. Magyar hadtörténelem 1848—1849

I.RÉSZ

Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc veresége ellenére, döntő változást idézett elő a társadalmi gondolkodásban, és törvénykezésben, melyeket az önkényuralom alatt sem lehetett semmissé tenni. Magyarország tudtára adta az osztrák császári politika irányítóinak, hogy legyőzésére egyedül képtelen. Ez pedig olyan politikai tőkét jelentett az ország számára, melynek megléte az 1867-es kiegyezéshez vezetett. A szabadságharc alatt az erőt pedig az a honvédsereg jelenítette meg, mely képes volt egyenlő ellenfele lenni az osztrák császári-királyi (cs.kir.) hadseregnek. Ennek a haderőnek a megszervezése és működése azért is rendkívül fontos számunkra, mert a magyar történelemben először jött létre egy, a kor színvonalán álló, ütőképes, állandó hadsereg.

A szabadságharc katonai történetének vázlata

Az előzmények

Magyarországot a török megszállás alól döntően a Habsburg-birodalom hadereje szabadította fel. Ezt követően bekövetkezett az, amelynek veszélyére már néhány évtizeddel korábban Zrínyi Miklós is figyelmeztetett, az ország a hatalmas birodalom tartománya lett, minden önállóság nélkül. E helyzet megváltoztatására azonnal megindult az ellenállás, mely hol a csatatereken, hol politikai síkon, a művészet különböző területein, vagy csupán a köznemesi kúriákban folytatott beszélgetések, viták közben jelent meg. Nagy volt az ellenérzés az udvarral szemben és ez sokszor még azon intézkedések megvalósítását is akadályozta, amellyel egyébként az ország fejlesztését célozták. Ez az állapot alig-alig enyhült, legfeljebb, ha egy külső veszély fenyegetett. Így volt ez az osztrák örökösödési, a hétéves háború idején, vagy a nagy francia forradalmat követő háborúk alatt. A bécsi kongresszus után az ellentétek kiújulása nem sokáig váratott magára. A háborús évek alatt felhalmozódott adóság, a fedezet nélkül kibocsátott papírpénz értéktelenedésével együtt járó infláció, a nemesség ellenállását váltotta ki, amelynek az lett a következménye, hogy a király 1812-től évekig nem hívta össze az országgyűlést.

A gazdaság konszolidálódása után már a birodalom érdeke is azt kívánta, hogy Magyarországon is visszatérjenek a rendi alkotmányossághoz. Az 1825-ös pozsonyi országgyűlés — azon túl, hogy már összehívása is rendkívül nagy eredmény volt — két fontos határozatot is fel tudott mutatni. Törvényt hoztak a Magyar Tudományos Akadémia megalapításáról, és újra napirendre tűzték a XVIII. század végén kidolgozott reform javaslatok vitáját. A következő országgyűlések már azon elképzelések megvitatásának jegyében teltek el, melyek az ország gazdasági átalakítását, a társadalmi haladást, a polgárosodást tűzték ki célul. A magyar országgyűlés megosztottsága és az udvar ellenállása miatt azonban e törekvéseket csak nehezen tudták megvalósítani. Az 1847-es országgyűlésen a gyors változásokat sürgető ellenzék már politikai pártként jelentkezett és céljaikat az Ellenzéki Nyilatkozatban fogalmazta meg. A novemberben megnyitott országgyűlésen azonban nem következett be a várt áttörés.

Az 1848-as év azonban meghozta a régóta remélt változásokat. Az európai forradalmi hullám elérte Magyarországot is és ez felgyorsította a pozsonyi országgyűlés munkáját. Az ellenzék követeléseit előbb az alsóház, majd a bécsi forradalom kitörése után, a főrendi ház is elfogadta. A felterjesztést március 15-én vitték az országgyűlés követei Bécsbe. Az uralkodó számára a körülmények a reformkövetelések elutasítását nem tették lehetővé. Ezt követően az országgyűlés kidolgozta és elfogadta azon törvényeket, melyet az uralkodó április 11-én szentesített. Ezen alkotmány szintű törvénygyűjtemény már hivatalosan is lehetővé tette, hogy a magyar történelemben először, egy az udvari hivataloktól független, az országgyűlésnek felelős kormány vegye kezébe a végrehajtó hatalmat. A hivatalba lépő Batthyány-kormány nyolc minisztere között helyet kapott a hadügyminiszter is, aki az országban lévő katonai szervek, az itt állomásozó csapatok tevékenységének biztosításáért volt felelős. Mielőtt e feladatokat, illetve a magyar politikai és katonai vezetés hadseregépítő tevékenységét áttekintenénk célszerű megvizsgálni azt, milyen szervek, csapatok voltak Magyarországon, 1848 tavaszán.

A császári-királyi hadsereg szervezete Magyarországon

Az Osztrák Császárság területét — melyhez ekkor az osztrák örökös tartományokon kívül, a magyar korona országai, Galícia és észak-itáliai tartományok tartoztak — katonai-közigagatási szempontból tizenkét főhadparancsnokságra osztották. Melyet a bécsi Udvari Haditanács irányított. Ezek központjai Magyarországon és kapcsolt részein a következők voltak: Magyarországon Buda, Erdélyben Nagyszeben, Horvátországban Zágráb, Szlavóniában Pétervárad, a Bánságban Temesvár székhellyel működtek. Feladatuk közé tartozott, hogy őrizték az adott ország, országrész rendjét, biztonságát, irányították a területükön állomásozó csapatokat, felügyelték az itt lévő objektumok, intézmények, szervek tevékenységét. A magyarországi főhadparancsnokság területét hat hadosztályra, hadosztályonként két dandárra osztották. A többi főhadparancsnokság területén arányosan kevesebb hadosztályt és dandárokat szerveztek. A budai főhadparancsnokság területén még további jelentős katonai szervek is települtek. Pesten működött a mind az öt kerületet átfogó tüzér hadosztályparancsnokság, ugyancsak itt székelt az akkor még fegyvernemektől külön szervezett szekerészet parancsnoksága is. Budán működött a hadmérnöki kar magyarországi kerületi erődítési igazgatósága, amely a várakat, erődöket felügyelte, továbbá a főszállásmesteri törzs egy osztálya, valamint a ruházati-gazdasági kezelőség egy bizottmánya, Komáromban pedig az árkászkar magyarországi különítménye. A főhadparancsnokság alárendeltségébe tartozott tábori orvosi igazgatóság, főhadbiztosság, továbbá a bábolnai és a mezőhegyesi méntelep. E vezető és biztosító szervek mellett az itt állomásozó katonaság döntő részét a csapatok jelentették. A birodalom ekkor ötvennyolc gyalogezredet tartott fegyverben, melyek közül tizenhárom magyarországi, kettő erdélyi kiegészítésű volt. A gyalogsághoz tartozó további öt helyőrségi zászlóalj közül egy volt magyar. A határőrvidék további tizennyolc ezredet és egy sajkás zászlóaljat állított fel, ezek közül a két székelyföldi volt magyar. A lovasság harminchét lovas ezredből állt, tizenkettő huszár, nyolc vértes, hat dragonyos, hét svalizsér és négy dzsidás. A huszárezredeket Magyarországról, illetve Erdélyből toborozták. Az országban állomásozó 5. tüzérezredet és a mérnökkari csapatokat kizárólag más tartományokból egészítették ki. Az ezredek meghatározott kiegészítési körzettel rendelkeztek, e területekről az ezredekhez sorshúzás után vonultak be az újoncok olyan számban, melyet a magyar országgyűlés időről-időre megszavazott. A szolgálati idő 1830 után tíz év volt. A gyalogezredek három, illetve négy zászlóaljból álltak, zászlóaljanként hat századból. A zászlóaljakon kívül az ezrednek volt két gránátos százada is, melyek egy osztályt alkottak. Ez utóbbiakat rendszerint összevonták más ezredbeli osztályokkal egy gránátos zászlóaljba. A gyalogzászlóalj létszáma közel 1200 fő volt. Béke elhelyezésben a zászlóaljakat rendszerint külön helyőrségekben állomásoztatták. A lovasság esetében a vérteseknél és a dragonyosoknál, vagyis a nehéz lovasságnál három, a könnyű lovasságnál négy osztály alkotott egy ezredet. Az osztályok kettő-kettő századból álltak. Egy huszárszázad rendszeresített létszáma 218 fő volt. A tüzérséget szintén ezredekbe alakították, ezredenként négy zászlóaljjal, melyekbe hat, illetve négy századot szerveztek. Egy század szükség esetén több üteget is ki tudott állítani. A mérnökkari csapatokat öt zászlóalj képezte, egy nyolc százados árkász, egy hat százados aknász és három utász zászlóalj. Ezek közül egy sem települt Magyarországon.

1848 elején a tizenöt magyarországi és erdélyi kiegészítésű gyalogezred negyvenöt zászlóaljából huszonnégy, az öt gránátos zászlóaljából kettő állomásozott Magyarországon. A huszárezredek közül mindössze négy volt itthon. Az idegen kiegészítésű csapatok közül tizenhat zászlóalj és tizenkettő lovas ezred települt Magyarországon, Horvátországban, Szlavóniában és Erdély területén. E számok azt mutatják, hogy a hivatalba lépő magyar kormány negyvenhárom zászlóaljjal és 122 lovas századdal — korlátozott mértékben — rendelkezett.

A hadsereg háborús szervezete merőben eltért a békehadrendtől. Míg békében a meghatározó egység mindhárom fegyveremnél az ezred volt, háborúban áttértek a dandár — hadosztály — hadtest — hadsereg felosztásra. A fegyvernemek közötti arányt — a clausewitzi felfogás szerint — akkor tekintették helyesen, ha a lovasság létszáma negyede, hatoda volt a gyalogságnak. A lövegek száma ezerfőnként 2-3 kezdetben, a háború folyamán a veszteségek miatt elérhette az 5-t is. Ebben a korban egy feltételezett milliós hadsereg állományába 790 ezer gyalogossal, 125 ezer lovassal, 70 ezer tüzérrel és 15 ezer műszaki katonával számoltak.

A hadsereg alapvető harcászati egysége a gyalogzászlóalj, a lovasszázad, illetve a tüzérüteg volt. E szervezeteket tartották megfelelő mozgékonyságúnak, ellenállóképesnek, és ezt tudta a parancsnok még hanggal „átfogni”.

A honvédsereg megszervezése

Az 1848. május 7-én aláírt rendeletben a király utasította a főhadparancsnokságokat, és alárendeltjeit, hogy kötelesek a magyar minisztérium parancsainak engedelmeskedni. Ezt követően tehát a cs.kir. hadsereg Magyarországon állomásozó csapatai, itt települt szervei, intézményei teljes körűen a magyar minisztérium alárendeltségébe tartoztak. A június 10-én kiadott uralkodói leirat a kormány jogait a határőrvidékre is kiterjesztette. Ez az intézkedés már teljes egészében törvényessé tette a hadügyminiszter korábbi parancsait. Ez elsősorban a katonai vezetők számára volt fontos, hisz eddig nem volt egyértelmű, hogyan viszonyuljanak a magyar kormány intézkedéseihez, eloszlatta egyben a kétségeket, hogy ezek végrehajtása törvényes-e.

A magyarországi állandó katonaság feletti intézkedési jog megszerzésén kívül a XXII. törvénycikk értelmében megindult a „nemzeti őrsereg” megszervezése is. A nemzetőrök soraiba kezdetben csak olyan feddhetetlen polgárokat vettek fel. Április közepére a nemzetőrök létszáma már megközelítette az 55-60 000 főt, de csak negyedrészük volt puskával felfegyverezve. Ezen erő azonban mozdíthatatlan és jórészt kiképzetlen tömeg volt.

A megbízható haderő szaporítása pedig egyre sürgősebb feladattá vált. Az ország nemzetiségi vidékein egyre nőtt az elégedetlenség. Először a Délvidéken szélesedett ki, ahol a Szerb Fejedelemségből támogatott felkelők ellen katonasággal kellett fellépni. Mivel az állandó katonaság létszáma legfeljebb a békében meglévő hiányok, a tartalék zászlóaljak feltöltésével lett volna növelhető, ugyanakkor a magyarországi toborzású csapatok hazahozatalára irányuló kormánytörekvések csak lassan jártak eredménnyel, keresni kellett egy új hadsereg-szervezési formát. Ennek érdekében határozta el a minisztertanács április 15-én a 10 000 főből álló „rendes nemzetőrség” felállítását. Ez tíz zászlóaljat és egy lovas-tüzér üteget jelentett, melybe az önként jelentkezőket háromévi időtartamra fogadták fel. A szervezőmunkát az Országos Nemzetőrségi Haditanács végezte, mely szinte megfelelt egy minisztériuménak. A minisztériummal való egyesítése november végétől, az egységes honvédsereg megteremtésével történt meg.

A zászlóaljak toborzása a helyi közigazgatás közreműködésével folyt. Június elejére először a fővárosokban, majd a Szegeden illetve a Debrecenben és környékén toborzott zászlóaljak felállítása fejeződött be. A következő két hónapon belül mind a tíznek a létszáma elérte a meghatározott ezer főt. A zászlóaljak tisztikara a sorezredektől lépett át, illetve nyugállományú tiszteket neveztek ki különböző beosztásokba. A parancsnokokat őrnagyokká léptették elő. A felszerelésről a kincstár gondoskodott. A hiányzó fegyvereket a magyar kormány külföldi vásárlásokkal igyekezett pótolni. Ezeket, az első zászlóaljakat kezdték először, „honvéd”-ként emlegetni. A tíz zászlóalj felállítását Erdélyben még rövid időn belül további kettő követte. A zászlóaljakat a felállításuk után nem sokkal már a Délvidékre és a Dráva-mentére vezényelték. Ezen erő még mindig kevésnek bizonyult a harc sikeres folytatásához és a Horvátország felöli határ ellenőrzéséhez. Josip Jellačić altábornagy, horvát bán ugyanis kezdettől felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak és fennállt annak veszélye, hogy támadást indít az ország ellen. A megyék nemzetőri zászlóaljainak, lovas osztályainak szervezése ugyan időközben tovább folyt, de ezek jellegüknél fogva hosszabb tábori alkalmazásra nem voltak alkalmazhatók. Ez volt az oka annak, hogy augusztus elején mozgó, önkéntes nemzetőrség felállítását határozták el. Ugyancsak ebben az időszakban állt fel önkéntesekből az a néhány szabadcsapat is, amelyek később szintén honvédzászlóaljakká alakultak át. A nemzetőrség, illetve az említett törvény alapján szervezett csapatok létszámának növelése mellett a szerveződő hadügyminisztérium igyekezett a Magyarországon állomásozó csapatoknak az ország érdekei szerinti felhasználását biztosítani, esetleg ezeket honi kiegészítésű csapatokra kicserélni.

A hadügyminiszter, Mészáros Lázár ezredes, első feladata a minisztérium megszervezése volt. A minisztérium szervezése július 2-ára fejeződött be. Mészáros, miközben a sorezredek állományát igyekezett felesketni a magyar kormányra, Batthyány Lajos miniszterelnökkel együtt sorozatos erőfeszítéseket tett az itt állomásozó csapatok, magyarországi kiegészítésű ezredekre való kicserélése érdekében. Ezeket, a kísérleteket a király még csak támogatta, de az Udvari Haditanács helyébe lépő bécsi hadügyminisztérium sorozatosan akadályokat gördített eléjük. Gyalogság esetében a kérések június elején jártak először sikerrel. Végül is néhány zászlóaljnál több nem került a kormány alárendeltségébe. A tizenkét huszárezred közül négy Magyarországon volt, a többi külföldön teljesített szolgálatot. A király április 24-én a engedélyezte két huszárezred hazairányítását, de ez csak később és csak részben valósult meg, több ezrednél szökések kezdődtek, melynek eredményeként ha nagy veszteségek árán, de több huszáralakulat hazatért. A hadügyminisztérium az alakulatcserék után huszonnyolc sor-gyalogzászlóaljjal és kilenc huszárezreddel rendelkezett. A zászlóaljak közül három olasz, a többi magyarországi kiegészítésű volt.

A hadseregszervező munka szeptemberben vett új fordulatot. A Batthyány-kormány az udvarral kialakult egyre feszültebb viszony miatt lemondott, helyette — október 8-án — az ország irányítását az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) vette át. Jellačić horvát bán szeptember 11-én átkelt — zömmel, határőr csapataival — a Dráván és két oszlopban, több mint 50 000 fővel közeledett a magyar fővárosok felé. A drávai magyar sereg a túlerő ellen Veszprémig hátrált. A támadás hírére Kossuth az Alföldre igyekezett toborzó körútra, a Dunántúlon pedig Móga János altábornagy Székesfehérvár környékén gyülekeztette a csapatokat. A magyar sereg — 17 500 fővel — Pákozd környékén szeptember 29-én ütközött meg Jellačić csapataival. A túlerő ellenére sikeres csata után, a háromnapos fegyverszünetet kihasználva, a horvát bán Bécs felé vonult el. Az ellentámadást Bécsből támogatták. Az október 3-án kiadott királyi manifesztum, mely hatályon kívül helyezte az „áprilisi törvények” közjogi cikkelyeit és bevezette a rendkívüli állapotot. Erre hivatkozva több magyarországi katonai vezető megtagadta a további szolgálatot. Móga csapatai közben Jellačićot az osztrák határig követték. A határ átlépése csak Kossuth megjelenése után, október 30-án történt meg, aminek következménye a másnapi súlyos schwechati vereség lett. Ezen a hadszíntéren ezután másfél hónapos szünet állt be, amelyet a honvédsereg lázas fejlesztésére használtak fel.

Az OHB végrehajtó szerve a katonai ügyek vonatkozásában, az addig is ugyanezen feladatot ellátó hadügyminisztérium volt. Novemberben az ország területét nyolc katonai kerületre osztották. Az ún. hadmegyék feladata: az újoncozások végrehajtása, az ott lévő katonaság irányítása, ellenőrzése. Az októbertől újra megindult intenzív toborzáskor már jelentős feladatok hárultak ezekre, a szervekre. Sorban állították fel a honvédzászlóaljakat, a lovas osztályokat, a tüzérütegeket és az utászzászlóaljakat. A gyalogságnál a honvédzászlóaljak száma december közepéig már hatvankettőre emelkedett. A korábban felállított önkéntes nemzetőri és szabadcsapatok közül is már többet átalakítottak honvédzászlóaljjá. A kialakuló egységes honvédsereg szervezetében több külföldi légió is helyet kapott. Legjelentősebb ezek között a lengyel volt, hat gyalog és egy dzsidás századával. Rajtuk kívül már ekkor szervezés alatt volt a bécsi légió és a tiroli vadászok köteléke. Szerepet játszott a későbbiekben az olasz és a német légió is. A lovasság fejlesztése a hazaérkezett ezredek kiegészítésével, illetve új alakulatok felállításával folytatódott. Öt új ezredet szerveztek a lovasság megfelelő arányának a biztosítására. December közepéig nyolcvankét századot sikerült felállítani.

A fenti két fegyvernem nagyságának, létszámának a növelése meglévő alapokon, a rendelkezésre álló tapasztalt tisztek irányításával sikeresen folyt, sokkal nehezebb volt viszont a tüzérség megszervezése. Ezt a Magyarországon ekkor még szinte hagyományok nélküli, fegyvernemet néhány magyar származású, illetve a magyar kormányra tett esküjét komolyan vevő tiszt és altiszt kezdte el megteremteni. A májusban elkezdődő szervezési munkát, a Pesten állomásozó 5. tüzérezred biztosította, a felszerelés és oktatói állomány tekintetében is. A gyors és eredményes munka elsősorban a tüzérséghez felvett újoncok alapos kiválogatásának volt köszönhető. A fegyvernemhez többnyire értelmiségi foglalkozásúakat, diákokat és technikai eszközökhöz értő szakembereket soroztak be. Az ütegek összeállítása némileg eltért a cs.kir. hadsereg szervezési gyakorlatától, hat helyett nyolc lövegből állt. Minden más tekintetben megegyezett a két fél tüzérsége. Az ütegek döntően hatfontos gyalog- és lovas ütegek voltak, alacsonyabb számban összeállítottak már elavultnak számító háromfontos és nehéz tizenkét-fontos ütegeket is. A hadszertárakban lévő készletek december közepéig biztosították a szükséges felszerelést, ekkor pedig már megindult Pesten a löveggyártás. Erre az időszakra a honvédsereg ütegeinek száma már meghaladta a harmincat. Ez biztosította a tüzérség megfelelő arányát a fegyvernemek között, sőt esetenként és helyenként már több is volt a szükségesnél.

Hasonlóan előzmények nélküli volt a műszaki vagy mérnökkari csapatok felállításának feladata is. A szervezés szeptemberben kezdődött egy felhívással, melyben mesterembereket kerestek utász, aknász és árkászi feladatra. A jelentkező polgároknak és katonáknak tartott tanfolyam után, az I. honvéd utászzászlóaljat novemberben szervezték meg Pesten. A II. Pozsonyban alakult meg, a III. pedig ismét Pesten. Decemberben Kassán már a IV. zászlóalj szervezése is folyt. A magyar kézen lévő várakban a szükséges munkák elvégzésére árkászszázadokat állítottak fel, Komáromban és Péterváradon is kettőt-kettőt.

A honvédsereg szervezésénél az egyik legnehezebben megoldható gondot a megbízható, szakmailag alkalmas felsőszintű vezetés kialakítása jelentette. A bécsi udvarral történt szakítás után a tábornoki kar döntő hányada elhagyta az országot, illetve nem vállalt szolgálatot. A helyzet a tisztikar magasabb beosztású és rendfokozatú részénél is hasonló volt. Az OHB-nak így nem maradt más választása, mint a rátermett, a szolgálatot vállaló aktív és nyugállományú volt cs.kir. tisztek gyors előmenetelének biztosítása és velük a vezető beosztások feltöltése. Novemberben még 3000 „régi” tiszt szolgált, számuk azonban szinte állandóan fogyott. Melléjük polgári életből vettek fel alkalmas egyéneket, általában hivatalnokokat, kisnemeseket, értelmiségieket, akiktől várható volt, hogy gyorsan elsajátítják a parancsnoki beosztásokkal járó ismereteket.

A szervezés másik állandó gondot okozó területe a szükséges fegyverzet, hadianyag és felszerelés biztosítása volt. Mivel a felállított hadsereg számára a raktárakban nem volt elegendő hadianyag és az ország ezek előállítására nem is volt felkészülve, így csak nagy nehézségek árán sikerült a szükséges készleteket biztosítani. Amíg lehetett, az ország importált a birodalom más országaiból, tartományaiból, illetve nyugat-európai országokból főképpen gyalogsági fegyvereket, hadianyaggyártáshoz szükséges berendezéseket. Ugyanakkor megindult a hazai gyártás előkészítése, régi gyárak üzembe helyezése, hasonló profilú üzemek átalakítása. Így jött létre az „Állami Fegyvergyár”, ahol beindult a löveggyártás és a lőszerek előállítása is. Kevesebb gondot jelentett ugyanakkor a ruházat, a lábbeli biztosítása.

Mindezen szervezőmunka eredményeként december közepén a magyar katonai vezetés mintegy 100-110 000 fővel számolhatott. A honvédség rendelkezett a háború megvívásához szükséges feltételekkel mind a szervezetek vonatkozásában, mind anyagi területen. Hiányzott azonban a tapasztalat, az összeszokottság, valamint a jól működő központi irányítás.

A téli hadjárat

December elején a még mindig bonyolult osztrák-magyar viszony jelentősen leegyszerűsödött. A birodalom centralizált vezetését ismét megvalósítani szándékozó udvari körök,— kihasználva az észak-itáliai háború sikeres befejezését — a Magyarország számára törvényekkel biztosított önállóság megszüntetésére törekedtek. Megkezdődhetett Magyarország helyzetének erőszakos megváltoztatása és visszavezetése a birodalomba. A tervezett hadjáratban az osztrák haderőt Windisch-Grätz tábornagy irányította, rendelkezésére a következő csapatok álltak. A főcsoportosítás Bécs környékén helyezkedett el, amely az I. (Jellačić) hadtestből, a II. (Wrbna) hadtestből és a tartalék Serbelloni-hadtestből állt, 45 000 fővel és 216 löveggel. További csapatok álltak még a főparancsnok irányítása alatt Morvaországban, ahol Balthasar Simunich altábornagy hadosztálya 4500 fővel és 12 löveggel várta a parancsot, Galíciában állomásozott a Schlik-hadtest 8400 fővel és 27 löveggel, Erdélyben Anton Puchner altábornagy 16-17 000 főt számláló serege 24 löveggel, Stájerországban pedig Laval Nugent táborszernagy 6000 fővel. A sikeres működéshez jelentős segítséget nyújthatott a nagy erőket foglalkoztató Bácskai és Bánsági szerb felkelők hozzávetőleg 30 000-es serege is. Az országban osztrák kézen volt a jelentősebb várak közül Arad, Temesvár és Gyulafehérvár. Az összes haderő létszáma megközelítette a 150 000 főt, mely kb. 350 löveggel rendelkezett. A hadjárat célja a magyar fővárosok, Pest és Buda elfoglalása volt, a támadás főiránya Bécs—Győr—Komárom—Buda. A csapatoknak egy időben kellett az ország központja felé támadniuk.

A magyar csapatok főcsoportosítását — Móga lemondása után — Görgei Artúr tábornok vezette, akinek Pozsony környékén 23 000 fő és 103 löveg állt a rendelkezésére. A morva határ közelében mozgósított nemzetőrök 3000 fős csoportja gyülekezett. Kassánál Pulszky Sándor alezredes 9000 főnek parancsolt. A Csucsai-szorosnál, az Erdélyből kiszorult Czetz János őrnagy mintegy 10 000 fővel, Bácskában és a Bánságban pedig 24 000 fő állt. Arad körül 6000 magyar katona táborozott. A Muraközben Perczel Mór tábornok parancsnoksága alá 9000 fő tartozott. A magyar kézen lévő legfontosabb várak Komárom, Pétervárad és Eszék voltak. További erő, melyre közvetve a magyar vezetés még számíthatott, a székelyföldi Háromszéken fegyvert fogott felkelősereg. A magyar csapatok célja volt, hogy megakadályozzák az ellenséget a határ átlépésében, valamint hogy megőrizzék az elért politikai eredményeket. A csapatok tevékenységének összehangolására közös főparancsnok nem volt. A szervezetek a legváltozatosabb képet mutatták, központi szabályzás nem létezett.

Az osztrák főcsoportosítás támadása december 14-én indult meg. A főerő a Duna két partján mozgott előre. A határon álló magyar hadosztályok rövid ellenállás után Győrbe vonultak vissza, ahol megszállták az ott előkészített sáncokat. Az osztrák csapatok 27-én bevonultak Győrbe, melynek sáncait Görgei nem tartotta alkalmasnak hosszabb védelemre. A magyar csapatok számára az OHB a Vértes-hegységnél jelölte meg a következő védelmi állást, melyhez Perczel Mór tábornokot is felrendelte a Drávától. Az egyesülés azonban nem valósult meg, Perczel csapatait 30-án Mórnál Jellačić I. hadteste szétverte. Görgei, miután úgy ítélte meg, hogy ez a terület sem alkalmas a védelemre, Komárom megerősítése után folytatta a visszavonulást. A fősereg 31-én érkezett Buda előterébe, ahol ismét védelemhez állt fel. Időközben azonban, a magyar kormány, a fontosabb intézmények, üzemek a fővárosokat elhagyták és Debrecenbe, illetve Nagyváradra költöztek. A Pesten maradt katonai vezetők január 2-án tartottak haditanácsot, melyen elhatározták, a fővárosok védelem nélküli kiürítését és meghatározták a következő célt és a feladatokat. A védelem fő célja, egy a Tiszánál létrehozott csoportosítással az ellenség megállítása és lehetőség szerint a kezdeményezés átvétele volt. Ehhez a megerősített Perczel-hadtestet Szolnokra irányították és a Bácskában, valamint a Bánságban harcoló hadtestet is a Tisza középső folyásához rendelték. A Görgei vezette fel-dunai hadsereg feladata északi, majd észak-nyugati irányba fordulva megosztásra kényszeríteni az osztrák fősereget és felmenteni az időközben körülzárt Lipótvárat és esetleg Komáromot. A csapatok január 3-án és 4-én kezdték meg a feladatok végrehajtását.

Windisch-Grätz, miután eredménytelenül szólította fel Komáromot a megadásra, egy megerősített dandár hátrahagyása után folytatta a támadó hadjáratot és 5-én bevonult Pestre, egy dandárral pedig Székesfehérvárra. Ugyanekkor Simunich körülzárta Lipótvárat. Az osztrák fővezér egyelőre lemondott a további előrenyomulásról, Perczel után mindössze egy vértes dandárt, Görgei után egy hadosztályt küldött.

A legnehezebb feladatot megoldó, de csökkentett létszámú fel-dunai hadsereg (majd hadtest) 4-én hagyta el Pestet. Vácon Görgei egy kiáltvánnyal fordult tisztikarához a hadtest egységének fenntartása érdekében, hangsúlyozva a törvényesség fenntartásának szükségességét. A hadtest 11-én kisebb utóvédharcot vívott az üldöző Csorich-hadosztály, illetve a Lipótvár felől közeledő Simunich csapataival. Ez arra késztette Görgeit, hogy az eredeti céljáról lemondjon és a bekerítés elől hadtestével a bányavárosokba meneteljen. A hadtest a tíznapos pihenőt az időközben besorozott újoncok felszerelésére és kiképzésére, az itt lévő állami vagyon összegyűjtésére illetve pihentetésre használta. Görgei a hadügyminiszter Felső-Tiszához rendelő parancsát 25-én kapta meg, de az indulást az északról beérkező osztrák Götz-dandár is sietette. A hadtest két oszlopban 26-án indult el, az északi a Stureci-hágon keresztül Rózsahegyre majd Poprádra, a déli a Garam mentén Iglóra. A keleti irányú további előrenyomulást február 5-én a Branyiszkói-hágónál a Schlik-hadtest Deym-dandára akadályozta, de őket a Guyon-hadosztály véres ütközetben elűzte. A felvidéken csatlakozott erőkkel megerősödve Görgei csapatai 10-én vonultak be Kassára és egyesültek a környéken állomásozó felső-tiszai hadtesttel, melynek parancsnoka Klapka György ezredes volt. Klapka ezredes január közepén vette át a Pulszky, majd Mészáros tábornok vezette 12 000 fős, 36 löveggel rendelkező sereget. Ezt a hadtestet eddig csak kudarc érte. A december 6-án, a határon átkelt Schlik-hadtesttel szemben 11-én Budamérnál, majd január 4-én Kassánál sem tudott sikert elérni. A helyzetet egyrészt Klapka céltudatosabb vezetéssel elért sikerei, másrészt a Görgei-hadtest megjelenése mentette meg. A magyar hadsereg másik hadteste, a Tisza mögé visszavonult — Perczel vezette — Középponti Mozgó Sereg január 22-én visszafoglalta Szolnokot, majd 24-én Ceglédet. Innen azonban visszarendelték Szolnokra. Erre az időszakra esik két eddig magyar kézen lévő vár elvesztése is, Lipótvár és Eszék kerül a cs.kir. csapatok birtokába.

A fővezérváltások időszaka

A már említett január 2-i haditanács határozata értelmében a tiszántúli összpontosításhoz, a már tárgyalt három hadtesten kívül, a Bácskában és a Bánságban harcoló erőknek is északra kellett vonulniuk. A bácskai hadtestet Vécsey Károly tábornok irányította, a bánságit Damjanich János vezérőrnagy. Mindkét hadtest január közepén indult el az összpontosítás színhelyére. Kossuth a gyülekező hadsereg élére a lengyel Henryk Dembiński altábornagyot találta a legalkalmasabbnak. A tábornokot január 29-én nevezték ki fővezérré. Február 12-én a hadügyminisztérium részéről az első egységesítési kísérlet is megtörtént, a hadtesteket, hadosztályokat számokkal látták el. Az intézkedés azonban egyelőre zűrzavart eredményezett és nem is tartották be. A főhadsereg I. II. VII. hadteste a Tarnától keletre, Eger—Miskolc—Tiszafüred körzetében gyülekezett. Dembiński főerejével Eger—Gyöngyös—Hatvan irányba tervezte megindítani hadjáratát, míg a délről beérkező csapatokból összeállított III. (Damjanich) hadtestnek Szolnok—Pest irányban kellett „tüntetnie”. A hadjárat kezdetét március első napjaira tervezték.

Windisch-Grätz ugyanebben az időben, alárendelt csapatainak összevonása és Franz Schlik altábornagy hadtestével az összeköttetés felvétele után, elrendelte az osztrák sereg előrevonását Hatvan — Gyöngyös irányba. Ez utóbbi helységben akart egyesülni Schlikkel, majd további támadást tervezett Debrecen felé. A menetek végrehajtása közben először az osztrák II.(Wrbna) hadtest ütközött a Tarnánál álló magyar hadosztályokba. A február 26-27-én megvívott kétnapos kápolnai csatát egyik fél sem tervezte. A csatát egyrészt az északról, a Siroki-szoroson keresztül az osztrák fősereghez csatlakozott Schlik-hadtest sikeres támadása, másrészt a magyar fővezér, valamint a hadtest- és hadosztályparancsnokok közötti ellentét döntötte el. A magyar csapatok vereséget szenvedtek. A beállt hadműveleti szünetben Kossuth, az alparancsnokok március 3-i tiszafüredi „lázadása” nyomán leváltotta Dembińskit és ideiglenesen Görgeit, majd március 8-án Vetter Antal tábornokot, nevezte ki fővezérré. Vetter a parancsnokság átvétele után terveket dolgoztatott ki a már nagyon sürgetett ellentámadás végrehajtására. Időközben Damjanich és Vécsey tábornokok csapatai március 5-én elfoglalták Szolnokot, de ennek legfeljebb harcászati értéke volt. Vetter több tervel is foglalkozott. Ezek közül az egyik megfelelt a kápolnai csata előtti tervnek, a másik annak ellenkezője volt, vagyis a főerő Szolnok-Pest irányú támadásával számolt. Azonban Damjanich javaslatára egy harmadik terv valósult meg. A főerő támadása a cibakházi-hídon keresztül indult, a másik irányban Tiszafüreden keresztül, a VII. (Görgei) hadtestnek kellett előrenyomulnia. Az I. (Klapka), a II. (Aulich), a III. (Damjanich) hadtest március 16-án kezdte meg az átkelést Cibakházánál a Tiszán, de a hadjáratot a rossz időjárás, a megbízhatatlan felderítő jelentések miatt félbe kellett szakítani és a hadtestek visszatértek a Tisza bal partjára. A balul sikerült kísérlet után Vetter északra csoportosította csapatait. Az átcsoportosítás közben azonban megbetegedett, ezért helyette Kossuth Görgeit bízta meg a Fővezérséggel.