A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ TÖRTÉNETE

A második világháború kitörésének okait és jellegét a mai napig ellentmondásosan ítélik meg. Az ellentmondások lényegében a különböző nemzeti ideológiai felfogásokból adódnak. Abban egységes az álláspont, hogy a háborút a hatalomra került fasiszta diktatúrák robbantották ki. Az okokat azonban nem elég a két világháború közötti időszakban keresni, mert azok gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza. Ma már talán jobban megérthetjük ezeket, a gondokat, amikor komoly erőfeszítéseket tettünk és teszünk azért, hogy egyenjogú tagjai legyünk az egységes Európának. Saját bőrünkön tapasztaltuk mit jelent egy országnak, ha kiszorul a gazdasági integrációból, és nem vehet részt a világkereskedelemben. Európában ezek a kérdések már a nagy gyarmatbirodalmak kialakulásakor felvetődtek. Míg pár ország uralta a gyarmatokat és a világkereskedelmet, addig az államok döntő többsége, csupán belső erőforrásaira támaszkodhatott. Ezért tört ki az első világháború. A Párizs környéki békekonferenciának lehetősége lett volna ezeket, az ellentmondásokat feloldani, de az elvakult nagyhatalmi politika önös érdekeket képviselt. A korábbi állapotok konzerválása, a feltételek romlása, a kimerült gazdaságok számos országban kedvezőtlen folyamatokat indítottak el. Először a szocialista forradalmak, majd a fasizmus jelentette azokat a vadhajtásokat, amelyeket az egyeduralomra törő országok ültettek el. Ezen összefüggések alapján majdnem törvényszerűnek mondható mindaz, ami a két világháború között lejátszódott, és ami a második világháború kirobbanásához vezetett.

 A Lengyelország elleni hadjárat és a „furcsa háború”

1939. augusztus 30-áról 31-ére virradó éjszaka Németország ultimátumszerűen megismételte Lengyelországgal szembeni területi követelését. Az újabb elutasítás után, 1939. augusztus 31-én 20.00 óra körül Hitler, a gleiwitzi (ma Gliwwice) német rádióállomás ellen, azóta közismerté vált provokációval szolgáltatott ürügyet Lengyelország megtámadásához. A fasiszta vezérkar 1939. április 3-án aláírt „Fall Weiss” (Fehér Eset) fedőnevű hadászati terv alapján kezdte meg a Lengyelország elleni hadjárat közvetlen előkészítését. A hadászati elgondolás lényege az volt, hogy északról és délről Varsó általános irányában mért átkaroló csapásokkal a Visztulától nyugatra bekeríti és megsemmisíti a lengyel főerőket, megakadályozza visszavonulásukat az ország keleti részébe, majd fegyverletételre kényszeríti Lengyelországot. A felvonultatott erőket az „Észak” és a „Dél” HDSCS-ba vonták össze. A nyugati határt a határőr erőkkel együtt 42 hadosztály biztosította az esetleges francia támadással szemben. A hadászati meglepés érdekében a csapatokat gyakorlatok leple alatt, rejtve vonultatták fel és bontakoztatták szét a német lengyel határon. A villámháborús hadászat követelményeinek megfelelően az erőket és eszközöket egy lépcsőben alkalmazták.

A lengyel hadvezetés csak 1939. tavaszán kezdett hozzá nyugati határának megerősítéséhez, csapatainak keletről való átcsoportosításához. Terveikben messzemenően figyelembe vették a francia angol garanciát. Ennek alapján a lengyel vezérkar úgy tervezte, hogy a szövetségesek nagyszabású hadműveleteinek megindításáig képes lesz kordonszerű védelemmel feltartóztatni az ellenséget, majd kedvező fordulat után a lengyel csapatok is támadást indítanak Poznan körzetéből Berlin irányában. Az erőviszony a korszerű eszközökre nézve rendkívül kedvezően alakultak a németek számára. Különösen szembetűnő a Wermacht fölénye harckocsik és repülőgépek vonatkozásában.

Erőviszonyok (a német „C” HDSCS nélkül)

Kötelék                       Lengyel                                   Német                                     Arány

Gy.ho.                         37 ½                                       46                                           1:1,22

Pc.ho.                          1 ½                                         5                                             1:3,33

g.ho                             -                                              8                                             -:8

lov.ho                          8                                             1                                             8:1

he.ho.                          5                                             3                                             1.7:1

repülők                        998                                         3284                                       1:3,3

páncélosok                  800                                         3200                                       1:4

élőerő                          1millió                                     1.6millió                                  1:1,6

Az 1939. szeptember 1-jén 04.45-kor kezdődő nagymélységű csapásokkal a német légierő szétrombolta a lengyel repülőtereket. A repülőgépek jelentős részét a földön semmisítették meg, és kivívták a légi uralmat. Különösen hatékony volt a zuhanóbombázók tevékenysége, amelyek a kiserődök, az ütegállások, a vezetési pontok leküzdésével előkészítették és támogatták a szárazföldi csapatok előretörését. A német repülőgépek a hadjárat első napjától kezdve nayg erővel támadták az utakat, vasutakat és a hátország különböző objektumait. Nagyrészt sikerült megbénítaniuk az országos híradást, a közlekedést, és zavarták, akadályozták a lengyel hadsereg tevékenységét. A német szárazföldi erők támadása a légierővel egy időben indult. A páncélos és gépesített magasabb egységek három nap alatt áttörték a hevenyészett védelmet, és kijutottak a hadműveleti mélységbe. Az ellenállási gócokat megkerülve, gyors ütemben nyomultak előre, átkarolták és elszigetelték egymástól az egyes körzetekben még küzdő vagy felvonulásban lévő lengyel erőket. Szeptember 7-ére az északról és délről támadó német csapatok kedvező feltételeket teremtettek a Varsótól nyugatra, Kutnó körzetében összevont lengyel főerők bekerítéséhez. A lengyel főparancsnokság a szeptember 7-ére kialakult súlyos helyzetben megkísérelte csapatai visszavonását a San és a Visztula folyók vonalára, de ez a parancs elkésett, mert szeptember 8-án bezárult a gyűrű a kutnói csoportosítás körül. A „Dél” HDSCS. Csapatai szeptember8-11. között szétzúzták a lengyelek Radom körzetében lévő erőit, és kedvező feltételeket teremtettek Varsó délnyugati irányból való bekerítéséhez, elletve a támadás folytatásához a Bug folyón. Varsótól keletre találkoztak a „Dél” HDSCS. Csapataival, és elvágták a lengyel fővárosból kivezető útvonalakat. Szeptember 16-ára kialakult a bekerítés belső arcvonala. A két hadseregcsoport páncélosai a Bug mellett, Wlodawa körzetében találkozva, még aznap létrehozták a külső gyűrűt is. Ezzel befejeződött a lengyel főerők hadászati bekerításe. A lengyel hadsereg – mint szervezett erő – lényegében megszűnt létezni. A kormány és a vezérkar szeptember17-én Romániába menekült. Ezután ellenállást már csak egymástól elszigetelt kisebb csoportok, a bekerített nagyobb helyőrségek folytattak. Varsó szeptember 28-án, Modlin erődje 30-án tette le a fegyvert. Legtovább – október2-áig – a Hel-félsziget védői tartottak ki. A német-lengyel háború a Szovjetuniót is biztonsági intézkedésekre kényszeríttette. A vereséget szenvedett A vereséget szenvedett Lengyelországban élő nagyszámú ukrán és belorusz lakosságot, amelyet az 1920. évi rigai békekötés szakított el. A Szovjetuniótól, a német megszállás veszélye fenyegette. A Vörös Hadsereg ezért 1939. szeptember 17-én Lengyelország államiságának megszűnte után átlépte a szovjet-lengyel határt, és a hónap végéig felszabadította Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területét. Lengyelország tragédiája a hadsereg anyagi-technikai és hadművészeti elmaradottsága mellett, a lengyel uralkodó osztály szovjetellenes politikájának és azoknak az illúzióknak a szükségszerű következménye volt, melyeket Varsóban az angol-francia szövetségesek tevékenységével kapcsolatban tápláltak. A támadás megindulásakor az angol és a francia kormány ultimátumban szólította fel Németországot csapatai visszavonulására. Miután a németek ezt nem teljesítették, szeptember 3-án hadat üzentek. A lengyelek megsegítése azonban elmaradt, bár az erőviszonyok nyugaton a szövetségeseknek kedveztek. Anglia és Franciaország kormánykörei ugyanis abban reménykedtek, hogy Németország és a Szovjetunió katonapolitikai érdekei Lengyelországban összeütköznek. Ezért sorsára hagyták Lengyelországot, ún. „furcsa háborút” kezdtek. Hadat üzentek, de hadműveleteket sem a szárazföldön, sem a levegőben nem indítottak. Súlyos mulasztás terheli a lengyel vezérkart is a kiegészítési és mozgósítási tervek be nem gyakoroltatásáért. Helytelenül ítélte meg azokat az erőket és eszközöket, amelyeket Németország a hadjárat során alkalmazhatott. Úgy vélte, hogy a hadüzenet után (ami végül is a támadás megindulásával egy időben történt) elegendő idő lesz a mozgósításra, a csapatok felvonultatására és szétbontakoztatására.