A kurszki csata

A német hadvezetés a hadászati kezdeményezés visszaszerzése és a szovjet csapatok támadásának megelőzése érdekében 1943 nyarára nagyszabású támadó hadművelet végrehajtását határozta el. Úgy értékelte a helyzetet, hogy ehhez a legjobb lehetőséget a délnyugati hadászati irányban a kurszki kiszögellés kínálja. A Citadella fedőnevű terv azt tartalmazta, hogy északról Orjol és délről Harkov térségéből Kurszk általános irányban mért találkozócsapással bekeríti, majd megsemmisíti a Központi, illetve a Voronyezsi Front csapatait, és a támadást északkeleti irányban fejleszti tovább. A Szovjetunió katonapolitikai helyzete 1943 nyarára tovább szilárdult, fegyveres erői minden vonatkozásban fölénybe kerültek.

Általános erőviszonyok 1943 nyarán

Az erőviszonyok alapján a szovjet csapatok képesek voltak újabb támadó hadjárat indítására. Az LFFH idejében felfedve a németek szándékét, április 12-én úgy határozott, hogy célszerűbb mélyen lépcsőzött védelemmel meghiúsítani a németek tervét, feltartóztatni és legyengíteni csapásmérő erőit, majd ellentámadásba átmenve szétzúzni az orjoli és harkovi csoportosítást. Úgy értékelték, hogy ez a döntés egyben a hadászati kezdeményezés megtartását és az általános támadás kedvező feltételeinek megteremtését is biztosítja. A kurszki védelem tehát önként vállalt és előre tervezett volt, ahol a védő fél volt fölényben. A főhadiszállás elképzelésének megfelelően a Központi és a Voronyezsi Front mélyen lépcsőzött

Erőviszonyok a kurszki irányban 1943. július elején

Védelem kiépítésére kapott parancsot. A hadászati mélységben, a peremvonaltól 250-280 km-re a Sztyeppi Katonai Körzet (1943. július 9-étől Sztyeppi Front) erői rendezkedtek be védelemre. A Nyugati, a Brjanszki és a Délnyugati Front erőinek ellentámadásra kellett felkészülniük. A védelemre való felkészüléssel párhuzamosan tehát folyt az ellentámadás előkészítése is. A német csapatok július 5-én 3 órakor tervezeték a rohamot megindítani. Ez a szovjet csapatok tüzérségi és légi ellen-előkészítése miatt 2,5-3 órás késést szenvedett. A központi Front ellen Olhovatka irányában mért főcsapással, 5 óra 30 perkor megkezdődött a Citadella hadművelet. A német csapatoknak a peremvonalat csak az ötödik roham után sikerült áttörniük, és a nap végére mintegy 6-8 km-re beékelődtek a védelembe. A 6-án reggel végrehajtott szovjet ellencsapás az eredeti helyzetet nem tudta ugyan visszaállítani, de a német támadást lefékezte a második védőöv előtt. Az ellenség július 7-én friss hadosztályokat vetett ütközetbe, és Poniri felé kezdeményezett, de jelentősebb eredmény sem ezen, sem a következő három napon nem tudott elérni. A hatnapos küzdelemben az ellenség északi csapásmérő csoportosításának mindössze 30 km szélességben, 9-12 km-t sikerült beékelődnie a Központi Front védelmébe. Az óriási veszteségek és tartalékai kimerülése miatt 11-én kénytelen volt védelembe átmenni. Július 2-én a Brjanszki Front csapatai és a Nyugait Front bal szárnya támadásba ment át az orjoli német csoportosítás szétzúzása céljából. Ez arra kényszeríttette a „Közép” HDSCA. Parancsnokát, hogy ebben az irányban végérvényesen befejezze a támadó tevékenységet. A Központi Front csapatai július 17-én estére visszaállították az eredeti helyzetet, és másnap átmentek ellentámadásba. A kurszki ív déli szakaszán az ellenség csapásmérő csoportosítása már 4-én délután felvette a harcérintkezést a szovjet csapatokkal. A főerők 5-én reggel indultak rohamra mintegy 90 km szélességben. A főcsapást Obojany, a másik csapást Korocsa irányában mérték. Estig mintegy 8-10 km mélységben sikerült egyes szakaszokon beékelődniük a védelembe. Július 6-ára a Voronyezsi Front parancsnoka az 1. HK.HDS.-et és a két harckocsi hadtestet vont előre a második védőöv megerősítésére. Ezen a napon a németek tömeges páncélos csapásokat mértek a front védelmére mindkét irányban, és estére betörtek a második védőövbe. Július 7-én és 8-án az ellenség tovább folytatta az obojanyi és a korocsai irányokban támadását. A második védőövet Prohorovka irányában, keskeny arcvonalszakaszon áttörték. Az előrenyomuló mintegy 300 harckocsi azonban a főparancsnokság tartalékából átdobott két harckocsi hadtest és a légierő együttes tevékenysége megállította. A korocsai irányban is visszaverték az ellenség rohamait, majd a július 8-i, mindkét irányban mért ellencsapással jelentősen megkönnyítették a védelem helyzetét. 10-11-én a német parancsnokság a fő erőkifejtést a proharovkai áttörés irányába helyezte át. A támadók kétnapos erőfeszítését nem kísérte siker. A hadászati tartalékokkal megerősített Voronyezsi Front sikeresen állta a páncélosok meg-megújuló rohamát. Július 12-én reggel a Voronyezsi Front csapatai, az 5.GD:HDS.-gel együtt ellencsapást hajtottak végre. Prohorovka körzetében óriási méretű páncélos találkozó ütközet bontakozott ki, amelyben több mint 1200 harckocsi és rohamlöveg vett részt. Az ütközetben az ellenség mintegy 440 harckocsit és rohamlöveget veszített, így a „Dél” HDSCS. is kénytelen volt lemondani a további támadásról, és július 16-án megkezdte csapatai visszavonását a megindulási helyzetbe. A Voronyezsi, majd július a18-tól a Sztyeppi Front is megkezdte az ellenség üldözését, és 23-án estére elérték a július 5-én birtokolt terepszakaszt. A Citadella hadművelet alapverően egy hét alatt összeomlott. A szovjet csapatok feltartóztatták és elvéreztették az ellenség csapásmérő csoportosításait, megőrizték a hadászati kezdeményezést, és kedvező feltételeket teremtettek az ellentámadáshoz.  Kurszknál az ellentámadás végrehajtásához szükséges erők és eszközök már a védelmi haadművelet megkezdése előtt rendelkezésre álltak. A Nyugati és a Brjanszki Front csapatai július 12. és augusztus 18. között hajtották végre az orjoli támadó hadműveletet. Támadásukhoz július 18- án a Központi Front jobbszárny-csapatai is csatlakoztak. A három front erői július végére északról, keletről, délről átkarolták a németek orjoli csoportosítását. A bekerítés veszélyét felismerve a német hadvezetés megkezdte csapatai visszavonását, Augusztus 5-én felszabadult Orjol, és a szovjet csapatok tovább támadva augusztus 18-ára kijutottak Zsizdra-Lityizs vonalára. Délen augusztus3-án indult a Voronyezsi és a Sztyeppi Front belgorod-harkovi támadó hadművelete. A két front csapatai 23-áig szétzúzták az ellenség belgorod-harkovi csoportosítását, és előnyös helyzetet foglaltak el az általános támadásba való átmenethez, a Szumi, Gagyacs, Harkov terepszakaszon. A kurszi csata a szovjet csapatok sikeres ellentámadásával ért véget. A győzelemmel a Vörös Hadsereg megszilálrdította a Sztálingrádnál megszerzett hadászati kezdeményezést,é és a Wehrmacht-csapatokat arra kényszeríttette, hogy végleg hadászati védelembe menjenek át.

A Vörös Hadsereg 1943-as nyári-őszi általános támadása.

A kurszki csata után a német hadvezetés arra törekedett, hogy a Dnyeperre, mint hatalmas vízi

akadályra támaszkodva megállítsa a szovjet csapatok további előretörését, és időt nyerjen a folyó vonalában egy újabb hadászati védelmi terepszakasz, az ún. „Keleti Fal”(„Keleti Sánc”) kiépítéshez. Az LFFH elhatározta, hogy általános hadászatai támadással visszaveti a németeket a Szmolenszk, Szozs, Dnyeper, Kercsi-öböl vonalra. Az ellenség erőinek megosztása céljából ez mintegy 1300 km-es arcvonalszakaszon, kilenc front erőivel tervezete végrehajtani. Ezek célja a Balparti Ukrajna és a Donyec-medence felszabadítása, valamint a németek szmolenszki csoportosításának szétzúzása volt. A támadás a szmolenszki, a brjanszki és a délnyugati irányban, hadműveleti szünet nélkül már augusztus végén megindult Eredményeként szeptember 17-én felszabadult Brjanszk, 25-én Szmoliszk. A hónap végére a szovjet csapatok elérték a Vityebszk, Orsa, Mogiljov vonalat. A délnyugati irányban tevékenykedő frontok csapatai szeptember végére csaknem egyszerre kijutottak a Dnyeperhez, és széles arcvonalon, rendszerint menetből, szükségátkelő eszközökkel megkezdték a hatalmas vízi akadály leküzdését. Az átkeléshez és a jobb parti hídfők létesítéséhez nagy segítséget kaptak a körzetben tevékenykedő partizánoktól Délen az Észak-kaukálzusi Front, felszabadította Kubánt és a Tamany-félszigetet. Miután a szovjet csapatok sikerrel átkeltek a Dnyeperen, az LFFH olyan döntést hozott, hogy tovább kell támadni a hídfők kifejlesztése céljából. A szovjet frontok további hadműveleteikkel felszabadították Kijevet, és kijutottak a Koroszteny, Zsitomir, Fasztov, Vaszilkov vonalra. November közepén a németek Kijev visszaszerzéséért nagy páncélos erőkkel ellencsapásokat hajtottak végre. Zsitomirt ugyan sikerült elfoglalniuk, de a szovjet csapatok december 24-én induló újabb támadása visszaállította az eredeti helyzetet. Az 1943-as nyári-őszi általános támadás eredményeként felszabadult a Balparti Ukrajna, a Donyec-medence és a Tamany-félsziget. A Vörös Hadsereg átkelt a Dnyeperen, és hídfőket létesített a jobb parton, behaatolt Belorusszia délkeleti körzeteibe. Ezzel kedvező feltételek jöttek létre a Jobbparti Ukrajna és Belorusszia felszabadításához. A fasiszta blokk vereségei következtében kialakult helyzet egy sor olyan kérdés megoldását helyezte előtérbe, melyek időszerűvé tették a három nagyhatalom: a A Szovjetunió, az USA és Anglia vezetőinek tanácskozását. Sztálin, Roosevelt és Churchill, Nagy-Britannia balkáni érdekeltségeit figyelembe véve, Délkelet-Európában tervezte ezt megvalósítani. Sztálin azon a véleményen volt, hogy Németországra Franciaországon át lehet a legérzékenyebb csapást mérni, ezért az amerikai „Overlord” tervet támogatta, azt ismerte el európai második arcvonalnak. Ebben a kérdésben olyan döntést született, hogy 1944. május 1-jéig a franciaországi partraszállást kell végrehajtani. Sztálin megerősítette, hogy a Németország elleni háború befejezése után a Szovjetunió csatlakozik a Japán elleni hadjárathoz. A konferencia utolsó napirendi pontja Németország háború utáni helyzete volt. Mindhárom politikust az újabb háború veszélyének elhárítása foglalkoztatta. Ebből kiindulva tárgyalták Németország jövőjét. Döntés azonban nem született, a kérdést az Európai Tanácskozó Testület elé utalták. A teheráni konferencia a második arcvonal megnyitásáról hozott határozatával fordulópontot jelentett az antifasiszta koalíció történetében. Szertefoszlottak a fasiszta blokk azon reményei, hogy a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között meglévő politikai és ideológiai ellentétek megakadályozzák az antifasiszta háború befejezését.

A szovjet csapatok 1944. évi téli-tavaszi hadjárata.

Az 1943-as év eseményei eredményeként a szovjet fegyveres erők a hadászati kezdeményezést szilárdan kezükben tartva az ellenséget hadászati védelemre kényszeríttették. Az erőviszonyok, bár a Wehrmacht főparancsnoksága erőinek és eszközeinek több mint 60 százalékát továbbra is a keleti arcvonalra összpontosította, további kedvező javulást mutatnak a szovjet fél javára. A szemben álló felek hadászati tervei is minden vonatkozásban megváltozott helyzetet tükrözték.

Általános erőviszonyok 1944 elején

A német parancsnokság arra törekedett, hogy megszilárdítsa az arcvonalat. A Dnyeper, Bug, Dnyeszter, Visztula folyók és egyéb természetes akadályok mentén védővonalak létrehozását tervezték, és megkezdték azok kiépítését. Arra számítottak, hogy ezeken, a terepszakaszokon elvéreztetik a Vörös Hadsereg erőit, és megakadályozzák kijutásukat a német határhoz. A szovjet LFFH általános elgondolása az volt, hogy az ellenség hadászati csoportosításának szétverésére, arcvonalának feldarabolására 1944-ben több, egymást követő csapást mér, és befejezi az ország felszabadítását. Ezt követően nyugatai és délnyugati irányú előretöréssel kiűzi a német csapatokat Kelet- és Délkelet-Európa területéről, majd feltétel nélküli megadásra kényszeríti Németországot. A szovjet elgondolás számolt a szövetségesek nyugat-európai tevékenységével is. Az arcvonal teljes szélességében hiányzó döntő erőfölényt szem előtt tartva a főhadiszállás úgy döntött, hogy először az ellenség északi és délnyugatai szárnyának szétverésével teremt kedvező feltételeket a hadászati főirányban indítandó támadáshoz. A téli-tavaszi hadjáratban a fő erőkifejtést a délnyugati irányban összpontosították, ahol a négy Ukrán Frontnak és az Önálló Tengermelléki Hadsereg csapatainak a Fekete-tengeri Flottával és az Azovi-tenteri Flottillával együttműködésben meg kellet semmisítenie a Dél és az „A” HDSCS.-okat, felszabadítani a Jobbparti Ukrajnát és a Krímet. Az Ukrán Frontok, 1943. december24-től, 1944. február29-ig, öt hadműveletet (zsitomir-bergyicsevi, kirovográdi, rovno-lucki, nyikopol-Krivoj Rogi, korszuny-sevcsenkovszkiji) hajtottak végre. Ezek során szétzúzták az ellenséges csoportosításokat Zsitomir, Kirovográd és Krivoj Rog körzetében. Felszámolták a németek Dnyeper-Nyikopol térségében lévő hídfőjét, Korszuny-Sevcsenkovszkij körzetében pedig bekerítették és megsemmisítették a Dél HDSCS, jelentős erőit. A délnyugati hadászati irányban végrehajtott támadás eredményeként a szovjet csapatok felszabadították az egész Jobbparti Ukrajnát, a Krímet, a Moldovai terület egy részét, majd Románia területére léptek, és kijutottak a Kárpátok előterébe, megközelítve ezzel Magyarország akkori határait. A német arcvonal déli szárnya kettészakadt. Az „A” és Dél HDSCS.-ok között 150-200 km-es rés keletkezett, melynek betöméséhez a német hadvezetés nem rendelkezett kellő erőkkel. Magyarország 1944. március19-i megszállása biztosította –többek között –a Balkánra vezető útvonalait és az összeköttetés fenntartását. A Jobbparti Ukrajnában kibontakozó eseményekkel egy időben hajtották végre a Leningrádi-, a Volhovi- és a 2. Balti Front csapatai a Leningrád –Novgorod-i hadműveletet. Ennek során a frontok 600km-es arcvonalon 220-280km-t nyomultak előre felszabadították a Leningrád körzetét a Kalinyini terület egy részét, és az Észtország területére léptek. A téli-tavaszi hadjárat eredményeként az arcvonal északról és délről átkarolta a belorussziai kiszögelést, amelyen belül Vityebszk és Bobrujszk körzetében két kisebb, ugyancsak keletfelé öblösödő ív nyúlt be a szovjet arcvonalba. Kialakultak a kedvező feltételek Karélia, Baltikum és Belorusszia felszabadításához.