A hadműveletek első szakasza (1940. júl-1941. ápr.)

Olaszország a Francia fegyverszünet aláírása után hadműveleteket kezdett Afrikában, hogy Angliától és Franciaországtól átvegye a Földközi tenger feletti uralmat, és nagy gyarmatbirodalmat építsen ki. Afrikába két hadműveleti csoportosítást hoztak létre. Líbia területén két tábori hadsereg, Etiópiában pedig egy hadseregnyi erő (más szervezetben) tartózkodott. Az olasz vezetésnek az volt az elképzelése, hogy először Etiópiában veri szét az angol erőket, és veszi birtokba a területet, majd Líbiából indít támadást Egyiptom, illetve Tunisz ellen. Ez utóbbi volt a főhadszíntér, a hadműveletek a tengerpart mentén viszonylag kis szélességű (50-70km) a líbiai El-Aghilától az egyiptomi El Alameinig terjedő 1300km kiterjedésű területen folytak. Az angolok ismerték az olasz elképzeléseket, de elkéstek helyőrségeik megerősítésével. Megfelelő erő hiányában az etióp partizánok támogatásával igyekeztek lekötni az olasz erőket.

Az olaszok 1940. július elején indultak Etiópiából Szudán és Kenya elhódítására. Az augusztus közepéig tartó harcokban az olaszok jelentős veszteségeket szenvedtek az irreguláris etióp partizánok, a szudáni és kenyai lakosság ellenállásától. A veszteségek arra kényszeríttették az olaszokat, hogy védelembe menjenek át és a térségben az aktív tevékenység hosszabb ideig szünetelt. Ezt követően szeptember13-án Líbiából kilenc olasz hadosztály indított támadást Alexandria és a Szuezi csatorna birtokba vételére. Az angolok egyetlen hadosztálya rövid ellenállás után visszavonultak. Az olaszok Sidi-Barriig nyomultak előre, az anyagellátás nehézségei miatt a további előretörést leállították. Az angolok kihasználva a hadműveleti szünetet, tizenegy hadosztályt dobtak át, illetve hoztak létre a térségben és december9-én ellentámadásba mentek át. A támadás váratlanul érte az olaszokat, az itt lévő olasz erők szinte teljesen megsemmisültek. Decenber22-én az angolok elérték Tobrukot, 1941. február8-án El-Agheila előtt álltak. Két hónap alatt 800km-t törtek előre, és 130 ezer foglyot ejtettek, 400 harckocsit és 1290 löveget zsákmányoltak. Az angolok ezt követően Etiópiába helyezték át a főerőkifejtést. Közel 150 ezer fős hadsereggel Szudánból és Kenyából indítottak támadást, az Etiópiában lévő olaszok ellen. Az 1941. május20-áig tartó harcokban az angol, szudáni, kenyai és etióp reguláris és partizán csoportok teljesen felszámolták az olasz ellenállást, miközben foglyokat ejtettek és nagy mennyiségű harci eszközt zsákmányoltak

Olaszország afrikai pozíciói veszélybe kerültek, Mussolini Hitlerhez fordult segítségért. A német hadvezetés „Afrika hadtest” elnevezéssel egy páncélos és egy gépesített hadosztályt szállított a térségbe. A seregtestet az olaszok egy páncélos- és egy gyaloghadosztállyal egészítették ki. A parancsnokságot Rommel altábornagyra bízták. Rommel megérkezése után azonnal támadást indított, és 1941 tavaszán Tobruk kivételével visszafoglalta az elvesztett északi területeket. Egyiptom határán azonban megállt, mert készletei kimerültek. Utánpótlást nem kapott, mert a német vezetés, már a Szovjetunió elleni támadásra összpontosította erőit. 1941. őszéig mindkét fél védelemre rendezkedett be.

A hadműveletek második szakasza 1941. november-1942. június

Az angolok 1941. végén három csapást készítettek elő. Az egyiket El- Sollum (egy gépesített hadosztállyal és egy páncélos dandárral), a másikat Bardia (két páncélos hadosztály), a harmadikat pedig Tobruk ellen (két páncélos hadosztály). Tartalékban három gépesített hadosztály és egy páncélos dandár volt. Páncélosok és repülők tekintetében az angoloké volt a fölény. Először a Tobruk elleni támadás indult, a védelmet gyorsan áttörték és 80km-t törtek előre. A másik két hadműveletet nem indították időben, így Rommel váratlan csapással az előre tört angolokat elvágta az utánpótlástól. A helyzetet az újzélandi hadosztály mentette meg november27-én áttörve az olasz-német csoportosítást felmentve a tobruki angol erőket. Rommel arra kényszerült, hogy az Egyiptomba betört erőit visszavonja Tobrukhoz, majd legyengült hadosztályait teljesen kivonta a térségből. Az angolok oly nagyra értékelték a győzelmet, hogy az üldözést is elmulasztották bevezetni. Ez később megbosszulta magát.

Rommel gyors feltöltés után 1942. január21-én ellentámadást indított 600 páncélossal. Az elbizakodott angolokat meglepte a támadás, és február16-áig 700km-t vonultak vissza. A németeknek ugyanis újjá kellett szervezni az utánpótlást. A feltöltés viszonylag gyorsan végrehajtották, és 1942. május27-én Rommel újból támadásba lendült. Az előretörés El-Alameinig tartott. Itt újból meg kellett állniuk, mert a hadtáp bázisok távolsága meghaladta a 2 ezer kilométert. Rommel szilárd védelem kialakítására adott utasítást csapatainak.

Az afrikai háború befejező szakasza 1942. október-1943. május

1942. nyár elején a felek kölcsönösen védelemre rendezkedtek be. A fasiszta csapatok helyzete a győzelem ellenére napról-napra romlott. Az olasz ipar képtelen volt pótolni a nagy veszteségeket, Hitler pedig minden mozgatható erőt a keleti hadszíntérre irányított. A Rommel parancsnoksága alá tartozó észak-afrikai erők állományába négy páncélos- és hét gyaloghadosztály, valamint egy ejtőernyős zászlóalj tartozott. A csoportosítás 530 páncélossal, 800 löveggel és 50 repülőgéppel rendelkezett. Rommel a tengerparttól a kattarai mélyedésig 60km szélességben teljesen lezárta a járható irányokat. A védelem támpontrendszerű volt, egy, illetve három védőövvel. A peremvonal előtt 4-7km mély összefüggő aknamezőt telepítettek. A tengerparti irányban a három védőöv mélysége elérte a 20-25km-t. A védőövek között reteszállásokat létesítettek, a járható irányokat elaknásították. A gyaloghadtestek két lépcsőben az első és második övet szállták meg. A páncélos kötelékekből pedig mozgó harccsoportokat képeztek, hogy az arcvonal bármely pontján bevethetők legyenek, illetve megtudják, akadályozni mögöttes területeken az angolok esetleges partraszállását.

1942. nyarára az angol amerikai katonai kapcsolatok mind szorosabbá váltak. Az un. ABC (Amerikan-Britisch Convensations) terv kimondta, hogy erőfeszítéseiket először az európai kontinensre összpontosítják, Németország az első számú ellenfél. A konkrét hadműveleti tervek kidolgozására 1942. tavaszán létrehozták az angol-amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságát. Az afrikai partraszállást 1842. őszére tűzték ki. A „Torch” (Fáklya) hadművelet előtt a 8. angol hadseregnek nagyarányú támadást kellett indítania El-Alameinnél, hogy lekösse az ellenség erőit, illetve kedvező hadászati helyzetet teremtsen a partraszálláshoz, és a kétirányú felszámoló hadművelethez. 1942. nyarától beindultak az előkészületek, kijelölték a résztvevő erőket, megkezdték a kiképzést és a partraszállás feltételeinek megteremtését. Ezzel párhuzamosan növelték erőiket a Földközi-tenger térségében, melynek eredményeként 1942. őszére a térségben jelentős erőfölénybe kerültek. Az Egyesült Államok az angol afrikai erőket is erősítette több mint 500 új harckocsit és rohamlöveget, egy nehéz-, két közepes bombázó és három vadászrepülő csoportot adott át az angol parancsnokságnak. Közben a 8. angol hadsereget feltöltötték és átszervezték, illetve Montgomery altábornagy személyében új parancsnokot kapott. A feltöltés után a 8. hadsereg állományába négy páncélos-, nyolc gyaloghadosztály és egy dandár tartozott, 1200 repülővel, 1200 löveggel és 1100 harckocsival rendelkeztek. A terep viszonyok és az ellenség védelme az átkarolást nem tette lehetővé, így a támadást áttöréssel kellett kezdeni. Montgomery tábornok a főerőkifejtés a jobb szárnyra (tengerparti sávra) helyezte, bár itt volt a legerősebb a német védelem, de siker esetén ez kecsegtettet legnagyobb eredménnyel is. A támadás első lépcsőjében a gyaloghadtesteket bontakoztatta szét, a páncélos hadtest a második lépcsőben maradt, a siker kifejlesztésére készült. Erős tüzércsoportokat szervezett, a lövegsűrűség az áttörési szakaszon elérte a 100db/km-t. A német utánpótlási vonalak szétzilálását előzetes légi előkészítés volt hivatva elérni. Rendkívüli jelentősége volt a hadműveleti álcázásnak ezzel kívánták félrevezetni a németeket a támadás főerőkifejtésének irányáról, idejéről stb. Ezért a jobb szárnyon páncélosokat tehergépkocsinak álcáztak, míg a balszárnyon harckocsi maketteket és fából készített lövegeket, tüzércsoportoknak imitáltak.

Az angol parancsnokság úgy döntött, hogy a támadást október22-én éjszaka kezdi meg. Negyven perccel a támadás kezdete előtt ködfüggönyt lőttek, 22,40-kor kezdődött a tüzérségi és légi előkészítés, és 23,00-kor a gyalogság rohamra lendült. A 8. HDS támadása nagyon lassan nyert tért, csak egyes szakaszokon tudtak beékelődni a védelembe. Ennek ellenére Montgomery tábornok éjszaka két órakor bevetett két páncélos hadosztályt. Az ellenség páncélelhárító tüze a harckocsikat a peremvonal előtt megállította. Október 23-án és 24-én elkeseredett harc folyt a németek első állása területén. A 8. HDS annak ellenére, hogy 25-én a csapásmérő csoportosításban már három páncélos hadosztály harcolt, az ellenség védelmének harcászati mélységét nem tudta áttörni.

Október27-én Rommel is megkezdte páncélos erői átcsoportosítását a tengerparti sávba. Ez volt az ütközet kritikus pillanata. Montgomery határozatlanságot mutatott, le akarta állítani a támadást, de a kormánya nem járult hozzá. Október28-án délután az angol légierő súlyos csapásokat mért a német-olasz páncélos erőkre. Két és fél óra alatt egy 12négyzetkilométeres nagyságú területre több mint 80t. bombát dobtak. Ezzel megakadályozták a németek ellencsapását, és jelentősen meggyengítették védelmüket. November2-án az angolok felújították a támadást. A gyalogság és a tüzérség jó együttműködésének köszönhetően négy kilométert nyomultak előre. A páncéloshadosztályok a gyalogság nyomában támadtak, majd elszakadva tőlük kijutottak El-Akakir körzetébe. November3-án az angolok ütközetbe vetettek még egy páncéloshadosztályt. Az éjszaka folyamán Rommel elhatározta, hogy visszavonul El-Agheila körzetébe. Először a német magasabb egységeket vonta vissza, melyek számára igénybe vette az olaszok összes szállítóeszközét is. Ezért az olasz gyalogság képtelen volt visszavonulni, és megadta magát. Az angol parancsnokság csak 4-én reggel fedezte fel a németek visszavonulását és adott parancsot az üldözés bevezetésére. Ezzel az El-Alamein körzetében folyó ütközet be is fejeződött.

A 8. HDS támadása még nem ért véget, amikor a szövetségesek megkezdték az Afrikában történő partraszállás előkészítését, Az erők és eszközök felvonultatását. A „Fáklya” hadművelet elgondolása az volt, hogy egy időben tengeri és légi deszantokat raknak ki Marokkóban és Algírban. Elfoglalják a fontos kikötőket és közigazgatási központokat, majd kelet félé támadva a tengerparton, együttműködve a nyugati irányban előrenyomuló 8. HDS-el Tunisz körzetében bekerítik és felszámolják a német-olasz erőket. A partra szállás előtt a meglepés érdekében nem hajtottak végre légi előkészítést, illetve nem akarták, hogy a bombázások miatt elveszítsék a francia katonák szimpátiáját. Végül is a Vichy-kormány csapatai színlelt ellenállás után hamar átálltak a szövetségesek oldalára. Első mozzanatként légi deszantokat dobtak ki Rabat, Algír, Orran és még több más helyen, majd november8-12-e között, 1300km szélességben, több ütemezéssel értek partot a csapatok. Az első napon hét hadosztályt raktak partra. November végére az angol-amerikai csapatok elfoglalták Marokkót, Algírt, átlépték Tunisz határát és megközelítették Bizerta és Tunisz városát. Két hét alatt 900km-t nyomultak előre. Ez alatt azonban az ellenségnek sikerült Tunisz területére Szicíliából előbb egy német páncélos- és egy olasz gyaloghadosztályt, majd még egy német gyaloghadosztályt átdobni. 1943. februárjában az észak-tuniszi arcvonalon stabilizálódott a helyzet. Az itt tartózkodó angol-amerikai csapatok létszáma 200 ezer fő, 530 harckocsi volt, míg a tengelyhatalmak 50 ezer katonával és 150 harckocsival rendelkeztek. Délen a Maret vonallal szemben a 8. angol HDS támadott, velük szemben az afrikai német hadtest foglalta el a védelmet.

Március végén több kísérlet után Montgomery tábornoknak sikerült áttörni a Maret vonalat, és visszavonulásra kényszeríttette Rommelt Bizerta és Tunisz körzetébe. Áprilisban a szövetségesek megkezdték a német-olasz hídfő végleges felszámolását. A német csapatok mindent elkövettek, hogy akadályozzák a szövetségesek sikerét. Az angol-amerikai parancsnokság, jelentős erőfölény ellenére nem tett meg mindent a hídfő felszámolásáért. Így csak május13-án kapituláltak az Afrikában rekedt német-olasz erők.