A felek elgondolása

Szaddam Husszein, mivel a sivatagot nagyobb manőverek végrehajtására valószínűsíthetően teljesen alkalmatlannak tartotta, a szövetségesek támadását délről a szaudi kuvaiti határszakaszról, illetve az öböl irányából várta. Ezért Kuvaitban egy műszakilag megerősített, mindenfajta műszaki akadályokkal teletűzdelt, szilárd állásvédelmet épített ki, amely bal szárnyával az Arab-öbölre támaszkodott. A védelmi vonal sivatagba nyúló jobb szárnyát viszont, az előbb említett elgondolás alapján nyitottan hagyta. A kiépített védelem mögött, különböző mélységben harckocsi és gépesített csapatokat helyezett el, az esetlegesen betört erők elszigetelésére és megsemmisítésére. Ez az ellenlökésekre alapozott aktív védelem azonban (az ellenség abszolút légi fölénye, gyenge felderítés stb.) már eleve kudarcra volt ítélve. Végszükség esetén a Köztársasági Gárda jelenthette azt a tartalékot, amelynek ellencsapásával helyreállíthatja az eredeti helyzetet és megsemmisíti a betört ellenséget. Szaddam tehát hasonlóan az Irak-iráni háborúhoz, elhúzódó jellegű összecsapással számolt. Tervében csak másodlagos szerepet kapott a Kuvaitban tevékenykedő erők ellátásának biztosítása és esetleges manőverek megszervezése. Teljes egészében átengedte a kezdeményezést az ellenségnek.

A Szövetségesek által meghatározott stratégiai célok a következők voltak:

1)      Az iraki katonai és politikai vezetés irányításképtelenné tétele;

2)      Kuvait felszabadítása és legitimitásának helyreállítása;

3)      A térséget fenyegető iraki támadóképesség szétzúzása.

A szövetségesek által kidolgozott terv az iraki haderő kuvaiti csoportosításának elhelyezkedését és védelmi tervezését vette alapul. Rövid idő alatt világossá vált, hogy az iraki erők sebezhető pontja a nyílt terepen átvezető utánpótlási vonalak, elvágása lehet. A felderítési adatok tiszta képet adtak az iraki csapatok pontos elhelyezkedéséről és megmutatták a védelem sivatagba nyúló jobb szárnyának nyitottságát is. Ez a nyitott szárny szinte kínálta a védelem átkarolásának és kulcsfontosságú körletbe való kijutás lehetőségét. A Swarzkopf tábornok által irányított tervező törzs tisztában volt azzal, hogy egy ilyen nagymérvű manővert és a szárnyból mért váratlan, erőteljes csapást csak abszolút légi fölény kivívásával, jól szervezett és folyamatosan megbízhatóan működő ellátási rendszerrel lehet megvalósítani. Alapkérdésnek tekintették az ellenség megtévesztését is.

A hadműveletek lefolyása

Az 1991. január15-én lejárt határidő után bármelyik pillanatban várható volt, hogy a Szövetségesek megindítják a hadműveleteket. A „Sivatagi Vihar” január17-én támadó légi hadművelettel kezdődött, amelynek elsődleges célja az iraki légvédelmi rendszer lefogása és megsemmisítése, illetve a légi fölény kivívása volt. A következőkben az iraki haderő infrastruktúrájának megbontása, vezetési rendszerének dezorganizálása és szárazföldi csapatainak pusztítása volt a fő feladat.

17-én, szaudi idő szerint, 01,00-kor három AH-64 Apache helikopter három MH-53 Pawe Low helikopter célra vezetése mellett kezdte meg a támadást. Feladatuk az volt, hogy földközeli (30 m) magasságon közelítsék és semmisítsék meg a dél-Irakban Rutbok-tól 100 km-re délre lévő két korai riasztó távolfelderítő lokátor állomást, amelyek kikapcsolása döntő befolyással bírt a sikeres légi hadművelet szempontjából, hiszen „rést” nyitott a támadó gépek előtt. 1 óra 30 perckor aztán a koalíció megkezdte a széleskörű harci cselekményeket. Először a körzetben tartózkodó hadihajók indítottak 52 darab hagyományos fejű Tomahawk cirkáló rakétát, majd H-óra (03,00) előtt 9 perccel megkezdődtek az első F-117-es támadások is. Az első koncentrált támadás 40 percig tartott, amely gyakorlatilag megbontotta az iraki haderő hadászati vezetését. A röviddel később kezdődő 90 perces támadás már a légvédelmi rendszer és a SCUD rakéta kilövők ellen irányult. A szövetségesek által megkezdett légi támadások ezután a háború végéig folyamatosak voltak. Folyamatosan támadták az iraki szárazföldi haderő Kuvaitban és Irakban lévő csoportosításait. 23.-ra a szövetséges repülők kivívták a teljes légi fölényt.

A légi hadművelettel párhuzamosan nagy erővel folyt a szárazföldi műveletek előkészítése. Az abszolút légi fölény oltalma alatt Schwarzkopf tábornok utasította a VII. hadtestet és XVIII. amerikai légi deszant hadtestet, hogy hajtsanak végre átcsoportosítást Hafar al-Batintól nyugatra, lévő területre és készüljenek fel, hogy egy megkerülő manőverrel tudjanak betörni Dél-Irakba. Az átcsoportosítással párhuzamosan az amerikai tengerészgyalogos hadtest, a haditengerészet közreműködésével, partraszálló inváziót színlelt a kuvaiti partoknál. Bár ez a fenyegető partraszállás végül is soha nem következett be, mégis sikerült hat iraki hadosztály átcsoportosítását elérni ebbe a körzetbe. Ez azért volt fontos a szövetségesek számára, mert így a szárazföldi támadásban részt vevő erők előtt szinte kiürült a terület. Ezzel párhuzamosan a légierő napi 2500-ra növelte a bevetések számát. Február 17-én az amerikai tengerészgyalogság fokozta erőszakos felderítő tevékenységét, amelyhez már helikopterek is csatlakoztak és támadták az iraki állásokat. Február 24-én sor került a megtévesztési terv második mozzanatára is. Itt a tengerészgyalogos erők a pánarab csapatokkal megerősítve támadást indítottak a kiépített iraki védelem legerősebb szakasza ellen. Ennek a megtévesztő támadásnak egyértelműen az volt a célja, hogy lekössék az iraki erőket és így segítség a közben megindított döntő manőver sikerét. Itt komoly problémát vetett föl az iraki aknamezők gyors és biztos leküzdése. Erre az angolok „robbanó öntöző csöve” látszott a leghatékonyabb megoldásnak. A robbanóanyaggal töltött csövet egy kis rakétával juttatták át az aknamezőn, majd felrobbantották. Ezzel sikerült nagyon gyorsan folyosókat kialakítani és lehetőség nyílt ezek gyors kiszélesítésére is. Ezután már a tengerészgyalogságé volt a főszerep. Ezen a napon a légierő 3000 bevetést hajtott végre, majd ezt tovább fokozták napi 3100 bevetésre. Ugyan ezen a napon 04,00-kor a XVIII. hadtest csapatai átlépték a szaudi-iraki határt és mélyen behatoltak az iraki területre, megindult a szárazföldi hadművelet a „Sivatagi kard”. Az egész hadművelet az amerikai légi-földi ütközet (Air-Land Battle) elgondolására épült. Ebben a legfontosabb elem a kezdeményezés megragadása és utána a szünet nélküli agresszív nyomás gyakorlása az ellenségre mind a levegőben, mind a szárazföldön. Ennek alapja a nagy mozgékonyság, szervezettség, együttműködés és a mindenre kiterjedő felderítés. 25-én és 27-e között (miután a VII. hadtest is csatlakozott a támadáshoz) tovább folyt a gyors előrenyomulás, amelynek eredményeként a hadtest előrevetett osztagai elérték az Eufrátesz völgyét és keletre fordultak, Bászra irányába. Közben a XVIII. hadtest nyugati szárnyát a francia 6. könnyű páncélos hadosztály biztosította. Meg kell azonban jegyezni, hogy ekkor a XVIII. hadtest egyes alakulatai csupán 150-160 km-re voltak a fővárostól, Bagdadtól és nem volt előttük jelentősebb iraki erő. Így reális esély mutatkozott a főváros elfoglalására is. Az előzetes terv betartása mellett a 101. és 24. hadosztály azonban tovább támadott keleti irányba, hogy lezárja az iraki csapatok Kuvaitból várható visszavonulásának útját. A XVIII. hadtesttől keletre a VII. hadtest kezdte meg a támadást 25-én. Elöl a 2. könnyű páncélos felderítő ezred haladt, majd ezt követte az 1. és 3. Páncéloshadosztály, hogy átkarolja az irakiak nyugati szárnyán védő és Kuvaitot, biztosító gyaloghadosztályt. 25-én a páncéloshadosztályok tovább támadtak és könnyedén lesöpörték a szervezetlen kisebb erőket. Ezen a napon az irakiak Silkworm rakétával megtámadták a Missuri csatahajót, de a kísérő brit fregatt időben észlelte a rakétaindítást és megsemmisítette a támadó iraki fegyvert.  26-án aztán a VII. hadtest csapatai felvették a kapcsolatot a Köztársasági Gárdahadtest részeivel és az esti órákra komoly ütközet alakult ki. A várt nehéz harc azonban elmaradt. Másnap reggel a gyakorlatilag érintetlen amerikai erőkkel már csak az iraki hadtest lángoló maradványai álltak szembe. A kuvaiti-szaudi határnál támadó amerikai-angol erőket is meglepetés érte. Itt az 1. amerikai gyaloghadosztály, az 1. brit-páncéloshadosztály és az amerikai 1. könnyű páncélos hadosztály támadta a beásott iraki gyalogos erőket, akiknek a várható szövetséges fő támadási irányba kellett védelmet folytatni. A súlyos, nehéz harcokra számító amerikai-angol csapatok csüggedt, demoralizálódott katonákkal találták magukat szembe. 27-én tehát már lényegében nem volt ellenálló iraki erő a szövetségesek előtt. A koalíciós szárazföldi erők közel 100 óra alatt győzelmet arattak. Ezen a napon az irakiak még több SCUD rakéta indítást terveztek, de az amerikai különleges erők időben jelezték a készülődést, és így sikeresen megsemmisítették az indító állásokat. Busch amerikai elnök rendeletére február 28-án reggel 8 órától életbe lépett a tűzszünet és a kijelölt csapatok átvették a demarkációs vonal őrzését.

Az összesített iraki veszteségek óriásiak voltak. A meglévő 4800 harckocsiból 3700-at, 2870 páncélozott szállító harcjárműből 2400-at, 3110 tüzérségi eszközből 2600-at vesztettek el. Élő erőben 100 000 halott és 84 000 fogoly volt a veszteség. Légi harcban, illetve a földön 90 repülőgépük semmisült meg, 122 pedig Iránba menekült. Az 594 betonfedezékben további 141 repülőgép lett megsemmisítve. Az iraki haditengerészet 34 hajót vesztett el.

A szövetségesek élőerőben 244 halottat és 894 sebesültet vesztettek. A technikai eszközök terén 31 repülőgép, 5 db M-1 és néhány M-60-as harckocsi mellett 13 helikopter jelentette a veszteségeket. 

A háború tapasztalatai

Kétségtelen tény, hogy az amerikai M1A1 Abrams harckocsi hatékony fegyverrendszer, amely a 120 mm-es huzagolás nélküli lövegével nagy átütő erővel rendelkezett. A legtöbb páncélos-páncélos elleni ütközetben az amerikaiak első lövésre találatot értek el, különösen akkor, amikor használták a hőképalkotó berendezést. Ez a tűzvezető rendszerrel kombinálva nagyon hatékony eszköznek bizonyult a mozgó célok leküzdésekor. A találatok túlnyomórészt katasztrofális hatást váltottak ki, különösen a Szovjetunióban gyártott T-72 típusú harckocsik esetében, melyek lövegtornya általában az első robbanás nyomán lerepült. Nem volt semmi, ami az M1A1 homlokpáncélzatát át tudta volna ütni. Legalábbis ez volt az amerikai legénység véleménye. A lefolytatott páncélos párbaj erre nem is tudott választ adni, mert a T-72-ek a saját optikai-műszaki elmaradottságuk miatt csak a legritkább esetekben tudták 125 mm-es lövegeiket használni.

Az M1A1 üzemanyag fogyasztása a harckocsi Achilles-pontjaként fogható fel. A Sivatagi Vihar hadművelet hadtápszolgálatának információi szerint a mintegy 100 órán áttartó földi csatározások alatt az amerikai harckocsikat 80 kilométerenként fel kellett tankolni. Segédmotor híján a páncélosok személyzete arra kényszerült, hogy a turbinákat menetek végrehajtása és állóhelyben történő alkalmazása esetén is üzemeltesse, ha a rádióeszközöket és a céloptikai berendezéseket készenlétben kellett tartani. Az M1A1 harckocsi 300 Ah-s akkumulátorral van felszerelve, ami elfogadható. Azonban nagyon gyorsan lemerülhet, ha hosszabb időn keresztül riadókészültségben van a rendszer. Egy segédgenerátorral nagyon üdvös eredményt lehetett elérni az üzemanyag-fogyasztás csökkentésének területén. Hasonló fogyasztási ráta esetén az üzemanyag függőség kimondottan kritikus problémát vet fel, mert normális harci helyzetben feltétlenül számolni kell a harcmező, illetve a csatlakozó felvonulási területek feletti ellenséges légi tevékenységgel. További hiányosságként jelent meg az a tény, hogy körülbelül 40 másodpercre van szükség a turbinagenerátor beindítására (csak ezután lehet megindulni a páncélossal). Egy gyorslefolyású, páncélos-páncélos elleni csata esetén ez kritikus faktorként jelentkezhet, különösen akkor, ha a harcérintkezés nem menetből történik, hanem álló harckocsik esetében.

Egy másik problémakört érint az amerikai harckocsikban alkalmazott hőképalkotó célzó és megfigyelő berendezés. Köd, eső, hó befolyásolják a hőképalkotó készülék teljesítményét, úgy tűnik, az időjárás hirtelen változásaira (különösen igaz ez eső esetében) érzékenyen reagáltak.

Végezetül még egy megjegyzést az orosz T-72 (és a T-80) harckocsikhoz, amelyeket végül is ennek ellenére számottevő erőként kell figyelembe venni. Természetesen amennyiben jól begyakorolt és megfelelően motivált személyzet kezeli. Bár attól messze van, hogy 125 mm-es lövegét csodafegyverként említsük meg, mégis figyelemreméltó átütőerőt képvisel, és óvakodni kell attól, hogy az ember a lőtávolán belülre kerüljön. Amennyiben sikerül a T-72-es harckocsit nagy pontossággal és nagy kezdősebességű lövedékkel tűz alá venni, át lehet nagy távolságról is lőni a páncélzatot. Az eredmény súlyos következménnyel jár, mert a lőszerek tárolása közvetlenül azok kigyulladását válthatja ki, az pedig megsemmisítő robbanáshoz vezethet.

A VII. hadtest ellátásának néhány jellemzője kitűnő képet adhat a logisztikai rendszer működéséhez. Az emlékezetes 100 óra alatt a robusztus erő logisztikája biztosította a hadtest előnyomulását. Több mint 8,7 millió gallon (1 gallon = 3,78 liter) hajtóanyagot, 580 000 élelmiszeradagot, 756 000 (1,5 literes) vizes palackot és 1,9 millió gallon ömlesztett vizet szállítottak a hadtest harcoló csapataihoz északra. A támadás második napjától kezdve naponta közel 50 000 tonna lőszer jutott el a csapatokhoz. Az utánpótlási útvonalak olyan hosszúak voltak, hogy az anyag mennyiséget, amire a harcoló egységeknek másnap szükségük volt, azt az oszlopokkal két nappal korábban el kellett indítani (szó szerint a holnapit tegnap előtt).

A Sivatagi Pajzs és a Sivatagi Vihar Hadműveletek logisztikai biztosítása teljes mértékben csapatmunka volt. Ez az Egyesült Államok Szárazföldi Haderőneme Parancsnoksághoz tartozó logisztikusokból álló sejtnek a felvonulásával kezdődött, akik megteremtették az alapját a csapatok fogadásának, az előre nyomulásának és fenntartásának. Az erőfeszítések végrehajtásába gyorsan bekapcsolódtak más szereplők is. Úgy mint a Szárazföldi Haderőnem Logisztikai Törzsfőnök helyettesének a törzse, a Szárazföldi Haderőnem Anyagi-Technikai Parancsnoksága, a Védelmi Logisztikai Hivatal, a főbb alárendelt logisztikai parancsnokságok. A Szárazföldi Haderőnem raktárai, az Egyesült Államok Szárazföldi Haderőnemének Európai Törzse, a Katonai Szállítás Igazgatási Parancsnoksága, a Katonai Légi Szállítási Parancsnokság, a Katonai Tengeri-szállítási Parancsnokság, és ezen kívül a Szárazföldi Haderőnem, az egyesített és más haderő- és fegyvernemek parancsnokságai.

H. Norman Schwarzkopf tábornok, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának Főparancsnoka a Fehér Ház Költségvetési Bizottsága előtti meghallgatásán a következőkben foglalta össze a logisztikai erőfeszítést:

A logisztikusok előtt álló feladatot csak egy módon lehet kifejezni: ijesztő, a sikert is csak egyféleképpen lehet leírni: látványos.

Az Öböl-háború értékelése után megállapítható, hogy a következő területek kiemelt jelentőséggel bírnak egy hasonló szintű katonai konfliktus esetén:

            hozzáértés;

            alapos és részletes tervezés;

            pontosság az előkészítésben és a tervezésben;

            maximális álcázás és titoktartás;

            a meglepésből és a megtévesztésből adódó lehetőségek kiaknázása;

            valós időbeni információk továbbítása;

            a felderítő szervek önállósága;

            az éjszakai alkalmazás lehetősége minden területen.