IV. Károly visszatérési kísérletei

Az uralkodó osztályon belül a legitimisták és a szabad királyválasztók egyre élesebb harcot vívtak saját hatalmi befolyásuk növelése érdekében. A tiszti állományt is erősen megosztotta ez az ellentét, hiszen a Horthy mellett álló „szegediek” és a nyugat-dunántúli legitimisták is készek voltak fellépni a hatalom megszerzése érdekében. Horthy azonban igyekezett megőrizni a hadsereg egységét, úgy a kül-, mint a belpolitikai veszélyek miatt. Azonban áttételesen figyelmeztette a tisztikart, hogy mindenki, aki IV. Károly érdekében agitációt fejt ki, toboroz, vagy szervezkedik, az megszegi a neki tett esküjét és árulónak minősül. Ezt közvetlenül Sréter István tábornok, honvédelmi miniszter, 1920. szeptember15-én kiadott rendelete tartalmazta, hivatkozva az 1920. I. és II. törvénycikkre.

IV. Károly részére az antanthatalmak, tartózkodási helyül, Svájcban jelöltek ki egy tágas, nagy parkkal rendelkező kastélyt, amit a svájci hatóságok tudta nélkül nem hagyhatott el. A király ígéretet tett arra is, hogy távol marad a politikai propagandától. és nem tesz olyan lépéseket, amelyek ellenkeznek a győztes hatalmak érdekeivel. Mégis 1921. március26-án este 10 óra tájban a király Codó Vilmos névre kiállított hamis útlevéllel Szombathelyre érkezett. Károly meglepő visszatérése megdöbbenést váltott ki Horthy körében, de a kisantant politikai és katonai apparátusa is mozgásba lendült. Már másnap a jugoszlávok öt gyalog- és egy lovashadosztályt vonultattak fel a határra és a csehek is hasonló előkészületeket tettek. Egyértelműen kinyilvánították, ha Károly Magyarországon marad, közös katonai akciót indítanak. A Nagykövetek Tanácsa április1-jén nyújtotta át azt a memorandumot Magyarországnak, amelyben jelezték a várható következményeket, amennyiben a restauráció megvalósul. Károly Horthyval történt megbeszélése után, ahol a kormányzó kérte a királyt hagyja el az országot, mérlegelve a kialakult helyzetet visszautazott Szombathelyre.

Még az események közben Rőder Vilmos ezredes a Honvédelmi Minisztérium VI-1. (hadműveleti) osztályának vezetője folyamatosan jelezte a kisantant erősödő katonai előkészületeit. Felhívta a figyelmet arra is, hogy minél tovább marad a király az országban, ezek az előkészületek egyre előbbre juthatnak. Ezzel szemben „a magyar vezetés részéről semmi előkészület nem történt, de nem is történhetett, mert ez a kormány és kormányzó eddigi hivatalos állásfoglalásának és a király eltávozási szándékának megcáfolását jelentené.” Ezzel párhuzamosan a határ menti magyar alakulatok komoly veszélybe kerülhetnek, hiszen minden előkészület nélkül szembe kerülhetnek a benyomuló jól felkészült kisantant csapatokkal.

Horthy március31-én távirón közzétette hadparancsát, amely a következőket tartalmazta: „Amikor Magyarország kormányzását átvettem, az volt a szilárd szándékom, hogy olyan sokáig maradjak a kormányzó posztján, amíg ezt az ország érdeke megköveteli. Harcunk létünkért és belső konszolidációnkért még nem fejeződött be. Egy erőszakos hirtelen váltás a kormányzás területén a nemzet fennmaradását fenyegetné. Ezért a legutóbbi napok eseményeinek ellenére tartottam magamat döntésemhez, és hazám létérdekében kitartottam helyemen.

A Nemzeti Hadsereg ezekben, a nehéz napokban elvárásainknak megfelelően egységesen és hűségesen megtartotta nekem tett esküjét. Szívem teljes melegével mondok köszönetet a vezetőknek, a tiszteknek, az altiszteknek és a katonáknak. Bizakodva nézek a jövőbe, mert a hadsereg kipróbált fegyelme, egysége, szelleme a legjobb fegyver arra, hogy hazánk a belső megerősödés útján feltartóztathatatlanul menjen tovább, a világ nemzetei között elfoglalja helyét, amit ezeréves múltjával és jelenével megszolgált.” A Magyar Távirati Iroda március30-án tette közzé az előző napok történteket. A Károly által a nemzethez intézett „Kiáltványt” is csak április7-én hozták nyilvánosságra, pedig az már 2-án megfogalmazásra került. A király mondatai rámutattak a visszatérés konkrét szándékára, az indokokra és a kialakult helyzetre. A „Kiáltvány” befejező gondolatai a következők voltak: „...Minthogy azonban meggyőződtem arról, hogy apostoli királyi uralkodói jogköröm elfoglalása most nehéz és elviselhetetlen megpróbáltatásoknak tenné ki a nemzetet, ezt pedig lelkiismeretemmel össze nem egyeztethetem, ismét távozom, de távol a magyar nemzettől is minden erőmet és minden időmet, ha kell, véremet is hazámnak akarom szentelni, melytől elszakadni, melyhez hűtlenné válni sohasem fogok”. A Horthy az előbb említett Hadparancsában közvetlenül a Nemzeti Hadsereg vezetőinek, tisztjeinek, altisztjeinek és legénységének mondott köszönetet.IV. Károly április5-én az antant kíséretében elhagyta az országot és visszatért Svájcba.

A király távozása után azonban nem nyugodtak meg a belső viszonyok, a legitimista szervezkedés a továbbiakban sem szűnt meg, sőt erősödött. Ez szinte már nyíltan működött, mégis, semmilyen beavatkozás nem történt ennek letörésére, megállítására. A politikai és katonai vezetés együttesen úgy ítélte meg, hogy a helyőrségek zömének tisztikara kormány hű, így egy esetleges újabb visszatérési kísérletnek nem lehet meg a katonai támasza.

A kormány és a hadsereg az ősz elején azonban már a Nyugat-Dunántúlra figyelt. A trianoni szerződés ratifikálásáig, 1921. július26-ig, ki kellett üríteni a főként osztrák lakta területeket és Sopron környékét. Ennek végrehajtását azonban a magyarok, a jugoszláv csapatok Pécsről és Baranyából való kivonásához kötötték. Augusztusban meg is kezdődött a jugoszlávok kivonulása, így Burgenland kiürítését sem halogathatták. Ezután a magyar alakulatok kivonására is sor került, és csak a rendfenntartásra kijelölt Ostenburg különítmény maradt a helyén. A Prónay Pál vezette különítmények kihasználva a helyzetet bevonultak Burgenlandba és ott 1921. október4-én Lajta bánság néven önálló tartományt hoztak létre. Prónay emlékirataiban így emlékszik az eseményekre: „...Most azután nem lehet késlekedni ezen, halálra szánt magyar földnek az anyaország részére való megmentésével. Ezért, miként azt már előzőleg terveztük nyomban a kiürítés után, tehát október4-én kikiáltattam függetlenségét, és proklamáltattam Lajta bánság megalakulását”.

A kormány igyekezett kihasználni a helyzetet, és a különítmények kivonását engedményekhez kívánta kötni. Végül olasz nyomásra a magyar és az osztrák fél Velencében tárgyalásokat kezdett október11-én a területekkel kapcsolatban. Ennek eredményeként Magyarország kivonta csapatait a burgenlandi területekről, de Sopron hovatartozásának ügyét népszavazásra bízták. A szavazás decemberben történt meg, ahol Sopron és környéke Magyarország mellett döntött.

A nyugat-magyarországi események, pontosabban az ott lévő főleg katonai erőkben rejlő lehetőségek, IV. Károlyt arra sarkalták, hogy ismételten kísérletet tegyen a trón visszaszerzésére. Ezt tanácsadói is támogatták, így a király október20-án éjjel Svájcból repülőgéppel érkezett Dénesfára, Cziráky József gróf birtokára. Az események ezután felgyorsultak. A király már másnap a soproni laktanyába ment, ahol a jól felkészített helyőrség hűség esküt tett mellette. Az uralkodó azonnal kijelölte kormányát is. A miniszterelnök Rakovszky István, a külügyminiszter Andrássy Gyula, a pénzügyminiszter Gratz Gusztáv, a honvédelmi miniszter pedig Lehár Antal lett. Ezzel párhuzamosan Ostenburgot ezredessé, Lehárt és Sigray Antalt tábornokká léptette elő. A király, terve megvalósításában, számíthatott az Ostenburg zászlóalj erőire, a csatlakozott katonai erőre és a legitimista felkelőkre. Az első napokban a „Királyi Gárdavadászezred” elnevezésű alakulat kb. 1 500 főből állt, de Károly, előzetes tapogatózás alapján, számíthatott még más helyőrségek katonai alakulatainak támogatására is. A szombathelyi katonai körlet csapataival együtt október22-én négy, katonákkal megrakott szerelvény indult el Győr felé. Azon elgondolás, hogy a király visszatérését egészen Budapestre történő bevonulásáig titokban kell tartani, eleve halálra volt ítélve. Az S.H.S. (Szerb-Horváth-Szlovén) királyság svájci ügynökeitől az antant már az indulás pillanatairól is értesült, míg más hatalmak a soproni katonai missziótól kaptak jelentést, és azonnal tiltakoztak. Ezzel párhuzamosan fennállt egy cseh-román-jugoszláv közvetlen támadás veszélye is.

Horthy és a kormány gyors cselekvésre szánta el magát. A kormányzó Nagy Pál altábornagyot bízta meg a katonai ellenlépések végrehajtásával, aki október22-én kiadta hadparancsát, amelyben a következőket hirdette ki: „A nemzeti hadsereg az én kezembe tette le az esküt, tehát az én parancsaimat tartozik követni. IV. Károly őfelségének a hatalmat csak ország megválasztott kormányzója adhatja át. Ez azonban a mai körülmények között hazánk végpusztulását jelentené. Elvárom, hogy a nemzeti hadsereg minden egyes tagja nekem tett esküjéhez hűen minden parancsomat feltétlenül teljesíti.” Horthy levélben kérte az uralkodót, hogy csapatok nélkül jöjjön Budapestre, és személyesen győződjön meg arról, hogy a restauráció most sem időszerű. A király azonban, tanácsadói javaslatára, visszautasította ezt a lehetőséget, pedig az eddig számára sikeres helyzet kezdett a viszályára fordulni. A Lehár tábornok által csatlakozásra felszólított, legmegbízhatóbbnak vélt dunántúli alakulatok nem reagáltak a felszólításra, továbbá az eddig legitimista szimpatizáns Prónay is Horthy mellé állt. A Héjjas féle „Rongyos gárda” pedig már a királyi csapatok hátát fenyegette. Nagy tábornok időközben mindent megtett, hogy szilárd védelmet építsen ki. Mozgósított csapatait a Budakeszi—Törökbálint—Budaőrs—Nagytétény vonalon állította föl, azzal a feladattal, hogy a királyi csapatokat állítsák meg, de legalábbis késleltessék előremozgásukat a vidéki csapatok beérkezéséig. A királyi csapatok, kb. nyolc zászlóalj és hat üteg, 23-án hajnalban Budaörs alá értek, pedig előremozgásukat folyamatosan akadályozták (vasúti pálya rongálása stb.). Szemben velük a budapesti helyőrség hat százada két ütege és egy lovas százada állt, illetve a Gömbös Gyula által verbuvált civil századok kb. 600-800 fővel.

A védők már a megjelenés pillanatában tüzet nyitottak a beérkező királyi csapatokra, akik erre megálltak és megkezdték a vagonokból való kirakodást. A délelőtti órákban aztán a királyi csapatok előrenyomultak, ami nagy riadalmat keltett a védők között, különösen a civil egyetemi századoknál, akik azonnal menekülni kezdtek. A kezdeti sikereket azonban a király nem használta ki és a további támadás helyett, ami abban a helyzetben valószínűleg döntő lett volna, megállt és a kormánycsapatokat tárgyalások útján akarta a maga oldalára állítani. Míg Hegedüs tábornok, a király megbízottja alkudozott, sorra érkeztek a kormányhoz hű vidéki csapatok Budapestre, Egerből, Pécsről, Debrecenből, Szegedről és más városokból. A 24-én hajnalban már fölényben lévő erők megkezdték a királyi csapatok bekerítését. A túlerő láttán a király elrendelte a visszavonulást, de a felesküdött Győri helyőrség időközbeni átállása és a Prónay felkelőkkel történt egyesülése után a király belátta, hogy még a visszavonulás útját is elvágták, ezért elrendelte az ellenállás beszüntetését. A királyi csapatokat ezután gyorsan lefegyverezték, miközben a veszteségek is tisztázódtak. Ez összesen 17 halottat és 60 sebesültet jelentett.

A királyt és feleségét elfogatásuk után Tatára szállították, ahol aztán Siménfalvy ezredesnek kellett őket megmenteni a volt különítményesek inzultusától. A testőrség azonban ezt megakadályozta, majd rövid idő múlva a királyi párt a Tihanyi apátságba szállították. Az antant rendelkezés eredményeként aztán az uralkodói párt Bajára szállították, ahol a Glowworm brit monitorra szállították őket, amely a Dunán a Fekete-tengerig vitte a királyi párt. Innen egy másik hajón Funchalba, Madeira szigetére érkeztek, ahol aztán a király 1922. április1-jén családja körében elhunyt. A Nemzetgyűlés november6-án megfosztotta a Habsburg-házat a magyar királyi tróntól és az uralkodói jogok gyakorlásától, a királyság, mint államforma fenntartása mellett. A kormányzó a puccsban részt vevő politikusoknak és katonáknak hamarosan amnesztiát adott.

A trianoni katonai határozványok végrehajtását 1922 elején értékelte a magyar vezetés és a következő megállapításokat tette:

102. cikk alapján, ami a meghatározott létszám elérésére, vagyis a megfelelő mértékű leszerelésre utalt, „A honvédség le van szerelve.”

103. cikk alapján, ami az általános hadkötelezettség megszüntetését írta elő, „Az általános védkötelezettség megszűnt, a legénység kizárólag önkéntes.”

104. cikk alapján, ami a létszámra utalt, „A létszám nem éri el a 35 000 főt.”

107. cikk alapján, ami a csendőr, rendőr stb. létszámra vonatkozott, „Rendben.”

108. cikk alapján, ami a nem engedélyezett alakulatokra vonatkozott, „A szerződésben nem szereplő alakulatok fel vannak oszlatva.”

109—119. cikk alapján, ami a hadkiegészítésre, kiképzésre, fegyverzetre, hadianyagra és lőszerre vonatkozott, „Végrehajtva.”

128—132. cikk és a többi cikkek is, „Rendben.”

Ezek alapján a magyar vezetés feleslegesnek tartotta a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság további Magyarországon való maradását, hiszen ezzel havonta 100 000 koronával terhelte folyamatosan a kincstárat. A felterjesztést az ellenőrző bizottság elutasította, pedig az év eleji létszámkimutatás is egyértelműen bizonyította, hogy a hadsereg létszáma nem érte el még az előírtat sem:

Tiszt                Altiszt             Legénység                 Összesen

HM és közv.                        104                   5                      ¾                                109

Bp-i körlet               236                   343                  4 303                            4 882

Szf-i körlet               267                   364                  4 807                            5 438

Pécsi körlet              208                   298                  3 758                            4 264

Szegedi körlet          229                  288                  3 758                            4 264

Debreceni körlet      237                  308                  4 088                            4 633

Miskolci körlet         207                  262                  3 677                            4 146

Összesen               1 723               2 197               28 912                         32 832

+ egyéb szervnél                                                                                        109 fő

A magyar kormány ebben a helyzetben is tisztában volt azzal, hogy az „állami feladattá” előléptetett revíziós politika csak megfelelően képzett és felszerelt hadsereg segítségével oldható meg. A hadsereg felszerelése azonban komoly problémákat vetett fel. Sok pénzre és megfelelő szövetségesre volt szükség ahhoz, hogy ennek a hátterét biztosítani tudják. Ezzel párhuzamosan a magyar politikának jelen kellett lennie a nemzetközi életben is. Ezért volt nagyon fontos, hogy az ország 1922. szeptember 18-ától a Népszövetség tagja lett. Ezzel párhuzamosan a pénzügyek rendbetétele is a legfontosabb feladatok között szerepelt. Bethlen István gróf kormányfő Kállay Tibor pénzügyminiszterrel 1923. májusától Párizsban, Londonban, Rómában, majd Genfben tárgyalt Magyarország pénzügyi helyzetéről és a lehetséges kölcsönökről. A megfelelő szövetségest viszont egyértelműen Olaszországban látták a politikai vezetők. Bethlen, a fentebb említett, folyamatos tárgyalásainak eredményét aztán 1927. április5-én realizálta a magyar politika. Ekkor ugyanis aláírták az olasz-magyar barátsági és együttműködési szerződést. Az aláírást megelőző tárgyalásokon Bethlen ismertette a magyar álláspontot. Ezek szerint a magyar elképzelések egyértelműen egy közép-európai újrarendezést tesznek szükségessé és ezt csak egy nagyhatalom segítségével lehet megoldani. Ennek a kényes feladatnak a megoldásában Magyarország egyértelműen Olaszországra számít. A felek értékelték Magyarország hadászati helyzetét és megállapították: 1.) Magyarország jelenlegi katonai felkészültsége nem teszi lehetővé, hogy eredményesen lépjen fel a kisantant ellen, sőt egy jobb felkészülés esetén sem képes többfrontos támadásra, illetve hadviselésre. 2.) Magyarországnak mindenképpen a kisantant megosztására kell törekednie. 3.) A legveszélyesebb és legerősebb ellenfél Csehszlovákia. 4.) Egy majdani Csehszlovákia elleni támadás előkészítése időszakában célszerű szorgalmazni a Romániához való közeledést, míg Jugoszlávia lekötését, semlegesítését Olaszország magára vállalja. Fontos kérdésként említették meg a magyar hadsereg felfegyverzésének kérdését, továbbá a vezérkarok szoros együttműködését. Külön kezelték az Ausztriával kapcsolatos irányvonal kialakítását. Elhatározták a Heimwehr (Honvédők, szélsőjobboldali önálló párt) támogatását, de éles fellépésben egyeztek meg az Anschluss-szal kapcsolatban.

A magyar külpolitika ezzel párhuzamosan egyre nagyobb figyelmet szentelt Németországnak, mint a mezőgazdasági termékek várható potenciális felvásárlójának. A kormány azonban az olasz ígéreteket igyekezett minél előbb kihasználni. Bethlen 1928. áprilisában 300 milliós kölcsönt és 400 repülőgépet kért, továbbá magyar pilóták olaszországi kiképzését. Debreceni beszédében pedig hivatalos kormányprogrammá tette a trianoni határok revízióját, amit Mussolini hivatalosan is támogatott. Lényeges kérdés volt tehát, hogy a magyar haderő egy megfelelő szövetségessel megkezdje a technikai felzárkózást, ám a valódi áttörést mégis Angliának a Népszövetségben kifejtett támogatásával sikerült elérni. A Nagykövetek Tanácsa hosszas procedúra után 1927. március31-i hatállyal megszüntette a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság munkáját és ennek szerepét is a Népszövetség, vette át, amely a katonai ellenőrzési jogokat gyakorlatilag nem gyakorolta.

1927. december20—23. között folytatólagos koronatanácsi ülésen már foglalkoztak az új helyzet adta lehetőségekkel és a hadsereg gyors átszervezésének, megerősítésének problémájával. Ennek eredményeként a Koronatanács határozata alapján a hadsereg három éves fejlesztési tervéről döntöttek, amit 1928—1930 között kellett végrehajtani. Ez tartalmazta a korszerű békehadrend kialakítását, a fegyvernemek közötti helyes arányok megteremtését, továbbá a hiányzó fegyvernemek gyors felállítását. Úgy remélték, hogy ez az intenzív fejlesztés képes a legégetőbb gondok megoldására és a kisantant állandó mozgolódásának is gátat vet. A végrehajtás módjaként a már meglévő alakulatok feltöltését, illetve új alakulatok felállítását tervezték. Ehhez a rendőrség és a csendőrség kötelékéből közel 9 000 főt adtak át (adtak vissza) és a belügyi tárca költségvetéséből 34,5 millió pengőt csoportosítottak át a hadsereg számára. Elhatározták továbbá, hogy a szervezeti változásokat minden év október elején léptetik életbe. A fejlesztés második ütemének végére az elérendő létszámot 62 500 főben határozták meg. 1930. október1-jén, aztán értékelték a fejlesztés eredményét. Ennek alapján a honvédség tényleges létszáma, a rejtett alakulatokkal, továbbá a katonai tanintézetek 1466 hallgatójával együtt, elmaradva a tervezettől, 57 648 fő volt.

A fejlesztés eredményeként a csapatok szervezetében a következő változások történtek: A vegyes dandárok gyalogezredei új közvetlenekkel erősödtek, egy-egy gyalog ágyús- és aknavetőszakaszt kaptak. A dandárok meglévő tüzérségét a duplájára emelték, így a tüzérezredek már két osztályból álltak. A Fővezérség közvetleneket is kiegészítették gépvontatású légvédelmi- és nehéz tüzérosztályokkal. Az eddigi négy köteléken kívüli huszárezredet két lovasdandárba vonták össze, kiegészítve egy lovas tüzérosztállyal és kerékpáros alakulatokkal, akiket a vámőrség terhére állítottak föl, és nyíltan hadrendbe állították (1930-tól szerepelt nyíltan a hadrendben a folyamőrség is). Kialakították hét repülőszázad kereteit is, igaz nagyon kevés korszerűtlen géppel. A kiképzéssel azonban komoly gondok voltak. Hiányzott a fegyverzet és a felszerelés, így a kiképzési feladatokat főleg elméleti síkon lehetett folytatni. Együttműködési gyakorlatok szinte egyáltalán nem voltak, a csapatok a laktanyák közelében hajtották végre a terepfeladatokat. A modern technikai eszközöket (harckocsi, páncélgépkocsi stb.) makettekkel pótolták, a nagyobb alakulatokat kisebb alegységek helyettesítették. A kevés lőszer miatt minimális volt a lőgyakorlatok száma. A katona csak a saját fegyverét ismerte, új fegyverekkel egyáltalán nem találkozott. A kiképzési idő nagy részét az alaki foglalkozások tették ki, amelyek egyben a fegyelmezés eszközei is voltak.

A hadsereg felső vezetése, valamint a csapatok törzsei csak elméletben, térképen gyakoroltak. A harcászati feladatok kidolgozása mellett, alkalmazó megbeszélések és hadijátékok biztosították a törzsek felkészülését. Az alkalmazó megbeszélések úgynevezett „előoktatást” képeztek a hadijátékokhoz. Céljuk: a szabályzatok határozványainak oktatólagos ismertetése és gyakorlása volt, különösen súlyt helyezve a parancsadás és a végrehajtás pontosságára. A hadijátékok az oktatás egy magasabb fokát jelentették. Alapfeltétel volt a szabályzati pontok uralása és helyes alkalmazása. A térképen vagy hadijátékterven megfelelően kiosztott szerepekben (hadseregparancsnok, lovashadosztály parancsnok stb.) gyakoroltatták a parancsnokokat hadműveleti-harcászati elhatározás kialakításában, parancsadásban, egyszóval a vezetésben. A gyakorlatokat nagyban segítették azok a rövid összefoglalók, ábrafüzetek, sorvezetők, kézikönyvek stb., amelyek a lényeget kiemelve, kevés magyarázattal biztosították a gyors helyzettisztázást (helyzetbekerülést), eligazodást. Segítette az elméleti kérdések kidolgozását az 1924-ben kiadásra került, mindent átfogó, jól kidolgozott Harcászati Szabályzat is. Ennek előírásai nem ragadtak le a meglévő szervezeti és technikai lehetőségeknél, hanem több tekintetben már előre is mutattak.

Egy esetleges mozgósításkor életbelépő „Fr.” hadrend alapján a vegyes dandároknak fel kellett állítaniuk egy harmadik ezredet és automatikusan hadosztállyá alakultak át, ezzel párhuzamosan a tüzérezredek ikreződtek. A lovas erőket kiegészítésük után hadosztállyá vonták volna össze, míg a Fővezérség közvetleneket mozgósítással kívánták kiegészíteni. Így ez a „Fr.” hadrend összesen 247 000 fő kivonulóval és 179 000 fő tartalékkal számolt. Itt azonban egyértelműen csak a kerettel számolhattak, hiszen bármilyen veszélyes helyzet kialakulása esetén sem tudták volna a felállított csapatokat fegyverrel és felszereléssel ellátni. Pedig a vezetés igyekezett minden lehetséges forrást megtalálni és a fegyverzeti anyagot bejuttatni az országba.

A tisztikar, az első világháborús tapasztalatok értékelése mellett folyamatosan figyelemmel kísérte a nyugati katonai teoretikusok tevékenységét, elgondolásait. Különösen az új technikai eszközök fejlesztésének és hadrendbe állításának problémaköre mozgatta meg leginkább a gondolkodókat, ezen belül kiemelten a páncélos fegyvernem és a repülők. Már a 20-as évek elején megjelentek az első támogató írások a harckocsik alkalmazása mellett. Az angol Fuller tábornok és Hart kapitány a harckocsit a „döntés” eszközének tartotta, együttműködésben a repülőkkel, illetve a gépesített gyalogsággal. A német Guderian tábornok az önálló harckocsi egységek létrehozásában és alkalmazásában látta a megoldást, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy a győzelmet csak úgy lehet elérni, ha a teljes hadműveleti mélységben, egy időben mérünk csapást. .Hatással volt még a magyar elképzelésekre Giulio Douhet olasz tábornok, aki már 1921-ben megjelentette „Légiuralom” című munkáját. Ebben kidolgozta ún. „Korlátlan légi háború” elméletét, amelyben egyedül a repülő erők alkalmazásával képzelte el a győzelem kivívását. Ehhez a repülőket önálló légi hadseregekbe akarta szervezni, míg a szárazföldi csapatoknak csak megszálló feladatokat szánt a repülők által legyőzött ország területén.

A revíziós politikai célok alapján és az említett teoretikusok elgondolásainak figyelembe vételével 1930-ban Werth Henrik tábornok, a hadiakadémia parancsnoka, majd később vezérkar főnök, fejtette ki véleményét a jövő háborújáról. Véleménye szerint az új hadseregnek elegendő ütőerővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy szükség esetén két irányba is gyors és eredményes csapást tudjon mérni, teljesítve ezzel a politikai célokat. Ezt a hadsereget a kor színvonalának fegyverzetével kell ellátni és támadó feladatok végrehajtására, kell kiképezni, felkészíteni. Szerinte: „a békediktátumok teremtette feszültség békés úton meg nem oldható, hanem rég nem tapasztalt, brutális jellegű háborúhoz fog vezetni. Ez a háború a benne résztvevő országok összes energiáit igénybe vevő totális harc lesz, s nem lesznek olyan osztályok, amelyek nem vesznek benne részt. Az új fegyverek nagy hatóképessége következtében a háborút messze az ország belsejébe is kiterjesztik.” Összességében azonban a Werth által elképzelt kis létszámú ám jól felszerelt, a kor színvonalán álló haderő minden realitást nélkülözött és csak elképzelés maradt. Az elmélet és a gyakorlat közti hatalmas szakadékot soha nem tudták áthidalni.

A katonapolitika terén is érezhető volt a változások szükségessége. Ennek első kézzelfogható jele 1928 októberében Gömbös Gyula megjelenése volt a honvédelmi államtitkári székben. Nyílt titokként szerepelt a minisztériumban, hogy ez csupán átmeneti állapot és Gömbös rövid időn belül a miniszteri székbe ülhet. Gömbös Gyula 1919-től a rendszer egyik vezéralakja, volt vezérkari tiszt, több jobboldali szervezet megalapítója és vezetője, aki nagy népszerűségnek örvendett úgy a civilek, mint a katonák előtt. Ezt a népszerűséget próbálta is kihasználni a tervezett hatalom megszerzés érdekében és különösen erősítette kapcsolatait a vezérkari tisztekkel. Már államtitkári tevékenysége során igyekezett erősíteni, növelni az amúgy is meglévő vezérkari öntudatot, hangsúlyozva a vezérkar fontosságát, az elérendő célokban kiemelt szerepét. A gömbösi politika eredményeként a tisztikar jobbratolódása csak tovább erősödött és egyre nagyobb beleszólást követelt a politikai kérdésekbe.

1929. október10-én aztán Gömböst honvédelmi miniszterré nevezték ki, ami után azonnal hozzáfogott a hadseregvezetés átalakításához. Rövid úton meg akart szabadulni a számára kellemetlen, főleg idősebb tisztektől és fiatal radikálisabb tisztekkel kezdte magát körülvenni. Közel másfél év alatt nyugdíjazással és átszervezéssel elérte, hogy a minisztérium és a vezérkarkar összes osztályvezetőjét felváltsák. Ezekre, a posztokra szinte kivétel nélkül olyan tiszteket ültetett, akik 1912-14 között vele voltak hallgatók a bécsi hadiakadémián. Az új honvédelmi miniszter természetesen csak Horthy teljes támogatásával tudta megvalósítani az átszervezéssel kapcsolatos elgondolásait, igaz ebben a kormányzó kívánságait is maximálisan figyelembe vette. A tisztikar lelkesen fogadta az új minisztert, aki nem is fukarkodott az ígéretekben. Sorra felkereste a vegyes dandárparancsnokságokat és tájékozódott azok lehetőségeiről, helyzetükről.

A politikai életben azonban változások következtek be. Még áprilisban az Egységpárt nagy ünnepség közepette köszöntötte Bethlen grófot 10 éves miniszterelnöki jubileumán, de Bethlen augusztus19-én kormányával együtt lemondott. Helyette Károlyi Gyula gróf alakított kormányt 24-én. A honvédelmi tárca élén azonban nem történt változás, ismét Gömbös Gyula szolgálaton kívüli tábornok tölthette be ezt a magas posztot. A gazdasági fellendülés után mondhatni automatikusan bekövetkező vállság ismét kiélezte az amúgy is törékeny magyar belpolitikai helyzetet, ami a Károlyi kormány bukásához vezetett. Ezután a nagybirtokos réteg Gömbösnek adott szabad utat, azzal a megkötéssel, hogy fő feladatát a vállság kezelése és megoldása képezze, de egyben jelezték az esetleges diktatórikus elgondolások elvetését is.

Az 1932. október1-jén hivatalba lépő miniszterelnök kormánya 24 órán belül kialakult:
Imrédy Béla pénzügyminisztérium (a Nemzeti Bank igazgatói székéből), Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter (a Nemzeti Múzeum főigazgatója), Lázár Andor igazságügy miniszter (ügyvéd, Gömbös régi politikai barátja), Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi tárca (ügyvéd, a Ganz-Danubius gyár volt igazgatója), Kállay Miklós földművelésügy és Puky Endre külügyminiszter. A kormányalakítással kapcsolatban Kozma Miklós a következőket írta naplójában: „A honvédelmi tárcát Gömbös megtartotta magának, de erről a megoldásról az a vélemény alakult ki, hogy a Miniszterelnökség és a Honvédelmi Minisztérium hosszabb ideig egy kézben nem lehet, a kettőt egy ember nem vezetheti; végül abban mindenki megegyezett, hogy Puky külügyminisztersége kétségbeejtően rossz választás, a publikum is nevetett ezen, nemcsak a diplomaták, akikkel beszélni sem tud ...”. A kormány összetételének bírálatakor, mint az előző vélemény is bizonyította, a legtöbb támadás a külügyminiszter személyét érte. Ennek eredményeként 1933. február4-én Kánya Kálmán berlini követ vette át a külügyi tárca irányítását.

A hadsereg is döntő hónapok előtt állt. A tervezett új hadrend bevezetésének előfeltételeként jelölték meg a véderőrendszer bevezetését, illetve a hadkiegészítési rendszer fejlesztését. A tilalmak ellenére aztán 1932. augusztus1-jén be is vezették az általános védkötelezettséget. A rendelet tartalmazta a „K” toborzott újoncok bevonulási rendjét, és a szolgálati időt 18 hónapban határozták meg, igaz a katonákat 12 hónap után leszerelhették. Döntés született arról is, hogy aki a bevonulási parancsnak nem tesz eleget, azt karhatalommal elő lehet állítani. A hadsereg fejlesztés terén ebben az évben újabb előrelépés történt. Felállították a „Gépkocsizó csoportot”, igaz kísérleti célból. A csoport egy gépkocsizó puskásszázadból, egy könnyű harckocsi századból, egy páncélgépkocsi századból, két gépvontatású tarackos ütegből és egy motorkerékpáros szakaszból állt. A puskás század állományába 3 puskás és 1 géppuskás szakaszt szerveztek. Ezt a szervezeti formát már egyértelműen úgy kell értékelni, hogy az első komoly kísérlet volt egy modern, új elveknek megfelelő kötelék kialakítására. 

A Gömbös kormány rövid egy hónap alatt elkészítette, és nyilvánosságra hozta „Nemzeti Munkatervét”. Ez a 95 pontból álló program tartalmazta mindazon lényeges kérdéseket, amelyeket a közvélemény elvárt, bár több kényes kérdésre nem tért ki. A munkaterv körüli vitában érdemes megemlíteni egy elfogulatlan véleményt. Dinnyés Lajos Kisgazda párti képviselő a következőket mondta: „Az egész munkaterven az olasz fasizmus vetülete látszik, és ez az, ami előttem aggályos ... Ami az olasz nemzet öncélúságának megfelel, azt nem lehet irányelvül átilleszteni a magyar életbe.”

1932-ben Gömbös fontos tárgyalásokat folytatott Mussolinivel Rómában. Itt megegyeztek a további szoros együttműködésről, de Gömbös kiemelten kérte olasz tárgyalópartnerét, hogy támogassa Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerését és az eddigieknél, jobban segítse a magyar hadsereg felfegyverzését. Ennek legfőbb akadályát egyébként mind két fél az osztrák baloldali erők tevékenységében látta, hiszen ezek voltak azok, akik minden eszközzel akadályozták az olasz fegyverszállításokat Magyarországra. Megegyeztek tehát a Heimwehr támogatásában, továbbá abban, hogy az osztrák jobboldal támogatásával elősegítik egy hatalomátvétel megvalósulását. Kitértek még a Jugoszlávia elleni közös politikai lépések összehangolására is, ahol a horvát usztasák támogatásának folytatását határozták el.

1933. január30-án Németországban Hindenburg elnök Hitlert nevezte ki kancellárrá, ami a továbbiakban erősen befolyásolta az európai események sorát a következő több mint tíz évben, és természetesen komoly hatást gyakorolt a magyar politikára, illetve katonapolitikára is. Gömbös, komoly levélváltás után, 1933. június közepén tett hivatalos látogatást Hitlernél. Érdemes a látogatás visszhangját értékelni: London a látogatás hírére nyugodt maradt, nem adott véleményének hangot. Varsó Gömbösre bízta a látogatás fontosságának és időszerűségének megítélését. A kisantant gyanakvóan figyelte a közeledést. Franciaország teljesen megdöbbent a látogatás hírére, hiszen úgy értékelték, hogy Németország majd két héttel a négyhatalmi paktum parafálása után már másfelé keres támogatókat. (1933. június7-én, hosszas tárgyalások után Anglia, Németország, Olaszország, Franciaország Rómában parafálták a négyhatalmi paktumot, amely bizonyos mértékben az „új” Németország elismerése volt). Dollfuss osztrák kancellár úgy érezte, mint akit elárultak, míg Olaszországból szintén kedvezőtlen vélemények érkeztek Budapestre.

A következő év azonban már konkrét eredményeket is hozott a gömbösi politika számára. 1934. március11-én, vasárnap délben fél kettőkor a Keleti-pályaudvarról indult el Gömbös Rómába. Ide várták Dollfuss osztrák kancellárt is. A megbeszélések hivatalos célja az volt, hogy Magyarország és Ausztria elmozduljon arról a holtpontról, amelybe a gazdasági vállság döntötte. Ezt Gömbös olasz segítséggel kívánta rendezni, természetesen úgy, hogy abból magyar előny származzon. Ezért nem meglepő, hogy egy nappal megelőzte Rómába érkezésével osztrák kollégáját és azonnal tárgyalásokat kezdett Mussolinival. A fő téma Ausztria volt. Mussolini Magyarország pártoló támogatását kérte ahhoz, hogy Ausztria megtarthassa függetlenségét, hiszen gátat kívánt szabni a német terjeszkedésnek. Gömbös egyetértett az olasz nézetekkel, de mint kifejtette, Magyarország nem tud fellépni Németország ellen, hiszen támogatásával reméli a csehek elleni fellépést. Összefoglalva a következőket mondta: „Magyarország hivatva érzi magát arra, hogy a Kárpát-medencében saját politikát csináljon, a Dunától délre Olaszországra, a Dunától északra Németországra támaszkodva.” 1934. március17. aztán aláírták a magyar-olasz-osztrák egyezményt (római paktum), amelynek a legfontosabb, hadseregre vonatkozó része az volt, hogy Ausztria titokban átadott Magyarországnak 42 000 puskát és 490 db géppuskát a hirtenbergi fegyverraktárból.

1935. március4-én a kialakult belpolitikai helyzet és a személyét ért támadások miatt a Gömbös kormány lemondott. Horthy tudomásul vette a lemondást, de ismételten őt bízta meg az új kabinet kialakításával. A kormányalakítási tárgyalások szinte percekig tartottak, így az új kormány már másnap letehette az esküt. Az újjáalakult kormányban a legfontosabb személyi változás az volt, hogy a belügyi tárcát Kozma Miklós kapta, aki addig a Magyar Távirati Iroda elnök vezérigazgatója volt. Gömböst gyakori vesebetegsége egyre jobban zavarta a kormányzati munkában. Többször kellet helyettesíteni és 1936. szeptember2-án le is mondott a Honvédelmi Minisztérium vezetéséről. A kormányzó Somkuthy József altábornagyot nevezte ki honvédelmi miniszterré.A nagybirtokos és finánctőkés körök nem nézték jó szemmel Gömbös totális fasiszta elképzeléseit, ezért felmondták a vele kötött alkut. Megbuktatását azonban már nem érte meg. 1936. október6-án 8 óra 20 perckor egy müncheni szanatóriumban, urémiában meghalt.

Gömbös halála után négy nappal Darányi Kálmán, volt földművelésügyi miniszter, kapott megbízást a kormányalakításra, ahol a honvédelmi tárcát Rőder Vilmos kapta. Darányi külpolitikai elképzeléseit, hasonlóan a többi kormányfőhöz, a revíziós törekvések motiválták. Ezen túl a következő fő szempontok alapján képzelte ezt a vonalat: ápolni és erősíteni a kapcsolatokat a „római jegyzőkönyv” (Olaszország, Ausztria) országaival, a legnagyobb figyelemmel azonban Németország felé kell fordulni, folyamatosan biztosítani kell Anglia barátságát és támogatását, megfelelő figyelmet kell fordítani egy estleges francia kapcsolat felvételére. Összefoglalva tehát az elgondolásokat, a magyar politikai vezetés célja a következő volt 1936-tól: azt kell pontosan megtalálni, hogy a magyar külpolitika meddig mehet el a németekkel való együttműködésben, a nyugattal való szakítás illetve a rendszert veszélyeztető, háborúba való belekeveredés nélkül.

1936. november24-én Rómában kiemelt figyelemmel és nagy pompával fogadták Horthy Miklós kormányzót és feleségét. A kíséret tagja volt még Darányi miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter is. Az olasz király már a következő év májusában viszonozta a látogatást. Vittoro Emanuele, feleségével és lányával, Mária királyi hercegnővel érkezett Budapestre, de Ciano gróf külügyminiszter is a királyi pár kíséretében volt a négynapos itt tartózkodás alatt. A két látogatás eredményeként még szorosabbá vált a magyar-olasz kapcsolat, ami a gazdasági élet több területét érintette jótékony hatással.