|
Az első világháború kitörése és a mozgó háború
2007.08.27. 09:39
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ A MONARCHIA ÉS MAGYARORSZÁG SZEMPONTJÁBÓL
I. RÉSZ
A XIX. század végén és a századforduló idején lefolyt háborúk tapasztalatai, valamint a szembenálló hatalmi csoportosulások célkitűzései arra késztették a kor katonai teoretikusait, hogy kidolgozzák a kor hadművészeti elveit, és véleményt alkossanak az eljövendő új háborúról. A milliós tömeghadsereg döntő szerepét (amelynek fő- és legütőképesebb része a szárazföldi haderő) az angolok kivételével minden katonai teoretikus elismerte. Valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a jövő háborúját hatalmas tömegek vívják. A gyorslefolyású háború gondolata általánosan elterjedt. A teoretikusok nagy része a tömeghadseregek és az új, minden eddiginél pusztítóbb harceszközök megjelenését úgy értékelték, hogy az új technika lehetővé teszi a háború gyors befejezését, mert hatása következtében az elkövetkezendő háború minden vonatkozásban pusztítóbb, kegyetlenebb lesz és sokkal, nagyobb erőfeszítésekkel, és áldozatokkal jár, mint az előzőek - ezért nem tarthat hosszú ideig. A katonai szakemberek a hadászati feladatok meghatározásánál elsősorban a gyorslefolyású háború gondolatát tartották szem előtt. A döntő siker elérését — az ellenség főerőinek rövid idő alatti megsemmisítését — a háború kezdetén az első összecsapások idejére tervezték. A XIX. század végén, a századfordulón és az azt követő években lezajlott háborúk értékeléséből gyakran helytelen következtetésre jutottak. Többek között nem vették kellően figyelembe sem az orosz-japán (1904—1905), sem a Balkán-háborúk (1912-1913) tapasztalatait annak ellenére, hogy sokan a nagy háború főpróbájának tekintették ezeket, az összecsapásokat.
A katonai vezetők elképzelései szerint az önálló hadműveleteket folytató tábori hadseregeknek egymás mellett egylépcsős hadműveleti felépítésben kellett tevékenykedniük, általában 20-30 kilométer szélességben. A hadtestek és hadosztályok egy- vagy kétlépcsős harcrendet alakítottak ki. A hadtest harcrendjének szélessége támadásban általában 6-10, a hadosztály, 3-5 kilométer volt. A harc tüzérségi párbajból, a sűrű rajvonalakban előretörő gyalogság tűzharcából és szuronyrohamaiból állott. Védelmet csak ideiglenesen, rövid ideig szándékoztak folytatni. Céljaként az időnyerést, a támadásba való átmenet feltételeinek megteremtését határozták meg.
A felek hadászati tervei és erőik csoportosítása
A többmilliós hadsereggel felvonuló kontinentális nagyhatalmak (Németország, Franciaország, Oroszország, Osztrák—Magyar Monarchia) hadászati tervei arra épültek, hogy a tüzérséggel és lovassággal támogatott gyalogság előnyomulásán, rohamain, egy hatalmas támadás átütőerején dől el minden, igen rövid idő alatt. Mind a négy nagyhatalom néhány hetes, legfeljebb néhány hónapos támadó háborúra készült fel.
Az Osztrák—Magyar Monarchia tervei
A Monarcia hadászati terve és mozgósítási rendszere több lehetőséggel számolt:
¾ a Szerbia és Montenegró elleni háborúval (B eset);
¾ az Oroszország elleni — Németországgal közösen megvívandó — háborúval (R eset);
¾ számoltak az Olaszország elleni háború lehetőségével (I eset);
¾ valamint a Romániával szembeni védelmi összpontosítással.
A mozgósítás rendszerét úgy dolgozták ki, hogy az minden eshetőségnek megfeleljen. A haderőt három részre osztották:
1. Az „A” lépcsőt (Staffel—A), ami az l.,3.,4. hadsereget foglalta magába Oroszország ellen tervezték felvonultatni. Amennyiben csak Szerbia elleni háború alakulna ki, akkor a haderő e részét nem mozgósítanák, tartalékot képezne arra az esetre, ha Oroszország később mégis beavatkozna.
2. A „minimális Balkán-csoportot” (Minimalgruppe Balkan), ami az 5.,6. hadseregből állt, Szerbia elleni tevékenységre összpontosították. Amennyiben csak Oroszország elleni háborúra kerülne sor, ez az erő akkor is a Szerbia felőli esetleges támadás kivédésére szolgál.
3. A „B” lépcső (Staffel—B), melynek keretébe a 2. hadsereg tartozott kettős feladatot kapott. Ha Oroszország belép a háborúba, akkor felvonul Galíciába, ha nem, akkor Szerbia ellen az 5.,6. hadsereggel együtt, mint "maximális Balkán-csoport" kerül alkalmazásra. Ugyancsak a 2. hadsereget szánták egy esetleges Olaszország elleni háborúra felvonuló erő gerincének. A vezérkar főnöke Conrad von Hötzendorf gróf, tábornagy is képtelenségnek tartotta az Oroszország és Olaszország elleni egyidejű háborút és kijelentette: „ha Olaszország is fellép, akkor nem mozgósítunk”. Romániával szemben már 1913-tól létrehoztak egy védelmi csoportosítást, de csak másodrendű alakulatokkal.
Az orosz haditerv
Az orosz haditerv célkitűzéseit saját érdekei mellett, a Franciaországgal kötött szerződés szabta meg. Eszerint a hadüzenettől számított 15 napon belül támadni kellett Kelet-Poroszországban a német erők lekötésére és csapatok elvonására a nyugati arcvonalról. A Németország és a Monarchia elleni orosz haditerv alternatív volt:
¾ az „A-tervet” (Ausztria) akkor szándékoztak alkalmazni, ha Németország fő erőit nyugaton veti be. Ez esetben Németország ellen két (1. és 2.), a Monarchia ellen négy (3.,4.,5.,8.) hadsereg a teljes mozgósítás bevárása nélkül, tehát amint akcióképes, támadásba lendül.
¾ a „G-tervet” (Germánia) abban az esetben kívánták alkalmazni, ha Németország fő erőit Oroszország ellen vetné be. Ebben az esetben mind a német, mind az osztrák-magyar arcvonalon három-három hadsereggel védekezni kell, esetleg visszavonulni és mindaddig védelemben maradni, amíg a teljes mozgósítás eredményeként nem alakul ki az orosz erőfölény, majd ezt követően kerülhet sor a támadó hadműveletekre.
Szerbia elképzelései
Szerbia 200 000 főnyi mozgósított hadereje a Balkán háborúk alatt már jelentős harci tapasztalatokat szerzett katonából állt. A szerb haditerv lényege az volt, hogy a túlerőben lévő ellenséges támadással szemben a szerb hadsereg harcolva visszavonul, ellenlökésekkel lassítja előnyomulásukat. Mindenképpen megőrizik a haderő sértetlenségét az orosz támadás kibontakozásáig, ami lehetővé teszi majd a Monarchia elleni támadó műveletek megkezdését.
A német terv
A német hadászati terv alapjait Alfred von Schlieffen vezértábornagy, a német nagyvezérkar főnöke dolgozta ki a századforduló éveiben. Tervének lényege: közel az egész német haderő bevetése Franciaország ellen oly módon, hogy egy viszonylag kisebb rész a francia-német határon az erődrendszerre támaszkodva védekezik. A hatalmas erejű jobbszárny nagyívben a tengerpartot érintő manőverrel átkarolja a német-francia határra és Párizs védelmére felsorakozott francia haderőt. Úgy vélte ez lesz a XX. század új cannae-i csatája. Ennek további kifejtését nem tárgyaljuk. (Megnézhető az első világháború hadtörténete részben.)
A franciák XVII. terve
Franciaország hadászati koncepciója az 1870—71-es porosz-francia háború óta gyakran változott, de mindegyiknek központi eleme volt egy nagyszabású, Elzász-Lotharingia visszaszerzését eredményező támadó hadművelet. A francia vezérkar korán tudomást szerzett a schlieffeni koncepcióról, de hadászati tervének lényegén nem változtatott. Úgy vélték, hogy miután a Schlieffen-terv gyengébb erőket csoportosít a francia határra, megkönnyíti az ún. XVI. terv végrehajtást, ami hatalmas frontális támadást írt elő Lotharingiában, miközben viszonylag kisebb erők a belga és az elzászi határon feltartják a németeket.
Összefoglalás
Valamennyi haditerv a hadászati célok rövid idő alatti végrehajtására épült. Nem vették figyelembe, hogy a milliós tömeghadseregek és a korszerű technika a hadműveletek sorozatát követelik meg. Abból a helytelen feltételezésből kiindulva, hogy a feladatokat egy csapásra — döntő ütközetben — oldják meg, elhanyagolták a hadászati tartalékok képzését. A haditervek mindegyike az ellenséges hadseregek szárnyról való megkerülésére és bekerítésére irányult, amit végrehajthatónak tartottak. A terveket általában az ellenfél erejének lebecsülése jellemezte. A németek például nem számoltak azzal, hogy az oroszok még a mozgósítás teljes befejezése előtt támadó műveleteket kezdenek Kelet-Poroszországban. A nagymélységű feladatot hadászati tartalék nélkül akarták végrehajtani. A franciák haditerve a katonai elmélet ellentmondásait tükrözte, általában a passzivitás és kivárás jellemezte. Noha az elgondolás tartalmazta Elzász-Lotaringia visszafoglalását, de a támadás időpontját és módját nem határozták meg, a kezdeményezést átengedték a németeknek. A tervek általános hibája, hogy az elkövetkezendő háborút kizárólag mozgékony, gyorslefolyású háborúnak képzelték el, ahol a győzelmet egyetlen, esetleg néhány döntő ütközettel ki lehet vívni. A résztvevő hatalmak ezért nem is készültek fel hosszantartó küzdelemre. A legtöbb államban a fegyver és lőszertartalék kevésnek, a hadiipar kapacitása pedig elégtelennek bizonyult.
1914. Hadműveletek Galíciában
A központi hatalmak arra számítottak, hogy Oroszország fegyveres erejének csak egy részét lesz képes felvonultatni nyugati határainál. A központi hatalmaknak ez a számítása tévesnek bizonyult, mert Oroszország az orosz-japán háborút követően átszervezte mozgósítási és felvonulási rendszerét és 1914 őszén haderejének jelentős részével képes volt a kellő időre felvonulni a német és osztrák-magyar csapatok ellen. A Monarchia hadvezetésének így nem volt más választása, mint hogy viszonylag gyors támadó hadműveletekkel meglepni és részenként megsemmisíteni a felvonulás közben lévő orosz hadseregeket. Ebből az elgondolásból fakadt a hadműveleteknek az a sorozata, amelyeket a német erők Kelet-Poroszországból, a Monarchia hadseregei pedig Galíciából hajtottak végre. Védekezésről szó sem lehetett, mert az osztrák-magyar balszárnyat az északról és keletről egy időben jövő orosz támadás átkarolhatta volna és így szabaddá vált, volna az út az ország belsejébe. A jobbszárny csak védelemre kapott utasítást, mert erőinek nagy része még a szerb hadszíntéren, vagy felvonulás alatt volt.
Még nem fejeződött be az osztrák-magyar hadseregek felvonulása, mikor megérkezett a német kérés, a támadás azonnali megindítására, hogy tehermentesítsék a Kelet-Poroszországban védekező 8. német hadsereget. Az osztrák-magyar hadsereg-parancsnokság augusztus 22-én adta ki a parancsot a támadó hadművelet megkezdésére. Ebben a támadó hadműveletben az 1. és 4. osztrák-magyar hadsereg vett részt, amelyek már zömmel befejezték a felvonulást. Az 1. hadseregnek Lublin, a 4. hadseregnek Cholm irányába kellett előnyomulnia, míg a 3. hadseregnek és az ennek jobb szárnyához csatlakozó erőknek védelmi feladatot, adtak. Itt kellett volna felvonulnia a 2. hadseregnek, de az még Szerbiában volt lekötve.
A krasniki és komarovi ütközetek
A két hadsereg (1. és 4. osztrák-magyar hadsereg) augusztus 23-án kezdte meg az előnyomulást Lublin és Cholm irányába. (Kezdetben jól haladt a támadás, bevették Krasnik és Komarov városokat.) Az 1. hadsereg balszárnya még aznap megütközött az előnyomuló orosz csapatokkal és Krasnik felé szorította azokat vissza. Másnap itt fejlődött ki a krasniki ütközet, melyben a nagy lendülettel támadó csapatok 25-ére elfoglalták Krasnik városát. Az ütközetben derekasan álltak helyt a pozsonyi 14. közös, a komáromi 33. közös, és a pozsonyi 37. honvédhadosztály ezredei, amelyek az arcvonal jobb szárnyán harcoltak. A 101. népfelkelő dandár három, a soproni 18., a nagykanizsai 20. és a veszprémi 31. népfelkelő gyalogezredek., kiképzetlen, régimódi Werndl puskákkal felszerelt katonái először csak hátul kísérték az előnyomuló hadsereget. Aztán a helyzet válságosra fordultával erőltetett menetben rendelték őket előre, hogy az ellenség szélső oszlopait ők kerítsék be. A nagy menetekben, a rossz utakon elmaradtak a vonataik, ellátásuk rosszabb volt, mint a többieké, mégis augusztus 26-án Chodelnél ők törték át a drótakadályokkal megerősített orosz állásokat. Ezt követően a Kummer tábornok csoportjához tartozó 100. népfölkelő dandárt (pozsonyi 13. nyitrai 14. trencsényi 15. népfölkelő ezred) augusztus 30-án vetették be Egersdorfnál hasonló feladattal, kétnapi szakadatlan (éjjel-nappali) menet után.
Az arcvonal balszárnyán támadó 4. osztrák-magyar hadsereg is kezdetben sikeresen nyomult előre és augusztus 26-án ütköztek először orosz csapatokba. A kassai magyar VI. hadtest a hadsereg jobb szárnyán harcolt. A kassai 39. honvéd hadosztály Tomasov irányából támadott Komarov felé. Bal szárnyán a miskolci 10. honvéd gyalogezred, jobb szárnyon a kassai 9. és a munkácsi 11. honvéd gyalogezred nyomult előre. Tarnawatka falunál erős gránát és srapnelzápor fogadta őket, majd orosz gyalogsági rajvonalakkal találták magukat szembe. Támadásba lendültek és visszaszorították az oroszokat, de azok erősítést kapva ellentámadásba mentek át és elsöpörték a 10-es honvédeket, akik egy mocsár mögötti erdőbe vonultak vissza. Tőlük jobbra a kassai 9. honvéd gyalogezred a harci zaj irányába fordult és oldalba támadta a 10-eseket üldöző orosz egységet, amely sikeresen hárította el a 9-esek oldaltámadását. A nagy veszteséget szenvedett kassai honvédek visszahúzódtak kiinduló állásaikba, ahol egy 11. honvéd gyalogezredbeli zászlóaljjal erősítették meg a nagy vérveszteséget szenvedett ezredet. A megismételt roham szintén eredménytelen volt és éjszakára Tomasov felé húzódtak vissza.
Az első összecsapás eredménye döbbenetes volt. A kassaiak 1233 katonájukat és 27 tisztjüket, a munkácsiak 1756 embert, vagyis állományuk kétharmadát, a 10-esek 516 embert veszítettek, mindjárt az első napon. Honvédeinktől jobbra a kassai 27. közös hadosztály szerencsésebben járt, mert nehéz harcok után sikeresen visszaszorították az oroszokat, így a honvédek előtt is szabaddá vált az út. A miskolci 15. közös hadosztály tűzkeresztsége is igen rosszul végződött, miután egy orosz oldaltámadás következtében jelentős veszteséget szenvedett. Az 1. osztrák-magyar hadsereg sikerei azonban veszélyeztették az orosz állásokat, így azok visszavonultak. Augusztus 31-én végleg megtört az oroszok ellenállása. A 15. miskolci közös hadosztálynak jutott az a megtisztelő feladat, hogy bevonulhatott Komarovba. Szeptember 2-ára az oroszok minden ponton visszavonultak az osztrák-magyar 4. hadsereg előtt.
Míg a keleti front északi támadó csoportosítása a kraszniki és kamarovi ütközetekben egyelőre sikereket könyvelhetett el, addig a déli arcvonalszakaszon, ahol az ellenség feltartóztatása volt a cél, nehéz helyzetbe kerültek elkeseredetten küzdő csapataink. Mint már említettük, a teljes 2. osztrák-magyar hadsereg helyett augusztus közepén mindössze az erdélyi hadtest volt Galíciában. A hadtest 28 zászlóalja 48 orosz zászlóalj ellen tevékenykedett eredményesen. A harcok alatt itt is jelentős veszteségeket szenvedtek a csapatok. A nagyszebeni 16. hadosztály a kétnapi harcban állományának a felét veszítette el. A veszteség különösen a tisztek között volt jelentős, hiszen a védő feladatot csak támadással oldhatta meg a hadtest. A tiszteknek ekkor még személyesen kellett alegységeiket rohamra vezetni. Így történhetett meg, hogy a 16-osok legtöbb századában a hónap végére egyetlen tiszt sem volt.
Az arcvonal bal szárnyán az 1. és 4. osztrák-magyar hadsereg „győzelmes” előnyomulása közben Lembergnél már érezhetővé vált az orosz erőfölény (3., 8. és 7. orosz hadsereg). Ennek ellensúlyozására a szerb hadszíntérről felszállított XII. hadtesttel megerősített 3. hadseregünk a hozzá csatlakozó Kövess-féle csoporttal Brodi-Tarnopol felé történő előnyomulásra kapott parancsot. Így alakultak ki Zlocovnál, Busknál és Brzezanynál azok a súlyos harcok, ami elől csapatainknak vissza kellett vonulniuk. Szeptember1-re a 3. hadseregünk már Lemberg alá húzódott vissza. Az osztrák-magyar hadvezetés úgy gondolta, hogy az északi szárny már „győzött”, a visszaszorított 3. és 2. hadsereget a Vereszyca patak mögé rendelte, leállította az 1. és 4. hadsereg előnyomulását, a 4. hadsereget Rava Ruska és Magierov alá vonultatta úgy, hogy annak jobb szárnya a 3. hadsereg balszárnyához csatlakozzon. Észak felől az arcvonal bal szárnyát mindössze 4 gyaloghadosztállyal biztosították.
A lembergi ütközet
A jobb szárnyra nehezedő nyomás feltartása érdekében leállították tehát a balszárny támadását és a 4. hadsereg egy részét a jobbszárny megsegítésére csoportosították. Ekkor azonban a meggyengített balszárny ellen is megkezdődött az orosz támadás, amelyben a 4. és 5. orosz hadsereg mellett az ide átcsoportosított 9. hadsereg is részt vett. A 4. osztrák-magyar hadseregre óriási nyomás nehezedett. Hogy a nyomást valamelyest csökkentsék, az osztrák-magyar hadvezetés a Vereszyca mögött rendbe hozott 2. osztrák-magyar hadsereget Lemberg irányába támadásra rendelte. Ez a támadás meg is kezdődött, de csakhamar elakadt, mert a 7. és 8. orosz hadsereg felfogta. Közben északon Grubieszov alól a szárnybiztosító 4. hadosztályra (József Ferdinánd főherceg) valamint az 1. hadseregre Lublin felől is nagy nyomás nehezedett. Narolnál az 1. és 4. hadseregünk között olyan hézag keletkezett, amelynek betöltésére nem álltak rendelkezésre csapatok. Ezen a hézagon keresztül a 4. és 5. orosz hadsereg veszélyeztette a Wereszyca mentén küzdő hadseregünk hátát.
Ebben az időben ért véget a nyugati hadszíntéren a Marne-i csata, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a német csapatok nem érkeznek meg győztesen, rövid időn belül a keleti arcvonalra, így az oroszokkal szemben küzdő osztrák-magyar és német csapatoknak még sokáig helyt kell állni az orosz tömegek nyomásának. Az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság szeptember 11-én félbeszakította a lembergi támadó hadműveleteket és csapatait a San folyó mögé rendelte, hogy jól védhető terepszakaszon készüljenek fel a további küzdelemre, de itt sem tarthatták magukat, így tovább vonultak vissza nyugat felé. A visszavonulást nehezítette a folyamatos esőzés. A harcokban kimerült csapatok nehezen jutottak előre a sártengerré vált utakon. Az ellenség szerencsére nem tudta zavarni a visszavonulást, mert ők is ki voltak merülve. Csak az üldöző kozákok okoztak veszteséget a vonatoknál, különösen ahol azok összetorlódtak. Két hétig tartott a visszavonulás. Az 1.,4. és 3. hadsereg a Dunajecig, a 2. hadsereg a Kárpátokban a magyar határokig vonult vissza. Przemysl vára pedig bár körülzárva, de biztosan tartotta magát.
Az orosz gőzhenger megállítása
Szeptember közepén az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság sürgős segítséget kért a németektől. Az a veszély fenyegetett, hogy ha az osztrák-magyar hadseregek nem tudnak ellenállni, az oroszok Magyarországra, illetve a gazdag Porosz-Sziléziába törnek be. A német segítség tehát elkerülhetetlen volt, bár a nyugati hadszíntérről sem, lehetett egyetlen katonát sem elhozni. Az orosz támadás rövidesen várható volt, mert a számítások szerint Oroszország októberre befejezte a teljes mozgósítást és megkezdte főerői átcsoportosítását a Visztula középső, Varsó feletti és alatti szakaszához. Mivel a teljesen kibontakozott orosz támadás már nehezen állítható meg, a központi hatalmak vezérkarai szeptember 18-án abban állapodtak meg, hogy megelőző támadással akadályozzák meg az „orosz gőzhenger” teljes beindulását.
A német hadvezetés egy új hadsereget szervezett Sziléziában. A vezérkarok egyeztetett terve szerint a 9. német hadsereg Sziléziából előnyomulva Varsó és Ivangorod között kijut a Visztuláig és megkísérli az osztrák-magyar haderővel szemben álló orosz Délnyugati-front jobb szárnyát bekeríteni. Ezzel egy időben az 1. osztrák-magyar hadsereg is támadást indít, hogy az oroszok ne tudjanak innen erőket elvonni. A két hadsereg támadása szeptember 28-án kezdődött és október közepéig sikeresen haladt előre. A 9. német hadsereg Varsóig jutott, az 1. osztrák-magyar hadsereg pedig felszabadította Przemyslt. Az orosz hadvezetés az újjászervezett 8. orosz hadsereg bevetésével az osztrák-magyar-német támadást a Visztula és a San folyók mentén megállította, majd négy hadsereg ellentámadásával a kiinduló állásaiba vetette vissza csapatainkat. Przemyslt ismét körülzárták.
A német hadvezetés — a helyzet súlyosságára való tekintettel — hat hadtest átszállítását rendelte el a nyugati arcvonalról és egységes főparancsnokságot állított fel Az orosz nyomás egyre inkább délnyugati irányba fordult és az osztrák-magyar arcvonal balszárnyán összpontosult, ami lehetővé tette a 8. német hadsereg. (Mackensen) átcsoportosítását Posentól keletre. A 9. német hadsereg november 11-én indította meg támadását az orosz arcvonal jobbszárnya ellen, hogy a Lodzra támaszkodó 2. orosz hadsereget bekerítse. A kezdeti sikerek után azonban az 5. és 1. orosz hadseregek beavatkozásával a 9. hadsereg nehéz helyzetbe került, kénytelen volt visszavonulni. Bár a támadás kudarcot vallott, sikerült leállítani a Sziléziába tartó orosz jobb szárnyat. Az orosz arcvonal bal szárnyán azonban fokozódott a nyomás a Krakkó előtt illetve Krakkó és a Kárpátok között védekező osztrák-magyar hadseregekre. Súlyos harcok alakultak ki Lapanovnál és Limanovánál.
A limanovai csata
November végére az osztrák-magyar csapatok számára meglehetősen veszélyes helyzet alakult ki. A Kárpátokban harcoló 3. osztrák-magyar hadsereg balszárnya és a Visztula mentén harcoló főerők jobbszárnya között Krakkó előtt egy 100 kilométeres hézag keletkezett, amely lehetővé tette volna az orosz csapatok számára az átkarolást. Ezt a komoly hátrányt igyekezett előnnyé kovácsolni a Monarchia hadvezetése. A terv szerint a nagy hézagba betörő orosz csapatokat kellett volna átkarolni. Ehhez december elején, vasúton szállítottak Krakkótól tiroli és német csapatokat, melyek felvonulását magyar lovas alakulatoknak kellett fedezni. A küzdelemben mind két fél fokozatosan egyre több csapatot vonultatott fel és arra törekedett, hogy a másiknak a déli szárnyát átkarolja. Az ütközet Lapanov körül kezdődött, ahol a saját csapatok az orosz 3. hadsereg bal szárnyát kísérelték meg átkarolni. Később a harc Limanova környékére is átterjedt, mikor a Kárpátokban harcoló 8. orosz hadsereg részei Neu-Sandecen át Limanova környékén, a hézagon át a monarchia csapatainak oldalába, hátába akartak kerülni. Ezt úgy akadályozta meg az osztrák-magyar hadvezetés, hogy Magyarországon Luboténynál Szurmay Sándor altábornagy vezetése alatt új seregtestet alakított a kolozsvári 38. és az újonnan felállított 51. (kombinált) honvédhadosztályból. Ez utóbbi néhány héttel előbb alakult az akkor felállított 300., 301. és 302. honvédezredek 401—412. számú zászlóaljából, hiányosan felszerelve, tüzérség nélkül. Mégis szinte emberfeletti teljesítményt nyújtottak. A sáros, fagyos, csúszós, rossz utakon megtett hosszú menetelés után december 10-én érték el a Kárpátokból Limanova felé előretörő orosz hadtest oszlopait és a 38. hadosztály egész nap harcban állt velük. Az 51. kombinált honvéd hadosztály, út nélkül, egy patak jeges medrében, éhen — a konyha nem tudta őket követni az úttalan utakon — indult átkarolásra azzal a feladattal, hogy a 38. hadosztállyal szemben harcoló oroszok oldalába kerüljön, ami a hadosztály egy részének sikerült is, megállítva ezzel a Limanova felé törő orosz hadtest előnyomulását. Mivel a Kárpátokban harcoló 8. orosz hadsereg egy hadtesttel meggyengült, a vele szembenálló 3. osztrák-magyar hadsereg ezt kihasználva ellentámadásra indult. Az orosz hadvezetés 12-én az egész arcvonal számára visszavonulást rendelt el a Dunajec mögé.
Az ütközetben osztrák-magyar és német csapatok vívták ki a győzelmet. Arz Artur altábornagy csoportjában a kassai honvéd gyaloghadosztály tüntette ki magát a harcok során. A Limanova körüli harcokban a magyar katona hősiességének nagyszerű példáját adta a magyar huszár. Nevezetesen az 5. és 14. honvéd és a 10. közös budapesti huszárhadosztály. A napokig tartó küzdelemben a lovas harcra készített katonák az orosz gyalogság ellen tartották állásaikat napokon keresztül. Ezzel biztosították, hogy a beérkező Szurmay hadtest az oroszok oldalába kerülhetett.
Ezt a teljesítményt akkor értékelhetjük igazán, ha figyelembe vesszük a huszárok felszerelését és fegyvernemükhöz alkalmazott kiképzését. 1914-ben a lovasság még zsinóros atillában, mentében, magas, sarkantyús csizmában, szuronyok nélküli karabélyokkal és mindössze 50 db tölténnyel állt ki a gyalogharchoz. A huszárok harcászatára nézve ekkor még az a szabály volt érvényben, hogy a lovasság csak lóháton harcol, a gyalogharc csak kivételes és átmeneti módja a küzdelemnek. A célszerűtlen ruházat, a hiányos felszerelés, valamint a gyalogharcra való kiképzés hiányosságai ellenére a huszárok önfeláldozóan oldották meg feladatukat. Mivel töltényeiket kilőtték, szuronyuk pedig nem volt, több alkalommal, puskatussal verték vissza az orosz gyalogság szuronyrohamát. A Limanovai ütközet nem csak végleg megtörte az orosz „gőzhengert”, de visszavonulásra is kényszeríttette. Ezzel elhárult az a veszély, hogy az oroszok kijuthatnak az Alföldre.
Hadműveletek a szerb arcvonalon 1914-ben
Az osztrák-magyar hadvezetés — mint korábban már említettük — arra készült, hogy az Oroszország elleni felvonulás közben gyors támadással lerohanja Szerbiát és Montenegrót, majd az itt alkalmazott erők egy részét (2. osztrák-magyar hadsereg) az orosz arcvonalra szállítja és a már beérkező — nyugati arcvonalon győztes — német hadseregekkel együtt megsemmisítő csapást mér Oroszországra.
A Szerbia ellen felvonultatott 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg mintegy 140 000 főt számlált és a Drina folyó mentén sorakozott fel. A 2. osztrák-magyar hadsereg alakulatai a Száva és a Duna mentén gyülekeztek. A támadás augusztus 12-én indult. Az 5. hadsereg csapatai több helyen átkeltek az Alsó-Drinán és súlyos harcok közepette haladtak előre. A 2. hadsereg hadosztályai Sabácnál keltek át a Száván és elfoglalták a várost. Az arcvonal parancsnoka Oskar Potiorek táborszernagy nem volt képes összehangolni a három hadsereg harcát. Ilyen körülmények között a támadás nagyon hamar megrekedt.
Putnik vajda, a szerb haderő vezérkari főnöke eleinte visszavonulást rendelt el, de látva az osztrák-magyar támadás zűrzavarát, augusztus 16-án ellentámadásra adott parancsot, amihez felhasználta a rendelkezésére álló teljes erőt. A 3. szerb hadsereggel az 5. osztrák-magyar hadsereg támadását fogta fel, közben a 2. és 1. hadseregével Sabác felé vonult, így az 5. osztrák-magyar hadsereg oldalába került, azt bekerítéssel fenyegette. Potiorek tábornok elrendelte a visszavonulást. A Monarchia első katonai akciója Szerbia ellen így kudarccal végződött. A kudarcnak inkább a morális hatása volt nagy, hiszen az Oroszország ellen felvonuló csapatok harci kedvének nem használt ez a vereség. Kisebb szerb egységek szeptember első napjaiban betörtek Szarajevó irányába, amit az ott állomásozó csapatok könnyedén elhárítottak, de az orosz sikerek hatására számítani lehetett nagyobb erejű szerb támadásra is. Ezért Conrad, az osztrák-magyar vezérkar főnöke elrendelte a második támadást Szerbia ellen. A szeptember 8-án indított támadásban az 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg, valamint a 2. hadsereg itt maradt alakulataiból és sebtében ideszállított csapatokból Alfred Krauss gyalogsági tábornok parancsnoksága alá helyezett csoport vett részt. A Drinán és a Száván sikeresen átkeltek az osztrák-magyar hadsereg csapatok és az első napokban jól haladtak előre. Szeptember 16-án azonban jelentős erejű szerb ellentámadás bontakozott ki. Mivel csapataink tartalékokkal nem rendelkeztek és újabb erőt már nem lehetett bevetni, Conrad elrendelte a visszavonulást. Ez a visszavonulás most szerencsésebb volt, mert a Száván és a Dunán, csapataink hídfőket tartottak meg, amelyek egy újabb támadáshoz kedvező feltételeket teremthettek. Erre a legsúlyosabb galíciai harcok idején, november 5-én került sor. A háború eddigi menete csak kudarcot hozott a Monarchia számára. Hogy eddig semleges szomszédai — Olaszország és Románia — ne lépjenek fel ellenségesen, feltétlenül sikerre volt szüksége. Gyors sikert csak egy Szerbia elleni eredményes támadás hozhatott. E mellett szólt Törökország háborúba való bekapcsolódása is, hiszen Bulgária és Törökország is csatlakozhat az akcióhoz.
Törökország belépésével felmerült egy olyan igény is, hogy közvetlen vasúti összeköttetést teremtsenek Törökországgal, hiszen a török hadsereget fegyverzettel és lőszerrel főleg Németországból kellett ellátni. Erre a célra a németek csapatokat akartak Szerbia ellen küldeni. Ebben az esetben viszont érvényesült volna a német befolyás a Balkánon, amit a Monarchia vezetése szeretett volna elkerülni. Ezen indokok sürgették a Monarchia harmadik támadó hadműveletét Szerbia ellen. A Száva és a Duna menti hídfőállásokból november 5-én indult a harmadik hadjárat. A szerb hadsereg most is visszavonult, így novemberben sikeresen haladt előre a támadás. November 15-én csapataink elfoglalták Valjevót, 29-én pedig Belgrádot is. A szerbek december 3-án indították meg az ellentámadásokat, aminek következtében Potiorek tábornok december 9-én elrendelte a visszavonulást. Néhány nap alatt a teljes, — súlyos harcok árán — elfoglalt területet fel kellett adni, még a korábbi hídfőket is kiürítették. Ez a harmadik támadás súlyos veszteségeket okozott mindkét félnek. A monarchia halottainak és sebesültjeinek a száma 150 000 fő és 75 000 a fogságba esett és eltűnt. A szerb hadsereg is hasonló veszteségeket szenvedett és a kis szerb hadsereg még egy támadást már nem tudott volna kivédeni.
Az 1914. év tapasztalatai
Az eredeti hadászati tervek kudarcot vallottak, az első összecsapások után a régi elképzelésekből már semmi sem volt alkalmazható. Új hadászati koncepcióra volt szükség. Ebben mindkét oldalon hosszabb időre tervezték a döntés kicsikarását. Több hónapra, esetleg egy egész esztendőre számítottak, de további három és féléves küzdelemre senki sem gondolt. Az elhúzódó háborúban mind nagyobb jelentőséget kaptak a gazdasági mozzanatok, a hadigazdálkodás problémái. Fontossá vált új szövetségesek keresése és bekapcsolása is. A háborúsokkal összetettebb, bonyolultabb és totálisabb lett. Az Osztrák—Magyar Monarchia hadimérlege rendkívül előnytelen volt. Az osztrák-magyar hadsereg nem csak hogy nem érte el a hadászati célját, de súlyos katonai vereségeket szenvedett mindkét arcvonalán. A vereségek morális hatását fokozta a Monarchia soknemzetiségű összetétele. A kudarcok a semleges szomszédok beavatkozását is magával vonhatták. Mindezek ellenére még nem merült ki, jelentős tartalékai voltak. Ellenségei közül Szerbia már nem képviselt komoly erőt, csak idő kérdése volt, hogy a következő támadásban összeomoljon, már csak azért is, mert a nehéz harci megpróbáltatások mellett súlyos élelmezési és gazdasági nehézségek léptek fel Szerbiában, amit gyorsan terjedő járványok is nehezítettek. Ami az orosz hadsereget illeti, Kelet-Poroszországban jelentős vereséget szenvedett, de ezt ellensúlyozta a Monarchia ellen az arcvonal déli szárnyán elért sikere, hiszen Galícia nagy részét elfoglalta. Bár súlyos veszteségeket szenvedett (1 000 000 fő!), egyelőre a katonák pótlása nem okozott gondot számára.
| |