II. RÉSZ

1915. Már három arcvonalon

1914 végén a központi hatalmak hadvezetőségei 1915-re vonatkozóan eltérő véleményen voltak. A német legfelsőbb hadvezetőség, azon volt, hogy a döntő hadműveleteket továbbra is nyugaton kell folytatni. Az osztrák-magyar hadvezetés ezzel ellentétben keleten kívánta a döntést elérni. Végül kompromisszum született. Még a télen támadást indítanak keleten, a nyugati erők csökkentése nélkül, az újonnan felállított négy új német hadtest igénybevételével. A kompromisszum része volt az is, hogy nem döntő győzelemre törekszenek, hanem az orosz haderő visszaszorítását követően egy esetleges különbéke lehetőségével számoltak. Szerbia ellen 1915. végére tervezték a végső csapást, aminek a célja most már a Törökországgal való összeköttetés megteremtése volt. Az orosz hadvezetés az arcvonal mindkét szárnyán nagyszabású offenzívát készített elő, de csak tavaszra. Ezeket, a terveket keresztezte a központi hatalmak januárban megindított támadása.

Harcok a Kárpátok birtoklásáért

Az osztrák-magyar hadseregek Kárpátokból megindított támadását, az 1915. évi „kárpáti téli csatának” is szokták nevezni. Az arcvonalon állásban levő osztrák-magyar csapatok ütközetlétszáma 270 000 főt számlált, míg a szembenálló 3., 8. és 11. orosz hadsereg létszáma elérte a félmillió főt. A támadás kezdetére, január23-ra azonban sikerült létszámfölényt teremteni. A négy osztrák-magyar (1., 2., 3., 4.) és az egy német (Südarmee, 6 gyalogos és 2 lovas hadosztály) hadsereg másfélszeres erőfölényt jelentett. Két héttel később február 7-én Kelet-Poroszországban is megkezdődött a támadás a németek részéről. A keleti arcvonal déli és északi szárnyán indított támadást kiegészítette az arcvonal középső szakaszán a 9. német hadsereg Varsótól délnyugatra kibontakozó, Varsó irányába indított támadása. Ezzel megakadályozták, hogy az oroszok az arcvonalnak erről a szakaszáról csapatokat csoportosítsanak át. Az arcvonal déli szárnyán a Kárpátokban indított támadás gyorsan elakadt, amit nem az ellenség állított meg, hanem az időjárás. A rendkívüli hideg, a folyamatos hóviharok, a magas hó lehetetlenné tette a mozgást a Kárpátok hegyei között. Az osztrák-magyar hadvezetés ekkor az arcvonal középső szakaszán kísérelt meg sikert elérni. A cél Przemysl várának felmentése volt. Hiába vetettek be minden tartalékot, az erődöt nem sikerült felmenteni, az március 22-én megadta magát. A vár ostrománál lekötött erők is felszabadultak és orosz fölény alakult ki. Az orosz hadvezetés ellentámadást rendelt el, amit csak nagy nehézségek, súlyos veszteségek árán sikerült megállítani. A Monarchia közel 800 000 katonát vesztett.

Pržemysl ostroma

A San folyó mentén épült Pržemysl a Monarchia legnagyobb vára, 50 kilométer átmérőjű kör alakú erődvonallal. 1914-ben a modern délkeleti része kivételével már alig volt korszerűnek mondható. Ennek ellenére hadászati jelentősége nagy volt. Nagy területet védett, általa vált erős védelmi vonallá a Visztula és a San folyók vonala, de ellátóbázis volt a Kelet-Galíciában harcoló seregek számára is. Fedezte az osztrák-magyar haderők 1914. évi visszavonulását, késleltette az oroszok előnyomulását és tekintélyes orosz erőket kötött le, amikor ostromára került sor. Przemyslnek két ostromidőszaka volt. Az első ostrom 1914. szeptember17-től október10-ig, a második pedig november4-től 1915. március22-ig tartott. A vár parancsnoka Hermann Kusmanek gyalogsági tábornok, a védősereg 65,5 gyalogzászlóalj, 7 lovasszázad, 4 tábori üteg, 43 vártüzér század, 49 népfelkelő tüzérosztály és 8 utász század volt. A vár igazi jelentősége a Kelet-Galíciában harcoló osztrák-magyar tábori hadseregekkel kapcsolatban mutatkozott meg. Az osztrák-magyar 3. és 4. hadseregnek ellátó bázisa volt mind hadianyag, mind élelemellátás tekintetében. A Lemberg alatt harcoló csapatokat tüzérséggel és lőszerrel is támogatta. Első ostroma alatt kitöréseivel zavarta az orosz előnyomulást és üldözést, majd jelentős erőket kötött le. 1914. október12-e után, amikor felszabadult első ostroma alól, védőseregének egy részével a mozgó háborúba is bekapcsolódott. A 18 nagyobb kitörésben kiemelkedő szerep jutott a Tamássy Árpád altábornagy parancsnoksága alatt harcoló szegedi 23. honvéd gyaloghadosztálynak. A vár 1915. március22-én, négy és félhavi körülzárás után adta meg magát, miután éhségtől elgyötört és járni is már alig képes védősereg egy részével március19-én utoljára még egy kísérletet tett a kitörésre. Ezt követően a védőműveket, hidakat, fegyvereket, lőszert felrobbantották, minden hadianyagot használhatatlanná tettek. Csak a vár romjai kerültek az ellenség kezébe. Pržemyslben 120 000 katona került hadifogságba, közöttük nagyon sok magyar, hiszen a védősereg nagy része magyar honvéd alakulatokból állt.

1915 tavaszán, a keleti arcvonalon végig elhárító harcokat kellett vívniuk a központi hatalmaknak. Ez lehetetlenné tette a német hadvezetés azon elképzelését, hogy a téli támadás után jelentős erőt tud nyugatra átcsoportosítani. Bár a központi hatalmak téli támadásai nem értek el jelentős sikert, megakadályozták az oroszokat abban, hogy tavasszal nagy támadást indítsanak.

A gorlicei áttörés

A központi hatalmak hadvezetőségei úgy döntöttek, hogy Gorlice nevű galíciai falunál, Tarnov városkától délre kísérlik meg áttörni az orosz arcvonalat. A helyszín kiválasztásánál döntő szerepet játszott, hogy az itt védekező 3. orosz hadsereg a kárpáti téli csatában jelentős veszteségeket szenvedett és készletei sem voltak még feltöltve. Az orosz hadvezetés Bukovinából kiindulva az arcvonal legdelibb szárnyán várta a támadást, bízva jól kiépített állásaikban. A keleti arcvonal egészét tekintve az orosz haderő számszerű fölényben volt. A központi hatalmak 1 300 000 katonájával szemben 1 800 000 orosz katona állt. Az áttörés szakaszán azonban a központi hatalmak élőerőben jelentős túlsúlyt összpontosítottak (357 ezer, 219 ezerrel szemben). Még jelentősebb volt a tüzérségi fölényük: 334 nehéz-, 1272 könnyű löveggel és 96 aknavetővel rendelkeztek, míg az oroszok mindössze 4 nehéz- és 675 könnyű löveget sorakoztathattak fel. A géppuskák száma közel azonos volt. A hadvezetés nagy gondot fordított arra, hogy az áttörést végrehajtó 11. német és a 4. osztrák-magyar hadsereg kellően el legyen látva, míg a velük szemben álló 3. orosz hadsereg készletei meg lehetősen ki voltak merülve. Hozzájárult még a sikerhez, hogy a központi hatalmak a vezetést minden eddiginél jobban összehangolták. Az áttörést végrehajtó két hadsereget közös parancsnokság alá helyezték úgy, hogy a 4. osztrák-magyar hadsereg parancsnoka is Mackensen tábornagy, a 11. német hadsereg parancsnoka volt, ugyanakkor mindkét hadsereg az AOK (osztrák-magyar hadsereg főparancsnokság) alá volt rendelve. Április végén kezdett felvonulni Mackensen 11. német hadserege Gorlice falu mögött. Bár magát az áttörést a 11. német hadsereg készült végrehajtani, ennek mégis jelentős magyar vonatkozásai voltak. A hadsereg harcrendjének a közepén, az áttörés centrumában támadott a VI. hadtest, amelyet a galíciai 12. közös hadosztály és a kassai 39. honvéd hadosztály alkotott. Április végéig a csapatok felvették a támadó csoportosítást. A 39. hadosztály eddigi 20 kilométeres arcvonalát 5 kilométerre húzták össze. Jobbszárnyon a 77. dandár (munkácsi 11. honvéd gyalogezred, a kassai 9. honvéd gyalogezred), balszárnyon a 78. dandár (jobbról a miskolci 10., balról a besztercebányai 16. honvéd gyalogezred). A honvédek előtt, egy kis patak mögött 30-50 méter magas, hosszú gerincen húzódott az orosz vonal. Balszárnyunkkal szemben a Stankowka magaslat emelkedett, amelyről oldalazó tüzet zúdíthatott az orosz gyalogság a pataknál levő domboldalra, ahol honvédeinknek rohamozniuk kellett. Jobbszárnyunk előtt a Wiatowka magaslat emelkedett az orosz első vonal mögött, rajta az oroszok által jól megerődített második védelmi vonal. Május 2-án hajnalban a csapatok harccal előretörtek a rohamtávolságig, leküzdve az oroszok által kiépített és védett fedező zónát. Délelőtt 10 órakor Gorlicétől északnyugatra, rendkívül erős tüzérségi előkészítés után betörtek a szívósan védekező oroszok első vonalába. Az oldalról jövő ellenséges tüzérségi tűzben és a géppuskák kereszttüzében a támadás csak nehezen haladt előre. Csak a délutáni órákban sikerült a hadosztályoknak az orosz főellenállási vonalba betörniük. A sötétség beállta előtt indították honvédeink az utolsó rohamot az orosz védelem utolsó vonala ellen. A szomszédos csapatokkal együtt ezt is áttörték, az ellenséget menekülésre kényszeríttették.

Május3-tól május15-ig üldözték az ellenséget, mikor is Przemysltől északra, Jaslovnál elérték a Visztula folyót, ahol az oroszok újabb ellenállást kíséreltek meg. A 39. honvéd hadosztályt másnap kivonták az arcvonalból és Jaroslavban gyülekeztették. Feltöltés és pihenő helyett azonban ismét támadásra kaptak parancsot. Azt a feladatot szabták a kassai honvédeknek, hogy a San mentén megállt és védelemre berendezkedett ellenséget Jaroslavtól keletre támadják meg és erőszakolják ki a San folyón való átkelést. A honvédek rohamai meghozták sikert, mert másnap, május17-én az ellenség ellenállása megtört. Ezt követően a hadosztály a San keleti partján 8 napos küzdelemben 15-20 kilométer-t jutott előre, majd május28-tól június12-ig (14 napig) állta az oroszok heves támadásait, míg ismét támadásba lendült és ismét visszavonulásra kényszeríttette az orosz csapatokat.

A hadosztály a lezajlott harcok alatt létszámának 50%-át elveszítette. Június22-én már csak 2275 puskával rendelkezett. A nagy veszteségek és a teljes fizikai kimerültség miatt a hadosztályt kivonták. A központi hatalmak csapatai tehát az ellenséges állások áttörésének harcászati sikerét május közepéig hadműveleti sikerré fejlesztették, mintegy 150 kilométerrel szorítva vissza a 3. orosz hadsereget. A támadás július közepétől kiszélesedett a keleti arcvonalon. Mackensen galíciai csoportját még egy hadsereggel erősítették meg (Bug-Armee) és északkeleti irányba, Breszt-Litovszk felé indították. Kelet-Poroszországból déli irányba a 8. és 12. német hadsereg indult. A 9. német hadsereg nyugat-keleti irányban Varsó felé támadott. Július7-én elfoglalták Lublint, augusztus1-jén Chelm-t, 4-én Ivangorodot, augusztus5-én Varsót, majd augusztus vége felé a teljes kongresszusi Lengyelország, 26-án pedig Breszt-Litovszk is a kezükbe került. A Kelet-Poroszországból északi és keleti irányba támadó német erők elfoglalták Kurlandot és Litvániát. A déli szárnyon támadó osztrák-magyar erők pedig visszafoglalták majdnem egész Kelet-Galíciát.

Az Oroszország elleni négyhónapos (május-augusztus) hadjárat alatt a központi hatalmak a háború alatti legnagyobb katonai sikerüket érték el. Ennek ellenére a hadjárat eredeti célját nem teljesítette, mert nem sikerült az orosz erőket bekeríteni és megsemmisíteni, vagy Oroszországot tartós békére kényszeríteni. Így a keleti hadszíntéren lekötött erők felszabadítása nem valósult meg. Az oroszok most már rövidebb arcvonalon (Riga—Dünaburg—Baranovicsi—Pinszk—Dubno—Tarnopol—Csernovitz) készen álltak a háború folytatására és hallani sem akartak külön békéről. A Monarchia számára morális szempontból rendkívül fontos volt a siker. Felszabadultak a korábbi kudarcok, okozta nyomás alól. Külpolitikai hozadéka is volt a győzelemnek, hiszen Bulgária csatlakozott a központi hatalmakhoz és Románia egyelőre megtartotta semlegességét. Olaszország viszont felmondta függetlenségét, bízva a Gallipolli félszigeten partra tett angol-francia csapatok sikerében.

Olaszország hadbalépése

Olaszország még 1882-ben csatlakozott a kettős szövetséghez, így létrehozva a hármas szövetséget (Németország, Osztrák—Magyar Monarchia, Olaszország). Amint egyre jobban körvonalazódott az antant ereje, Olaszország úgy hidegült el volt szövetségeseitől. Még a háború megkezdése előtt, 1914. augusztus3-án kivonta magát szövetségesi kötelezettségei alól és semlegességi nyilatkozatot tett. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy kedvező alkalomra vár és a monarchia ellen katonailag is fel fog lépni. Az antant koalíció a háború megkezdése óta arra törekedett, hogy Olaszországot a maga oldalára állítsa, a központi hatalmak viszont további semlegességét szerették volna elérni. A volt szövetséges területi igényei a Monarchia Galíciai vereségeivel egyenes arányban nőttek és a teljesíthetetlen követelések miatt végleg zátonyra futottak. Olaszország a tengerszorosok elleni angol-francia partraszállási akció megkezdésével elérkezettnek látta az időt a nyílt szakításra, hiszen a Monarchia erői egészében le voltak kötve Oroszországban, így viszonylag kisebb erőfeszítéssel részt vehet az antant teljes győzelmében. Az antant és Olaszország közötti tárgyalások április26-án megállapodás aláírásával értek véget. A „londoni egyezmény” értelmében Olaszország kötelezettséget vállalt arra, hogy egy hónapon belül „teljes erővel” belép a háborúba. Ennek fejében az angol, a francia és az orosz kormány elismerte Olaszország jogát egész Dél-Tirolra a Brennerig, Triesztre és környékére, Goríziára, egész Isztriára a körülötte fekvő szigetekkel együtt, Dalmácia túlnyomó északi részére és a dalmát szigetekre. Az egyezmény elismerte Olaszország protektorátusát is Albánia felett. Ugyancsak ígéretet kapott arra nézve, hogy részesülni fog Törökország felosztásában, ha erre sor kerül. A paktummal ötven millió fontos kölcsönt kapott Olaszország Angliától.

Május3-án az olasz kormány felmondta a hármas szövetséget. Az Osztrák—Magyar Monarchia ekkor hajlandónak mutatkozott az olasz kormány túlzott igényeit is kielégíteni. Május9-én kedvező ajánlattal fordult az olasz kormányhoz, de Olaszország ekkor már hajthatatlan volt. Május23-án az olasz kormány hadat üzent a Monarchiának. Németországgal csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg, a hadüzenetre több mint egy év múlva, csak 1916 augusztusában került sor.

Az olasz hadsereg támadó hadműveletei elsősorban az Isonzó folyó mellékére és tovább kelet felé irányultak, mivel ebben az irányban feküdtek azok a területek, amelyeket Olaszország magának követelt. Ez jelentette a hadműveletek fő irányát. A másik irány Tolbachba a Dráva forrásvidékéhez vezetett, ahol az osztrák-magyar utánpótlást szállító vasútvonal haladt. A harmadik irány Trieszt elfoglalását célozta. Az Osztrák—Magyar Monarchia megfelelő erők hiányában csak a védelemre szorítkozhatott. A hadüzenetet követően az olasz csapatok azonban csak igen lassan és óvatosan vonultak fel, így az első nagyobb összeütközésre csak június utolsó harmadában került sor. Ez adott lehetőséget a Monarchiának arra, hogy a sebtében átvezényelt csapatokkal már felkészülten várja az első olasz támadást. A 850 000 főt számláló olasz hadsereg kezdeti sikerei hamar semmivé lettek. Bár június22-ig elérte, s át is lépte az Isonzó alsó folyását, de a közben keletről ideirányított 5. hadsereggel és a Balkánról érkező két hadtesttel a Monarchia védelmi állása már kiépült. Az Isonzó hosszában, Karfreit környékén, Görz körül és Plávánál igen heves, gyakori kézitusával tarkított harcokban az olaszok jelentős veszteségeket szenvedtek. A döntést kierőszakolni akaró nagy ütközetek az úgynevezett „Isonzó csaták” voltak, amelyek közül 1915-ben négy zajlott le. Az első június23-ától július7-ig, a második július18-tól 30-ig, a harmadik október18-tól 31-ig és végül a negyedik november10-től december14-ig. Az olasz hadsereg mindenképpen ki akarta erőszakolni az áttörést Görz és a tengerpart között a Doberdo-fennsíkon. Itt alakult ki a legöldöklőbb küzdelem, Az olasz hadvezetés úgy tervezte, hogy az Isonzó-vonal áttörése után két irányba támad. Egyrészt dél felé (Trieszt, Isztria), másrészt észak felé (Dráva) bontakoztatja ki a támadást.

A Monarchia — az olaszokénál gyengébb erőkkel — súlyos harcokban meg tudta akadályozni az áttörést. Az év végére azonban a keleti arcvonalról átszállított erőkkel már fölényesen verték vissza az olasz támadásokat. A kezdetben, számszerű fölényben lévő olasz hadsereg sikertelenségének első sorban a nehéztüzérség és a lőszer hiánya volt az oka. Így a támadásokat nem készítette elő megfelelően a tüzérség, a sértetlen védőárkok előtt még a túlerejű roham is hamar összeomlott. A már jelentős harci tapasztalatokkal rendelkező osztrák-magyar egységek jó és biztonságos tábori erődítéseket építettek ki és a gyalogság és tüzérség közötti együttműködés is sikeresebb volt, mint az olaszoknál. 1915 végén a Monarchiának már 800 ezer főnyi hadereje tartózkodott az olasz arcvonalon, ami az erőegyensúlyt biztosította.

A honvéd alakulatok közül a 20. honvéd gyaloghadosztály került először az olasz arcvonalra. Május27-én érkeztek meg az első szállítmányok az orosz arcvonalról. Június5-ig Rohr altábornagy hadseregcsoportjának tartalékát képezték. Ekkor Flitschen át az Isonzó felső völgyében az 50. és 92. közös hadosztályok közé vonták előre. Június6-án foglalta el kiutalt védelmi körletét a Krn hegytömbön. Nagyon nehéz körülmények között harcoltak július3-ig. Ekkor zajlott az első Isonzó-csata az Isonzó torkolatánál. A hadosztályt ekkor kivonták az arcvonalból és a legveszélyeztetettebb helyre, a Doberdó fennsíkra szállították. A St. Michele hegyen küzdötték végig a második, majd harmadik Isonzó-csatát. Ezalatt a hadosztály olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy az arcvonalból ki kellett vonni és tartalékba került. Pihenője alatt kötelékeit rendezte és a beérkezett pótlásokkal, kiegészítette. A negyedik Isonzó-csatában nem vett részt, csak az utolsó napokban, december25-én vonták előre, ahol a tűzvonalban régi állásait vette vissza.

Szerbia megszállása

Bulgáriára kedvező hatást gyakorolt a Gallipolli-félszigeten partra szállt angol-francia csapatok kudarca, valamint a központi hatalmak Oroszországban elért sikere. Bulgária már júniusban, a gorlicei áttörés után felajánlotta a központi hatalmaknak az együttműködést egy Szerbia elleni katonai akcióban. A Szerbia elleni hadjárat a gallipolli antant partraszállás után elkerülhetetlenné vált. Ahhoz, hogy Törökország tartani tudja magát, szükség volt a közvetlen összeköttetésére a lőszer szállításához. A bolgár-török ellentét rendezése után, 1915. szeptember26-án Plessben írták alá azt a megállapodást, mely szerint az aláírást követő 30. napon 6 német és 6 osztrák-magyar hadosztály indít hadműveleteket Szerbia ellen, a 35. napon pedig 4 bolgár hadosztály indul harcba. A hadjárat költségeire Bulgária 200 millió márka kölcsönt kapott. Abban is megállapodtak, hogy Mackensen vezérezredes lesz az egész művelet irányítója. Görögország és Románia ellenséges magatartására, valamint az antant csapatok Szalonikiben történt partraszállására való tekintettel Mackensen a csapatokat az alábbiak szerint csoportosította:

¾     a Drina középső folyásánál, Visegrád környékén egy osztrák-magyar hadosztály,

¾     a Drina torkolatánál egy osztrák-magyar dandár;

¾     a Száva és a Duna hosszában a 3. osztrák-magyar hadsereg (7 hadosztály) a 11. német hadsereg (10 hadosztály), később csatlakozott még egy hadtest az „Alpen-korps” is;

¾     a szerb-bolgár határon az 1. bolgár hadsereg (4 hadosztály);

¾     a 2. bolgár hadsereg (3 hadosztály) Küstandil körül kettős feladattal: egyrészt elállni a szerbek útját Szaloniki felé, másrészt megakadályozni a Szalonikinél partraszállt antant erők előnyomulását észak felé a Vardor völgyében.

A szerb hadvezetés az 1914-ben elszenvedett veszteségek után átszervezte az ország haderejét és hadikészleteit is, részben feltöltötte. Négy hadseregbe szervezve összesen 250 ezer katona állt készenlétben a végső összecsapásra. Két hadsereg a Vardar völgyében vonult fel Bulgária ellen, a másik két hadsereg pedig a Duna és a Száva mentén foglalt védőállást. Komoly reményeket fűztek a Szalonikiben szeptember6-án partra tett antant erőkhöz (5 hadosztály), akik a Vardar völgyében előnyomulva kívántak a szerbeknek segítséget nyújtani.

A hadműveleteket Mackensen csapatai kezdték meg október7—11. között, átkelve a Drinán, Száván és a Dunán. Rövid idő alatt áttörték a szerbek fő védelmi vonalát, és dél felé szorították őket. Közben az 1. bolgár hadsereg is visszaszorította a vele szemben álló szerb erőket, de mivel hadseregének bal szárnyát nem terjesztette ki eléggé déli irányban, a szerb hadsereg egy része Pristina felé kisiklott a szövetségesek gyűrűjéből. Az antant hadosztályok elkéstek és őket is, visszaszorították a bolgárok Görögország határai mögé. A nagy túlerőben lévő központi hatalmak hadseregei két hónap alatt megszállták egész Szerbiát. A katonák számarányát is felülmúlta a tüzérségben mutatkozó fölény. A harcok során közel 100 ezer szerb katona esett el, vagy semmisült meg. A szerb haderő gyűrűből kicsúszott maradványait a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A Monarchia 1916 elején elfoglalta Montenegrót és Albánia túlnyomó részét is.

Az 1915-ös év tapasztalatai

Olaszországnak az antanthoz való csatlakozása az antant diplomáciai győzelmét jelentette a központi hatalmak felett, növelte az antant erőit és szűkebbre vonta a gyűrűt Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia körül. Ezt azonban a központi hatalmak Bulgária megnyerésével, a szerb hadsereg szétverésével és a Dardanellák-hídfő felszámolásával kiegyensúlyozták. Oroszország 1915-ben vereséget szenvedett ugyan, de Németország nem tudta különbéke megkötésére kényszeríteni és a keleti arcvonal ezentúl is ugyanakkora erőket köt le, mint eddig. Az a tény, hogy 1915-ben a háború súlypontja a nyugati arcvonalról a keletire tolódott át és hogy az orosz hadsereg fogta fel a központi hatalmak minden csapását, lehetővé tette Franciaország és Anglia részére, hogy mozgósítsa és újjászervezze hadiiparát és hadseregét a lehető legjobban, kiképezze, felszerelje és így megteremtse az 1916. évi hadműveletek alapjait.