¾              Vietnami háború

Az Amerikai Egyesült Államok hadereje Vietnamban

A vietnami népnek a japán és a francia gyarmatosítók, majd az amerikaiakkal vívott harminc évig tartó háborúja 1975. április 30-án a saigoni bábkormány és hadserege feltétel nélküli fegyverletételével fejeződött be. Ebben a háborúban a fegyveres küzdelem alakulását a szembenálló felek magatartását és végső soron a háború kimenetelét több tényező együttes, bonyolult összhatása formálta. A vietnami háború különösen a közvetlen amerikai beavatkozás után, számtalan új tapasztalatot hozott mind harceljárás, mind pedig a technikai alkalmazás területén.

Természetföldrajzi viszonyok

A vietnami háború eseményeit a természeti, földrajzi körülmények jelentősen befolyásolták. Az ország déli része, a Mekong és a Saigon folyók deltája mocsaras. A deltavidéken sok a rizsültetvény, nagy részén pedig sűrű erdők találhatók. A terep és az azt beborító növényzet, kedvező lehetőségeket nyújtott a partizánharcot folytató felszabadító erőknek, ugyanakkor a támadó amerikai csapatok mozgását, elsősorban a nehéz haditechnikai eszközök előrevonását és alkalmazását gátolta. Az ország központi és északi részének kétharmada ritkán lakott, hegyes terület, amelyet dzsungelek fednek be. Úthálózatát csak néhány út alkotja és a sűrű, magas növényzet miatt alig láthatók. Mindez azért fontos, mert a járművek, így a harckocsik mozgása is igen nehéz, pótkocsikkal pedig szinte lehetetlen a közlekedés. A tengerparti sáv felszíne változatos. Az ország központi részének hegyes nyúlványai a part felé lejtenek és a viszonylag szűk tengerparti sávot részekre, bontják. Ezek ily módon különválasztott a síkságok, több közülük a tengerrel határos. A legnagyobb a Kvang Ngaj és a Da Nang közötti, továbbá a 17. szélességi fok és Hue között elterülő síkság. Délen a tengerparti sáv a legsűrűbben lakott vidék. A központi fennsík nyugaton a kambodzsai határ mentén húzódik, keleten terülnek el a Kantum, a Plejku és a Ban Met Tut nevű városok. Ez a terület elég ritkán lakott, folyókban, patakokban szegény. Az északi részét kiterjedt erdőségek borítják, másutt a szavanna az uralkodó. Az úthálózat az országnak ezen a részén is szegény, itt viszont a különböző járművek, haditechnikai eszközök alkalmazásának feltételei, különösen lánctalpas járműveké, az utakon kívül is jóval kedvezőbbek. A trópusi jellegű éghajlati viszonyok szintén nagymértékben befolyásolják a harctevékenységet, valamint a harcjárművek alkalmazását. Ez különösen érvényes a monszun időszakára, esős időszak, amely októbertől a következő év májusáig tart, amikor is mind a szárazföldi mind a légi harctevékenységeket az esős idő, a felázott sáros talaj jelentősen korlátozza.

A háború lefolyásának rövid összefoglalása

Az előzményekhez tartozik, hogy az indokínai háborút lezárni szándékozó 1954. július 24-én aláírt genfi egyezmények demilitarizált övezetet hoztak létre a 17. szélességi fok menté ketté osztott ország között. Így jött létre Észak-, és Dél-Vietnam. Az egyezmény előírta az egyesítési szabad választásokat is 1956-ra. Ez azonban nem valósult meg. A két ország közötti viszony rohamosan romlott. Közben délen megalakult az ellenállás politikai szervezete a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF), amely 1961-ben megalakította saját fegyveres ellenálló szervezetét a Viet Cong-ot. Ennek alakulatai egyre szélesedő partizánharcba kezdtek a sajgoni rendszer ellen. Harcukat anyagilag, és katonailag (fegyverrel és katonával is) támogatta az Észak-Vietnami kommunista rendszer.

Az amerikai beavatkozás tanácsadók küldésével kezdődött. Majd a különleges rendeltetésű csapatok (a zöldsapkások) száma is jelentősen növekedett Dél- Vietnamban. A katonai tanácsadókkal együtt a számuk 1962-ben meghaladta a 9 ezer főt, 1963-ben pedig a 22 ezer főt. 1964. augusztus 2-án az Amerikai Egyesült Államok a Tonkini öbölben tartózkodó hadihajói a Vietnami Demokratikus Köztársaság (a továbbiakban VDK) torpedónaszádjaival fegyveres összecsapást provokáltak. Ennek ürügyén az USA másnap, augusztus 5-én megkezdte a VDK területének a bombázását. Az amerikaiak hadászati terve arra irányult, hogy a dél-vietnami partizánokat elszigeteljék a VDK-tól, ugyanakkor Laosztól és Kambodzsától is, és ezzel a részenkénti megsemmisítésükhöz kedvező feltételeket teremtsenek. 1964. nyarán, a Dél-Vietnam területén harcoló amerikai csapatok létszáma közel 100 000 fő volt. A saigoni rezsim erői meghaladták a 200 000 főt, állományukhoz 130 harckocsi, ugyanennyi repülőgép és mintegy 220 különböző hadihajó tartozott. Ezzel szemben a dél-vietnami felszabadító erők összlétszáma alig érte el a 100 000 főt, tehát az agresszorok jelentős fölényben voltak. 1965. március 8-án az amerikaiak tengerészgyalogos és szárazföldi erőket tettek partra Da Nang és más kikötők körzetében. Az év végére így már mintegy 200 000 amerikai katona harcolt a dél-vietnami partizánok ellen. Az eszkaláció folyamán az amerikai csapatok létszámát állandóan növelték, 1968-ra több mint fél millió katona tartózkodott Dél-Vietnamban. Az amerikaiak 1965 folyamán Dél-Vietnamban a terep helyszíni tanulmányozása után berendezték a terveikben szereplő harctevékenységi körzeteket, megszervezték az objektumok őrzését és védelmét, kiépítették a vezetés rendszerét. Az amerikai katonai vezetés 1965 őszén jelentős erőket vont össze Bin Dinh és Bong Son (Dél-Vietnam középső része) körzetében azzal a céllal, hogy a DNFF erőit részekre vágják, majd megsemmisítsék. Ezt a feladatot azonban nem tudták végrehajtani, mert a partizánok gyors és ügyes manőverekkel állandóan kicsúsztak a gyűrűből. 1966-ra a harci erőfeszítéseket Saigon környékére helyezték át azzal a céllal, hogy a tengerparti sávban összefüggő arcvonalat hozzanak létre. A hazafias erők azonban ezt a számításukat is keresztülhúzták, szünet nélkül támadták az ellenség támaszpontjait és bázisait, s az amerikaiaknak az élőerőben és a technikai eszközökben egyaránt súlyos veszteségeket okoztak. Az amerikai, valamint a bábkormány és a csatlós államok Dél-Vietnamban állomásozó erőinek létszámviszonyai 1966-ban a következőképpen alakultak:

Dél-Vietnamban állomásoztatott amerikai erő:

Szárazföldi erő:

¾     gyaloghadosztály;

¾     légi mozgékonyságú hadosztály;

¾     tengerészgyalogos hadosztály;

¾     tengerészgyalogos hadosztály;

¾     101. ejtőernyős hadosztály;

¾     25. gyaloghadosztály egy része;

¾     173. légi deszant dandár.

Létszámuk: (1966. 11. 15.) 350 000 fő. 1966. elejétől a jelzett időpontig a növekedés meghaladta a 250 000 főt.

Légierő:

A 7. Harcászati Légi Hadsereg alárendeltségében:

            2 könnyű bombázó repülőszázad;

            15 harcászati vadászrepülő-század;

            4 harcászati felderítő repülőszázad;

            6 gerillaelhárító repülőszázad;

            6 roham légi szállító század.

Ezeken kívül az amerikai légierőhöz nagyszámú megfigyelő, összekötő repülő- és helikopter század tartozott. Létszámuk: 50 000 fő. A létszámnövekedés több mint 33 000 fő. A vietnami partok mentén állomásozó amerikai haditengerészeti erők összlétszáma 60 000 fő volt. Ezen kívül Thaiföldön 30 000 fő. Laoszban 3 500 fő amerikai erő állomásozott.

Az amerikai katonai vezetés 1967 elején elhatározta, hogy a háború menetében gyökeres fordulatot idéz elő. Ennek érdekében tervet dolgoztak ki a Saigon körzetében és az ország középső részén elhelyezkedő partizánok és bázisaik megsemmisítésére. Úgy tervezték, hogy a DNFF erőit három részre vágva elszigetelik egymástól, birtokba veszik a partizánok utánpótlási útvonalait, és ezzel megakadályozzák a Laoszból és Kambodzsából folyó szállításokat. A felsorolt feladatokat az agresszorok mintegy 25 egymást követő és egymással párhuzamosan folyó hadművelettel hajtották végre. A terv végül is sikerrel zárult, elfoglalták a Saigon környéki objektumokat és bázisokat, Saigontól északra kijutottak a kambodzsai határra, három részre szakították a partizánok csoportosítását, majd elszigetelték egymástól őket. A feladat végrehajtásában az intervenciósok részéről közel 20 gyalogos hadosztály; 2 tengerészgyalogos; 2 légi mozgékonyságú hadosztály; 6 önálló páncélos ezred, összesen több mint 1,5 millió fő, 4500 löveg és aknavető, 500 harckocsi, 4100 repülőgép és helikopter vett részt.

A partizánok harckészségét mégsem sikerült megtörni! Soraik rendezése után sorozatos csapásokat mértek az ellenségre és ezek eredményeként 1968 januárjában a demilitarizált övezettől délre hadászati támadásba mentek át. A partizánok támadása sikerrel járt, a felszabadított területek lakóinak száma meghaladta a másfél milliót. Az amerikaiak súlyos helyzetbe kerültek, szinte mindent elvesztettek, amit eddig birtokoltak. Így kénytelenek voltak halogató tevékenységre áttérni.

A háború második időszakának fő jellemzője, hogy az amerikai vezetés igyekezett a terheket a saigoni rezsimre és az őket támogató országokra áthárítani, saját csapatait pedig fokozatosan kivonta Dél-Vietnam területéről. Ez volt az un: „vietnamizálás”. 1968. július 1-én Westmoreland tábornokot nevezték ki az amerikai csapatok főparancsnokává. Az amerikaiak ezt követően már csak kisebb erőkkel hajtottak végre ún. megtorló hadműveleteket.

A partizánok1969 tavaszán indították meg a második hadászati támadásukat, amely a Mekong deltavidékének körzetében bontakozott ki, az ellenséges erőket hadászati védelemre kényszerítve. A hadászati sikerek eredményeként 1969. júniusában lehetővé vált a dél-vietnami népi küldöttek kongresszusának összehívása, amely egyhangúlag kikiáltotta a Dél-Vietnami Köztársaságot és megalakította az Ideiglenes Forradalmi Kormányt. Az új kormány fegyveres erőit korszerű fegyverekkel, köztük nagyszámú szovjet és kínai harckocsival látták el. A hadsereg létszáma meghaladta az 1 millió főt, de ennél is lényegesebb volt, hogy már gazdag harci tapasztalatok birtokában voltak. Az Amerikai Egyesült Államok az ún. Nixon-doktrína értelmében mindinkább fokozta a háború „vietnamizálását”. Ez 1969. novemberétől azt jelentette, hogy a háborús terhek viselését mindinkább igyekeztek a dél-vietnami bábkormányra hárítani. Egyidejűleg a partizánok tevékenysége is megerősödött, és mindehhez a kambodzsai hazafiak harca is hozzájárult. Ezért az Amerikai Egyesült Államok csapatokat küldött kambodzsai területre, ahol igen erős ellenállásba ütköztek. A Szovjetunió akkor erélyesen tiltakozott a kambodzsai agresszió ellen, és így az amerikaiak kénytelenek voltak csapataikat visszahívni. Az amerikai vezetés 1971 elején még egy újabb kísérletet tett a „vietnamizálás” létjogosultságának bizonyítására. A Lam Son fedőnevű hadműveleti terv végrehajtására közel 50 000 főt vontak össze a kambodzsai határon, majd 2000 repülőgép és helikopter támogatása mellett betörtek az országba. Az agresszió célja az Indokínai félsziget kettészakítása, végső soron a dél-vietnami hazafiaknak a VDK-tól és a kambodzsai hazafiaktól való elszigetelése volt. 1971-ben az amerikaiak újra bombázni kezdték a VDK területét. A légitámadások nem tudták megtörni a VDK ellenállását! Sőt 1972 tavaszán segítségükkel a déli felszabadító erők a harmadik hadászati támadásukat is megindították. Március 30-án hajnalban mintegy 1000 kilométeres arcvonalon támadásba lendültek azzal a céllal, hogy az egész ország területét megtisztítsák a megszálló erőktől. A feladatot a három irányban végrehajtott hadművelettel teljesítették. A Dél-Vietnam északi részén harcoló partizáncsapatok 1972. március és június közötti támadása Quang Tri és Hué elfoglalását tűzte ki céljául. A főcsapást két hadosztállyal Quang Tri, a kisegítő csapást pedig Hué irányába mérték. A támadás eredményeként a partizánok elfoglalták Quang Trit, majd felzárkóztak Hué megközelítési útvonalaira.

1972-ben a Dél-Vietnam területén állomásozó kormánycsapatok és amerikai intervenciós erők létszáma az alábbiak szerint módosult:

Dél-vietnami kormánycsapatok:

Félkatonai erők:

A szárazföldi erők állományába 10 gyalog-, 1 légi deszant és 1 tengerészgyalogos hadosztály, 5 diverziós felderítő ezred és 8 önálló ezred (3 gyalog-, 5 páncélos felderítő) tartozott.

A partizánok második csoportosítás a Központi-fennsíkon azzal a céllal harcolt, hogy kijutva a Dél-Kínai tengerhez, az amerikai és a saigoni erőket kettévágja. A harmadik csoportosítás (három hadosztály) Saigon irányában tört előre, megsemmisítette az ellenség két hadosztálynyi erejét, felszabadította An Locot és Saigon városát is elfoglalással, fenyegette. A hadászati támadás eredményeként felszabadult Dél-Vietnam mintegy 2,5 millió lakosságú területe, a saigoni csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek és a saigoni kormányt csak az amerikai légierő, valamint a haditengerészeti flotta mentette meg a teljes összeomlástól.

A saigoni rezsim erőire mért megrendítő csapások az amerikai vezetést arra kényszeríttették, hogy a háború befejezését szolgáló szerződés előkészítésére irányuló tárgyalásokat minél előbb kezdje meg. A szerződést végül is 1973. január 27-én Párizsban írták alá. Az amerikai és a saigoni erők az agresszióért súlyos árat fizettek: 1 millió katonát és tisztet, több mint 8000 repülőgépet és helikoptert veszítettek.

Méreteit és időtartamát tekintve a vietnami háború a második világháború óta eltelt időszak legnagyobb és leghosszabb helyi fegyveres konfliktusa volt (több mint 10 esztendeig tartott.) Ami a hadviselési formát illeti a világ e sajátos térségében, különleges viszonyok között folyt, egyrészről a vezető szuperhatalom (USA), másrészről a japán és francia megszállók elleni küzdelemben, partizánharcban nagy tapasztalatokat szerzett vietnami ellenálló erők között.

Az amerikai beavatkozás katonai tanácsadók küldésével kezdődött. Az Egyesült Államok egyrészt elismerve az európai status quot, ugyanakkor a figyelmet mindinkább Indokínára összpontosította. Az amerikai különleges rendeltetésű csapatok (a zöldsapkások) száma jelentősen növekedett Dél-Vietnamban és a katonai tanácsadókkal együtt számuk 1962-ben meghaladta a 9 000, 1963-ben pedig a 22 000 főt. Ugyanakkor a vietnami ún. „helyettesítő háborúban” a Pentagon erőfeszítéseivel szemben Moszkva egyre nagyobb támogatást biztosított Észak-Vietnamnak

A vietnami háborút általában két szakaszra osztják:

Az első, 1964. augusztusától 1968. novemberéig terjedő szakaszban a háborút az eszkaláció, míg az 1968 végétől 1973. januárig terjedő második szakaszt a háború méreteinek fokozatos csökkentése és egyben az ún. „vietnamizálása” jellemezte. Az 1973. és 1975. közötti időszakot, mint különleges szakaszt szokás említeni, amelynek folyamán az Egyesült Államok fokozatosan kivonta ugyanis erőit Vietnamból, de változatlanul segítséget nyújtott a háború terheit most már egyedül viselő dél-vietnami kormánynak. (kb. 10 000 tanácsadó, haditechnika átadása stb.)

A háború általános tapasztalatai

Az indokínai háború első szakaszában, mint már előzőleg is jeleztük, az Egyesült Államok hadászatának alapját a hadszíntéren kifejtett erőfeszítések fokozatos növelés, eszkalációja képezte. Az első szakasz 1968-ban érte el csúcspontját, amikor az Egyesült Államok szárazföldi erőinek 37%-át (19 hadosztály közül 7-et). A tengerészgyalogságának közel 70%-át, harcászati légiereje harci gépeinek 41%-át (2 300 gépből 950-et), hadászati légierejének mintegy 15%-át (650-ből 100 hadászati bombázót). Csapásmérő repülőgép-anyahajóinak közel a 25%-át (15-ből 3-4-et) és a szárazföldi csapatok hadsereg repülői és helikopterei 30%-át (3 500 gépet a 10 000-ből) alkalmazták a hadműveletek során. Az USA Indokínában alkalmazott fegyveres erőinek létszáma, beleszámítva a Thaiföldön lévő mintegy 56 000 főt, a 7. flottának a harctevékenységek övezetében tartózkodó hadihajóin szolgáló közel 40 000 főt, elérte a 640 000 katonát. Az eszkaláció időszaka több mint 50 hónapig tartott. Fő tartalma az amerikai expedíciós csoportosítás növelése, valamint a VDK és a DNFF erők elleni hadviselés volt.

A DNFF erői 10 gyaloghadosztályt, néhány önálló gyalogezredet és sok önálló gyalogzászlóaljat, valamint gyalogszázadot tettek ki. Összlétszámuk elérte a 300 000 főt, és a gerillákkal együtt meghaladta az egymilliót is.

1967-68 folyamán az amerikai és a dél-vietnami kormányerők mintegy 20-25 hadműveletet hajtottak végre. Ezekben a hadműveletekben 30-100 000 főnyi csoportosítások vehettek részt és jelentős sikereket tudtak elérni. A sikerek azonban csak átmeneti jellegűek voltak, mert a DNFF erők a szovjetek (és kínaiak) jelentős támogatása eredményeképpen 1968 januárjában már hadászati támadásba tudtak átmenni és februárban szinte Dél-Vietnam egész területét ellenőrzésük alá vonták. Az amerikai főparancsnokot Westmoreland tábornokot leváltották, utóda Abrams tábornok lett. Nem tudta a helyzetet gyökeresen megváltoztatni a korszerű szervezetű két (1. és 101.) légi mozgékonyságú hadosztály (könnyített állományú gyaloghadosztályok, amelyeket a rendszeresített 428 szállító helikoptereken dobtak át 2-3 lépcsőben a tevékenységi körzetükbe) továbbá ejtőernyős és más erők bevetése sem. Az Egyesült Államok politikai vezetése tárgyalásokba kezdett a Vietnami Demokratikus Köztársasággal a konfliktusok politikai rendezéséről. A tárgyalások hosszan elnyúltak, miközben a térségben a harcok különböző intenzitással ugyan, de nem szüneteltek.

A háború második időszakát az jellemezte, hogy az Egyesült Államok fokozatosan a dél-vietnami kormányerőkre hárította át a sok áldozatot követelő hadműveletek megvívását, saját erőit pedig kezdte kivonni Dél-Vietnamból. Mindehhez a nemzetközi és a belpolitikai (a szélesedő háború elleni tüntetések stb.) helyzet is hozzájárult. 1973. márciusában az utolsó amerikai szárazföldi csapatok is elhagyták Dél-Vietnamot.

Nem kis mértékben változtatott a helyzeten az, hogy 1969. júliusában megalakultak az ún. Dél-Vietnami Köztársaság erői, amelyek a DNFF-re alapozódtak, és jelentősen megerősödtek, létszámuk meghaladta az 1 millió főt, korszerű, zömmel szovjet, fegyverekkel rendelkeztek. Az 1972. tavaszán megindított újabb hadászati támadással jelentős sikereket értek el és a háború befejezését célzó szerződést, előkészítések után, 1973. január 27-én Párizsban aláírták.

1961. januártól 1973. januárig tartó háborúban több mint kétmillió ember (köztük kb. 825 000 polgári személy) vesztette életét. A háború folyamán 2,5 millió amerikai katona vett részt a harcokban (csak 1968-ban egyidejűleg 549 000 katona harcolt ott). A dél-vietnami háború különleges szakaszában 1973. január és 1975. április között alapvetően a dél-vietnami kormányerők (amerikai technikával és mintegy 10 000 főnyi tanácsadó segítségével) harcoltak a felszabadító csapatokkal. A tűzszüneti egyezmény (1973. január) nem vetett véget az indokínai háborúnak, annak ellenére, hogy most már a két vietnami fél tárgyalt egymással. A harc a két vietnami haderő között időnként kiújult és váltakozó erővel folyt. Majd az észak-vietnamiak a délen harcolókkal együtt 1975 tavaszán általános támadást indítottak és április 30-án az egyesült erők behatoltak Saigonba és Dél-Vietnam kapitulált. 1976. április 7-én az egész Vietnamot, képviselő nemzetgyűlést választottak, amely június 29-én ült össze Hanoiban és július 2-án jóváhagyta a két országrész egyesülését Vietnami Szocialista Köztársaság néven.

A haderőnemek és fegyvernemek szerepe

Szárazföldi csapatok

A vietnami csapatok rövid idő alatt elsajátították a gerilla hadviselési módot. A gerilla erők hadászatának alapja az volt, hogy az ellenség csapatait nagy területen való szétbontakozásra, erőik szétforgácsolására és a számukra kedvezőtlen körülmények közötti harcra kényszerítsék. Harcászatuk a körülmények és a terep jellegének alakulásától függött. Tekintettel arra, hogy az ellenség mind a levegőben, mind a tengeren abszolút fölényben volt, inkább a partizán harceljárást alkalmazták. Az ellenséges csapatok ellenőrzése alatt álló körzetekbe mélyen benyomuló területekre támaszkodva ezred-hadosztály erőkkel módszeresen csapásokat mértek a kiválasztott objektumokra, majd visszahúzódtak az őserdőbe, vagy a hegyekben előkészített támpontjaikra. Ez azzal járt, hogy az amerikaiak kénytelenek voltak megerősített század-zászlóaljerejű támpontokat fenntartani, bár a gerillák ezeket is gyakran körülzárták. A hadszíntér sajátosságai, valamint a partizán harceljárás következtében a második világháború, vagy a koreai háború klasszikusainak számító hadműveleteire, amelyekben teljes hadosztályok-hadseregek vagy ennél nagyobb méretű seregtestek vettek volna részt, Vietnamban nem került sor.

Az amerikaiak a vietnami háborúban valamennyi haderőnemet és fegyvernemet bevetették. A harctevékenységeket az ún. „olajfolt stratégia” elve szerint folytatták, aminek a lényege a tengerparti támaszpontok körüli körzetek elfoglalása és fokozatos kiterjesztése azzal a céllal, hogy később összeolvasszák azokat. Ide sorolhatjuk az úgynevezett „ütegállás” taktikát is. Ennek az volt a lényege, hogy a megszállt magaslatokra tüzérséget helyeztek el és ezek hatásos lőtávolságukon belül, támogatták a szárazföldi csapatok akcióit. A csapatok azonban igyekeztek a lőtávolságon belül, mint valami védő ernyő alatt, maradni és tevékenykedni. A fő harcmódnak a támadást tekintették, amelyben a légierő, a haditengerészet és a tüzérség nagy erejű kezdeti csapásokat mért. Általában nappal támadtak, miután lefogták az ellenség védelmét. Az amerikai erők zömét a szárazföldi csapatok tették ki, amelyeknek az állományába zömmel gyalogos- és légi deszant hadosztályok harcoltak. Itt próbálták ki első ízben a légi mozgékonyságú hadosztályt, amelynek a következő volt a szervezete: Három ejtőernyős deszant, hat légi mozgékonyságú (gyalogos) zászlóalj, három 105 mm-es tarackos tüzérosztály, egy repülőcsoport (428 helikopter) és más szakalegységek. Létszáma 16 000 fő volt. Jellemző volt a helikopterek tömeges és sokcélú bevetése, bár ezek a védett pontcélok ellen nem voltak hatásosak. Az amerikai katonai vezetés sajátos megnevezésű, rendhagyó harceljárásokat alkalmazott. Ilyenek voltak pl. a „különleges akció” hadműveletek, amelyek a DNFF-erők által megtámadott tartományi közigazgatási központok felmentésére irányultak; vagy a „tisztítsd meg és erődíts” műveletek, amelyeknek a célja a DNFF-erők és támpontjaiknak a felkutatása és tűzzel való megsemmisítése volt. A manőverformák közé tartoztak a „gyűrű”, a „bekerítés”, az „üllő és kalapács”, a „kettes ugrás” stb.

A harckocsikat mindkét fél alkalmazta, igaz más-más feladatra. Az amerikai és dél-vietnami erők a harckocsizó alegységeket erőszakos felderítésre (amerikai megfogalmazásban kutató- és megsemmisítő tevékenység); biztosítási feladatok (oszlopok kísérése, terület, utak biztosítása stb.). Az erőszakos felderítést végrehajtó páncélos alegységek előnyben voltak a gyalogos alegységekkel szemben, ugyanis tűzerejük elegendő volt a csapásmérésre, kevésbé szorultak tüzérségi és légi támogatásra. Ez pedig a dzsungel körülményeket figyelembe véve nem is volt egyszerű feladat. A páncélos alegységek képesek voltak utat nyitni a dzsungelben, nem kényszerültek a meglévő utak használatára, így csökkent a váratlan ellenséges rajtaütések száma is. Előny volt az is, hogy szinte mozgó ellátó bázisként kezelték a páncélosokat és így a páncélos katonák hosszabb harc megvívására is képesek voltak. A dzsungelben viszont nem volt jelentős különbség a gyalogos- és a páncélos alegységek mozgékonysága között. Egy alapos terep átkutatás esetén ugyanis egyik fél sem tudott óránként 400-600 méternél gyorsabban haladni. Az amerikaiak ezért is igyekeztek harckocsikat erőszakos felderítési feladatokra alkalmazni, mert a páncélos alegységek elegendő robbanóanyagot és könnygázport tudtak magukkal vinni ahhoz, hogy egy észak-vietnámi tábor elfoglalása után azt meg tudják semmisíteni az alagút rendszerével együtt. A páncélosok ezen kívül nagyon gyorsan képesek voltak leszállóhelyet készíteni a helikopterek számára és biztosították is azt. A harci tapasztalatok alapján tehát egyértelműen kiderült, hogy a páncélos csapatok a dzsungel körülmények között is megállják a helyüket és alaptalanok voltak azok az állítások, hogy csak korlátozott feladatok ellátására alkalmasak. Ezt alátámasztotta az a tény is hogy,  a száraz évszakban (júniustól novemberig) a térségnek csak kevesebb mint 10%-a nem volt járható páncélosokkal. A biztosítási feladatok végrehajtásánál először komoly gondok merültek fel. A szállító oszlopokat és a kijelölt területeket nem tudták hatékonyan megvédeni az észak-vietnami támadásoktól. Ezzel összefüggésben az amerikaiak ismét a harckocsikra támaszkodtak. Kisebb mozgékony páncélos csoportok megszervezésével ellenőrizték az adott területeket, és szükség esetén kísérték a szállító konvojokat.

Az észak-vietnamiak a harckocsikat kis kötelékben, főleg felderítésre és váratlan csapásmérésre alkalmazták. A kínaiak által gyártott T-60 típusú harckocsi, amelyet a mérnökök kizárólag nehezen járható, sáros, lápos, mocsaras folyókkal és csatornákkal borított terepre készítettek, jól bevált. A harceszközt a szovjet gyártmányú PT-76 típusú úszó harckocsi alvázára építették és 85 mm-es löveggel látták el. A szovjet gyártmányú T-54 ésT-55 közepes harckocsikat először 1972-ben An Locnál vetették be, később Saigon bevételénél játszottak döntő szerepet. Általában a gyalogság kötelékében alkalmazták a harckocsikat és kerülték a harckocsi-harckocsi elleni harcot. Ennek az a magyarázata, hogy sokkal kevesebb harckocsijuk volt, mint az ellenségnek. A vietnami csapatok a harckocsik elleni harci módszereket is kidolgozták. Ennek egyik legjobban bevált eszköze a harckocsivadász-járőr volt. Ez az általában három főből álló csoport általában úgy helyezkedett el, hogy, két fő fedezte azt a katonát, aki megközelítette és megsemmisítette a harckocsit. Útszűkületekben, fák között támadták meg az első harckocsit, és amikor a következő jármű lassan megközelítette a megsérült eszközt, azt már könnyebben ki tudták lőni.

Légierő

Az amerikai hadvezetés már jó előre előkészítette a VDK elleni légi hadjáratot. 1964. augusztus 5-én hajnalban kezdte meg váratlan csapásokkal a „Pierce Arrow” (áthatoló nyíl) fedőnevű támadást Hon Gay, Loc Chau, Phuc Yen, Quang Khe és Vinh észak-vietnámi városok ellen. A támadás célja az volt hogy, nyomást gyakoroljanak Észak-Vietnamra, és így a dél-vietnami gerilla erőknek nyújtott támogatásuk beszüntetésére kényszerítsék őket. A háború első hónapjaiban azokat az objektumokat bombázták, amelyeknek megsemmisítése a haditengerészetnek a part menti vizek teljes uralmát, a légierejük számára pedig az Észak-Vietnam feletti légi uralmát biztosíthatta (kikötők, haditengerészeti bázisok, part menti rádiótechnikai, partvédelmi és légvédelmi eszközök állásai, raktárak, repülőterek stb.) A légi hadjáratokban a fő szerepet a Thaiföldön települt harcászati légierőnek, valamint a Tonkini-öbölben cirkáló csapásmérő repülőgép-anyahajókon lévő repülőknek szánták. Az amerikaiak (US Air Force, USA haditengerészeti légierő, USA tengerészgyalogság repülői) és a dél-vietnamiak légierejét harcászatilag a Tan Son Nhutban állomásozó „Tactical Air Central Center” (TACC = Összevont Harcászati Légi központ) alárendeltségébe helyezték. Az amerikai légierő 1965 áprilisával megkezdte a VDK hosszan tartó bombázását, hiszen az eredmények azt bizonyították, hogy néhány „kemény” légi csapással nem tudják elérni céljaikat. 1965-ben a légierő gépei főként a szállítási útvonalakat támadták, majd később a fő hangsúlyt a szállító eszközökre helyezték. Ezen belül támadták a gépkocsikat, tehergépkocsikat, hajókat, vonatokat. A támadások majdnem felét ilyen célok elleni támadások tették ki. Az USA haditengerészeti légierőt 1966 áprilisától kezdve kapcsolták be az ún. „Are Light” terv szerint a légi háborúba. Kezdetben csak a demilitarizált övezet közelében lévő objektumra mért csapásokat, majd később az egész ország területére kiterjesztette tevékenységét. A hadászati légierőt 1972-ben a Hanoi és Haipong elleni tömeges támadásokra vezették be. A légi támadásokban részt vevő B-52-es bombázók főcsoportosítása a csendes-óceáni Guam-szigeten települt, a bombázók kisebb része (50-80 bombázó) pedig Thaiföldön állomásozott. A VDK elleni légi háború egyik fő jellegzetessége az volt, hogy a légierőt tömegesen alkalmazták. Az USA légierő a háború folyamán mintegy 250 000 bevetést hajtott végre a VDK területe ellen. Az amerikai katonai vezetés a VDK katonai és gazdasági potenciáljának további gyengítése céljából később a légierejével ún. „geofizikai” háborúba kezdett és ennek során a természeti viszonyokat is igyekezett megváltoztatni (meteorológiai háború, ökológiai háború, lombtalanítás stb.)

Amikor az észak-vietnamiak légvédelmi rendszerében megjelentek a szovjet eredetű légvédelmi rakéták (V-750) és a korszerű elfogó vadászgépek (MIG-21-es) észrevehetően növekedni kezdtek az amerikaiak veszteségei. Az USA légierő a légi háború folyamán több mint 4 100 repülőgépet és helikoptert vesztett.

Az amerikaiak az időközben megkezdett béketárgyalások miatt ugyan 1968. november1-étől ideiglenesen szüneteltették a légitámadásokat, majd 1972 májusától ismét folytatták a hadászati bombázásokat, amiket azonban 1973-ban végleg beszüntettek. Az amerikaiak elgondolásaiban a légierő korlátlan bevetését illetően sem az új harci technikai eszközök, sem újabbnál újabb eljárások alkalmazása nem hozta meg a várt eredményeket.

A vietnami háború, ami a fő jellegzetességeit illeti, különleges hadviselési formákat alakított ki, amelyeknek során korszerűen felszerelt reguláris csapatok harcoltak, partizánharcot folytató gerillák és fél-reguláris erők ellen. Fontos feladat jutott az egyre szélesebb körben alkalmazott helikoptereknek. A már Koreában bemutatkozó technikai eszköz vette át a szárazföldi csapatok közvetlen támogatásának feladatát a harcászati vadászrepülőktől. Ezen kívül végrehajtották a csapat- és sebesült szállítási feladatokat, továbbá részt vettek különleges akciókban is. A helikoptereket 1964-től nagyobb mértékben az 1. repülő felderítő hadosztály kötelékében alkalmazták. A hadosztálynak 15 787 embere és 428 helikoptere volt. Egy felszállással a hadosztály egyharmadát tudták elszállítani, harceszközeikkel együtt.

Az észak-vietnami légvédelem alapját a néphadsereg erő és eszközei képezték. 1964-65-ben még főleg 20 mm-es „Oerlikon” légvédelmi gépágyúik voltak, amelyeket 1500méter magasságig az alacsonyan támadó repülőgépek ellen alkalmaztak. 1966-tól könnyű, közepes és nehéz légvédelmi lövegekkel rendelkeztek. Rendszeresítették a hadseregnél a 37 mm-es szovjet légvédelmi löveget, amelyet ugyan csak az alacsonyan támadó gépek ellen alkalmaztak és a 85 mm-es légvédelmi löveget. Rövidesen rendszeresítésre kerültek 57 és 100 mm-es légvédelmi lövegek is, de folytatták a légvédelmi rendszer korszerűsítését más területeken is. Az új rádiólokátorok és lőelemképzőkkel ellátott fegyverrendszer lehetővé tette, hogy nappal, éjszaka és bonyolult időjárási viszonyok között is le tudják küzdeni a légi célokat. A légvédelem főerőit a különösen fontos objektumok, elsősorban a vörös háromszög, Hanoi¾Haiphong¾Nam Dinh, valamint a Vörös folyó deltájának védelmére összpontosították, ahol a lakosság nagyobb része élt. 1965 októberében közel 8000 légvédelmi löveg vehette fel a harcot a támadó repülőgépek ellen. Nagy erővel folyt a légvédelmi rakétacsapatok szervezése is. Amerikai adatok szerint 1965 júliusában még csak 4 rakéta üteggel rendelkeztek az észak-vietnamiak, de ez a szám 1966. februárjára, 60-ra nőtt. A légierő ekkor MÍG-17 és MÍG-19 vadászrepülőgépekkel harcolt. Ennek a szervezett légvédelmi rendszernek a megbontása nem volt egyszerű feladat. Tanulva az eddigi veszteségekből az amerikai légierő módosította taktikáját. A rádiólokációs rendszer zavarására és megbénítására törekedtek. Ennek aktív eszköze a repülőgép fedélzeti zavaróadó, míg passzív eszköze az alumínium csíkok tömeges alkalmazása volt. A több mint három évig tartó tömeges bombázás végeredményben nem érte el célját. Egyetlen lépéssel sem, tudtak közelebb jutni sem a politikai, sem a katonai célhoz.

Háborús veszteségek

A háború során 46 400 amerikai katona esett el. 308 000 volt a sebesültek száma, amelyek közül több mint 150 000 katona szorult kórházi kezelésre.

A becsült adatok alapján a vietnámi állampolgárságú halottak száma meghaladta a 800 000 főt, akik közül legalább 300 000 fő a harctevékenységek során vesztette életét. A sebesültek száma közel 1.5 millió fő volt.

A vietnamiak hatalmas zsákmány anyaghoz jutottak:

            550 közepes és könnyű harckocsi;

            1200 páncélozott szállító harcjármű;

            1130 különböző löveg;

            791 000 M-16-os automata karabély;

            857 000 más típusú karabély;

            15 000 géppuska és golyószóró;

            63 000 páncélelhárító gránátvető;

            12 000 aknavető és hátrasiklás nélküli páncéltörő löveg;

            90 000 pisztoly;

            48 000 rádióállomás;

            52 000 tehergépkocsi;

            130 000 tonna lőszer;

            529 különböző repülőgép;

            446 helikopter és