¾              Az angol¾argentin háború
a Falkland-(Malvin-) szigetekért

A szigetek előtörténete

Túlzás azt állítani, hogy a szigetek története közismert lenne. A különböző forrás alapján azonban biztosra vehető, hogy a XVI. század elején a spanyolok léptek először erre a földdarabra. Az angol érdekeltségre majdnem három évszázadot kellett várni, amikor is 1834-ben John James Onslow kapitány a Clió korvettel megérkezett a szigetek közelébe és a kapott parancs alapján rövid idő alatt a teljes területet ellenőrzése alá vonta. Ettől kezdve a szigeteket Brit koronagyarmatként tartották számon. Az első világháború viszont jó alkalmat jelentett a szigetcsoport megismerésére. 1914. december 8-án ott került sor ugyanis a nevezetes falklandi tengeri ütközetre. A Kelet-Ázsia partjainál állomásozó német császári erők, öt hadihajó, parancsot kaptak, hogy adják fel reménytelen állásukat, és térjenek vissza a hazai vizekre. A konvoj gróf Spee tengernagy parancsnokságával elindult, s mivel a Malakkai-szoros, a Szuezi-csatorna vagy akár a Jóreménység-fok megkerülése eleve kilátástalannak ígérkezett, másik irányt választottak. Sikeresen átszelték a Csendes-óceánt, elérték a Horn-fokot, majd a dél-atlanti vizeken folytatták útjukat. A brit flottaegységek idejében felkészültek a német manőverre, és a Falklandoknál, a közeli bázisokra támaszkodva várták a császár hajóit. Az öt német hadihajóból négyet elsüllyesztettek, egyet pedig megadásra kényszeríttettek. A Falkland- (Malvin-) szigetek a második világháborúban is hallattak magukról. A harcok kitörése után hat angol hadihajót vezényeltek partjaikhoz, majd Japánnak a háborúba való belépése nyomán 2000 főre emelték a helyőrség létszámát. Úgy látszott, kísértett a múlt, hátha a japánok is megpróbálják követni a gróf Spee vezette hajók útját. 1942. vége felé azonban lanyhult az érdeklődés, csökkenni látszott a közvetlen veszély, és az angol helyőrség létszáma alaposan megcsappant. Sor került egy veszteségek nélküli „légi ütközetre” is. 1967-ben argentin fiatalok egy csoportja repülőgéppel leszállt Gran Malvinán, vagyis Nyugat-Falklandon. Máig is két változatot emlegetnek, egyesek repülőgép eltérítésről beszélnek, mások szerint szabályosan bérbe vették a légi járművet. A szigeten kitűzték az argentin zászlót, és a haza nevében birtokba vették azt. Két nap múlva a helyszínre érkező angolok, rövid tárgyalás után, leszerelték az akciót, majd az ifjakat egy argentin hajó vette fel. Mikor hazaértek, szinte nemzeti hősökként ünnepelték őket.

A szigetek földrajzi, gazdasági értékelése

A Falkland- (Malvin-) szigetcsoport két nagyobb, és mintegy kétszáz kisebb szigetet foglal magában. A fő szigetek közül a kisebbet az angolok West Falklandnak, Nyugat-Falklandnak, az argentinok Gran Malvinának, vagyis nagy Malvinának nevezik. Nagyobbik párját East (Kelet-) Falklandnak, illetve a másik részről Soladadnak (Magány-szigetnek). A két szigetet az angolok szerint a Falkland Sund (Falkland-szoros), az argentinok felfogásában az Estrecho de San Carlos (Szent Károly-szoros) választja el egymástól. Tulajdonképpen a területi adatok sem egyeznek: a hivatalos brit kiadványok 12 170, az argentin mappák 11 715 négyzetkilométert említenek, a világsajtó általában 12 000 négyzetkilométerre kerekít. A népesség számát nem vitatják, legalábbis elfogadják az 1980-as brit népszámlálás tényközléseit, hogy az állandó lakók 1812-en vannak, a fővárost, Port Stanleyt, vagyis Puerto Argentinót 1080-an lakják. Itt található a szigetek egyetlen kiépített kikötője is. Ennek hosszúsága a kikötőrésszel együtt 400méter és itt helyezték el az egyetlen üzemanyagtartályt is, amely 22 000m³ űrtartalmú. A kikötőnél a víz mélysége 7.2méter. A szigetcsoportnak két tartozéka van, amelyek azért is említést érdemelnek, mert szerepet játszottak a válságban. A Déli Georgina-szigetek délkeleti irányban, pontosan 1287 kilométerre terülnek el a Falkland- (Malvin) szigetektől. Lényegében lakatlanok, 1981 telét (amikor az északi félgömbön nyár volt) tizenhárom kutató és meteorológus vészelte itt át az időt. 3592 négyzetkilométer a területük, jóval nagyobbak tehát a tőlük délkeletre fekvő, 311 négyzetkilométeres Déli Sandwich-szigeteknél. Ezek a szigetek már határosak az örök jég és hó birodalmával, a hatodik kontinenssel, az Antarktisszal, amelynek ugyancsak van brit, illetve argentin szektora.

A szigetcsoport a déli szélesség 51.¾53. foka között a mérsékelt óceáni klíma zónájában helyezkedik el. Felszíne egyenetlen, nincsenek magas hegyei, a nyugati falklandon magasodó Mount Adam 698méter, míg a keleti Falklandon található Mount Usborne 705méter magas. Nincsenek erdők, a füves, tőzegmocsaras táj főként legelőnek alkalmas. A folyók és tavak vize szennyezett a tőzegtől. A vízellátást a források, és az esővíz biztosítja. Az egyetlen víztisztító berendezés Port-Stanleyben található. A szigetek partvonala erősen kanyargós, a szárazföldbe mélyvízi öblök nyúlnak be. A part alapvetően meredek és szakadékos, sziklás zátonyokkal és szirtekkel szegélyezett. Esetleges tengerei deszant kirakására alkalmas hely nagyon kevés van, erre inkább az öblök adnak lehetőséget. A két nagy szigetet kettéosztó Falkland-i tengerszoros mélyvizű (7-27méter) hullámoktól és az uralkodó széljárástól védett, horgonyozni bárhol lehet. A parti víz mélysége eléri a 150-200métert. Éghajlata hűvös, párás, nedves, gyakorta fújnak erős 100 km/h-nál erősebb szelek az Antarktisz irányából. Az évi középhőmérséklet 5,6 ⁰C. A nyár decembertől februárig tart, a legmelegebb nyári hónap a január, csaknem 15 ⁰C átlaggal. A tél júniustól szeptemberig tart –3-12 ⁰C hőmérséklettel. Azt mondják, hogy a természeti viszonyok a közeli Tűzföldhöz és a távoli Észak-Skóciához hasonlatosak. Nyilván ez is közrejátszhat abban, hogy a szigetlakók többsége skót származású. A főváros mellett található egy 1250méter hosszú és 45méter széles szilárd burkolatú repülőtér. (A háború után a repülőteret 2100méter hosszúságúra bővítették. ki.) Ezen kívül még húsz kisebb szigeten alakítottak ki kb. 800 méter átlagos hosszúsággal rendelkező döngölt talajú leszállópályát. Ezekre, a leszállóhelyekre csak kis merevszárnyú gépek tudnak leszállni, de csak akkor, ha azt az időjárás is lehetővé teszi. A körzetben harctevékenység folytatására a nyári időszak a legkedvezőbb, télen ezt a viharok, ködök, az erős szél és hóesés nehezíti. A csapatok mozgása alapvetően gyalog lehetséges a part menti síkságon. Nehéz technika alkalmazása komoly nehézségekbe ütközik. Az adott körzet körülményei között széleskörűen lehet alkalmazni deszant rohamegységeket és alegységeket, harci helikoptereket, megkerülő és diverziós-felderítő osztagokat.

A fővároson kívül elszórt majorokban, farmokon élt és él a többi lakos, viszonylagos elszigeteltségben. Fő tevékenységük a juhtenyésztés. Általános juhszámlálás híján csak becslésekre szorítkozhatunk: 650 000¾800 000 - re teszik a sziget állatállományát, a juhokon és lovakon kívül mintegy 9000 szarvasmarhát is tartanak. A helyi népnyelv „háromszázhatvanötösnek” nevezte el a birkákat, mert a birkahús jelenti a fő táplálékot, és az év minden napján birkát tálalnak. A juhtenyésztők mellett a szigetlakók másik jelentős rétegét a halászok teszik ki. A szigetek körüli vizek rendkívül gazdagok halban, rákféleségekben, tengeri moszatokban és algákban. Hatalmas tömegben található itt meg az egyik legkedveltebb rákfajta a krill. A térségbe ezért messze földről is érkeznek halászflották, de emiatt még soha nem történtek összetűzések. Ipara néhány, helyi alapanyagokat felhasználó kisüzemből állt, közte egy húsfagyasztó és konzerváló, valamint gyapjúkártoló műhelyből. Bevételi forrásnak számított a turizmus is. A hajózást, nagykereskedelmet, bankügyleteket a Falkland Island Company tartotta kézben, a társaság rendelkezett a megművelhető területek 43 százalékával is, ezeket többségükben kiadta haszonbérbe. A Falklandok brit „köldökzsinórját” azok a menetrendszerű kereskedelmi hajók jelentették, amelyek évente négyszer-hatszor kikötöttek Port Stanleyben, berakodták a monokultúrás, javarészt gyapjúból, bőrből, húsból és halból összetevődő exportárukat, s partra tették a szükséges importcikkeket. (1979-ben 2133 tonna gyapjú és 48 tonna juhbőr volt a kivitel legfontosabb tétele, az importlistán pedig jóformán minden árucikk szerepelt.)

Az elmúlt években, különösen az ENSZ-határozatok és a szigetek jövőjéről meginduló tárgyalások nyomán, erősödtek a gazdasági kapcsolatok, közlekedési összeköttetések Argentínával. Az argentinok is közreműködtek a főváros repülőterének korszerűsítésében, s hetente kétszer légi járatot indítottak Port Stanley, valamint Comodoro Rivadia argentin kikötőváros között. Rendszertelen légi összeköttetés volt a szigetek és Montevideo, az uruguayi főváros között is. Az argentin olaj- és gázszállítások lehetővé tették, hogy a főként tőzegre épülő tüzelést korszerűbb fűtési módokkal váltsák fel. Kiépítették a telefonhálózatot, s felajánlották a televíziós adások biztosítását, mivel a szigeteken csupán egy 20 kilométeres körzetben sugárzó rádióadó működött. (A sajtót egy helyi közlöny, valamint a Nagy-Britanniából érkező újságcsomagok jelentették.) Argentin részről vállalták, hogy sürgős és bonyolult esetekben a légi mentőszolgálat az ország kórházaiba szállítja a betegeket, ha a szigetek 34 ágyas egészségügyi állomása nem képes ellátni őket. Két argentin tanár pedig spanyol nyelvórákat adott a Falkland-szigetek két iskolájában. A hetvenes évek második felében egy új kulcsszava van a szigetek gazdaságföldrajzának, az olaj. Korábban az olcsó olaj korszakában nem vállalta senki a magas kitermelési költségeket. Az olajárrobbanás után, amikor számba vették a lehetséges tartalékokat és kiaknázható területeket, előtérbe kerültek a patagón partok és a Falkland- (Malvin-) szigetek közötti olajmezők is. A próbafúrások biztatóak lehettek. Északon 180¾200, délen 380 méteres mélységben. Angol, amerikai és argentin vállalatok 13-szor próbálkoztak, és 1980-ban hosszabb expedíciót tett a környéken a Glomar Challenger kutatóhajó. „Valami van…”, mindemellett a szakemberek még csak a kezdet kezdetéről beszélnek, mindenekelőtt további próbafúrásokra lenne szükség. Az olaj semmi esetre sem lehet a kirobbant válság közvetlen oka. A kutatások egyelőre nem túl intenzívek. Egyrészt a társaságok visszariadnak a politikai problémáktól, meg akarják várni a szigetek körüli vita lezáródását, mielőtt befektetnének. Másrészt hiányoznak a valódi gazdaságossági számítások, beleértve azoknak a körülményeknek a felmérését, amelyeket (a környezetvédelmi hatásoktól az eddig szinte teljesen hiányzó infrastruktúra megteremtéséig) figyelembe kellene venni. Az angolok óvatosak, hiszen az Északi-tenger közelebb van, s kérdéses, hogy az olajvagyon nem fokozza-e Dél-Amerika nyomását. Az argentinoknak nincsenek korlátlan tőkelehetőségeik, és őket is elbizonytalaníthatja a rendezetlen politikai-jogihelyzet. A multinacionális vállalatok, beleértve az amerikai érdekeltségű társaságokat, túl sok kérdőjelet látnak. Sok függ természetesen a nemzetközi olajpiactól is, attól, hogy tartósnak ígérkezik-e a kiegyenlítődés, hogy miként alakulnak az árviszonyok? Az olaj s a ”jégtorta”, az Antarktisz nyersanyagkincsei mindenképpen ott vannak a falklandi konfliktus hátterében.

Az előzmények

1981. december11-én a hatalmon lévő argentin katonai tanács Leopoldó F. Galtieri tábornokot nevezte ki elnökké, aki azonnal megszakította az ENSZ keretében folyó, Malvin (Falkland)- szigetek hovatartozásával kapcsolatos tárgyalásokat Angliával. A katonai junta az országon belüli a nacionalista érzelmek felszításával igyekezett előkészíteni a talajt egy esetleges katonai akció megindításához. Ez nem volt nehéz feladat, hiszen még a tankönyvekben is az országhoz tartozó területként szerepeltek a szigetek. Tizenegy hónappal a háborús konfliktus kirobbanása előtt egy sajtótájékoztatón az argentin haditengerészet főparancsnoka Argentína számára létfontosságúnak nevezte a vitás területet. 1982. február 26.-án New Yorkban a két fél ismét tárgyaló asztalhoz ült. Március1-én aztán az argentin fél bejelentette, ha a tárgyalások rövid időn belül nem vezetnek eredményre, szabadon fogja megválasztani az érdekeinek legmegfelelőbb módszert. Londonban viszont a következő kijelentés hangzott el: „Őfelsége kormányának semmi kétsége sincs a szigetek feletti fennhatóságunkat illetően, és tudatában van a szigetlakókkal szembeni kötelezettségeiről.”

Március 18-án a Déli Georgia-szigeten 40-50 argentin munkás szállt partra és megkezdte az üzemen kívül helyezett bálnafeldolgozó telep bontását. Angol felszólításra aztán elhagyták a szigetet, de helyettük egy 50 fős diverziós alegység érkezett, amely aztán a szigeten maradt. Ekkor itt a Dél-Georgia Grytviken helyőrségben összesen 22 angol tengerészgyalogos állomásozott. Március végére az argentinok már minden előkészületet megtettek. A Falkland- és Dél-Georgia egyidejű elfoglalására. A „Rosario” fedőnevű terv alapján a kijelölt argentin alakulatok április1-én szálltak partra a Falkland-szigeteken. Az 5. hadtestparancsnok Osvaldo Garcia tábornok vezetésével egy 4000 fős válogatott kontingens lépett a partra, amelyet a tengerészgyalogság és a szárazföldi csapatok állományából hoztak létre. Ennek tevékenységét a 40. haditengerészeti alkalmi harci kötelék támogatta, amelynek állományába a Május 25. repülőgép-anyahajó, hat romboló, két kísérőhajó és egy-egy partra szállító, jégtörő, szállító-ellátó hajó tartozott. A harci kötelékhez osztották be a Santa Fé tengeralattjárót is. A 84 fős brit helyőrség nem volt képes komoly és hosszabb ellenállást tanúsítani a majdnem tízszeres túlerővel szemben. A tengerészgyalogosok sértetlenül fogságba estek, s Rex Hunt kormányzóval együtt, Hercules¾130-as típusú argentin katonai szállítógép vitte őket Montevideoba, ahonnan visszatérhettek Londonba. A rövid ideig tartó lövöldözésben egy argentin életét vesztette, három tengerész megsebesült.

Az argentinok gyorsan berendezkedtek a Malvinákon. Megérkezett és átvette hivatalát Benjamin Menéndez tábornok, a terület újonnan kinevezett kormányzója. A fővárost hivatalosan átkeresztelték, az első jelentések Puerto Riverót, a későbbiek már Puerto Argentinót említettek. Radarállomásokat állítottak fel a repülőtér és a központi partvidék körül, a gyors egymásutánban landoló szállítógépek 392 tonnányi muníciót hoztak a szigetekre. A katonai egységek megkezdték az erődítések kiépítését a partvidék néhány pontján. Az argentin 60. alkalmi harccsoport április 2-án az előzetes terveknek megfelelően megközelítette a Déli-Georgiát és a 3.-án partra tette a 601. tengerészgyalogos diverziós századot, mely rövid idő alatt megtörte a 22 fős helyőrség ellenállását és a szigetnek az Isla San Pedro nevet adták.

Április1-én angol kérésre összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a következő napon meghozott 502. számú határozatában elítélte az argentin inváziót, továbbá felszólította a támadókat, hogy azonnal hagyják el a szigetet. Argentína nem ismerte el a döntést, és mivel a közvetítői tárgyalások is zátonyra futottak, április 5-én Nagy-Britannia kormánya bejelentette, hogy fegyveres úton foglalja vissza a szigeteket. A katonai vezetés mindhárom haderőnemtől azonnal kijelölte a részvevő erőket. A haditengerészeti hajóegységekből felállították 317. alkalmi harccsoportot, amelynek fő erejét a Hermes és a az Invincible repülőgép-anyahajók és kísérőhajóik alkották. Az első hajóegységek április 5-én indultak útnak és a 13 000km hosszú tengeri utat átlagosan 25-30 nap alatt tették meg. A nagy távolság miatt azonban az utat két részre osztották. Először egy 6700km-es utat hajóztak Nagy-Britanniától az Ascension-szigeten kiépített bázisig 11-14 nap alatt. Az út második részét, ami 6400 km volt a célig, 10-12 nap alatt tették meg a hajók. Az argentin harctevékenység megakadályozására a britek április 7-én tengeri blokád létrehozását határozták el. Ennek keretében a Falkland-szigetek körül létrehoztak egy 360km sugarú zárt övezetet, amelyen belül az argentin hajók megjelenését háborús oknak tekintették.

A felek fegyveres erői és csoportosításának létrehozása a harctevékenységekhez.

A védelem előkészítésének meggyorsítására Argentínában behívták a tengerészgyalogos, tengeri-deszant és páncélos tartalékos állományt. 4500 emberrel a fedélzetén a sziget körzetébe irányítottak 15 hadihajót és motoros naszádot. Április10-ig létrehozták a Déli Hadszíntér Hadműveleti Parancsnokságát, a Dél-Atlanti Hadszíntér Haditengerészeti Hadműveleti Parancsnokságát és a Katonai Légierő Hadászati Parancsnokságát. A Déli Hadszíntér Hadműveleti Parancsnokság állományába két gyalogdandár, egy-egy légi deszant és tengeri deszant dandár tartozott. A szárazföldi csapatok állományába összesen 41 200 fő. 234 db harckocsi, 200 db páncélozott szállítójármű, 262 db löveg és aknavető, a légierő csoportosításába 8 harci és egy kisegítő repülődandár, 200 db harci és 70 db kisegítő repülőgép, a Dél-Atlanti Hadszíntér Haditengerészeti Hadműveleti Parancsnokság állományába 30 db hadihajó, 20 db kisegítő hajó, 45 db harci repülő és helikopter, valamint 43 db kisegítő repülő és helikopter tartozott. Ezen kívül átadtak a parancsnokság részére a légierőtől kijelölt 30 db harci és 50 db kisegítő repülőgépet. A Falkland-szigetek védelmére kijelölt csapatokat Argentína területéről tengeri és légi úton szállították át. Port Stanley körzetében egy gyalogdandárt, egy légi deszant ezredet, és egy megerősített tengerészgyalogos zászlóaljat, a dél-georginai szigeten egy gyalogszázadot (150 fő) összpontosítottak. A szigeteken lévő személyi állomány létszáma május 20-ig elérte a 11 000 főt, a harci technika mennyisége 17 db könnyű harckocsi (AMX-13), 77 db páncélozott harcjármű, 66 db löveg és aknavető volt. A Stanley-i repülőtérre, valamint Pebble szigetekre a kontinensen lévő csapatok állományából 20 db „Mirage”, „Skyhawk” és „Pucara” típusú harci repülőgépet telepítettek át.

A Falkland-szigetek elfoglalására Nagy-Britannia politikai-katonai vezetése létrehozta a fegyveres erők dél-atlanti csoportosítását, melynek alapját egy expedíciós hadtest képezte. Ennek állományába 31 db hadihajó, 32 db kisegítő hajó, 20 db vadász-csatarepülő „Sea Harrier”, 40 db tengeralattjáró elhárító és szállító helikopter, összesen a szárazföldi, légierő és tengerészgyalogos csapatokhoz 9550 fő tartozott. Nagy-Britanniában még a háború kezdete előtt, az angol csapatok Európa határain kívüli irányítására speciális törzset állítottak fel. Az expedíciós hadtest gyors szétbontakozásának biztosítására, fegyver- és hadianyag tartalékokat hoztak létre. Az erők felkészítése, a kereskedelmi hajók katonai alkalmazására való átalakítása, a hadihajók és kisegítőhajók felkészítése, a hadtáp és a technikai biztosítás szervezése, mind arról tanúskodott, hogy ezeket, a tevékenységeket előzetesen tervezték és a különböző intézkedések bevezetésével és a hadműveletek megszervezésével egyidejűleg hajtották végre. Az erők hadműveleti szétbontakozását a konfliktus körzetében fokozatosan, három lépcsőben, hadihajós osztagokkal, konvojokkal és egyes hajókkal hajtották végre. Az erőknek a térségbe való kijuttatását a hadműveleti biztosítás készenlétének fokától függően ütemezték. Az ilyen jellegű szétbontakozás arra utal, hogy az angolok meg voltak győződve arról, hogy az argentinok nem képesek semmiféle ellentevékenységre a szétbontakozott erők ellen. Az április2- és 12. közötti időben megalakított expedíciós főerőket öt osztagban, két konvojjal juttatták el a dél-atlanti térségbe. A deszantot a menetrend szerint közlekedő teherszállításra kibérelt utasszállító óceánjárókon és kompokon helyezték el. A Falkland térségébe érkező hadihajó osztagokat és konvojokat a 317. hadműveleti magasabb egység állományába osztották be. A 311. hadműveleti magasabb egység állományába tartozó többcélú tengeralattjárók önálló feladatokat kaptak, de a 317. hadműveleti magasabb egység parancsnokság alárendeltségébe tartoztak. Előretolt ellátó és biztosító pontként az Ascencion szigeten lévő amerikai katonai bázist használták. A beérkező hadihajós osztagokat itt töltötték fel, és itt hozták létre a Falkland sziget elfoglalásához szükséges csoportosítást is. A május 21-én kezdődő deszant hadművelethez a 317. hadműveleti magasabb egység állományából a Falkland-szigeteknél 26 db hadihajót, 20 db kisegítőhajót, 33 db „Harrier” típusú repülőt, 67 db helikoptert, továbbá a szárazföldi csapatok és a tengerészgyalogság állományából 5520 fő deszantost összpontosítottak. A hajók fedélzetén 32 db „Scorpion” típusú harckocsit, 42 db 105 mm-es ágyút, 42 db 81 mm-es aknavetőt, 90 db „Milan” típusú irányítható páncéltörő rakétaindító állványt, 20 db „Blowpipe” típusú légvédelmi rakétaindító állványt helyeztek el. Ezen kívül a dél-georgiai szigeteknél helyezkedett el egy hadihajóosztag és 230 fő tengerészgyalogos. Két torpedóhordozó atom-tengeralattjáró pedig Argentína keleti partjai mentén járőrözött. A haditengerészet szempontjából háborúban 37 harci hajóegység vett részt, ami az akkor meglévő harci egységek 40 %-át jelentette.

Részletesen:

            repülőgép anyahajó 2;

            könnyű rakéta cirkáló 3;

            rakéta romboló 9;

            rakéta fregatt 16;

            atom tengeralattjáró 7;

            Továbbá alkalmazásra került;

            két partra szállító dokkhajó;

            hat harckocsi és harcjármű partra szállító hajó;

            öt ellátó hajó;

            három komphajó;

            tizenkét üzemanyag szállító hajó;

            egy jégtörő hajó;

            két mélytengeri járőrhajó;

            két aknakutató hajó;

            két mentőhajó.

Ezen kívül a haditengerészet, különböző feladatokra még 44 hajót vett bérbe. Ez azt jelentette, hogy összesen 116 hajóegység vett részt a hadműveletekben. Ennek megfelelően Nagy-Britannia katonai vezetésének április és május folyamán sikerült elegendő erőt csoportosítani a Falkland-szigeteknél. Bár ez az erő a személyi állomány létszámában és a repülőgépek darabszámában szám szerint kevesebb volt az argentin erőknél, azonban az állomány és a fegyverek minőségi fölénye biztosítéka volt a deszant hadművelet sikerének. Az expedíciós erők állományába tartoztak a legharcképesebb hajók, egységek és alegységek, amelyek a legkorszerűbb fegyverekkel voltak ellátva.

A harccselekmények kezdeti időszaka és a hadműveletek lefolyása

Április 4-re Argentína 4000 főre növelte a szigeteken állomásozó erők számát, hogy biztosítani tudja azok teljes ellenőrzését A továbbiakban az argentinok erőfeszítése a szigeteken lévő csoportosítás erősítésére, valamint arra irányult, hogy a haditengerészeti erőkkel ellenőrzés alatt tartsanak 200 mérföldes zónát a szigetek körül és az ország partjai mentén.

Április 16-án az angol expedíciós erők első lépcsőjének hadihajós osztaga (6 db hadihajó és 4 db kisegítőhajó) kihajózott a dél-georgiai térségben lévő Ascension szigetekről. Április 25-én kirakták a 230 főből álló különlegesen kiképzett tengerészgyalogos-alegységet és elfoglalták a szigetet, aktív ellenállással nem találkoztak. Nagy-Britannia folytatva az erők növelését a dél-atlanti térségben 1982. április30-ra teljesen blokád alá vonta a Falkland-szigeteket. Május 2-án egy angol tengeralattjáró elsüllyesztette az irányítható rakétákkal felszerelt „General Belgrano” cirkálót, mert az átlépte az ország határától megállapított 12 mérföldes zónát. Az angol tengeralattjáró veszély a továbbiakban teljesen kizárta az argentin flotta tevékenységét. Május 4-én azonban az angol flotta büszkeségét a Sheffield rakéta rombolót érte végzetes találat. A hajó ekkor a Falkland-szigetektől délkeletre, a haditengerészeti kötelék zömétől mintegy 30 km-es távolságra, a „zárt övezet” határán, a haditengerészeti kötelék előretolt részeként légvédelmi figyelőszolgálatot látott el. A hajó elsüllyedt, 20 volt a halottak és 24fő a sebesültek száma. Meg kell említeni, hogy ilyen feladatra a hajótípus kevésbé volt alkalmas, hiszen csak Sea Dart típusú közepes és nagy magasságban repülő célok leküzdésére alkalmas légvédelmi rakétákkal rendelkezett és szinte védtelen volt a kismagasságú támadás ellen. Lokátora csak cél felderítésre volt alkalmas, célazonosításra nem. A hajó 270 fős személyzetének már korábban  fokozott harckészültséget rendeltek el, ami azt jelentette, hogy a legénység 50 %- a szolgálatban, 50 %- a pihenőben volt. A lokátor jelezte tehát a repülőgépet, de annak azonosítására nem volt lehetőség. A parancsnoki híd figyelői nagy távolságból észlelték a füstfelhőt (az Exocet rakéta indításának pillanata), de a konkrét veszélyt csak akkor ismerték fel, amikor a rakéta 1,5km-re volt a hajótól. Ekkor már ellentevékenységre nem volt lehetőség, hiszen 4 másodperc múlva megtörtént a becsapódás. A Sheffield elvesztése valóságos sokkot váltott ki Angliából. Jeremy Black, az Invincible repülőgép-anyahajó parancsnoka elmondta, hogy a két argentin Super-Entendard gépet először 96kilométer távolságból észlelték, és elrendelték a riadót. Röviddel utána azonban a repülőgépek eltűntek. Mint később kiderült, az egyik harminc méter magasságban, a radarernyők jelzési hatóköre alatt közelítette meg a brit hajókat, úgy lőtte ki mintegy 30-32 kilométerről Exocet AM-39 típusú rakétáit, amelyek közül az egyik halálos csapást jelentett a Sheffield számára. A hadügyminiszternek feltették a kérdést, vajon van-e ellenszere a brit flottának a francia gyártmányú rakétákkal szemben. Nott különös magyarázkodásra kényszerült: bejelentette, hogy a Sea Wolf ellenrakéták képesek megsemmisíteni a hajóra tartó fegyvereket, de ebből a fegyverfajtából hiányuk van. A miniszter elmondta, hogy a brit hadihajókat, a NATO-n belül, a Varsói Szerződés fegyveres erői ellen készítik fel, kielégítően felszerelték őket különböző tengeralattjáró-elhárító eszközökkel, de miután a szovjet flotta - tudomásuk szerint - nem rendelkezik Exocet fajtájú fegyverekkel, nem fordítottak gondot a Sea Wolfok általánossá tételére. A Sheffielden például nem voltak ilyenek, csak a Brillant, valamint a Broadsword fregatt fedélzetén álltak készen ellenrakéták. Ez a két kisebb hajó azonban a repülőgép anyahajókat hivatott védeni és biztosítani. Május 20-ig a harctevékenységek teljesen korlátozott jellegűek voltak, az angolok csak a blokád fenntartására és a parti objektumok légitámadására, az argentinok pedig a felszíni hajók légitámadására szorítkoztak.

A brit expedíciós hadtest parancsnoka, aki teljes felhatalmazással bírt a hadműveletek kezdési időpontjának megválasztására, elhatározta, hogy május 21-én éjjel deszantot rak ki San-Carlos szigetén. A deszant hadműveletet teljesen váratlanul hajtották végre. A deszant főerőit a felderítési adatok által, a deszant elleni védelem gyenge pontjául jelzett San Carlos-i öbölben rakták ki. A 317. hadműveleti magasabb egység hadihajói és hajói a szigetvilágtól 100-150km távolságra bontakoztak szét és a meghatározott időben, megkezdték előremozgásukat a kirakás körletébe. Ezzel egy időben a deszant szállító és a harci helikopterek megkezdték a rohamosztagok átdobását (nehézfegyverek nélkül) a parti sáv elfoglalására. A deszant főerőit 100-200 fős csoportokban helikopterekkel és úszóeszközökkel szállították ki. A San Carlos-i öbölben ténykedő deszant főerők sikerét a Port Stanley, Port Darvin és Bay Fox körletében kirakott elterelő deszant tevékenységgel is biztosították. A britek az első lépcsőben összesen kb. 1000 fő deszantot, 16 db könnyű harckocsit, 14db 105 mm-es ágyút, 14 db 81 mm-es aknavetőt, 30 db „Milan” típusú irányított páncéltörő rakéta- 8 db „Blowpipe” típusú irányítható légvédelmi rakéta indítóállványt raktak ki. A deszant kirakás sikerét a bonyolult hidrómeteorológiai körülmény, a szigorú rádiótilalom betartása, az elterelő deszant kirakása, a deszant főerők kirakási körletében a tűzelőkészítés mellőzése (az argentinok megtévesztése), a csapatok és a technika gyors átdobása, valamint a deszant kirakó eszközök és helikopterek széleskörű alkalmazása biztosította.

Az angol deszant főerők kirakási körletében az argentin csapatok ¾ a kis létszám miatt ¾ nem tudtak megfelelő ellenállást tanúsítani, ellenlökések vezetését a főerők állományából nem tartották célszerűnek (Port Stanley, Port Darvin, Goose Green körzetekből) mert ezzel ¾ véleményük szerint nagyban gyengítették volna a védelem fő támpontjait Kelet-Falkland térségében és ez lehetővé tette, volna az angol deszant erők kirakását közvetlenül a városnál és annak gyors elfoglalását. A fentiek miatt a deszant elhárítás fő terhét az argentin légierő viselte. Az argentin haditengerészeti erők a kontinens partjainál tartózkodtak és nem vettek részt a harccselekményekben.

Az eltelt öt nap folyamán az angol parancsnokságintézkedéseket hozott az elfoglalt hídfő megerősítésére és kiszélesítésére San Carlos körzetében, a légvédelem megszervezésére és megkezdték az ideiglenes tábori repülőtér kiépítését. Május25-re a hídfőt 150km² nagyságra szélesítették ki és azt 2500 fő szállta meg. Az elfoglalt hídfő megerősítése és a deszant létszámának 4000 főre való emelése után az angolok május 28-án a San Carlosból kiinduló helikopteres deszanttal ¾ egy zászlóalj erővel ¾ elfoglalták a Port Darvin-i és Goose Green-i argentin helyőrségeket. Ezzel egy időben támadást folytattak keleti irányban és május29-én estére, elfoglalták Douglas és Teal Inlet településeket. Május31-től kezdve az angol csapatok közvetlenül megkezdték Port Stanleynek, a szigetek fővárosa elfoglalásának előkészítését. Az előkészítés során csapásokat mértek az argentin állásokra és folytatták csapataik megerősítését. Június elsején éjjel a Berkeley öböl déli részében két megerősített tengeri deszant zászlóaljat raktak ki. (Összesen 2630 fő, 8 db könnyű harckocsi, 32 db löveg és aknavető, 44 db „Milan” típusú irányítható páncéltörő rakéta indítóállvány, 4 db „Rapier” és 10 db „Blowpipe” típusú irányítható légvédelmi rakétaindító állvány.) Június 1-én az angolok kijutottak az előretolt argentin védelmi állásokhoz és helikopteres deszanttal elfoglalták a fővárostól 20 km-re lévő Kent magaslatot. Június 2. és 7. között befejezték a Port Stanley helyőrség bekerítését. A deszantnak a parton folytatott harcát az angol légierő aktívan támogatta. Június 12-én éjjel az angol csapatok a fedélzeti tüzérség támogatása mellett a tengerészgyalogos-deszant és légi deszant erők három zászlóaljával indítottak támadást. A váratlanság növelése érdekében a rohamot tüzérségi előkészítés nélkül és az első mozzanatban csak tengerészgyalogos erőkkel hajtották végre. Ez lehetővé tette az argentin lövészárkok harcnélküli elfoglalását. A személyi állomány pihentetését a hadtápterületen oldották meg, és ez nagyban csökkentette az argentin légierő hatékonyságát. Az éjszakai roham eredményeként az angolok 8 km-t nyomultak előre. Június 12-14. közötti időben az angol csapatok befejezték a védelmi körletek áttörését, a város előterében elfoglalták az uralgó magaslatokat és egyes szakaszokon bevonultak Port Stanley-be. Ekkor a Falkland szigetek kormányzójának, Menendez tábornoknak kérésére a harccselekményeket beszüntették. A Port Stanley-t védő Menendez tábornok tehát június 14-én 09.oo-kor megadta magát, de a fegyverletételi okmányt csak másnap 02.oo-kor írták alá, amikor Moor brit tábornok megérkezett Port Stanleybe.

A harctevékenységek tapasztalatai

A szigetekért vívott háború egyike volt a második világháború utáni helyi háborúknak, ám az előzőektől számos eltérést mutatott. Ezek közül a legjellemzőbbek:

            a háború két független, de különböző fejlettségű ország között zajlott;

            a szemben álló felek közül Nagy-Britannia mind hadi-, mind katonai potenciálja révén jelentős fölényben volt;

            a harccselekmények különleges földrajzi környezetben zajlottak;

            a hadszíntér adottságaiból eredően a háborúban a fegyveres erők közül a brit részről a haditengerészet, argentin részről pedig a szárazföldi csapatok és a haditengerészet játszották a fő szerepet.

A háborús események alakulása egyértelműen bizonyította, hogy az argentin vezetés több döntő hibát is elkövetett. Politikai helyzetüket rosszul értékelték, de katonai helyzetük felmérésénél is helytelen véleményt alakítottak ki. A korszerű háború előkészítésével és megvívásával kapcsolatban semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek. A haderőnemek között viszont állandó versengés alakult ki, ez azzal járt, hogy nem tudtak közös nevezőre jutni akkor sem, ha egyes helyzetekben több haderőnem is érdekelt volt. Más is problémát okozott az argentin vezetésnek. Úgy gondolták, hogy Chile kihasználva az argentin erők lekötöttségét, támadást indíthat a Beagle-szoros , illetve a Tűzföld ellen. Ezért legütőképesebb, legtapasztaltabb csapataikat ide csoportosították. A szigetekért tehát gyengén képzett, főleg újoncokból álló szárazföldi kötelék harcolt. A szigetek elfoglalása után a katonai vezetés nem készítette fel csapatait egy gyorsan várható brit visszavágásra. A rendelkezésre álló időt sem használták fel egy ütőképes erő kialakítására és a védelem megfelelő kiépítésére. Nem rendelkeztek megbízható és folyamatos felderítéssel, így szinte mindig az események után kullogtak. A brit partraszállásnál, amikor azok kritikus helyzetbe kerültek, nem használták fel a kínálkozó lehetőséget, hogy felszámolják a kialakított hídfőket. Nem használták továbbá ki a brit partra szállító hajók elsüllyesztéséből adódó lehetőségeket sem.

A brit politikai vezetés a kialakult helyzetben megbízhatóan, szervezetten működött. A miniszterelnök vezetésével az érdekelt miniszterek naponta értékelték a helyzetet és szükség szerint azonnal intézkedéseket, hoztak. Ezeken, az üléseken részt vettek az egyesített vezérkar főnökén kívül a haderőnemek vezérkari főnökei is. A politikai és katonai felső vezetés eredményes és folyamatos együttműködésének alapját az állandó kapcsolattartás jelentette. Akadtak viszont problémák a különböző tárcák között, de ezek összességében nem voltak meghatározók, a vezetés megfelelően megoldotta feladatát. A háború kitörésekor a brit erők az éves terveknek megfelelően tevékenykedtek. A szárazföldi csapatok nagy része különböző gyakorlótereken volt, illetve gyakorló terekre készült, a haditengerészeti erők honi kikötőkben, illetve a Földközi tengeren tartózkodtak, míg a légierő szintén honi területen folytatott kiképzést. Az első hajóegységek április 5-én indultak el és 16-án érkeztek meg az Ascensión-szigeti támaszpontra. Az első szárazföldi csapatok április 9-én hajóztak be honi területről. Ezek az intézkedések látszólag gyorsnak tűnnek, de valójában az argentinok nagyon sok időt kaptak. A brit felderítés azonban sokkal jobban működött, mint az argentin. Minőségileg messze túlszárnyalták az ellenséget, és az amerikai felderítő rendszer is segítette őket, mégis voltak komolyproblémák. Lebecsülték az argentinok lehetőségeit és több esetben is helytelenül becsülték fel a szigeten állomásozó csapatok létszámát.

A haderőnemek és fegyvernemek együttműködése területén lényeges különbség mutatkozott. Az argentin csapatok harcos és támogató fegyvernemeinek együttműködése, ellentétben a haderőnemi együttműködéssel, megfelelő volt. A szolgálati ágak, különösen az ellátási kérdések területén, feladatukat sok esetben nem tudták megoldani. A bürokratikus vezetés azonban jelentős késésekhez vezethetett. Ha például a szigeteken állomásozó erők főparancsnoka több haderőnemet érintő kérdésekben kívánt intézkedni, úgy ezt jóváhagyásra fel kellett terjeszteni a honi területen székelő főparancsnokságnak. Ha jóváhagyták, intézkedését kiadhatta. A brit fegyveres erők haderőnemei és fegyvernemei között hagyományosan rugalmas, jól szervezett kapcsolat volt. A felmerült problémák főleg a terep és az időjárási viszonyokból vezethetők le.