IV. RÉSZ.

Hadműveletek 1917-ben

Tervek 1917-re

Az 1916-os esztendő hadműveletei során az antant veszteségei nagyobbak voltak ugyan a központi hatalmak veszteségeinél, de az utánpótlás minden arcvonalon folyamatos volt. Az 1916—17 fordulóján kialakult antant elképzelés 1917 tavaszára döntő támadássorozatot tervezett. Nem volt teljesen egységes ez a döntés, mert bár a nyugati arcvonalon ez elképzelhetőnek tűnt, az orosz hadvezetés inkább valamilyen kompromisszumos befejezésben gondolkodott, nem kizárva az esetleges különbékét sem.

Az új német hadsereg-főparancsnokság (Hindenburg, Luddendorf) szintén döntő győzelmet hozó nagy általános támadásra készült, de ezt 1917 második felére tervezte. Addig védekeznek, és közben megerősítik a hadsereget. Ennek érdekében hatalmas fegyverkezési programot dolgoztak ki. (Hindenburg program). Ennek keretében a lőszer és aknavetőgyártást a kétszeresére, a löveg-, a géppuska-, és repülőgépgyártást a háromszorosára kívánták emelni. A munkaerő további militarizálása érdekében bevezették a „segédszolgálat” törvényét. Az antant támadás kivédésére az Arras és Soissons közötti arcvonal mögött 120 kilométer széles szakaszon kiegyenesített védelmi vonalat („Siegfried állás”) építettek ki. Anglia ellen bevezették a korlátlan tengeralattjáró háborút. A keleti arcvonalon Oroszország belső bomlása miatti összeomlására is számítottak, így reményeik szerin a nyugati arcvonalon csak egy frontos háborút kell majd vívniuk.

Az Osztrák—Magyar Monarchia politikai vezetése 1916—17 fordulóján egyre inkább hajlott a háború kompromisszumos befejezésére. Ennek ellenére az év második felében a német tervekhez igazodva Olaszország ellen nagy offenzívát tervezett. A veszteségek ellenére az osztrák-magyar hadseregnek még volt tartása. A hadvezetés elképzeléseiben fontos helyet foglalt el az a gondolat, hogy az év második felében az orosz-román arcvonalról az erők zömét az olasz arcvonalra csoportosíthatja, így ott döntő fölénybe kerülhet.

A 10. isonzói csata

Az 1917 tavaszára meghirdetett nagy antant támadás keretében az olasz hadszíntéren május12—június 8. között zajlott a 10. isonzói csata. 1917 tavaszára az olasz hadsereg jelentősen megerősödött mind a hadsereg létszámában, mind fegyverzetben. 1917 tavaszára 16 új hadosztályt állítottak fel és további 6 volt szervezés alatt. Fegyverzetük jelentős részét az antant szövetségesek biztosították. A nehéztüzérségük négyszeresére, a könnyű kétszeresére növekedett.

A Monarchia sem tétlenkedett a 9. isonzói csata óta eltelt 6 hónap alatt, jelentékeny erősítéseket irányított az olasz arcvonalra a Romániában felszabadult kötelékekből. Így került az 5. osztrák-magyar hadsereg állományába a 7. közös gyalogos hadosztály és a 41. honvéd hadosztály. Az olasz támadással szemben álló 5. osztrák-magyar hadsereg ereje 148 zászlóaljról 215-re, 1720 géppuskára, 915 könnyű, 347 közepes és 63 nehéz lövegre emelkedett. Az erőviszony így 2:1 volt az olaszok javára.

Az olasz támadás fő célja Trieszt elfoglalása volt. A május12-én kezdődő támadás a trieszti irányt lezáró Hermada-magaslat elfoglalására irányult. Az olasz hadvezetés elképzelése szerint az olasz 3. hadseregnek a Hermada—Trtelj vonalát, míg az Isonzó középső folyásánál állásban levő „görzi hadsereg”-nek a Kuk—Monte Santo—Monte St. Gabriele—S. Marco magaslatok vonalát kellett elfoglalnia. A 2. olasz hadsereg az arcvonal északi szárnyán csak lekötő tevékenységre készült. Május7-én a tüzérségi tűz az egész arcvonalon feléledt, majd 10-én és 11-én a repülő-felderítés is rendkívül megélénkült. Az áttörés helyein 12-én pergőtűzzel kezdődött a roham tüzérségi előkészítése, ami két napon átszakadatlanul tartott. 14-én délben az Isonzó középső szakaszánál és a Comen-i fennsíkon. Itt az osztrák-magyar XVII. és XVI. hadtest védett. Az olasz tömegrohamok közvetlenül a 62. és 57. közös hadosztály állásaira zúdultak, amelyek a védők jól összefogott tüzében sorra összeomlottak. Késő estére az olaszok a támadás súlypontját áthelyezték a Monte Santo magaslat irányába, ahol a 25. népfelkelő gyalogezred katonáit kiszorították állásaiból, elfoglalva a magaslatot. Éjszaka azonban az 57. hadosztály tartaléka, a kassai 34. gyalogezred IV. zászlóalja váratlan rohammal visszafoglalta a magaslatot. A XVI. hadtest arcvonalán Görztől keletre az 58. hadosztály és a déli szárnyához csatlakozó pozsonyi 14. hadosztály az olasz támadásokat gyakori ellenlökésekkel visszaverte. Május 20-ig az olaszoknak mindössze a Kuk magaslatot sikerült tartósan elfoglalniuk.

Május23-án az olasz csapatok döntő rohamra indultak. 40 kilométer szélességben bontakozott ki az elkeseredett küzdelem, ami minden eddigi összecsapást felülmúlt. A pergőtűzzé fokozott tüzérségi előkészítést 6 napon át követték az olasz rohamok állásaink ellen. A leghevesebb támadás a Hermada-irányt lezáró hadtestünket érte. A hadtest jobbszárnyán a 10., középen a 7., balra a 16. hadosztály védte állásait. Az olasz túlerő csapatainkat a Jamiano-tól északkeletre, levő magaslatokra szorította vissza. Ezekért, a magaslatokért heves, hullámzó harc kezdődött, az egyes magaslatok többször cseréltek gazdát, míg végül a túlerő győzött. Másnap, május24-én az olaszok friss erőket bevetve folytatták a támadást. A 7. hadosztály arcvonalán a nagyváradi 37. gyalogezred váratlan ellentámadása Jamiano mellett három magaslatot foglalt vissza, amit 18 rohammal szemben meg is védelmeztek. Ezt követően az előrevont 9. hadosztály az utolsó elvesztett állásokat is visszafoglalta. Az olaszok május28-ig folytatták az elszánt rohamaikat a 10. és 9. hadosztály állásai ellen. Az arcvonal déli szárnyán Konstanjevica községnél a 17. közös és a 41. honvéd gyalogos hadosztály tüntette ki magát. Május28-án az olasz hadvezetés beszüntette a támadó hadműveletet. Ekkor azonban a védőknek nyílt alkalmuk egy kisebb visszacsapásra. A kolozsvári 35. közös gyaloghadosztály ekkor érkezett az arcvonalba a román hadszíntérről. A június4-én indított támadásban a 28., és 35. hadosztály részei és a 12. hegyi dandár vett részt. A támadás a Hermada magaslattól nyugatra átütő sikerrel járt. Teljesen visszafoglalták a Jamiano melletti magaslatokat, 4 olasz dandárt felmorzsoltak, 7000 olasz foglyot ejtettek, majd az olasz ellentámadásokat sikeresen visszaverték.

A véres csata eredménye: a plavai Isonzó-kanyarban egy kis sáv, (a Kuk-hegyhát) és a Comen-i fennsík déli részén 2 kilométer mélységű térnyerés az olaszok javára. A szerény sikerért az olasz hadvezetés nagy árat fizetett: 159 ezer fő veszteség (36 000 halott, 96 000 sebesült, 27 000 fogoly). A védők vesztesége: 76 300 fő (7300 halott, 45 000 sebesült és 23 400 fogoly.) A hadvezetés az 5. hadseregünket a 10. isonzói csata első időszakában az „Isonzó-hadsereg” névvel tüntette ki. Cadorna tábornok az olasz vezérkar főnöke az isonzói sikertelenségek után június10-én Asiagonál kezdett támadást, amit a hónap végéig erőltetett, de itt is csak jelentéktelen sikert ért el, jelentős veszteségek árán.

Az orosz arcvonal eseményei 1917 nyarán

Németország nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy 1917 tavaszán-nyarán, az orosz arcvonalon komoly hadműveletre kerül sor, így tartalékait a nyugati arcvonalra szállította a nagy antant támadás kivédésére. Mivel a nyugati arcvonalon az antanttámadás kudarcot vallott, szükségessé vált, hogy az orosz támadás német csapatokat vonjon el nyugatról. Az orosz támadásnak tehát fontos szerepet szántak a német erők megosztásában. Az elképzelés be is vált, mert az orosz előkészületek hatására a német hadvezetés június végén hat hadosztály átszállítását kezdte meg nyugatról a keleti arcvonalra. Igy június végén, az orosz fronton a központi hatalmak 126 gyalogos- és 21 lovashadosztálya állt szemben Oroszország 221 gyalogos és 37 lovashadosztályával, de az orosz hadosztályok zöme hiányosan volt felszerelve, rossz volt az utánpótlásuk. A forradalmi szellem terjedése és a hadsereg bomlása miatt ezek az alakulatok már csekély harcértéket képviseltek. A nagy támadást az orosz Délnyugati Front arcvonalán tervezték, úgy mint az előző évben a kezdetben sikeres „Bruszilov-offenzívát”. A hadműveletet is maga Bruszilov tervezte, készítette elő és irányította, aki ekkor már az orosz hadsereg főparancsnoka volt. A támadást mégis az orosz Ideiglenes Kormány hadügyminiszteréről, Kerenszkijről nevezték el „Kerenszkij-offen-zívának”. A támadás súlypontjában — Kelet-Galíciában Brzezanytól északra és délre 65 kilométeres arcvonalszakaszon — 31 hadosztállyal és 1328 löveggel kívántak támadni. Első lépésként Lemberget és Drohobyczot kellett elfoglalni, ezt követően tervezték a teljes osztrák-magyar haderő szétzúzását. A sikeres főcsapás után a többi frontszakaszon kisegítő csapások kezdődnek, hogy a nem támadott arcvonalszakaszokról se lehessen a tartalékokat átcsoportosítani.

Az osztrák-magyar hadvezetés időben felfedte Bruszilov előkészületeit és 29 német, osztrák-magyar és török hadosztályt helyezett készenlétbe az orosz támadás elhárítására. A támadás július1-jén kezdődött, három napos tüzérségi előkészítéssel. Az áttörési szakaszon létrehozott súlyképzés eredményeképpen az orosz támadás Sztaniszlaunál 20 kilométer mélységű betörést ért el, azonban július közepére teljesen kifulladt. Ugyanígy kifulladtak az északi, a nyugati és a román frontszakaszokon végrehajtott támadások is. Július19-én kapcsolódtak az ütközetbe a nyugati arcvonalról átcsoportosított német hadosztályok, amelyek ellentámadást indítottak Zlocov térségéből Tarnopol irányába. A váratlan ellentámadás hamar áttörte az orosz vonalakat és augusztus első napjaira nemcsak az offenzíva során elfoglalt területeket foglalták vissza, de Kolomea, Tarnopol és Czernovitz is az osztrák-magyar hadsereg kezére került. Ezzel a Monarchia ismét visszaszerezte Bukovinát és Kelet-Galíciát. A további támadásra azonban nem maradt sem erő, sem idő, mert az augusztus végére tervezett újabb olasz offenzíva elhárításához minden erőre szükség volt.

Az 1917-es februári oroszországi forradalom még nem változtatott az addigi orosz külpolitikán, de az oroszországi katonatömegek háborúban tartása egyre nehezebb volt. Az átalános békevágyat tovább fokozták a szociális feszültségek, amelyek az év vége felé újabb forradalomba csaptak át. Az 1917 őszén megszerveződő új hatalom, amelynek élére az orosz bolsevikok kerültek, 1917 végén fegyverszünetet, majd 1918 tavaszán különbékét kötött a központi hatalmakkal. Oroszország jelentős területeket volt kénytelen átengedni a béke fejében. Úgy tűnt, hogy a német keleti arcvonal felszabadulásával a nyugati arcvonalon túlsúlyt tud teremteni, azonban az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével ez a lehetőség a semmibe veszett.

A 11. isonzói csata

A nyugati arcvonalon kibontakozó nagy antanttámadással (harmadik ypres-i csata) egy időben az olasz hadvezetés minden eddiginél nagyobb támadó hadműveletre készült az Isonzónál. Minden korábbit, meghaladó erőcsoportosítást hoztak létre az olaszok. 51 hadosztály és 5200 löveg sorakozott fel a Monarchia 29 hadosztályával és 1450 lövegével szemben. A 11. isonzói csata augusztus11-én kezdődött és szeptember12-ig tartott. Az olasz hadvezetés az arcvonal északi szárnyán a Bajbsizza fennsíkon, délen a Karsztos-fennsíkon a Hermada-magaslat irányába történő áttöréssel, kettős átkarolás útján kívánta elérni célját, elfoglalni Triesztet.

A védelemre berendezkedett osztrák-magyar csapatok helyzete rendkívül nehéz volt. A szétrombolt kietlen térség, a temetetlen halottak, patkányok és fertőzés, a 10. isonzói csatában kiállott fáradalmak mellett komoly gond volt az ellátás biztosítása. Az élelem, de főként az ivóvíz előteremtése szinte megoldhatatlan feladat volt. Hogy a személyi állomány élelmezését megoldják, a lovak egy részét levágták, ami viszont a szállítást nehezítette meg. Ennek ellenére a védők hihetetlen szívóssággal verték vissza az olasz rohamokat. A Bainsizza fennsíkon napokig hullámzó harc után csak a teljes felbomlás vagy megsemmisülés elől vonultak vissza a Log—Kal—Vrhovec—Madoni—Zagorje—Monte San Gabriele vonalra. Délen, a Hermada előtti arcvonalszakaszon is napokig tartott a támadások, ellentámadások sorozata, míg az olaszok jelentéktelen térnyeréssel augusztus29-én beszüntették a harctevékenységet. Az arcvonal középső szakaszán álló Monte San Gabriele hegy elfoglalásáról azonban nem tettek le. Mivel kulcsfontosságú magaslat volt az olaszok további hadműveleteihez. A Monte San Gabriele ellen már szeptember4-én megindultak az olasz támadások. Az itt védekező és már csak maradványaiban létező 57. hadosztályt ekkor váltotta fel a 106. népfelkelő hadosztály két ezrede. Az olaszoknak sikerült elfoglalniuk a magaslat gerincét és 1000 népfelkelőnk fogságba került. Ezt követően egy ellentámadással visszafoglalták a gerincet, és sikeresen tartották az olasz tömegrohamokkal szemben. A nagy veszteségek miatt az olaszok ekkor tüzérségi tűzzel akarták a védőket elpusztítani. A tüzérségi tűz szeptember8-tól két napon át tartott, és közel 45 000 lövedéket lőttek ki a hegyre. Ezt követően indult rohamra két olasz dandár, de a megfogyatkozott védők most is visszaverték a rohamot. A nagy veszteségek miatt számolni lehetett a hegy feladásával, de ekkor érkezett be a 14. közös gyalogezred és a 20. honvéd hadosztály. A beérkező tartalékok támadásba mentek át. A budapesti 1. és a székesfehérvári 17. gyalogezred a Monte San Gabriele hegyre vonult. A 20. honvéd hadosztály ettől kezdve minden támadással szemben sokszor emberfeletti küzdelemben védelmezte a csapataink számára létfontosságú hegyet. A 11. isonzói csata ezzel véget ért. A veszteségeink nagyok voltak: 10 563 halott, 52 150 sebesült, 35 041 eltűnt. Az olasz veszteségek: 40 000 halott, 108 000 sebesült és 18 000 eltűnt. Két és fél év alatt 11 isonzói csatában az olaszok elfoglaltak egy 10-12 kilométer mélységű területsávot.

A caporettói áttörés

1917 tavaszán és nyarán az antant nagy támadó hadműveletei zajlottak, a központi hatalmak készültek az év második felében indítandó offenzívájukra, közben csak védekeztek minden arcvonalon. A német hadvezetés úgy értékelte, hogy a „Kerenszkij-offenzíva” az orosz erőket a déli arcvonalszakaszon elhasználta, ezért a Baltikumban viszonylag kisebb erőkkel is sikereket érhetnek el. Így került sor szeptember1-jétől a Riga elleni hadműveletre, melynek során elfoglalták a várost, majd az 1. világháborúban a németek által végrehajtott egyetlen nagyobb partraszállási műveltével október12—21 között a Riga előtti szigeteket is elfoglalták. Úgy számítottak, hogy az orosz fronton már nem várható semmi jelentős orosz akció. A nyugati arcvonalon viszont csak 1918 tavaszára tervezték a nagyszabású offenzívájukat, így most lehetőség nyílott egy nagyobb hadművelet végrehajtására az olasz fronton.

Az olasz hadsereg a hadba lépéstől eltelt két és fél esztendő alatt tizenegy esetben kísérelte meg az osztrák-magyar délnyugati arcvonal áttörését és Trieszt elfoglalását. A védelemre berendezkedett osztrák-magyar csapatok azonban minden esetben meghiúsították az olaszok szándékait. A 11. csatában, bár Trieszt elfoglalását ismét sikerült megakadályozniuk, az arcvonal középső szakaszán kénytelenek voltak az Isonzó folyó védelemre kiválóan alkalmas terepszakaszáról visszavonulni. A folyón csupán a tolmeini hídfő maradt szilárdan az osztrák-magyar csapatok kezében. A csata után a Flisch—Tolmein—Mt.San Gabriele—Duino vonalában megszilárduló arcvonal az osztrák-magyar erők számára igen kedvezőtlen terepszakaszon húzódott. Az elszenvedett veszteségek és az arcvonal meghosszabbodása következtében egy újabb olasz támadás visszaverése kétségessé vált. A helyzeten csak az arcvonal megrövidítése és kedvezőbb védelmi terepszakaszok, elfoglalása segíthetett. Az új védelmi terepszakaszt az olasz hadsereg mögött a Tagliamento folyó vonalában választották meg és elfoglalásáért az olaszokat megelőző gyors, támadó hadműveletet terveztek indítani. A tervezett támadáshoz azonban a Monarchia saját ereje már nem volt elegendő és Németország segítségét kérte. A németek a támadáshoz hét német hadosztályt adtak. Ezekből, az erőkből, valamint nyolc osztrák-magyar hadosztályból egy új hadsereget (14. hadsereg) hoztak létre és az Isonzó hadseregcsoporttal, együtt (1., 2. Isonzó hadsereg) a délnyugati arcvonal-parancsnokság alá rendelték.

Az olaszok a 11. isonzói csatában az arcvonal középső szakaszán sikereket értek el. Az eredetileg kitűzött célt, az ellenség arcvonalának áttörését végrehajtani nem tudták ugyan, de az itt támadó 2. és 3. hadsereg, kedvező feltételeket teremtett az újabb támadáshoz. A csata után az antant segítségével azonnal megindultak az újabb támadás előkészületei. Az előkészítés ideje alatt értesült az olasz hadvezetés a központi hatalmak készülő támadásáról. Bár az osztrák-magyar hadsereg szökevény tisztjei a készülő támadás idejét és irányát meglehetős pontossággal elárulták, az olasz vezérkar az egymásnak ellentmondó felderítő jelentésekből nem tudta a főcsapás várható irányát megállapítani. Emiatt az újabb támadás tervét feladva, az arcvonal teljes szélességében védelembe akart átmenni. Az antant azonban ehhez nem járult hozzá és újabb támadást követelt. Az olasz vezérkar mindkét követelménynek eleget akart tenni és felemás intézkedéseket adott ki. Elhatározásának lényege a védelem volt, azonban az arcvonal középső részén lévő csapatokat támadó csoportosításban hagyta. A védelem előkészített jellegű volt fa-föld erődökkel és beton géppuskafészkekkel, sziklába épített támpontokkal megerősítve. Erejét a természetes akadályok is növelték. Megszervezésére egy hónap állt az olaszok rendelkezésére. A 2. olasz hadsereg erőit és eszközeit a jobbszárnyon csoportosítva kétlépcsős hadműveleti felépítésben védett a Rombon hegytől (Flischtől közvetlenül északra) a Wippach folyóig (Görztől délre 5 kilométer-re) terjedő 60 kilométer széles sávban Az első lépcső tizennyolc hadosztályból és egy dandárból állott, a második lépcső hat hadosztály erejű volt. A hadsereg jobbszárnyán levő csapatok támadó csoportosításban maradva rendezkedtek be védelemre. A balszárnyon lévő hadtest három hadosztálya széles arcvonalon folytatott védelmet. A hadsereg közepe mögött a hadászati tartalékból három hadosztályt és egy dandárt csoportosítottak Cividale—Ipplis—Azzida körzetében. A védelem két védőövből állott, mélysége 20-25 kilométer volt. A 8-10 kilométer mély első védőöv, amelyben az első lépcső hadtestek védtek egy lépcsős harcrendben, három nem összefüggő állásból állott. Ezek mindegyike egy-egy lövészárokkal és több támponttal volt kiépítve. Az első védőöv mögött 3-4 kilométerre levő 8-10 kilométer mély második védőövet a hadseregtartalék szállta meg. Ez csak támpontszerűen volt kiépítve. A védőállásokat az uralgó magaslatokon és a gerinceken választották meg, a völgyeket önálló támpontokkal és oldalazó tűzzel zárták le. Az olasz védelmet a mélységben, a békeidőszakban épített erődök egészítették ki. A 3. olasz hadsereg a 2. hadseregtől jobbra, a Wippachtól a tengerig 13 kilométer szélességben egylépcsős hadműveleti felépítésben rendezkedett be védelemre. Az első lépcső hét hadosztályból állott, a hadsereg tartalék két hadosztálya a balszárny mögött 25-30 kilométer-re helyezkedett el körletben. A hadsereg mögött a hadászati tartalékból négy hadosztály csoportosult a peremvonaltól 30-45 kilométer távolságra. A 3. hadsereg védelmére jellemző, hogy csak egy védőövből állott, de több mint százezer tonna cementet és tüskés drótot használtak fel megerődítésre.

A központi hatalmak hadvezetősége a tervezett hadművelet céljaként az olasz 2. és 3. hadsereg, valamint az önálló 12. hadtest erőinek megsemmisítését és az arcvonal megrövidítése érdekében a Tagliamento mentén védelemre kedvező terepszakasz elfoglalását tűzte ki. A hadművelet elgondolása: főirányban a délnyugati arcvonal három hadseregével (összesen harminchét hadosztály), másodrendű irányban a karinthiai arcvonal egy hadseregével (három hadosztály) csapást mérni az olasz erőkre és birtokba venni a Fella völgyét, valamint a Tagliamento terepszakaszát. Az osztrák-magyar hadvezetés az ellenség helyzetét értékelve arra a következtetésre jutott, hogy a főcsapás legcélszerűbb iránya a tolmeini és flitschi medencéken át Cividale, illetve Tarcento. Eszerint határozta meg a délnyugati arcvonal feladatát: A főcsapást a jobbszárnyon mérve közelebbi feladatként birtokba venni a síkságot szegélyező hegyeket és az Isonzó alsó folyásának vonalát; további feladatként kijutni a Tagliamento terepszakaszára. A közelebbi feladat mélysége 5-40, a további feladaté 35-80 kilométer volt. A hadsereg az erők és eszközök zömét a balszárnyon csoportosítva egylépcsős hadműveleti felépítésben készült fel a támadásra. Az első lépcsőben négy hadtest 12 hadosztálya helyezkedett el, hadseregtartalékban három hadosztály volt a balszárny mögött. A hadsereg főcsapásának irányában Mrzli-Selo terepszakaszán a 3. és 51. német, valamint a 15. osztrák-magyar hadtest csoportosult azzal a feladattal, hogy Tolmein—Selo terepszakaszán 6 kilométer szélességben törje át az ellenség védelmét, majd támadását az Isonzó völgyében és a Kolowrat hegység gerincén Caporetto irányába kifejlesztve, közelebbi feladatként vegye birtokba az ellenség első védőövét. További feladatként a hadtesteknek együttműködve a völgyekben irányok szerint kellett a támadást továbbfejleszteni az ellenség második védőövének birtokbavétele céljából. A kisegítő csapást az ún. Krauss-csoport (1. hadtest) négy hadosztálya mérte a hadsereg jobbszárnyán azzal a feladattal, hogy a flitschi medence teljes szélességében (3 kilométer) törje át az ellenség védelmét, majd Flitsch—Saga irányba támadva közelebbi feladatként vegye birtokba az ellenség első védőövét. A továbbiakban Tarcento-Gemona irányába előretörve kellett kijutnia az ellenség balszárnyának oldalába és egy hadosztállyal a Fella völgy irányába támadva, a 10. hadsereggel együttműködésben, biztosítania kellett északi irányból a 14. hadsereget. A hadtestek közelebbi feladatának átlagos mélysége 10-15 kilométer, a további feladaté 20-30 kilométer volt. A hadtestek harcrendje kétlépcsős, a hadosztályoké a helyzettől függően egy-két lépcsős volt, erős tartalékkal. A jobbszárnyon áttörő egyik hadosztály harcrendje három lépcsős volt. Az ezredek egy-három lépcsőben támadtak.

A központi hatalmak hadvezetése közös megállapodással a támadás kezdetét október22-re tűzte ki. A 14. hadsereg összpontosulása a klagenfurti és laibachi medencék területén szeptember10-én kezdődött. A szükséges erőket és eszközöket a nyugati, keleti és romániai hadszíntérről indították útba. A vasúti szállítás végrehajtását 30 nap alatt, október10-ig be kellett fejezni. A szállításokra 100 ezer darab vasúti kocsit vettek igénybe. Harminc nap alatt 2400 száztengelyes vonat, nyolc vasúti vonalon szállította az élőerőt és a szükséges felszerelést. Ezen kívül két tábori vasutat és több drótkötélpályát építettek. A megindulási körletek átlagos távolsága az összpontosítási körlettől 80 kilométer volt. Az erők és eszközök előrevonásához mind a klagenfurti, mind a laibachi medencékből 2-2 hegyi útvonal állott a hadsereg rendelkezésére. Az utak az állandó esőzés miatt igen rossz állapotban voltak. Az útjavítási, karbantartási munkákra 83 ezer főt (80%-ban hadifoglyokat) alkalmaztak. A kijelölt menetvonalakon igen gondosan szervezték meg a forgalomszabályzást. Nappal a forgalom szünetelt. A tüzérség előrevonása a nehéz hegyi terepen nagy nehézséggel járt és csak október 22-én fejeződött be. A lövegek zömét kézi erővel kellett a hegyi tüzelőállásokba felvontatni. A gyalogság előrevonását a rossz időjárás, valamint az utak állapota következtében szintén csak 22-én sikerült befejezni, ezért a támadást 24-ére halasztották. Gondosan szervezték meg a hadművelet álcázását. A német hadosztályokat kerülő utakon szállították az összpontosítási körletbe. Az igénybevett vasútvonalak közül három vonalon megtévesztő szállítmányokat irányítottak az arcvonal déli szárnyára. A 14. hadsereg parancsnoka (Otto von Below gyalogsági tábornok) ugyanekkor feltűnő utazást tett Dél-Tirolban. Német alegységek az arcvonal különböző pontjain vállalkozásokat hajtottak végre. A szükséges szemrevételezéseket a német tisztek osztrák egyenruhában végezték. A támadó német hadosztályokat a megindulási körletből csak a támadás előtti este vonták előre a megindulási állásba. A csapatokat a 14. hadsereg kivételével a támadás kezdetéig sem élőerővel, sem a szükséges anyagokkal nem tudták teljes mértékig feltölteni. Az Isonzó hadseregcsoport több hadosztály 50%-os feltöltöttségű volt. Végeredményben a délnyugati arcvonal az alábbi erőkkel és eszközökkel kezdte meg a hadműveletet: harminchét hadosztály, 3975 löveg és aknavető, 81 műszaki század (ebből 6 hidász) és 68 ezer ló. A gépkocsik szállítótere mindössze hatezer tonnát tett ki. A csapatok mozgékonysága alacsonyfokú volt.

Október24-én a flitschi medencében 02,00—03,30-ig gáztámadást hajtottak végre az olaszok első és második állására. 06,00-kor megkezdődött a tüzérségi előkészítés az ellenség tüzérségi állásaira. 07,00-kor az aknavetők megkezdték az árkok és támpontok lövését. Az ezt követő órákban (Flitschnél 9-ig) a tüzérségi előkészítés kiterjedt az első és második állásra, valamint a völgyeket oldalozó támpontokra. Az előkészítés alatt a gyalogság megkezdte előremozgását a rohamvonalig és 08,00-kor (a Krauss csoportnál 09,00-kor) megindította a rohamot. Az áttörési szakasz közepén és a jobbszárnyon Caporetto irányába támadó hadosztályok az Isonzó völgyében levő állásokat három óra alatt áttörték és kijutottak az első védőöv mögé. Az esti órákban elfoglalták Caporettót, majd a Natisone völgy irányába támadva, a nap végére elérték a második védőövet. Az áttörési szakasz balszárnyán a nehéz hegyi terepen támadó hadosztályok csak éjfélre vették birtokba a harmadik állást. A tőlük balra támadó hadtest erre az időre a második állást foglalta el és több helyen betört a harmadik állásba is. A másodrendű irányban támadó Krauss csoport három óra alatt áttörte az első és második állást, majd előretörését Saga irányába folytatva estig áttörte az első védőövet és birtokba vette a Sagát. A hadtestek a balszárny kivételével a nap végére teljesítették a közelebbi feladatot. (A balszárny hadtest csak a második nap közepére.)

A hadművelet második napján az olasz hadseregtartalékok Robic—Caporetto, illetve Luico—Caporetto irányában ellencsapást hajtottak végre, azonban részenkénti harcbavetésük következtében az ellencsapás eredménytelen maradt. A nap folyamán megkezdődött a 2. olasz hadsereg felbomlása. A támadók folytatták a siker továbbfejlesztését és a nap végére több helyen, betörtek a második védőövbe, illetve kedvező terepszakaszokat foglaltak el a védőöv előtt. A Krauss csoport jobbszárnya bekerítette az ellenségnek a Rombon hegynél levő csoportját, és ezzel megkönnyítette a 10. hadsereg támadását. A hadseregparancsnok a csapatok harmadik napi feladatául a második védőöv birtokbavételét és a visszavonuló ellenség üldözését rendelte el. Az előnyomulást a lemaradt tüzérség bevárása nélkül is folytatni kellett, tekintettel arra, hogy az ellenség sem rendelkezett számottevő tüzérséggel. A 2. olasz hadsereg katonái fegyverzetüket, felszerelésüket elhagyva, rendfokozatukat letépve, igen sokan polgári ruhába öltözve menekültek a síkság felé és csak néhány helyen fejtettek ki ellenállást a második védőövben. A 14. hadsereg balszárny hadtestei a további feladatot teljesítve, a nap folyamán birtokba vették a második védőövet és a közeli hadműveleti mélységben három összetartó irányban Cividale felé folytatták az ellenség üldözését. A hadseregtartalék 13. hadosztály a Natisone völgyben került előrevonása a 3. hadtest mögött. A Krauss csoport egy hadosztálya a jobbszárnyon Resiutta irányába tört előre. A csoport balszárnyán a hadseregparancsnok egy hadosztályt alárendelt azzal a feladattal, hogy gyorsítsa meg az előretörést Gemona irányába, a hadsereg közelebbi feladata terepszakaszának mielőbbi elérése érdekében. A negyedik napon a 14. hadsereg folytatta a szétvert ellenség üldözését és elfoglalta Cividalet, a síkság kapuját. A hadsereg erői 25-40 kilométer mélységben a nap végére általában elérték a közelebbi feladat terepszakaszát. A jobbszárnyon támadó Krauss csoport lemaradva, csak a síkságot szegélyező hegyek egy részét tudta megszállni, Tarcento és Gemona birtokbavétele nem sikerült.

Az arcvonal másodrendű irányában támadó Isonzó hadseregcsoport csak lassan nyert tért. Nagyobb eredményt csak a 2. Isonzó hadsereg ért el, amely a 14. hadsereg balszárnyához csatlakozva, a nehéz hegyi terepen négy nap alatt 15 kilométert tört előre. A gyenge 1. Isonzó hadsereg az előkészített állásokban szívósan védekező 3. olasz hadsereggel szemben számottevő eredményt nem ért el. A hadművelet harmadik napján a 14. hadsereg sikeres előretörése következtében a 3. olasz hadsereg is kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást, ezzel az Isonzó hadsereg az Isonzón átkelve elfoglalta a fontos Korada magaslatot, az 1. Isonzó hadsereg hídfőt foglalt a folyó alsó folyásánál. A hadseregcsoport csapatai a negyedik nap végére (október 27.) 5-15 kilométert előretörve elérték a közelebbi feladat terepszakaszát.

A váratlanul kibontakozó nagy siker következtében az osztrák-magyar hadvezetés az eredeti elhatározást megváltoztatva, új hadműveleti célként a Piave és azon túl a Brenta folyó elérését tűzte ki. Ennek érdekében a délnyugati arcvonal-parancsnokság a 14. hadsereg eddigi délnyugati irányú előretörését megállította és október26-án este a hadsereget nyugati irányba való támadásra utasította azzal a feladattal, hogy menetből kelljen át a Tagliamenton és fejlessze ki a támadást a Piavéig. A 14. hadsereg parancsnoka azonban felismerve, hogy a 3. olasz hadsereg még jelentős erővel rendelkezik, elsősorban azt akarta szétzúzni. Ezért a 14. hadsereg támadását tovább folytatta az eredeti irányba és a 3. olasz hadsereg teljes bekerítését tervezte. Az arcvonal-parancsnokság a következő napon látva, hogy a 14. hadsereg délnyugati irányú előretörése lehetővé teszi a Tagliamentotól keletre levő olasz erők bekerítését, jóváhagyta a 14. hadsereg parancsnokának elhatározását és az előző napi parancsát helyesbítve a támadás Codroipo irányába való folytatására adott utasítást. Egyidejűleg utasította a hadseregparancsnokot tartalékainak előrevonására, és egy hadosztállyal megerősítette a hadsereget. Az arcvonal-parancsnokság helyesbített elhatározásáról az Isonzó hadseregcsoportnak nem volt tudomása. A hadműveleti magasabb egységek vezetési pontjai nem települtek előre és a nagy távolság miatt az összeköttetés az alárendeltekkel megszakadt. Nem volt összeköttetés a 2. Isonzó hadsereg jobbszárnyán lévő hadosztályok és a hadsereg törzse között sem. Ezért ezek a hadosztályok a 14. hadsereghez csatlakoztak és annak balszárnyán támadtak délnyugati irányba Latisana felé.

A 14. hadsereg törzse október29-én Cividaleba települt előre, ugyanakkor elöljáróival és tartalékaival valamint a szomszédokkal való összeköttetése megszakadt. A hadsereg ebben a helyzetben is tovább folytatta az üldözést, de annak ütemét megfelelő gyorscsapatok (gépkocsizó., gyalogság, lovasság, kerékpárosok) hiánya miatt fokozni nem tudta. A vízi akadályok leküzdéséhez sem rendelkezett kellő átkelési eszközzel. A napok óta harcoló csapatokon a fáradtság jelei mutatkoztak és lőszerhiány lépett fel. A tartalékok, és a szükséges anyagi eszközök előrevonása, az utak rossz állapota, valamint a forgalomszabályozás elhanyagolása miatt nem vált lehetővé. Október 9-én a 14. hadsereg csapatai birtokba vették Udinét, a Tagliamen-tótól keletre levő országrész központját. A jobbszárnyon támadó 1. hadtest Gemonát foglalta le. A hadsereg csapatai megkezdték a harcot a Tagliamneto átjáróiért, ezzel egyidejűleg folytatták a támadást az olasz erők bekerítésére. A hadseregparancsnok utasította a 3. hadtestet, hogy a folyó átjáróit előrevetett osztagokkal vegye birtokba. A hadtest gyorscsapatok hiánya miatt feladatát nem tudta végrehajtani, az olaszok a hidakat felrobbantva megakadályozták az átkelést. A nap folyamán a hadseregparancsnok erőit a balszárnyra csoportosította át és az itt támadó 15. hadtestet előnyomulásának meggyorsítására utasította. A hadtest előretörése következtében a 3. olasz hadsereg teljes bekerítése csak rövid idő kérdése volt.

Ebben a helyzetben a 14. hadsereg délnyugat felé előretörő hadosztályai az Isonzó hadseregcsoport előrenyomuló hadosztályaiba ütköztek, amelyek az október26-i parancs alapján nyugati irányba támadtak. Az Isonzó hadseregcsoport parancsnoksága a kialakult helyzetről egyáltalán nem volt tájékozódva. Miután nem ismerte az arcvonal-parancsnokság újabb intézkedéseit, ragaszkodott az előző parancshoz és a 14. hadsereg balszárnyán levő hadosztályait nyugati irányú előnyomulása utasította. Az ellentétes parancsnok következtében a három hadsereg csapatai összekeveredtek és csak 31-én tudták azokat rendezni. Ezzel a 3. olasz hadsereg számára lehetővé vált, hogy erőinek zömét kivonja a bekerítésből. Az olaszok Latisanánál visszavonultak a Tagliamentó nyugati partjára és felrobbantották a hidat. Október31-én a központi hatalmak csapatai megkísérelték a menetből való átkelést, ez azonban az eszközök hiánya, valamint a megerősödött olasz ellenállás miatt sem sikerült. Az átkelés csak november2-án kezdődhetett meg. Ez lehetőséget adott az olasz csapatoknak a Piavéhez való rendezett visszavonulásra, ahol a nyugati parton a közben beérkező antant hadosztályok segítségével szilárd védelmet építettek ki. A támadó csapatok több sikertelen átkelési kísérlet után a folyó keleti partján rendezkedtek be védelemre. A német hadosztályokat visszaszállították a nyugati hadszíntérre. Az arcvonal megmerevedett és a háború végéig változatlan maradt.