Harckocsik a második világháborúban  II

 

 

 

1.      Harckocsi ütközet a magyar Alföldön

 

1944. szeptember elejére a szovjet-német arcvonal déli szárnyán a német-magyar csapatok számára a helyzet kedvezőtlenül alakult. A szovjet csapatok befejezték Románia és Bulgária birtokba vételét és elérték Magyarország és Jugoszlávia keleti határait. A magyar politikai és katonai vezetés úgy értékelte—a szövetségesekkel Svájcban a háborúból való kilépésről tárgyaló diplomaták figyelmeztetése ellenére-, elérkezett az idő Dél-Erdély visszaszerzéséhez. Engedve a németek nyomásának szeptember 5-én Kolozsvár és Marosvásárhely körzetéből támadást indítottak Torda, illetve Marosludas irányába, azzal a céllal, hogy birtokba veszik a Déli-Kárpátok hágóit, ott megszilárdítják a védelmet. A németeknek is ez volt a szándékuk. Hitler ugyanis a hadászati helyzetet tévesen értékelte és azt remélte, hogy a szovjetek nem Magyarország felé, hanem a tengerszorosok birtokbavételére koncentrálják erőiket. A kis erőkkel indított támadás kezdeti lendülete után a második nap kifulladt. A szeptember 13-án Arad körzetében felújított támadás sem hozott jelentős sikert. Közben a szovjet csapatok átkeltek a Déli-Kárpátokon. A németek továbbra is Magyarország mindenáron való megtartására törekedtek. Ennek érdekében elvárták a magyar kormánytól, hogy minden segítséget megadjanak. A kormány általános mozgósítást rendelt el és felállította a 2. és 3. hadsereget. Az új helyzetben a német hadvezetésnek az volt a szándéka, hogy az észak-erdélyi állások megtartása mellett, Debrecen dél térségében friss erőket-páncélos és gépesített csapatokat- összpontosít, támadásba megy át, szétveri a Déli-Kárpátokon átjutott szovjet és román erőket, birtokba veszi a hágókat, és ott szilárdvédelmet létesít, melyet kevés erővel is hosszú időn át képesek lesznek tartani. Szeptember 30-án a „Dél” hadseregcsoport erre kapott utasítást. A feladat végrehajtására Friessner vezérezredesnek 800km-es védelmi szakaszon három hadműveleti csoport állt rendelkezésre. A balszárnyon a Borsai-hágótól, Mrosvásárhelyen és Tordán keresztül Gyuláig terjedő terepszakaszon a Wöhler hadműveleti csoport, összesen tizenkét hadosztály (köztük egy páncélos) és három dandár védelemre rendezkedett be, viszonylag jól kiépített védelmi rendszerben. A „Dél” hadseregcsoport az erői zömét négy német páncélos (az 1., 13., 23., 24.), a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztályt és két magyar gyaloghadosztályt (4. és 12.), Nagyvárad, Nagyszalonta, Debrecen térségében összpontosította. Ezek képezték az ellencsapásra kijelölt erőket, parancsnoknak Fretter-Pico tüzérségi tábornokot jelölték ki. A csoport október3-tól a 6. hadsereg megnevezést kapta. Ezen erők Nagyvárad és Debrecen térségét erősítették, részben, mert itt várták a szovjettámadást, másrészt innen szándékoztak indítani a „Cigánybáró” fedőnevű ellentámadást október 12-én. A 6. hadseregtől délre Gyulavári, Makó, Nagykikinda 220km-es arcvonalszakaszon, a szeptember 21-ével felállított 3. magyar hadsereg, állományában 7 magyar és 2 német hadosztállyal, műszakilag gyengén kiépített védelmet hozott létre. Feladata volt az Arad, Szolnok és Temesvár, Szeged irányok lezárása, illetve a 6. hadsereggel együtt az Alföldre kijutott szovjet erők megsemmisítése.

Malinovszkij marsall a 2. Ukrán Front parancsnoka, figyelembe véve a terep viszonyokat, úgy határozott, hogy főerőit- harckocsi-, gépesített-, és lovas kötelékeket- Nagyvárad, Makó terepszakaszon alkalmazva áttöri a 3. magyar hadsereg kiépítés alatt álló védelmét, majd Debrecen, Nyíregyháza, Csap irányába folytatja a támadást.

Október 6-án reggel a főirányban támadó 53. hadsereg és a Plijev lovas gépesített csoport (4. és 6. gárda lovas-, illetve 7. gépesített hadtest, 389 harckocsi) tíz perces légi és tüzérségi előkészítés után áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét. A gépesített magasabb egységek az első nap 35-40km-t törtek előre. A harmadik napon kijutottak Nádudvar, Karcag, Püspökladány, Hajdúszoboszló körzetébe. Ezzel elvágták Budapest, Debrecen vasút- és műútvonalat, kedvező feltételt teremtve Debrecen birtokba vételéhez. Az 53. hadsereg erői a gyenge ellenállást leküzdve Csongrádnál és Mindszentnél átkeltek a Tiszán és hídfőt foglaltak, illetve a Szolnok-debreceni műúttól délre birtokba vették az egész Tiszántúlt. A 6. gárda harckocsi hadsereg támadása Nagyvárad, Debrecen irányában nem járt sikerrel. A város Debrecen és az egész Észak-Erdély tartásának kulcsa volt, és az ide összpontosított „Cigánybáró” hadművelet végrehajtására szánt német főerők szétveréséhez nem rendelkezett elégséges erővel. Ugyanis augusztus 20-a óta folyamatosan, megszakítás nélkül harcban állt, 500 harckocsijából 130 maradt üzemképes. Így Nagyvárad birtokba vétele elmaradt. Malinovszkij marsall felismerve a helyzetet, október9-én megparancsolta Plijev tábornoknak, hogy főerőit délkeletnek fordítva mérjen csapást, a Nagyváradot védő erők hátába, és segítse elfoglalni a várost. A lovas gépesített csoport (egy lovas és egy gépesített hadteste) október 11-én északnyugatról megközelítették Nagyváradot és 12-én a dél, délkeleti irányból egyidejűleg csapást mérő 6. gárda harckocsi hadsereggel és 33. lövészhadtesttel együttműködésben birtokba vették a várost. Ezzel kedvező helyzetet teremtettek Debrecen elfoglalásához. Veszélyeztették az Észak-Erdélyben harcoló 8. német, 1. és 2. magyar hadsereg utánpótlási vonalait, illetve fennállt ezen erők átkarolásának, bekerítésének lehetősége is.

A „Dél” hadseregcsoport parancsnoka az egyetlen lehetséges megoldást választotta. Sorozatos ellenlökésekkel és Debrecen körzetének jelentős megerősítésével igyekezett lefékezni a szovjet erők térnyerését. A németek már október 9-10-én, amikor Plijev tábornok főerői Nagyvárad felé fordultak, visszafoglalták Berettyóújfalut és Derecskét. Ezzel elvágták főerőitől a 6. gárda lovas hadtestet. A bekerített hadtest kiszabadítására és a debreceni német védelem felszámolására a front parancsnok jelentős erőket irányított a térségbe (köztük a 6. gárda harckocsi hadsereget, a Plijev és Gorskov lovas gépesített csoportot, ez utóbbi az 5. lovas- és 23. harckocsi hadtestből állt, ezen túl, a 18. harckocsi hadtestet és más erőket, összesen mintegy 600 harckocsit). A németek négy páncélos hadosztályt vetettek ütközetbe (300 harckocsit). A kialakult helyzetben tehát mindkét fél aktív támadó tevékenységgel kívánt kedvező feltételeket teremteni a további tevékenységhez. Így bontakozott ki október13-ától Debrecen dél térségében mintegy 900 harckocsi részvételével a páncélos találkozó ütközet. Az összecsapás hét napig tombolt, váltakozó eredménnyel, végül is október 20-án Debrecen szovjet birtokba vételével zárult. Ezt követően a két összevont lovas gépesített csoport megállás nélkül folytatta a támadást Nyíregyháza elfoglalásáért, hogy ezzel elzárják az Észak-Erdélyben lévő német-magyar csoportosítás visszavonulási útját. Bár Nyíregyházát a szovjet csapatok 22-én elfoglalták a bekerítés, mégsem sikerült. Friessner vezérezredes ugyanis ellencsapást mért Nagykáló, Újfehértó és Polgár körzetéből, Nyíregyháza dél irányába azzal a céllal, hogy a Nyíregyházán lévő lovas gépesített csoportot elvágja főerőitől, elfoglalja a várost és biztosítsa az Észak-erdélyi csoportosítás visszavonulását. A 23-án indított német csapások sikerrel jártak. A lovas gépesített csoport háromnapos nehéz harcok után, nagyveszteségek árán kénytelen volt feladni a várost és kitörni a bekerítésből. Nyíregyháza október 31-én került véglegesen a szovjet csapatok birtokába. Közben október 19-én a német csapatok a szolnoki hídfőből jelentős erőkkel tehermentesítő ellencsapást mérte Karcag irányába. Így a front parancsnok a front tartalékát képező 7. gárda hadsereget, mely 450km-es menet megtétele után október 19-én Karcag dél körzetében gyülekezett, kénytelen volt bevetni az ellencsapás felszámolására, melyet öt nap alatt sikeresen teljesített.

A 23 napig tartó hadműveletben a szovjet csapatok 150-270km-t törtek előre, sikerült a Tiszántúlt elfoglalniuk, de az Észak-Erdélyben lévő 150 000 fős német-magyar csoportosítást nem tudták bekeríteni és megsemmisíteni. Azok sikeresen visszavonultak a Tisza mögé és ott új védőállásokat hoztak létre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A harckocsik technikai fejlesztésének irányai a második világháború alatt

 

• A harckocsik technikai fejlesztésének irányai és néhány jellemző típusa

 

 

A második világháború éveiben a harckocsi technika rohamosan tökéletesedett valamennyi hadviselő félnél. A háború tapasztalatai a konstruktőröket arra sarkalta, hogy korszerűsítsék a már alkalmazott típusokat, illetve újakat állítsanak elő. A főcélkitűzés az volt, hogy növekedjen a harcjárművek mozgó, manőverező képessége, páncélvédettsége és nem utolsósorban tűzereje. Mint az áttörést végrehajtó gyalogság támogató tüzérsége jöttek létre a háború éveiben a rohamlövegek. A korszerűsödő közepes és nehéz harckocsik tömeges elterjedése, maga után vonta olyan új páncélelhárító, illetve a saját harckocsikat támogató fegyver megjelenését, amelynek terepjáró képessége megegyezett, de tűzereje jelentősen meghaladta a harckocsiét. A tábori és páncéltörő tüzérség erre alkalmatlan volt, ezért a rohamlövegek feladata kibővült. A háború éveiben elsősorban a németek és a szovjetek gyártottak tömegesen rohamlövegeket. Minden ország, minden harcjármű fejlesztésének bemutatását, a terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé. Ezért csak Németország, Nagy Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió néhány jellemző típusát mutatjuk be.

Németország.

A németek a háború első éveiben a már meglévő harckocsijaikat korszerűsítették. A keleti fronton elszenvedett harckocsi veszteségek, azonban egy új, erősebb típus kialakítását ösztönözték. A szovjet T-34-esek konstrukciójából több ellem átvételével született meg a PzKpfw V Panther (Párduc). A gyártás 1942 őszén indult, de már a kurszki csatába bevetésre kerültek, szinte csapat próba nélkül. Itt főként futó- és hajtómű problémák miatt jelentős veszteségeket szenvedtek. Személyzete 5 fő, fegyverzete egy 75mm-es löveg és három 7.92mm-es géppuska, hatótávolsága 177, illetve 88 km volt, páncélzata 15-110mm-ig. A konstrukciós hibákat javították, több változata készült el. Összesen kb.: 5500db-ot gyártottak a típusból.

Szintén 1942-ben állították hadrendbe új nehéz harckocsijukat a PzKpfw VI Tigert. Akkor a világ legerősebb harckocsija volt. 88mm-es lövege félelmetes tűzerőt képviselt, vastag páncélzata (26-100mm.) pedig szinte leküzdhetetlenné tette. 1944-ig 1300 darab készült belőle. Ezt követően korszerűsített változatát gyártották Königstiger néven, bár ezt a nevet a németek nem használták. Ez a típus (Tiger II) a háború legnehezebb és legvastagabb páncélzatú harckocsija volt. Páncél vastagsága és lövege, néhány korszerű típussal is vetekszik. Mozgékonysága azonban nem volt megfelelő, ennek ellenére sok ellenfelét megsemmisítette, míg maga csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Kezelőszemélyzete öt fő, hatótávolsága 117, illetve 68km volt, ez már akkor is kevésnek számított. A háború végéig mintegy 1800 darabot gyártottak.

Pz. III. alvázát felhasználva készítették el a németek a legnagyobb számban használt StuG III rohamlöveget. Kipróbálására a francia hadjárat során került sor, 50mm-es homlokpáncéllal és 75mm-es löveggel készült. Később növelték a páncélvédettségét és készítették 105, illetve 150mm-es tarackkal szerelve is. A kezelők száma 4 fő volt.

 

 

A Panther alváz felhasználásával 1943 folyamán fejlesztették ki a Jagdpanther páncélvadász harcjárművet. 88mm-es L/71-es páncéltörő löveggel szerelték, mely 500m-ről 220cm-es páncélátütő képességgel rendelkezett. Kezelő személyzete öt fő. Alig 400 darabot gyártottak belőle.

 

Nagy Britannia.

A második világháború legnagyobb és legsikeresebb gyalogságot támogató brit harckocsija a Churchill. Az 1941-ben az I és II változatot, a III és IV változatokat 1942-ben, az V, VI és VII változatokat 1943-tól gyártották. Az egyes változatokban általában a lövegek űrmérete növekedett, illetve a hegesztett toronyról az öntött torony alkalmazására tértek át. A futómű és az erőforrás lényeges változáson nem ment át, ezért a sorozat tagjainak mozgékonysága nem, csak tűzereje és páncélvédettsége fejlődött. Készültek csapatszállító, hídvető, lángszórós és műszaki változatai is. Kezelőinek száma 5 fő, leginkább használt lövege 57mm-es volt.

 

1941-ben jelent meg a Cromwell harckocsi első típusa, később még12 változata készült el. 1943-tól gyártották nagyobb számban. Az egyes változatok között lényeges eltérés a motorteljesítményében és a löveg űrméretében volt. Az előbbi 360LE-ről 600-ra, az utóbbi 57mm-ről 95mm-re növekedett. A páncéltest és a torony merőleges falú, ezért alakja előnytelen volt, fegyverzet tekintetében a vele azonos időben alkalmazott német harckocsikkal általában alul maradt, de mozgékonysága magfelelő volt. Kezelőinek száma öt fő.

 

Amerikai Egyesült Államok.

A két világháború között az amerikai külpolitikát az európai kontinenstől való elzárkózás jellemezte, ami a haderő fejlesztésében is megnyilvánult. Az ország védelmét a tengeren keresztül szándékoztak biztosítani. A szárazföldi haderő kis létszámú volt, teljesen gépesített, de a páncélosok fejlesztése lassan haladt. A háború kitörésekor a meg lévő páncélos hadtestben csak néhány M2-es típusú harckocsi és páncélgépkocsi volt rendszeresítve. A Lengyelország elleni hadjárat tapasztalatai alapján 1940-ben kezdték meg a háború követelményeinek jobban megfelelő új típus az M3-as sorozat fejlesztését. Alapul a korábban meglévő M2A4-es modell szolgált. 1941 tavaszán már kigördültek a gyárból az első M3A1 típusú könnyű harckocsik, melyeket elsősorban a britek számára gyártottak. Első bevetésükre az afrikai hadszíntéren került sor, ahol az angolok „GENERAL STUART” néven használták. Két 25 gallonos pót-üzemanyagtartály felszerelése alkalmassá tette, nagytávolságok leküzdésére. Tűzerejét egy 37mm-es harckocsi ágyú és három 7.6 mm-es Browing géppuska biztosította. Kezelők száma négy fő, páncélvédettsége gyenge, de jó menet tulajdonságai és fegyverzete alapján sikeres típussá vált. Tömeg gyártását 1942-től vezették be több változatban, erősítették páncélvédettségét és tűzerejét is. Így létrejött típusok már közepes harckocsinak számítottak, ezekbe szereltek még egy 75mm-es harckocsi löveget is. Az amerikaiak elsősorban a csendes-óceáni összecsapásokban a háború végéig alkalmazták.

 

                       

Az M4A1 General Sherman harckocsik sorozatgyártása 1942-ben kezdődött, az M3-as közepes harckocsik továbbfejlesztéseként hozták létre. A háború éveiben csaknem ötvenezer darabot gyártottak belőle. Több változata készült, hídvetős, tolólapos, aknataposós, stb. Első bevetésük az észak-afrikai hadszíntéren történt. A Szovjetunióba is szállítottak több példányt belőlük. Kifejezetten előnye volt, hogy a gyors gyárthatóság és a jó karbantarthatóság. Fegyverzetét egy 75mm-es harckocsi ágyú, egy 12,7mm-es és kettő 7,62mm-es Browwing géppuska képezte. Kezelő személyzete öt fő volt. A háború végére már nem számítottak igazán korszerűnek, de nagy tömegben alkalmazva elbírtak a Párducokkal és a Tigrisekkel is.

 

A németek nyugat-európai sikerei ösztönözték az amerikaiakat a nehéz harckocsik kifejlesztésére. Az első típus az M6-os volt, később több változatot kipróbáltak, de sorozatgyártásuk nem indult meg. A fejlesztés akkor vett nagyobb lendületet, amikor a németek kifejlesztették a saját nehéz harckocsijaikat. 1945 januárjában jelentek meg Európában az M26-os, később „General Pershing” névre keresztelték. A gyártás késői megindítása nem tette lehetővé, hogy jelentős számban kerüljenek harci alkalmazásra. A háború után megjelenő amerikai harckocsik elődjének is tekintik. Fegyverzetét egy 90mm-es harckocsi ágyú, egy 12.7 mm-es és két 7.66 mm-es géppuska képezte. Kezelőinek száma öt fő.

Szovjetunió.

A szovjet harckocsi gyártás az 1930-as évek végére jutott el egy forradalmilag új gyártás technológiával előállítható harckocsi megalkotásához. A tervezés fontos követelménye volt, hogy megteremtsék a harckocsinál a tűzerő, a manőverező képesség és a páncélvédettség szintézisét. Ugyanakkor új konstrukció volt a döntött páncélzatú test, melyet hegesztéssel állítottak elő, valamint az öntési eljárással készített torony. Nagy előnye volt a típusnak, hogy az egyszerű gyártás technológia miatt gyengén képzett szakmunkás gárda is elvégezhette az összeszerelést, és a harctéren is könnyen javítható volt. Lánctalpai szélesek, fajlagos talajnyomása alacsony, így nehéz terepen is gyorsan mozgott. Megbízható V-2 12 hengeres Diesel motorja (500LE) a Párducnál és a Tigrisnél is jóval nagyobb hatótávolságot és mozgási sebességet biztosított számára. E típus volt a T-34-es, kevés harckocsi rendelkezett ilyen nagy hatással a későbbi harckocsi generációkra. Mint a második világháború egyik legjobb harckocsija, jelentősen hozzájárult a Szovjetunió győzelemben játszott szerepéhez. Két alap változatban készült. Az első a T-34/76, már 1941-ben hadrendbe állt, később A, B, C módozatait is rendszeresítették. Ezek a típusok is jelentős tűzerővel és páncélvédettséggel rendelkeztek. Az 1943-ban megjelenő német harckocsik tűzerőben és védettségben fölénybe kerültek vele. Ezért lényeges módosításokat végeztek a harckocsin. Növelték a homlokpáncél vastagságát (110mm-re), ugyancsak nagyobb tornyot kapott, ezáltal a parancsnokot függetleníteni tudták a fegyverek kezelésétől. A tűzerő növelésére a 76-os löveget 85mm-esre cserélték, ennek páncéltörő képessége 900m-en 30 fokos becsapódási szögnél 95mm volt, ez már elegendőnek bizonyult a Tigrisekkel szemben is. Az új változat T-34/85 1943 végén érkezett meg a csapatokhoz. A háború alatti szovjet harckocsigyártás 68%-át a T-34-es különböző változatai képezték. A háború után több országban még hosszúideig alkalmazták.

 

A harmincas évek végére a szovjet tervezők számára nyilvánvalóvá vált, hogy az öt géppuskával és három lövegtoronnyal felszerelt T-35-ös nehéz harckocsi típus már nem korszerű. Ezért a T-34-es közepes harckocsi kifejlesztésével párhuzamosan új nehéz harckocsi modell tervezését is elkezdték. Típusjele KV lett (KV=Kliment Vorosilov). Ezt is az új elveknek megfelelően szerkesztették, egy toronnyal, döntött lemezekből hegesztett testből, fegyverzete 76.2 mm-es löveg és három géppuska. Az első példányok 1940-ben kerültek a csapatokhoz, a németek támadásakor még kevés állt rendelkezésre. Több változatban készült, érdekességet mutat a KV-II-es típus, amely nagy szögletes tornyot - benne 152mm-tarackka – kapott. ’943-tól fokozatosan a KV-85-ös modell gyártására tértek át.

                       

A szovjet ipar 1943 végén egy új Sztálinról elnevezett nehéz harckocsit bocsátott a haderő rendelkezésére. A JSZ-I-et 85mmes löveggel, két 7.62 mm-e és egy 12.7 mm-es géppuskával szerelték. A nehéz harckocsik között könnyebbnek számított. Alváza alapját képezte az ISZU rohamlövegeknek. 1945-ben az európai háború utolsó napjaira készült el a JSZ-III-as, 230mm-es páncélzattal, 122mm-es löveggel, egy 7.62 mm-es beépített és egy 12.7 mm-es légvédelmi géppuskával. Szinte sokkolta a berlini díszszemlén résztvevő nyugati szakértőket.

                        A második világháború éveiben – mint korábban írtuk – a harckocsi-, gépesített magasabb egységek és seregtestek nagyterületen vívott harca olyan tüzérségi harceszközöket igényelt, a melyek mozgékonysága, terepjáró képessége megegyezett a harckocsikéval. Tűzfeladataikat viszonylag közelről közvetlen irányzással tudják megoldani. A tüzérségi közelharcot az önjárósított, páncélzattal védett lövegek vívták. Feladataik alapján önjáró-, roham-, illetve páncélvadász lövegeknek nevezték őket. A harckocsik tömeg gyártása lehetővé tette, hogy e       harceszközök előállítását, a harckocsik gyártó bázisán alakítsák ki. Így volt ez a németeknél is. A szovjetek 1942-ben a T-34/76 alvázának felhasználásával alakították ki a SZU-122-es rohamlöveget. A 122mm-es löveg rövid csöve, a lövedék kis kezdő sebessége miatt páncéltörő feladatra kevésbé volt alkalmas. Kezelőinek száma három fő volt. Később gyártották 85mm-es, és 100mm-es ágyúval szerelve is. Ezek  páncélvadászként szerepeltek.