A HADMŰVÉSZET FELŐDÉSE A FRANCIA FORRADALOMTÓL

A XIX. SDZÁZAD VÉGÉIG

A kapitalista termelési viszonyok a feudalizmus keretei között alakultak ki, de általánosan csak a polgári forradalmak győzelme után váltak uralkodóvá. A fejlődést az angol polgári forradalomtól (1640) a XIX század végéig tartó szabad versenyes (klasszikus), illetve az azt követő és napjainkig jellemző monopolkapitalizmus nagy korszakaira oszthatjuk. A kapitalizmus megszilárdulása elősegítette a termelőerők rohamos fejlődését, és átalakította a társadalom egész struktúráját. Mindez gyökeres változást eredményezett a haderő szervezésében, és a hadviselés módjában. A kapitalista termelési viszonyok az egyes országokban, különböző időszakokban és minőségben bontakoztak ki, így a hadügyre és a hadsere gyakorolt hatásuk is eltérő módon jelentkezett.

Hadművészet a Francia Köztársaság háborúiban.

A nagy francia forradalom győzelme (1789) után Európa vezető feudális hatalmai 1791-ben szövetségre léptek és hadat üzentek Franciaországnak. A nemzetgyűlés Veszélyben a haza! C. kiáltványban – még önkéntes alapon- fegyverbe hívta a polgárokat. A hadsereg létszámának növelése érdekében- az emberiség történetében először- a Konvent 1793-ban rendeletet hozott az általános hadkötelezettségről. Ennek értelmében a fiatal férfiak 18-25 évig a hadseregbe az, az idősebbeket a fegyvergyártó műhelyekbe irányították. Hatásaként a Konvent 1794 tavaszán már hétszázezer katona fölött rendelkezett. Ilyen tömegű hadsereg a megelőző korokban nem létezett. A forradalmi hadsereg harcászati alapegysége a zászlóalj lett. Ezeket ezredekbe (fél dandárokba), az ezredeket pedig hadosztályokba vonták össze. Ez volt az első olyan magasabb egység, amelyben a fegyvernemek és szakcsapatok szervezetileg is egy kötelékbe tartoztak. Összesen tizennégy hadsereget állítottak fel, egyenként 4-5 hadosztályból. A forradalom azonban nem csak a hadseregszervezésben hozott újat, hanem a hadászat és a harcászat terén is. A z olyan tömeghadsereg, mint amilyennel a forradalom rendelkezett, nem alapozhatta hadművészetét az utánpótlási bázisokra és a kordonhadászat metodizmusára. Szabállyá tették, hogy a háború táplálja a háborút és bevezették a rekvirálást a hadsereg által megszállt területeken. Ezek az intézkedések a hadsereget- nagy tömege ellenére is- hallatlanul mozgékonnyá tették. Új hadászati elvként jelent meg a döntő ütközetek keresése, az ellenség erőinek megosztására és élőereje részenkénti megsemmisítésére való törekvés, mert ebben látták a győzelem biztosítékát. Ennek érdekében saját erőiket a főirányban összpontosították Ez a felfogás szükségszerűen következett abból, hogy az új hadsereg összetétele és szelleme merőben más volt, mint a zsoldoshadseregeké. Az új harcászat kialakulásának okai közül különösen kettőt kell kiemelnünk. Az egyik, hogy a forradalom által létrehozott nagy tömeghadsereget lehetetlen volt a rendelkezésre álló rövid idő alatt a vonalharcászat szigorúan kötött alaki mozgásaira megtanítani. Az is előfordult, hogy az újoncok a fegyverek kezelését az arcvonalra való menet közben tanulták meg. Így a legegyszerűbb harcrendet kellett választaniuk. A másik ok: nem kellett félni, hogy az alakzatból kilépett katonák megszöknek. E hadsereg fegyelme, forradalmi fegyelem volt, amely akkor is harcra késztette a katonát, ha egyedül maradt. Az új körülményeknek legjobban megfelelő formát az oszlopalakzatban találták meg. Az új harcrend a jemappesí ütközetben jelent meg először, amelyet 1792. január 6-án, az osztrák hadsereggel vívtak. Az osztrákok a hagyományos vonalalakzatot vették fel, s védelemre rendezkedtek be. A francia hadsereg viszont zászlóaljoszlopokban állt fel, és így kezdte a támadást, amelynek első soraiból az osztrák tüzérség erős tüzének hatására rajláncok váltak ki, amelyek tüzükkel biztosították a szuronyrohamba átmenő zászlóaljoszlopokat. A zászlóaljoszlopok a rajláncok és a tüzérség támogatásával viszonylag könnyen áttörték az osztrákok vonalait, s az ellenséget megfutamították. A sikert a tűzzel támogatott szuronyroham, a zászlóaljoszlopok és rajláncok együttműködése hozta meg. Az új harcászatban nagy szerep jutott a tartalékoknak. A sakktáblaszerűen támadó zászlóaljoszlopok szinte mindegyike tartalék volt, amely hátulról táplálta a harcot. Fejlődött a többi fegyvernem harcászata is. A tüzérség számszerű növekedése lehetővé tette a tartalékképzést. A tüzérséget a rajláncok támogatására, a zászlóaljoszlopok rohamának előkészítésére használták. Általános jelenséggé vált a tűz tömeges alkalmazása a szükséges irányokban.

Napóleon hadművészete.

A polgári forradalom hadművészeti újításai a napóleoni háborúkban emelkedtek magasabb szintre. Napóleon (1769-1821) érdeme abban van, hogy felismerte a hadászatban és harcászatban a forradalom által felszínre hozott új elemeket, azokat sikeresen alkalmazta, és tovább fejlesztette. Napóleon a hadtörténelmet a katonai gondolkodás forrásának tekintette. Véleménye szerint a harcászatot, a műszaki és tüzérségi tudományokat tankönyvek segítségével ugyanúgy meg lehet tanulni, mint a mértant, de magas fokú hadászati ismereteket csak a nagy hadvezérek háborúinak és ütközeteinek tanulmányozása révén sajátíthatók el. A hadkiegészítés rendszerében megtartotta az általános hadkötelezettséget, évente 80-100 ezer újoncot képeztek ki. A szolgálati idő 5 év volt, így egy időben félmillió katona állt fegyverben. Nagy figyelmet fordított a fegyvernemek közötti helyes arányok fenntartására. Minden 1000 gyalogosra négy löveget és 250 lovast számolt. Tovább fejlesztette a hadsereg szervezeti kereteit is. A hadosztályt alkalmassá tette egynapi önálló harctevékenységre. Az új alapokon szervezett hadtestek 2-5 hadosztályból álltak, létszámuk 30-40 ezer fő lehetett. A hadtest már három napig volt képes önállóan harcolni. A lovasságot nehéz és könnyű típusra osztotta, szervezeti felépítését a gyalogságéhoz hasonlóan alakította ki. Napóleon a lovasságot egyaránt alkalmazta hadászati és harcászati feladatok megoldására. Tevékenységük fő formái a menetbiztosítás, a főcsapásban való részvétel, a megkerülés, az átkarolás és az üldözés voltak. Egységes állományú állandó tüzéralegységeket hozott létre. Űrméret szerint egységesítette a lövegeket. A hadsereg egyik erőssége volt a gárda, állományát a továbbszolgáló veterán katonákból válogatták ki, harcba vetésükre csak a legnehezebb körülmények között kerülhetett sor. A francia hadsereget a jó harckiképzés és a szigorú fegyelem jellemezték. A gyalogságot egyaránt kiképezték rajláncban, vonalban és oszlopban való tevékenységre. Napóleon nagy gondot fordított a csapatok erkölcsi szellemének kialakítására és erősítésére. Kitüntetéseket alapított, és lehetővé tette, hogy az arra érdemesek a legmagasabb rendfokozatot is elérjék. Az volt a véleménye, hogy a fegyelemnek a katonák becsületére és öntudatára kell épülnie és nem a testi fenyítésre. Az ellátásban is újat hozott. Minden hadosztályban ellátózászlóaljat (vonatot) rendszeresített 120 szekérrel. A katonáknál négynapi kétszersült volt. A hadtestnek egy hónapra elegendő élelmiszerrel kellett rendelkeznie, melyet akkor oszthattak ki, ha nem volt lehetőség rekvirálni. Mindez jelentősen megnövelte a sereg mozgékonyságát. Napóleon a vezetés tekintetében a szigorú központosítás elvét valósította meg. Hadtestparancsnokai elgondolásainak és döntéseinek végrehajtói voltak. A törzsbe beosztott tisztektől azt követelte, hogy ismerjék a térképet, tudjanak szemrevételezni, és ellenőrizzék parancsainak végrehajtását.

Napóleon a francia nagyburzsoázia nagyhatalmi törekvéseinek volt megtestesítője. E célnak rendelte alá hadászatát. Olyan hadvezetési szabályokat, elveket igyekezett felállítani, amelyek lehetővé tették több százezer fős sereg alkalmazását. A napóleoni hadászat legfontosabb jellemzői: a gyors, bátor, lendületes határozott támadás; az erők, eszközök összpontosítása a főirányban, erőfölény kialakítása és az ellenség főerőinek megsemmisítése egy-két döntő csatában; törekvés az ellenséges koalíció tagjainak egyenkénti megsemmisítésére; a háború átvitele az ellenség területére. Ekkor vált uralkodóvá a döntő csata gyakorlata, melyet a főerők viszonylag kis területen rövid ideig tartó küzdelemben vívtak a győzelemért. Napóleon hadjáratait hosszan tartó, több útvonalon végrehajtott menetek és az azt követő döntő csaták jellemezték. A hadtestek önálló menetvonalon közelítették meg az ellenséget, és egy időben érkeztek a csata színhelyére. A külön menetelni együtt harcolni jelszó fejezi ki legjobban ezt a törekvést. A csata általában 5-10km széles, 4-7km mély területen zajlott le. A katonai szakértők egy része Napóleon hadászatát ponthadászatnak nevezte. E határozott célratörő hadászati elveknek alakultak Napóleon harcászati elvei is. Az ellenség élőerejének megsemmisítésére irányuló törekvésnek az oszlopharcászat felelt meg leginkább, mert csata közben is állandóan lehetett növelni az erőkifejtést. Az oszlopok rohamát a rajláncok lövészei, és a tüzérségi tűz támogatta. Az új harcrend előnye volt a vonalalakzattal szemben, hogy jó lehetőséget adott a terep kihasználására. A csapatok nagyrészt szétszórtan falvakban, erdőkben, dombok mögött rejtve helyezkedtek el, és a döntő pillanatban váratlanul törtek előre. Napóleon hadosztályainak harcrendje a gyalogzászlóaljak és lovasezredek 2-3 lépcsőben felsorakozott oszlopaiból állt. A zászlóaljoszlopok előtt 150m-re a lövészláncok helyezkedtek el. A tüzérséget leggyakrabban a harcrend előtt vagy a zászlóaljak közötti térközben, illetve a szárnyakon állították fel, ahonnan a legnagyobb tűzhatását tudták kifejteni. A fegyveres küzdelem főformája a csata volt. Ezek zöme egy napig (4-6 óra) tartott. A kor tűzfegyvereinek hatása még mindig igen gyenge volt, távolabb láttak, mint ameddig lőttek. A felek a harcmezőn figyelemmel kísérték egymás csapatainak mozgását, csatarendbe állítását, de nem tudtak egymásra tüzelni, azaz nem zavarták egymást a felvonulásban, a felállásban. A csapás főerejét a katonatömegek képezték. A siker tehát az emberi izomerőre, a közelharcra épült, amit a katonatömegek zárt, mély oszlopai biztosítottak.

A francia nagyburzsoázia nagyhatalmi törekvése kiváltotta a környező államok ellenállását. Ezért Napóleon szinte állandóan háborúzott. Az 1805. évi hadjáratban a napóleoni hadászat jellemzői jól kidomborodtak. 1805-ben a már hadtestekbe szervezett 200 ezer főnnyi francia sereg Würzburg és Strasbourg között kb 200km szélességben hat menetvonalon kezdte meg az előre nyomulást, hat hadtest menetelt egy lekötő tevékenységet folytatott. A hét hadtest egymással együttműködve, önálló irányokban menetelt azzal a feladattal, hogy 250-300km-es előretöréssel jussanak ki az Ulmnál összpontosított osztrák hadsereg hátába. A hadtestek az egymás közötti hézagot fokozatosan csökkentve, október 6-ára mintegy 70km széles arcvonalon- az osztrákokat megkerülve, a felmentőket elzárva- kijutottak a megjelölt terepszakaszra. A csapáshoz október 10-én négy hadtest bontakozott szét 15km-es szélességben. A megkerülő manőver következtében sikerült az osztrák főerőket teljesen körülzárni és fegyverletételre kényszeríteni. A napóleoni hadsereg harcászatára jellemző az 1805. december 2-án Austerlitz mellett lezajlott csata, ahol a francia hadsereg az osztrák-orosz szövetségesekkel ütközött meg. A szövetségesek létszáma 86 ezer, a franciáké 76 ezer fő volt. A koalíciós hadvezetés azt tervezte, hogy a francia csapatok közepét és bal szárnyát lekötve, főerőikkel a saját balszárnyon megkerülik Napóleon csatarendjét, és így semmisítik meg azt. A csata megvívásához a franciák rajláncban, illetve oszlopban, míg a szövetségesek vonalalakzatban álltak fel. Ez utóbbiaknak az a számítása, hogy Napóleon védekezni fog, nem vált be. A francia sereg balszárnya támadásba ment át és sikereket ért el. A szövetségeseknek a franciák jobb szárnya ellen megindított nagy erejű támadása tért nyert. Ekkor Napóleon erőinek egy jelentékeny részével oldalba támadta a jobb szárnyat, fenyegető ellenséget, s ezzel a manőverrel lényegében biztosította is a győzelmet.

A XVIII. Század második felében, a hadtudomány Oroszországban is gyorsan fejlődött. Az orosz hadsereg létszámban, fegyverzetben, szervezetben és harceljárásban azonos szintre emelkedett a franciával. Ebben Mihail Illarionovics Kutuzovnak (1754-1813), a szuvorovi hadművészet továbbfejlesztőjének voltak jelentős érdemei. Igyekezett feloldani a vonalharcászat merevségeit, változatos harcrendeket alkalmazott, és széleskörűen manőverezett. Mindenkinél jobban hangsúlyozta a tartalékképzés jelentőségét a háborúban. Azt tartotta, hogy az a tábornok, amelyik megőrzi tartalékait legyőzhetetlen. Mesterien értette a védelem és az ellentámadás megszervezését. Ezeknek a változásoknak nagy része volt abban, hogy a Kutuzov vezette orosz hadsereg 1812-ben sikeresen szállhatott szembe a franciákkal. Az ellenség módszeres pusztításával, tervszerű visszavonulással, a partizánharc kibontakoztatásával, a felperzselt föld taktikájával –bár a francia hadsereg, döntő csatát nem vesztett –Napóleont visszavonulásra kényszeríttette. A korábbi büszke hódítókat párhuzamos követéssel a már felégetett területeken kényszeríttette visszavonulni. Az éhínség, a nagy hideg, a sorozatos partizánakciók a francia erők szinte teljes megsemmisüléséhez vezettek.

Katonai elmélet a XIX. század első felében.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk a katonai elmélet általános fejlődésére is hatással voltak. A franciáktól elszenvedett vereségek arra kényszeríttették a feudális államokat, hogy különböző reformokkal képessé tegyék saját hadseregüket a győzelemre. Ausztriában Károly főherceg (1771-1847) irányításával hadügyi reformot hajtottak végre. A toborzás, és az élethosszig tartó katonai szolgálat helyébe a szervezett hadkiegészítés, és 14, később 10 évig tartó szolgálati idő lépett. Az állandó hadsereg pótlására tartalék egységeket szervezett, és a tartalékosokat évente behívták gyakorlatra. E mellett népfelkelő zászlóaljakat is szervezett, amelyekben 18-45 éves korig azokat kötelezték szolgálatra, akiket az állandó hadsereg és a tartalék nem vett igénybe. Ez a rendszer kisebb módosításokkal egészen 1918-ig fennmaradt. A gyalogságnál és a lovasságnál szervezeti módosításokat hajtott végre, 1808-ban áttértek a hadosztályszervezésre. Egy évvel később létre hozták a hadtestet is. Károly főherceg elméleti síkon nem hozott újat, lényegében a napóleoni hadászat elveit és gyakorlatát vallotta.

A porosz hadsereg reformjának alapját Heinrich Dietrich Bülow (1757-1806) rakta le. Célul tűzte ki a francia forradalom katonai újításainak széles körű megismertetését. Híve volt a gyors, manőverező tevékenységnek, de az ellátást továbbra is raktárakra alapozta. Szerinte ami az ágyú lőtávolságán túl történik- az hadászat, ami ezen belül –az harcászat. A sikert az ellenség szárnyaira mért csapással látta megvalósíthatónak.

A svájci Antoine Henri Jomini (1779- 1869), napóleon vezérkari tisztje azzal szerezte legfőbb érdemét, hogy rendszerezte a hadtudományt, lerakta a z alapját a ma is használatos katonai terminológiának. A hadtudományt azonosította a hadművészettel, melyet hat részre –háborús politikára, hadászatra, logisztikára, műszaki művészetre, magasabb és elemi harcászatra –osztott. Magasabb harcászaton az ütközetek kombinációját, és irányítását, az elemi harcászaton pedig a csapatok harcrendbe való felállítását, az alegységek és egyes harcosok ténykedését, irányítását értette. Vizsgálta a háború erkölcsi és politikai oldalát. Általánosította a kor háborúinak tapasztalatait és a hadügy fejlődésének eredményeit. Az első volt, aki megkísérelte kidolgozni a találkozóütközetek elméletét. Ezekkel jelentősen fejlesztette a hadtudományt. Úgy vélte, hogy Napóleon hadművészeti elvei örök érvényűek.

Jomininál lényegesen mélyebb gondolatokat fejtett ki a háború lényegét sok oldalú összefüggésében vizsgáló Calr von Clausewitz (1780-1831) porosz tábornok máig az egyik legnagyobb katonai teoretikus. Jominivel szemben nem csak a hadtudomány rendszerezésére törekedett, hanem megkísérelte, hogy a háború és hadvezetés minden lényeges kérdését beágyazza kora társadalmi, gazdasági és politikai viszonyaiba. Kiindulópontja: „A háború nem egyéb, mint a politika folytatása, más eszközökkel”. A napóleoni háborúk példájából szűrte le és öntötte formába az ún. döntő csata elméletét. A siker érdekében elengedhetetlennek tartotta a főerők egyidejű alkalmazását. Úgy vélte, hogy az erők és eszközök összefogott, egyidejű, meglepő csapásával szét lehet zúzni az esetleg erősebb, de még felkészületlen ellenséget. A hadművészet Clausewitz szerint hadászatból és harcászatból áll, amelyek szorosan összekapcsolódnak, térben és időben összefüggnek, ugyanakkor azonban lényegében két különböző tevékenységet jelentenek. A hadászat (stratégia) és harcászat (taktika) összefüggéseit vizsgálva a harcászat jelentőségét emelte ki. „  Csak nagy harcászati sikerek révén érhetünk el nagy hadászati eredményeket   a harcászati sikereknek döntő fontosságuk van a hadvezetésben.” A hadászat szerepe szerinte az, hogy „előteremti a megvíváshoz szükséges eszközöket, megállapítja a csata helyét, idejét és az erők alkalmazásának irányát, s kihasználja a sikert”. Ugyanakkor a hadászat jelentőségét sohasem tagadta. A támadás és a védelem kérdéseit dialaktikus egységben vizsgálta. Művében jelentős helyet foglalnak el az erkölcsi tényező kérdései, a különleges terepen folytatott támadás és védelem, valamint a folyóvédelem és azok leküzdésének kérdései. A hadművészet legáltalánosabb elemeinek Clausewitz a számszerű fölényt, az erők összpontosítását és a meglepést tartotta, mely zavart, csüggedést idéz elő az ellenség soraiban, és nagymértékben elősegíti a győzelmet. A meglepés két tényezője szerinte a rejtettség és a gyorsaság. Clausewitz máig az egyik legkiválóbb katonai teoretikus, aki jelentős mértékben továbbfejlesztette a hadtudományt, hadművészetet, különösen a háború filozófiáját és a legáltalánosabb elméleti alapjait. Legfőbb érdeme, hogy a történelemben először ő kísérelte meg kidolgozni a háború és a politika összefüggéseit.

Károly főherceg, Bülow, Jomini, Clausewitz mellett Gerhard Scharnhorst (1755-1813) és August Neithardt von Gneisenau (1760-1831) porosz tábornokok, akiknek nevéhez fűződik a porosz vezérkar és katonai akadémia megteremtése, a polgári népfelkelés, a „Landwehr”létrehozása, a tartalékos képzés bevezetése és a katonák testi fenyítésének eltörlése. Az orosz Gyenyisz Vasziljevics Davidov (1784-1839) a partizánháború első kiemelkedő ideológusa is jelentősen hozzájárult a hadtudomány fejlődéséhez.