KATONAPOLITIKA ÉS HADMŰVÉSZET A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

I.                   A nemzetközi kapcsolatok alakulásának főbb tendenciái a két világháború között

a.) Az első világháborút lezáró békék és azok közvetlen hatásai

Az első világháborút lezáró békeszerződések kimunkálásához és nyélbeütéséhez a „felek”1919. január 18-án igen bonyolult nemzetközi helyzetben ültek le a tárgyalóasztalhoz. Az egész térségre kihatott az orosz szocialista forradalom. Fennállt annak a veszélye, hogy a háború végén kibontakozó polgári forradalmak eltolódnak az orosz minta irányába. A másik neuralgikus pontot a nemzeti önállósulási törekvések felerősödése, a nacionalizmus térhódítása jelentette. Az oly stabilnak hitt gyarmatbirodalmakban is felütötte a fejét a függetlenség vágya. Ugyanakkor nem kis problémát jelentett az európai utódállamok kezelése, új hatalmi viszonyok, kialakítsa és azok kedvező mederben való tartása sem. Mindezek, és az eltérő célú nagyhatalmi törekvések megosztották a korábban olyan jól működő „lövészárokbeli” egységet és a kollektív döntéseket egyre inkább az önös érdekek váltották fel. Nem volt véletlen tehát, hogy a békekötések végleges lezárására – több mint négy év után csak 1923. július 14-én Lausonban (a török békeszerződés) kerülhetett sor. Wersaillesben a vesztesek nem kaptak meghívást, őket csupán a békediktátumok ratifikálása érdekében rendelték be. A huszonkét „győztes”állam konferenciájának köre az évek során egyre szűkült. Az érdemi döntéseket már kezdetben is a „Tizek Tanács” hozta meg, amely 1919 márciusától a „Négyek Tanácsára” zsugorodott. Végül az olasz küldöttségek is „ejtették”, így a legfontosabb kérdésekben a Wilson, Lloyd George, Clemenceau trojka döntött. Az egység azonban még e három nagyhatalom között sem jöhetett létre, mert távlati stratégiai céljaik keresztezték egymást. Az Egyesült Államok a „nyitott kapuk” elvét hangoztatta. Anglia és Franciaország viszont görcsösen igyekezett védeni európai pozícióit. Ebből a versengésből a tengeren túli diplomácia került ki győztesen. Az 1921-22-es washingtoni konferencián az európai „Kettőknek” le kellett mondaniuk a tengeri elsőbbség jogáról, s így a Csendes-óceán térségében az erőviszonyok az Egyesült Államok és Japán javára tolódtak el. A békekonferencián és a Párizs-környéki különbékék (Wersailles, Saint Germain, Neully, Trianon, Sérves, Lausane) megkötése során a világ tapasztalhatta a győztesek könyörtelen stílusát, határtalan nagyhatalmai törekvését. Németországot és szövetségeseit nem az antant fegyverei, hanem gazdasága győzte le. Tehát mindenki számára világos volt, hogy amennyiben Németország hatalmas ipari potenciálja csak megközelítőleg olyan gazdasági helyzetbe jut, mint pl. Franciaország, akkor újból át kell rajzolni a világtérképet. Nem véletlen tehát, hogy óriási volt a német-ellenesség a konferencián. Legvehemensebben Franciaország lépett fel. A konferenciát kívánta felhasználni arra, hogy fő ellenségével végleg leszámoljon, azt középszerű állammá degradálja. Németország szétdarabolásában,l gyarmataitól történő megfosztásában, gazdasági-katonai leépítésében és szinte elviselhetetlen mértékű hadisarc megfizettetésében látta megvalósíthatónak. Anglia vigyázott arra, hogy Franciaország a másodhegedűs szerepére kényszerüljön. A német hadiflotta (különösen a búvárhajók) teljes felszámolását, a kereskedelmi hajópark megtizedelését az angolok szorgalmazták, de Németország szétforgácsolására és gazdaságának lehetetlenné tételére szőtt francia terveket határozattan ellenezték. Joggal vetődhet fel a kérdés: miért nem akarta Anglia annyira lehetetlenné tenni Németországot, holott főbb ellenfelei közé tartozott. a.) A háború előtt Európában Németország volt a legfontosabb gazdasági partnere. A kontinens gazdasági vérkeringésének beindítása egy gyenge partnerrel lehetetlen lett volna. b.) A túlzott francia megerősödés sokkal nagyobb veszélyt jelentett számára, mint kettős, de egymást kioltani képes hatalmi tényező jelenléte a kontinensen. c.) Az angol diplomácia helyesen ismerte fel, hogy egy túlzott leépítés vagy elszigetelés Németországot, Szovjet-Oroszországhoz közelítené és ez az európai egyensúly felbontásához, vezetne. Ezek a tényezők játszottak elsődleges szerepet abban, hogy a francia diplomácia nem érhette el teljesen eredeti célkitűzéseit. Egyetértés volt a hadsereget és a hadiflottát illetően, de a hadisarcra vonatkozó francia követeléseknek nem tettek eleget. Végül hosszú vita után úgy döntöttek, hogy Németországnak két éven belül húszmilliárd aranymárkát kell fizetnie, a többit pedig egy később összeülő jóvátételi bizottság fogja meghatározni. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos kérdések már nem tartoztak a nagyhatalmi politika elsődleges gondjai közé. Széthullásával elvesztette jelentőségét, így a nagyhatalmak figyelme a romjain létrejött utódállamok felé fordult. Ezekben, az új államokban vélték megtalálni egyrészt Németország ellensúlyát, másrészt a „Cordon Sanitaire” létrehozásával Szovjet-Oroszország elszigetelését. A békekonferencián senki nem emelt szót a volt anyaországok, az új határok közé szorult nemzetiségek millióinak érdekében, hogy oly nagy teret kapott az utódállamok mérhetetlen nacionalizmusa. A békekonferencia neuralgikus pontjai közé tartozott az orosz kérdés is. A veszély kettős volt. Az egyik igen gyorsan terjedő bolsevik „eszmei métely”, a másik pedig Európa hatalmi egyensúlyának kiszámíthatatlansága. A nyugat számára a legelőnyösebb az lett volna, ha a közösség a cári tisztekre támaszkodva nagyarányú intervenciót hajt végre a régi rend restaurálása érdekében. Az intervenció be is indult, de az elégtelennek bizonyult. A másik megoldást a szovjet kormány elismerése és a béketárgyalásokra történő meghívása jelentette volna. Ez a változat is megbukott a három nagyhatalom megosztottsága és következetlensége miatt. A párizsi békekonferencia 1919-ben csupán három békeszerződést tudott produkálni, számos kérdés maradt megválaszolatlanul. Hatalmi vákuum keletkezett, forradalmak törtek ki Magyarországon, Szlovákiában, Németországban, napirenden voltak a határviták, a nemzetiségi kérdések stb. Ilyen körülmények miatt igen nehéz helyzetben voltak a kormányok, amikor a békeszerződéseket kellett elfogadtatniuk parlamentjeikkel. Olaszországban szerződésszegésről beszéltek. Nem érvényesülhetett az olasz befolyás Dél-Anatóliában Albániában, Dalmáciában és tisztázatlan maradt Fiume kérdése is. A kormány nem is tudta a békeszerződést a parlamenttel elfogadtatni, így azt rendeleti úton cikkelyezték be. A francia honatyák sem repdestek az örömtől. Mind a jobb, mind a baloldal elégedetlen volt.. Hiába lett Európa vezető nagyhatalma Franciaország, azon siránkoztak, hogy a megcsonkított Németország így is másfélszer több lakossal rendelkezik és hatalmas ipari potenciálja gyorsan, regenerálódhat. Az angol nép és törvényhozás viszont tudta értékelni kormányának diplomáciai sikereit. Vetélytársaik sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. Németország viszonya a békeszerződéshez kulcskérdésnek számított a győztes nagyhatalmak számára. A weimari köztársaság tekintettel a forradalmi veszélyekre és az ország kilátástalan helyzetére – ratifikálta a békeszerződést. Az Egyesült Államokban a törvényhozó testület nem fogadta el a wersaillesi békeszerződést és azt nem is látták el kézjegyükkel.

b.) Új szövetségi rendszerek kialakulása, út a világháború felé

Az 1920-as évek végéig általában az a képlet érvényesült, hogy a győztes diktál, a vesztes pedig teljesít. 1930-tól fordított előjellel kezdett el működni. A nagyhatalmak defenzívába kerültek, s ezzel teret engedtek a fasiszta nagyhatalmi politikáknak. Franciaországban felismerték a veszélyt, de évekig azon meditáltak és vitatkoztak, hogy milyen politikát folytassanak. Angliával elhidegültek a kapcsolatok, a Szovjetunióra pedig nem mertek, nem akartak támaszkodni. Angliában pedig 30-as években tetőfokára hágott a francia-ellenesség. Londonban úgy értékelték, hogy a német probléma elsősorban európai és nem angol ügy. Jobban tartottak Olaszországtól, amely az angol gyarmatokra kacsingatott. Megvetették a fasizmust és a kommunizmust, de diplomáciai kirohanásokon kívül alig tettek valamit. A korabeli állapotokat jól tükrözi az alábbi két idézet: Winston Churchill: „Jelen írásban elegendő, ha az olvasó figyelmét felhívjuk arra az új és borzasztó tényre, amellyel a még mindig gyanútlan világ szembetalálta magát. Németország Hitler uralma alatt – Németország fegyverkezik”. Laval (az akkori francia miniszterelnök a francia-szovjet szerződés után): „francia-szovjet paktumra, nem annyira a francia-szovjet kölcsönös segítség biztosítása, mint inkább a Németország és a Szovjetunió közötti közeledés megelőzése végett van szükség”.

Németország aktivitása egyre erőteljesebb volt. Mivel a Népszövetség leszerelési konferenciáján a német-francia elképzelések ütközése lehetetlenné tette, hogy eredményeket érjenek el, a német küldöttség1933 októberében elhagyta a konferenciát és bejelentette a Népszövetségből való kilépésüket. Ezt követően a német diplomácia az Anschlussra és a Saar vidékre összpontosított. Az 1935-ben lejáró népszövetségi felügyelet megszűnése után rendezett népszavazáson, a Saar vidéki szavazók 90%-a választott. 1935. március13-án a német kormány félhivatalos nyilatkozatban kijelentette, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a katonai repülést, tiltó rendelkezéseket. Mivel az ellenreakció igen gyenge volt, Hitler egy újabb és egy sokkal nagyobb horderejű kérdésben döntött: március 16-én bevezette az általános hadkötelezettséget.

Franciaország, Olaszország és Anglia tiltakozott ugyan (1935. április Streasi nyilatkozat) a provokatív lépés ellen, de a tiltakozás olyan gyenge volt. Londonban úgy vélték, hogy az angol érdekeket nem a német-ellenes koalícióban, hanem a közvetlen megegyezésben lehet biztosítani. 1935 júniusában aláírt flottaegyezményben Anglia hozzájárult ahhoz, hogy a német flottát az angol hajóhad egyharmadára növeljék. A két nagyhatalom hiába tett engedményeket. Olaszországot nem tudták megtartani a német-ellenes koalícióban, sőt e színjáték következtében a Mussolini vezette olasz hatalom fokozatosan Németország irányába orientálódott. Németországban a hatalomra jutott fasiszta diktatúra igen hamar felismerte ellenfelei bizonytalanságát, ellentéteit. Hitler 1935-ben eldöntötte, hogy felszámolja a Rajna-vidéki demilitarizált övezetet. Diplomáciai okként arra hivatkozott, hogy a francia-szovjet szerződés alapjaiban sértette meg a locarnói megállapodást, ami feljogosítja Németországot a demilitarizált övezet megszállására. A francia hadsereg1935-36-ban sokkal korszerűbb volt, mint az átszervezés alatt álló Wehrmacht, létszáma pedig közel háromszorosan múlta felül. A német politikai és katonai vezetés tisztában volt fegyveres erejének gyengeségeivel, s visszavonulási tervet készítettek ara az esetre, ha Franciaország hadserege akcióba lépne. Erre azonban nem került sor, mert a túlzott védelmi szemléleten nevelkedett tábornoki kar nem merte felvállalni a konfliktust. Mivel Anglia és számos nyugati ország nem állt ki Franciaország mellett, a német bevonulása simán megtörténhetett. Az évtized közepére egyértelművé vált a feltörekvő nemzetek agresszivitása, Németország teljes egészében felrúgta a wersaillesi előírásokat, Olaszország maga alá gyűrte Abesszíniát, Japán pedig elfoglalta Mandzsúriát.

1936-ban Spanyolország a világ figyelmének központjába került. A belső gondok 1936-ban csúcsosodtak ki. A Franco tábornok vezette fasiszta-monarchista ellenforradalom, majd polgárháború hamar nemzetközi méretűvé terebélyesedett. Olaszország és Németország már 1936-ban bekapcsolódott a polgárháborúba, a Komintern, pedig nemzetközi brigádokat vetett be szovjet fegyverekkel. A nagyhatalmak, francia javaslatra távol tartották magukat e veszélyes zónától. Távol-Keleten Japán kínai behatolása nyugtalanította a világot. 1936 novemberében Japán és Németország aláírta az antikomintern-paktumot. Felbátorodva e sikeres diplomáciai lépésen1937-ben nagyarányú támadást indított Kína ellen és proklamálta, hogy a „nyitott kapuk elve” nincs többé érvényben. Németország a rajnai krízist követően nem sok aktivitást mutatott a nemzetközi diplomáciában. Nyugaton úgy értékelték, hogy az agresszor megszelídült. Pedig nem a béke csendje volt ez, hanem a nagy vihar előtti szünet. A fegyvergyárak ontották a páncélosokat, a repülőgépeket, s gyorsított ütemben zajlott a hadsereg felduzzasztása, korszerűsítése. A nagy hallgatásból történő kilépést két szerződés is bizonyítja: 1936. júniusában az osztrákokkal, októberben pedig az olaszokkal. A Berlin-Róma tengely létrejötte után került sor novemberben az antikomintern-paktum megkötésére, amelyhez 1937-ben Olaszország is csatlakozott. A háromszög létrehozása nagy külpolitikai sikert jelentett a fasizmusnak. A paktum megkötése után már saját erőikre támaszkodhatott. Nem is késlekedtek sokáig, hiszen az újjáélesztett vezérkar már 1936-ban kidolgozta Ausztria megszállásának katonai tervét (Ottó hadművelet). 1938. február12-én a Wermacht megszállta Ausztriát. Április3-án hivatalosan deklarálta az Anschlusst. Ausztria után Hitler Csehszlovákiát szemelte ki következő áldozatul. Csehszlovákia sorsa pedig annak ellenére, hogy Közép-Európa egyik legerősebb hadseregével és legfejlettebb hadiiparával rendelkezett, Franciaország magatartásától, a közöttük fennálló kötelezettségek teljesítésétől függött. Franciaország és Anglia szerepe ebben a konfliktusban csak a hitleri igények közvetítésére és a csehszlovák kormányra gyakorolt nyomás kifejtésére irányult. Tették mindezt a béke megőrzésére irányuló törekvéseik hamis jelszava alatt. Melynek végső kimenetele, hogy szeptember 28-án Münchenbe a döntőbírósági komédián a német igények kielégítésén túl Csehszlovákiát még Magyar- és Lengyelországgal szemben is engedményekre kényszeríttették. Winston Churchill az egyezmény alsóházi vitájában a következőképpen összegezte véleményét: „Tökéletes, semmi által sem enyhített vereséget szenvedtünk”. A harmincas évek angol megbékélési politikáját pedig így jellemezte a második világháború után:”… eltűrtük, hogy az ünnepélyes szerződést alapján lefegyverzett Németország az ünnepélyes szerződést megszegve felfegyverkezzék: feladtuk légi fölényünket, sőt légi paritásunkat, elnéztük a Rajna-vidék erőszakos megszállását, a nyugati fal felépítését, a Berlin-Róma tengely létrehozását. Továbbá: tudomásul vettük, hogy a Német Birodalom elnyelte és megemésztette Ausztriát. Csehszlovákiát magára hagytuk és a müncheni paktummal tönkretettük …a másik oldalon Szovjet-Oroszország nyilvánvaló készségét, hogy csatlakozzék a nyugati hatalmakhoz, és mindent latba vessen Csehszlovákia megmentésére, egyszerűen ignoráltuk (semmibe vettük)”. Azt hiszem, ettől reálisabb és józanabb értékítéletet ma sem lehet megfogalmazni. Chamberlain angol és Daladier francia miniszterelnökök hazájukban úgy ünnepeltették magukat, mint az európai béke megmentőit. 1939. március15-re virradó éjjel, német csapatok szállták meg Csehszlovákiát. Ezzel a köztársaság megszűnt létezni, a cseh és morva területeket Németországhoz csatolták, keleti részén pedig megalakult a Tisó páter vezette Szlovákia. Németország következő áldozata – a Csehszlovákia feldarabolásában még „tettestárs”- Lengyelország lett. Varsó és Berlin között már 1939 januárjában megindultak a tárgyalások Danzig szabad város és a korridor státusát illetően. Németország Danzigot követelte vissza, a korridorban pedig azonos jogokat Lengyelországgal. A tárgyalások eredmény nélkül értek véget. Az angol és francia kormány, tudomást szerezve a németek terveiről, biztosította Lengyelországot, messzemenően támogatják az agresszorral szemben. Anglia 1939. április 6-án szándéka megerősítése céljából kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Lengyelországgal. A háború elkerülhetetlensége Európában mind nyilvánvalóbbá vált. Ha későn is, de az angol és francia uralkodó körök is észlelték ezt. Diplomáciai erőfeszítéseik most már arra irányultak, hogy minél gyorsabban szövetségeseket keressenek a fasiszta tömbbel szemben. Szovjetunió márciusban, majd áprilisban is javaslatot tett, hogy kössenek közös angol-francia-szovjet szerződést azoknak az országoknak a védelmére, amelyeket a fasiszta agresszió fenyeget. 1939. március végén Moszkvában megkezdődtek a francia-angol-szovjet tárgyalások. Anglia és Franciaország a Szovjetuniót egyoldalú kötelezettségre akarták rábírni egy őket érő támadás esetére, de elzárkóztak a segítségnyújtástól, ha kelet-európai vagy balti államot érné támadás. Nyilvánvaló, hogy az angol és francia kormányt nem az igazi megegyezés szándéka vezérelte. Inkább Németországra szándékoztak diplomáciai nyomást gyakorolni. Lengyelország pedig joggal tarthatott attól, ha területére beengedi a szovjet hadsereget azért igen nagy árat, kell majd fizetnie, sőt függetlensége is veszélybe kerülhet. Ezek után érthető, hogy miért nem jöhetett létre egy szélesebb alapokon szervezett, a Szovjetuniót is magába foglaló németellenes koalíció. Az angol-francia-szovjet tárgyalások a német diplomáciát is mozgásba hozták. Ribbentrop német külügyminiszter széleskörű együttműködésre, barátsági és megnemtámadási szerződésre vonatkozó javaslatokat vitt Moszkvába. A Molotov-Ribbentrop paktum néven ismert megnemtámadási szerződés titkos záradékában közös határt jelöltek ki, amelyben már Lengyelország és a balti államok nem szerepeltek. Németországnak ezzel a szerződéssel sikerült elkerülnie a két arcvonalas háborút, erőit Közép- és Nyugat-Európa ellen koncentrálhatta. Moszkvában is sikerként könyvelték el a megállapodást, hiszen egyrészt lehetővé vált a rigai békeszerződés felrúgása, a határok kitolása Nyugat felé, másrészt a külpolitikai viszonyok kedvező feltételeket teremtettek a sztálini totálizmus átszervezéséhez, a finn, a román és a távol-keleti kérdések megoldásához. Az egyezmény ratifikálására 1939. augusztus 23-án került sor.

II. A hadművészet és a haditechnika fejlődése a két világháború között

Az első világháborút követően a katonai teoretikusoknak számos kérdést kellett tisztázniuk. A beinduló sokirányú elméleti kutatásokat az első világháború tapasztalatain túl, elsősorban a gyorsan fejlődő haditechnikai eszközök az új haderő- és fegyvernemek megjelenése befolyásolta. Új módon kellett megközelíteni szinte az egész hadügyet. Legfontosabb megoldandó feladatok közé tartoztak: az állásvédelem áttörése, a védelem teljes mélységű lefogás, a korszerű haditechnikai eszközök kifejlesztése és rendszerbe állítása, az új korszerű hadseregek felállítása és a követelményekhez igazodó elméletek, harceljárások kidolgozása. Ezek a feladatok általánosnak tekinthetők, megvalósításuk azonban szinte országonként eltérő képet mutattak. A katonai közgondolkodásban, ha bizonyos fáziseltolódásokkal is, általában a következő tendencia érvényesült. Közvetlenül az első világháború után a védelem áttörhetetlenségének mítosza élt sokáig. Ezért több országban a hadászatot védelmi szempontok alapján építették fel. Ebben az időszakban dolgozták ki az ún. fedező hadseregek elméletét, s kezdték el a határok mentén kiépíteni az erődrendszereket. A támadó fegyverek nagyütemű fejődésével és elterjedésével a hadművészet új eljárásokat követelt meg. Az új iránti fogékonyság mindenekelőtt a revánsra készülő országokban jelentkezett, Míg Franciaországban, Lengyelországban és az utódállamok többségében továbbra is az első világháborús módszerek, elvek maradtak túlsúlyban. Ezekben, az országokban így nem is ismerhették fel a hadügy belső változásait, a korszerű technikai eszközökben rejlő lehetőségeket. Általános problémaként jelentkezett, hogy miközben tömegével jelentek meg a harckocsik és a különböző rendeltetésű repülőgépek, a védelem fegyverei (pl.: légvédelem, páncélelhárítás) mind minőségileg, mint mennyiségileg jóval a kívánatos szint alatt maradtak. Ilyen körülmények között a védelemnek szinte semmi esélye nem volt a nagymélységű légi csapások és a tömegesen alkalmazott harckocsik támadásának elhárítására.

a.) Elképzelések a jövő háborújáról

Számos hadtörténész már az első világháborút gépi háborúnak nevezi. Ez a megjelölés annyiban helytálló, hogy a fegyvereket már valóban szalagszerűen, korszerű gyárakban állították elő és a katonák milliói pusztultak el a géppuskák és a gyorstüzelő lövegek tüzétől. A belsőégésű motorokon alapuló eszközök tömegesen csupán a szállításokban és nem a fegyveres küzdelemben jelentek meg. Az első világháború második felében megjelenő pár száz „tank” és a harci feladatokra átállított repülőgépek sem minőségüknél, sem mennyiségüknél nem lehettek a fegyveres küzdelem sikertényezői. Tehát alkalmazásuk még nem változtatta meg a hadviselés módjait és formáit, de már jelezték, hogy rövid időn belül övék lesz a döntő szerep. Ezt az összefüggést ismerte fel mindenekelőtt Frunze és Ludendorff a két totális állam katonai teoretikusa, amikor megfogalmazták a totális háború lényegét. Felismerték, hogy az első világháborúval megszűnt a vonal, vagy „sorompóhadászat”, és a pusztítás már nem csak az arcvonalat fogja érni, mert a repülőgépek nagymélységű csapásaitól szenvedni fog a hátország polgári lakossága is. Ezért a háború sikeres megvívásának érdekében az egész nemzetgazdaságnak, minden állampolgárnak maximális erőfeszítéseket kell tennie. A totális háború gondolata a Szovjetunióban jó táptalajra talált, hiszen a kommunista párt vezetői a Szovjetunió és a kapitalista országok világméretű összecsapásával számoltak. Frunze az elkövetkezendő háborúnak három fő sajátosságát jelölte meg. Elsőként a totális jelleget. Véleménye szerint a háborút nem egyedül a hadsereg, hanem az egész ország vívja. A háború életre-halálra megy. Ami az egész nép erőfeszítését és a gazdaság tudatos felkészítését követeli meg. Ezekre, a feladatokra már békében fel kell készülni. Az elkövetkezendő háború második sajátosságaként az elhúzódó jelleget határozta meg. Ugyanis ha a legerősebb ellenfelek ütköznek meg egymással, nem lehet a döntést egyetlen csapással elérni. A háború hosszantartó és elkeseredett jelleget fog ölteni, amely a hadviselő felek egész politikai és gazdasági alapját teszik majd próbára. Hadászati nyelvre lefordítva nála ez azt jelentette, hogy a döntő csapások stratégiájáról a kifárasztás stratégiájára kell áttérni. Harmadik sajátosságként a haditevékenység manőverező jellegét emelte ki. A harctevékenységek területének kibővülése, a fejlett technikai eszközök lehetővé teszik a mély, döntő csapások végrehajtását, s ezért az arcvonal állandó mozgásban lesz. A manőverezés azonban nem zárja ki az állásháborút, de a jövőben nem ez lesz az alapforma. Szovjetunió katonai doktrínája és egész hadászata ezeket, az elveket tükrözte. A totális védelmi doktrína a fedező hadseregek elméletére, az ellentámadásra és a mély hadművelet elméletre épült. A védelmi jelleget nyilván csak egy erős ellenfél váratlan támadására értelmezték, hiszen más esetekben az azonnali és megelőző fellépést helyezték előtérbe (japán, finn, román, lengyel konfliktusok).

 Németországban is totális háborúra készültek. A Ludendorff-féle koncepció azonban több pontban is eltért az előzőektől. A totális katonai doktrínájuk egyértelműen támadó jellegű volt, amely a villámháborús hadászatra és a páncélos háború katonai elméletre épült. Ez a koncepció teljes egészében megfelelt a revansista, hódító jellegű politikának, a gazdaság teherbíró-képességének és a technikai eszközökben rejlő lehetőségeknek. Németország gazdasági helyzete, ugyan úgy, mint az első világháború előtt, sokkal gyengébb volt ellenfeleinél, tehát az elhúzódó jellegű háború számukra a katasztrófát jelentette. Németország szövetségesei, mindenekelőtt Olaszország és Japán, fokozatosan átvették a német elveket. Kisebb eltérések a nemzeti sajátosságokból, a gazdasági feltételek eltérő voltából adódtak.

Franciaországban az elkövetkezendő háború képe igen hasonlított az első világháborúéhoz. A nagy győztes már mindent elért, nem voltak további hódító szándékai. Katonai doktrínája már az 1920-as évek elején megfogalmazódott. A Maginot vonalra és a fedező hadseregekre épített védelmi hadászata felett azonban megállt az idő. Nem vették észre, hogy a technikai forradalom nem állt meg, s hogy az teljesen megváltoztatta az elkövetkezendő háború képét. Ők a háborút úgy képzelték el, hogy a fedező hadseregekkel az erődrendszerben fokozatosan megállítják a támadást, s mikor az már teljesen kimerült, ellentámadásba mennek át és rövid idő alatt, kivívják a győzelmet. Nyugat-Európa kisebb államai, Lengyelország és az utódállamok többsége hasonló elveket vallottak. Lengyelországnak korábban nem volt önálló hadművészete, így e kérdésben is az elsőszámú szövetségesére támaszkodott. A kis antant országainak felfogása annyiban tért el a franciától, hogy ők állandóan készen álltak az agresszor, elsősorban Magyarország, megbüntetésére. Ez azt vonta maga után, hogy harcászatukban nagyobb hangsúlyt kapott a támadás és a fegyveres küzdelem manőverező jellege.

Az angol és amerikai katonai doktrína a két világháború között szinte semmit sem változott. Továbbra is az „utolsó csata” elve érvényesült. Érdekeltségeik elsősorban a tengerekhez és a távoli gyarmatokhoz fűződtek, ezért a nagy szárazföldi hadviselés másodlagos volt számukra. Stratégiai helyzetük pedig lehetővé tette, hogy „ne késsék le” az európai háborút és hogy minden kényszer nélkül maguk válasszák meg a szárazföldi hadviselésbe történő bekapcsolódás idejét és helyét.