynál a negyedik századot csak a gyakorlatok idejére állították fel. Az ezredtörzsnél az állományt egy különleges alkalmazású tiszttel bővítették, aki háború esetén a népfelkelő alakulatok mozgósítását szervezte. Az átszervezés és a létszámemelés gyakorlatilag az első világháború kitöréséig befejeződött.

A honvédlovasság

1869 őszén a honvédségnél 32 önálló lovasszázadot szerveztek, amelyek közül 28 huszár, 4 pedig dzsidás alakulat volt. A dzsidásokat a horvát-szlavón területek adták, a huszárokat pedig a magyar területekről szervezték. Az elnevezésük egyöntetűen honvéd lovasszázad volt, 1—32-ig terjedő folyószámmal és azzal a megnevezéssel, ahonnét a század a legénységét kapta. A század békeállománya körülbelül egy lovas-szakasznak felelt meg, hadiállománya pedig azonos volt egy közös hadseregbeli lovasszázaddal. A századok annak a kerületparancsnokságnak az alárendeltségébe tartoztak, amelynek a területén el voltak helyezve. A kerületparancsnok mellett egy lovas törzstiszt teljesített szolgálatot, aki a lovasszázadok fölött az osztályparancsnok hatáskörét gyakorolta. 1870-ben hozták létre a kerületektől független lovasosztály-parancsnokságokat. Négy-négy lovasszázadot egy osztályba vontak össze és a parancsnok egy törzstiszt volt. Az osztályok 1—10-ig terjedő folyószámot kaptak. Az új szervezetben már helyet kapott az ugyanebben az évben létrehozott nyolc új huszárszázad is.

1874-ben áttértek az eredetileg is tervezett ezredkötelékre. Egy-egy ezred állományába két lovas osztály tartozott, osztályonként két-két századdal. Az ezredparancsnok mellé csak egy orvos és állatorvos volt beosztva, törzzsel nem rendelkezett. Hatásköre a kiképzésre és a fegyelmi jogkör gyakorlására terjedt ki. Gazdászati és nyilvántartási ügyeiket az osztályok önállóan végezték. Háború esetén osztályonként egy-egy pótfélszázadot kellett alakítani, melynek állományát már békében is nyilvántartották. 1877-ben csekély létszámú ezredtörzs alakult ezredsegédtiszttel és pótcsapat-parancsnokkal. Ezzel együtt a gazdászati és nyilvántartási ügyek is a parancsnokságra kerültek. 1889-ben lovasezredenként kettővel növelték a lovasszázadok számát, így egy-egy ezred állományába a közös hadseregéhez hasonlóan 6-6 tábori század tartozott. A lovasezredek békelétszáma 1894-ben 459 főt és 177 lovat tett ki. Az 1912. évi véderőtörvény alapján a huszárezredek békelétszámát fokozatosan el kellett volna érnie a közös hadseregét, de az első világháború megszakította ezt a folyamatot.

A honvédtüzérség

Az 1868-as véderőtörvény megalkotásánál a magyar nemzettel szembeni politikai bizalmatlanság eredményezte azt, hogy a magyar honvédség nem rendelkezett tüzér és műszaki alakulatokkal. E tény az amúgy is másodvonalbeli honvédség ütőképességét nagymértékben csökkentette, még akkor is, ha adott esetben ezeket, az alakulatokat a közös hadsereg biztosította volna. A kiegyezést követő évtizedekben oldódott a politikai bizalmatlanság, javultak a gazdasági feltételek és ez lehetővé tette, hogy a honvédség mind szervezetében, mind békelétszámában egyre inkább közelítsen a közös hadsereghez. Több mint négy évtizednek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy a honvédség megkapja a kor egyre inkább meghatározóvá váló fegyvernemét, a tüzérséget.

Az 1912. évi honvédségi törvény értelmében 70 ágyús-, tarackos- és lovas üteget kellett felállítani két szakaszban. Az 1912. évi balkáni események kapcsán keletkezett háborús feszültség azonban meggyorsította a honvéd tüzérség szervezését. 1913 januárjában a közös hadsereg magyarországi kiegészítésű tüzércsapataiból megalakult két tábori tüzérezred és nyolc önálló tábori osztály törzse. Februárban ugyancsak a közös hadseregbeli állományból megalakultak az ütegek is és március elsején elindították őket állomáshelyükre.

A honvéd tábori ágyúsezred békében ezredtörzsből, két osztályba szervezett négy ütegből, lövőszertelep keretből, pótkeretből és anyagkezelő bizottságból állt. Béke és hadiállománya, fegyverzete teljesen megegyezett a közös hadseregével. 1914 tavaszán újabb szervezésekkel elérték az első ütem végére tervezett nyolc tábori tüzérezred felállítását és egy lovas tüzérosztály is hadrendbe állt.

Egyéb „alakulások” a honvédség szervezetében

A „szórólöveg alakulások”

A tüzérséggel nem rendelkező honvédség tűzerejének növelésére szánták az 1872-ben rendszeresített szórólövegeket. A sorozatlövő fegyverek elődjének tekinthető sokcsövű eszköz nem tüzérségi, hanem gyalogsági fegyver volt. A közös hadseregben a tábori alakulatoknál nem is volt rendszeresítve. A honvédségnél megszervezett szórólöveg osztagok a gyalogság és a lovasság létszámkeretét terhelték. A békeidőszakban 2, háború esetén 4 szórólöveggel rendelkező osztagokat 80 db Montigny- és 10 db Gattling-rendszerű fegyverrel látták el. Rövid idő alatt kiderült, hogy alkalmazhatóságuk és várható eredményességük messze elmaradt a várakozástól és a ráfordítási költségektől, ezért az alakulatokat 1875-ben feloszlatták.

A vonat

A csapatok fegyverzetének, lőszerkészletének, élelmezési anyagainak, stb. szállítására a különböző rendeltetésű szekerekből álló vonat szolgált. A zászlóalj hadszervonata 1869-ben 2 kétfogatú szerelék szekérből, 2 háromfogatú élelmezési-, illetve társzekérből, 1 négyfogatú lőszerszekérből és 1 henger-tárvinyéből (tábori kohó) állt. A honvédség mozgósítási szükségleteinek kielégítésére egy grazi gyárból 1872 év végéig 334 db kettő- és négyfogatú lőszerkocsit, 120 köztárszekeret, 66 sebesülthordó kocsit és 12 egészségügyi társzekeret szereztek még be.

A szervezeti változások és a létszámemelések kapcsán, féldandárvonat, ezredvonat, jelentősen nőtt a szállítóeszközök száma is. A közbeeső beszerzéseket nem említve, 1889-90-ben 1763 db különféle rendeltetésű kocsival és 781 készlet hámszerszámmal bővült a honvédség készlete. 1910-ben a vonatanyag a rendszerbe álló mozgó konyhákkal is gyarapodott. 1912-ben a hegyvidékeken alkalmazásra tervezett alakulatokat málhás állatokkal is ellátták. 1913-ban a kincstári málhavonat helyett a lényegesen könnyebb, magyar gyártmányú „országosjárművek” alkalmazásáról döntöttek. A magyar honvédségnél az első világháború előtt, hasonlóan más hadseregekhez, gépjárművek nem kerültek általánosan alkalmazásra.

Utászalakulatok

Békében és háború esetén a műszaki munkálatok elvégzésére a csapatutászok voltak hivatva, akiket kezdetben ácsoknak neveztek. Az utászok képzése dandár utásztanosztályokban folyt. A létszámra vonatkozóan nincsenek adatok, de valószínűsíthető, hogy a gyalogság féldandárainál, illetve ezredeinél és a lovasezredeknél egy-egy, a törzs közvetlen alárendeltségébe tartozó utász-szakaszt hoztak létre.

A honvédlelkészet

A császári és királyi hadseregnél a katonai lelkészet fenntartásának az volt az oka, hogy a bevonulók területileg kikerültek az egyházmegyéiből és így az egyházi hatóságok nem tudták vallási ügyeiket intézni. A magyar honvédség állandó elhelyezése, századokig lemenő területi szervezése folytán a bevonulók megmaradtak eredeti egyházmegyéjükben és akadály nélkül intézhették ez irányú ügyeiket. Békeidőben ezért a honvédség katonai lelkészekkel nem rendelkezett. Mozgósítás esetén a honvédlelkészek a közös fegyveres erő tábori püspökének voltak alárendelve. A tartalékos honvédlelkészek száma 1914-ben 200 fő (101 római katolikus; 6 görög katolikus; 33 görög keleti; 23 evangélikus; 26 református; 11 izraelita) volt.

A honvéd törvényszék

A honvédségi igazságszolgáltatás végzésére hadbírói kart hoztak létre. Békeidőben, kezdetben kerületenként egy-egy tiszt hadbírót, irányításukra a honvédelmi minisztériumban egy hadbíró törzstisztet rendszeresítettek. A kerületeknél működő hadbíróságok első fokon jártak el. A másodfokú és végső döntések meghozatalára 1870. év elején felállították a honvéd főtörvényszéket. A honvéd főparancsnokok a szintjüknek megfelelő bírói felsőbbségi jogokkal rendelkeztek. A honvéd főtörvényszék feladata volt még a kerületi bíróságok ügymenetének, valamint a kerületenként felállított katonai fogházaknak az ellenőrzése. Mozgósítás esetén felállt a legfőbb honvéd törvényszék és harmadfokon csak ez hozhatott döntést. Az első fokú bíróságok ebben az esetben a gyalog- és lovashadosztályok, valamint a népfelkelő dandárok hadbíróságai voltak.