¾              Az irak - iráni háború

A háború előzményei

Alapvetően az Iraki területi követelés volt. A közös határ déli szakaszán a két országot a Shatt-al-Arab folyó választja el egymástól, amely mindkettőjük számára fontos vízi út, mivel összeköti olajkikötőiket a Perzsa-öböllel. A folyó a Tigris és az Eufrátesz összefolyásából keletkezett és lényegében azok közös torkolatának tekinthető. Itt 80 km hosszan húzódik az államhatár. Partja mentén található a legnagyobb iraki kikötőváros, Bászra és két jelentős iráni kikötő, Abadán és Khorramshahr. 1947-ben, amikor még Irak brit mandátum volt, a brit vezetés a határt a folyó iráni partja mentén húzta meg. 1975 márciusában, Algírban olyan új egyezmény került aláírásra, amelynek értelmében a határt a meder legmélyebb része (sodorvonala) mentén állapították meg. Cserébe Irán beszüntette az iraki kurd felkelők támogatását. 1975 júniusában, Bagdadban egyezményt írtak alá a két ország jószomszédi viszonyáról, valamint egy jegyzőkönyvet, amely rögzítette a határ vonalát. Irak 1980. szeptember 17-én érvénytelennek minősítette az algíri megállapodást. Az érvek között szerepelt, hogy Irak az 1975-ös megállapodást számára kedvezőtlen politikai és katonai feltételek hatására írta alá, ezért a megváltozott történelmi körülmények között nem tekinthetők érvényesnek. Miután Iránt a belső forradalmi változások kötötték le Irak kedvezőnek ítélte a helyzete, hogy fegyverrel szerezzen érvényt akaratának.

A földrajzi viszonyok

Az Irak és Irán között folyó fegyveres küzdelem körzetét két részre lehet osztani. Az egyik a Kurdisztánt, a Hegyhátot és a Zagras-hegy észak-nyugati részét magába foglaló magashegyi terület. A másik a Huzisztán Alföld vidéke. A levegő évi középhőmérséklete 12-14⁰C, az évi csapadékmennyiség 600-1500mm. A záporok gyakran árvizeket okoznak.

A harcok egyik színtere, a hegyvonulat kb. 600km hosszúságban, észak-nyugat irányban, a török határtól a Kerhe folyóig az irak-iráni határ mentén húzódott. Egymástól szűk és mély völgyekkel, a hegyi folyókkal elválasztott, párhuzamos hegyhátakból áll. A tengerszint feletti átlagos magassága 1500-2500méter között van, de egyes fennsíkok 3500méter fölött találhatók. A magashegyi zónában a levegő páratartalma a motorok vonóerejét, jelentősen csökkenti. A körzet hegyvidéki része gyakorlatilag járhatatlan, közép és magashegyi hegyhátai a csapatok tevékenységét csak egyes különálló irányokban, korlátozott átbocsátó képességgel teszik lehetővé. Ezzel párhuzamosan kedvező lehetőség kínálkozik a légierő előtt, hogy az összezsúfolódott, feltorlódott harckocsikra és páncélozott eszközökre hatásos légi csapásokat mérjen. A harctevékenységek körzetének hadműveleti berendezettsége nem megfelelő. Ezen hadműveleti terület infrastruktúrája feltűnően szegényes, a hegyeket mindössze egy vasútvonal szeli át. A hegyekben található utakon nagyon nehéz a közlekedés.

A körzet alföldi részének határán a Tigris és az Eufrátesz folyik. A két hatalmas folyó egyesülése a Shatt-el-Arab folyó 500-700méter széles és 8-15méter mély. A széles vízi akadályt képező folyó rendkívül kanyargós, partjai alacsonyak, gyakran mocsarasak. Az alföldi részt öntözőcsatornák hálózzák be. A főcsatornák szélessége általában 10-60méter, mélységük 1-7méter között változik. Ebből következik, hogy komoly akadályt jelenthetnek a harcjárművek előtt. A Mezopotámiai síkságon és a Huzisztáni alföld déli részén sok kisebb és nagyobb tó található. A tavak nagy része sekély, 1-5méteres mélységgel. Partjaik nagy része elmocsarasodott. A tavakat gyakran átfolyások kötik össze, amelyek a folyókhoz vezető utakon összefüggő, vízzel borított szakaszokat alkotnak, s ez további akadályokat jelent a technikai eszközök előtt.

Irán nyugati részén 29 szilárd burkolatú repülőtér található. Ezek összesen 500-550 repülőgép befogadására alkalmasak. A légierőnek Irakban 47 repülőtér áll rendelkezésére, és 700-900 repülőgép befogadására alkalmasak valamint 400 repülőgép számára különböző típusú fedezéket építettek ki.

A harctevékenységek kezdete és lefolyása

A háború kirobbanásakor az iraki szárazföldi haderő létszáma 200 000 fő, míg az irániak 150 000 fővel rendelkeztek. Irak 12 hadosztálya állt, Irán 6 hadosztályával szemben. A harckocsik tekintetében is Irak javára billent a mérleg: Irak 2800 harckocsival, Irán 2000 harckocsival rendelkezett. A légierő tekintetében Irán 445 harci gépével szemben Irak csak 332 darabot tudott felvonultatni.

.Az irak-iráni háború első két évének menetében négy alapvető szakaszt különböztethetünk meg.

Az első szakaszt(1980. szeptember22-től 1980. decemberéig) az iraki csapatok aktív támadó tevékenysége jellemezte. Ebben a szakaszban a harctevékenységek folytatásában, az iraki katonai parancsnokság kezében volt a hadműveleti kezdeményezés. 1980. szeptember22-én Irak hivatalosan hadat üzent Iránnak. Az iraki szárazföldi csapatok mintegy 650km szélességig terjedő sávban, a légierőnek a fontosabb iráni katonai, hadigazdasági központokra mért csapásai és tüzérségi előkészítés végrehajtása után kezdték meg támadásukat. A határt átlépve az iraki csapatok három főirányban támadtak: északon (Khanakin-Kormanshah), középen (AmaraDezful) és délen (Basra-Ahvaz) irányokban. Az első szakaszban vívott harcok folyamán az iraki csapatok 20-80km mélységben nyomultak előre, és összességében mintegy 20 ezer km² iráni területet foglaltak el. Ennek során elfoglalták Kasr-e-Shirin-t, Naft-i-shah Gilant, Mehrant, Bustant, Khorramshahr-t, elérték Dezfult, Susangerdet, Ahvazt és blokirozták Abadan-t. 1980 végén az irániak a harctevékenységek zónájába irányítottak a három gyalogos, egy páncélos hadosztályt, és az „iszlám forradalmi gárda” alakulatait, melyekkel a szívós védelmi harcok és ellenlökések eredményeként teljesen megállították a támadó iraki csapatokat. A front stabilizálódott, állásharc alakult ki.

A második szakaszt (1980. decemberétől 1981. szeptemberéig) a szembenálló felek viszonylagos erőegyensúlya jellemezte. A támadásba való átmenetre irányuló kísérleték sikertelenek maradtak, rendszeressé váltak a légi csapások és a tüzérségi eszközök közötti tűzpárbajok. 1981. szeptemberére azonban az iraki hadseregben érezhetővé vált élőerőben, harci technikában és fegyverzetben az utánpótlás hiánya. Ugyanakkor Irán jelentős létszám igénybevételével átszervezte és feltöltötte a harcokban veszteségeket szenvedett egységeket és alegységeket, felszerelt három önálló gyalogdandárt, jelentékeny számú népfelkelő és az „iszlám forradalmi gárda”-hoz tartozó alegységet, mintegy 100 ezer fő összlétszámmal. Ezzel egyidejűleg az iráni vezetésnek sikerült külföldről fegyvert, lőszert, harci technikát, tartalék alkatrészeket vásárolni, ami jelentősen javította a csapatok anyagi-technikai ellátottságát. 1981 elején a konfliktus zónájában az iraki csoportosítás: 158 ezer fő személyi állományt, 8 hadosztályt, 5 dandárt, 2390 harckocsit, 2080 löveget és aknavetőt foglalt magába. Az iráni csapatok állományában (a népfelkelők nélkül) 144 ezer ember, 5 hadosztály, 6 dandár, 1570 harckocsi, 1090 löveg és aknavető volt.

A harmadik szakasz az iráni csapatok 1981. szeptemberében Abadán felszabadítása érdekében végrehajtott támadásával kezdődött. Ezt követően csapásokat mértek Kasr-e-Shirin és Susangerd körzetében (1981. november, december), majd 1982. februárjában Nausad és Sustan körzetében. Fokozatosan növelve az erőkifejtést az iráni parancsnokság 1982 tavaszán méreteiben még jelentősebb hadműveleteket készített elő és vezetett le (március 24-31-e között Dezful nyugat, április30-tól május 25-ig Ahvaz, Khorramshahr körzeteiben). Ennek eredményeképpen az iraki csapatokat kiűzték Kuzisztán iráni tartomány területéről, felszabadították Khorramshahr-t és a front vonala a déli szakaszon, az államhatáron állapodott meg. A harctevékenységek e szakaszában a katonai kezdeményezés teljesen az iráni parancsnokság kezébe ment át. A fronton elszenvedett jelentékeny veszteségek hatására az iraki katonai-politikai vezetés 1982. június végétől kezdeményezte az Irak-Irán közötti ellentét békés rendezést, és július elsejére egyoldalúan, gyakorlatilag az egész front szélességében az elfoglalt iráni területeken maradt csapatait visszavonta az államhatár vonalára. Az iráni vallási vezetők azonban eltértek a békés rendezés gondolatától és hozzákezdtek a harctevékenységek Irak területére történő áthelyezésének előkészítéséhez.

1982 júniusa és július első napjai folyamán az iráni, parancsnokság szárazföldi csapatai 50 %-át (négy hadosztály, két dandár), valamint az iszlám forradalmi gárda és a népfelkelők jelentős erőit (120 ezer ember, 600 harckocsi, 900 löveg és aknavető) összpontosítva támadó hadművelet előkészítésébe kezdett a front déli szakaszán. A „Ramadan” fedőnév alatt előkészítés alatt álló támadás elgondolása szerint csapást mérnek Khorramshahr, Basra irányban, Basra-tól északra kijutnak a Shatt-el-Arab folyóhoz, erőszakos átkelést hajtanak végre azon, majd a továbbiakban nyugati, dél-nyugati irányokban mozogva elvágják Basra-t és az azonos nevű tartományt, továbbá az Al-Zubair és Ash-Shuaiba körzetében lévő olajmezőket az ország területétől.

A negyedik szakaszt az 1982. július13-ról 14-re virradó éjjel megkezdődött a „Ramadán” hadművelet. A konfliktus még jobban kiéleződött. A „Ramadán” hadművelet elgondolásának megvalósulása elvágta volna Irakot a Perzsa-öböltől, aláaknázta volna gazdaságát, nehézségeket okozott volna az ország és a fegyveres erők kőolajtermékekkel és egyéb anyagi eszközökkel való ellátásában. Az iráni vezetés véleménye szerint ez Irakot olyan nehéz helyzetbe hozta volna, ami Irak teljes vereségéhez vezetett volna. A támadás során az irániaknak sikerült áttörniük néhány szakaszon az irakiak védelmét és 15-20km mélyen behatoltak Irak területére. A harckocsi egységek határozott ellenlökéseivel, ellencsapásaival azonban az iraki parancsnokságnak sikerült előbb megállapítani az irániak előrenyomulását, majd visszavetették őket megindulási állásaikba. Az Irán a támadás első szakaszában nagy veszteségeket szenvedett (18 ezer halott, 220 harckocsi) de a csapatokat feltöltötték, kiegészítésképpen a déli szakaszra irányították az iszlám forradalmi gárda és a népfölkelők alakulatait és felújították a támadást: Egyidejűleg az iraki csapatok északról délre történő átcsoportosítása megakadályozása érdekében az irániak a harctevékenységek aktivizálásával kísérleteztek a front északi és középső szakaszán is. Az irániak azonban ez esetben sem értek el sikereket. Figyelmen kívül hagyva a sikertelen kísérleteket, Irán vallási vezetői szívósan kitartottak a harctevékenységeknek a „győzelmes befejezésig” való folytatása mellett. E célból 1982. december elejére az iráni fegyveres erők létszámát 575 ezerre növelték, ebből: szárazföldi csapatok, 250 ezer, iszlám forradalmi gárda 200 ezer, rendfenntartó csapatok 60 ezer fő. 1982. júniustól-novemberig behívással és a népfelkelő csapatok állományától az „iszlám forradalmi gárdába” pótlólag öt ötdandáros állományú hadosztályt (négy gyalogos, egy páncélos) és tíz önálló dandárt szerveztek. A szervezetszerű szárazföldi csapatok nyolc hadosztályából háromnál (21., 64. gyalogos, 81. páncéloshadosztály) felállították a negyedik dandárokat is. 1983. február 7-én az iráni csapatok a front központi szakaszán Buston nyugati körzetéből Amara irányába, támadásba mentek át. 2-3km mélységű előrenyomulás után az irakiak szívós ellenállásába ütköztek és a harc ismét állásharc jelleget öltött. Az iráni parancsnokság hozzákezdett a következő támadás előkészítéséhez.

1984. tavaszán és nyarán főként pozícióharcok folytak. A felek nagy veszteségeket elszenvedett magasabb egységeik és egységeik harckészségét állították helyre, és új harcokra készülődtek. Az iráni hadvezetés megerősítette csapatainak összevonását a front déli részén az Iszlám Forradalom Őrei Hadtest (IFŐH) egységeivel, valamint népfölkelők újabb kontingenseinek („basidzs”) frontra küldésével. Egyidejűleg intézkedéseket hoztak emberanyag-tartalékok, lőszer- és más anyagi-technikai készletek képzésére, melyek szükségesek egy újabb támadás végrehajtásához. Az iraki vezetés, kitalálva az ellenség tervét, megerősítette csapatainak védelmét és egy új támadás visszaverésére készülődött. Kihasználva légi fölényét, ekkor rendszeresen légi csapásokat mért az iráni csapatok pozícióira és összevonásaira, az érkező tartalékokra, a vezetési pontokra és raktárakra.

1985. januárjában az iraki vezetés egy sor korlátozott, megelőző csapást mért a támadáshoz készülődő iráni csapatokra a front déli és központi részén (Kasre ¾ Snirin térségében). Ennek eredményeként sikerült az ellenfél védelmét egyes szakaszokon megtörni és azt valamelyest visszaszorítani. Az irániak kísérletei az elvesztett pozíciók visszaszerzésére sikertelenek maradtak. Február 12-én az iraki csapatok ismét két korlátozott csapást mértek a front központi és déli részén Seif-Saad város és a Madzsum-szigetek környékére. Bár az iráni vezetés visszaverte az ellenség kísérletét az elfoglalt mandzsumi hídfő kiszélesítésére, az irakiak hadműveleti sikert értek el és elfoglalt egy sor uralgó magaslatot az iráni védelem ellátási zónájában. Ezekkel, a csapásokkal, továbbá a nehéztüzérség és a légierő aktív tevékenységével, az iraki hadvezetés észrevehetően csökkentette az ellenség csapásmérő csoportosításának harcképességét és azt az új támadás időpontjának elhalasztására kényszeríttette.

Az iráni csapatoknak a front déli részén kezdett nagyszabású támadó hadművelete, melyet egy évig készítettek elő, csak 1985. március 12-én kezdődött el és a „Badr” fedőnevet kapta. Jelentős erőket összpontosítva itt az iráni katonai vezetés az 1984. februári támadáshoz hasonlóan a Mandzsun-szigetekről a Hor-el-Hoveize mocsár területén nyugati és északnyugati irányban mért csapást. A nyugati hírügynökségek közlései alapján a hadművelet célja a Tigrisfolyón való erőszakos átkelés, az iraki csapatok elvágása és szétzúzása és Irak jelentős területeinek elfoglalása volt. Az iraki katonai vezetés, előre látva ezt a támadást, átdobta a szükséges tartalékokat, és erős oldalcsapásokkal elvágta az ellenség támadó csoportosítását, majd a tüzérség és a légierő intenzív alkalmazásával szétzúzta azt. A „Sunday Times” c. lap közlése szerint az iráni fél 1985. március 12-18. között 30 ezer embert és jelentős mennyiségű haditechnikát veszített. Az iráni katonai vezetés a harcokban meggyengült csapatokat kénytelen volt visszavonni a megindulási állásokba. A haditevékenységek a fronton újból állásháború jellegét öltötték.

Az adott időszak „városok háborúja”-ként ismeretes. Bászrának és más front közeli városoknak az iráni tüzérség általi lövésére válaszul az iraki légierő többrendbeli rakéta-, illetve bombacsapást mért Irán fontos politikai és közigazgatási központjaira. Az iráni vezetés a maga részéről Irak fővárosának hadműveleti-harcászati rakétákkal való lövetésével válaszolt. 1985. márciustól júniusig összesen 14 ilyen rakétát lőttek ki Bagdadra. Ugyanez év májusában Irak katonai-politikai vezetése elhatározta, hogy felújítják az Irán belső területén lévő közigazgatási és gazdasági célpontok elleni légi- és rakétacsapásokat, beleértve Teheránt is. Egyedül május26 és 29. között az iraki légierő 9 alkalommal támadta Teheránt. Ugyancsak bombatámadások és rakétatűz érte az iráni Ahwaz, Kermanshah, Tebriz, Iszfahán, Merivan, Shiráz stb. városokat.

1985. áprilisától decemberéig az iráni csapatok több mint 40 korlátozott (egy zászlóaljtól három dandárig terjedő erővel) csapást mértek az iráni-iraki front különböző részeire. Ezek során a Ravanduztól északra és a Mehrantól délre fekvő területen, továbbá a Kutto-amari irányban sikerült bizonyos harcászati győzelmeket elérniük, beékelődniük az iraki csapatok védelmi vonalába 2-10km mélységben. Egészében véve azonban a felek helyzetében lényeges változások ezeknek, a tevékenységeknek az eredményeképpen nem következtek be 1985-ben. Párhuzamosan a korlátozott csapásmérésekkel az iráni vezetés folytatta a felkészülést a front déli részén végrehajtandó nagyméretű hadműveletre, különös figyelmet fordítva annak sokoldalú biztosítására. A soron következő támadás egyes elemeit a reguláris haderő és az IFÖH két közös gyakorlatán dolgozták ki. Az iraki katonai vezetés, - visszaverve az ellenség korlátozott csapásait - tökéletesítette saját csapatainak védelmi rendszerét és lépéseket tett arra, hogy létrehozza a szükséges tartalékokat a széleskörű harccselekményeknek a fronton való felújítása esetére. Több esetben megelőző csapásokat mértek a támadáshoz készülődő iráni csapatokra.

1986. januárjának végére az iráni csapatok csapásmérő csoportosítása, befejezve az alapos felkészülést. A Satt-el-Arab folyó mentén helyezkedett el, és február9-ről 10-re virradó éjszaka a front déli szakaszán támadásba lendült. A csoportosítás létszáma meghaladta a 100 ezer főt. A támadó hadművelet, amely a „Val-tadzsr-8” fedőnevet kapta, a Khorramshahr várostól délre fekvő területről indult ki. Kihasználva a váratlanságot és az éjszakai sötétséget az előretolt egységek a korábban előkészített úszó eszközökön, néhány helyen átkeltek a folyón, annak nyugati partján hídfőállást foglaltak el és ponton átkelőhelyet hoztak létre. Ezzel egy időben csapást mértek Khorramshahr területéről Bászra város irányába. Ebben az irányban azonban az iráni csapatok nem értek el sikereket. A Khorramshahr várostól délre fekvő területeken az iráni csapatoknak sikerült a létrehozott átkelési helyeken keresztül jelentős erőket összpontosítaniuk az elfoglalt hídfőállásokra és támadást indítottak Fao város irányába. A következő éjszakán az iráni katonai vezetés a tengeren keresztül további erősítést küldött a támadó csapatoknak, többek között tüzérségi eszközöket és harckocsikat. Február 11-én reggel, Faotól nyugatra ledobott légi deszanttal együttműködve, birtokba vették a várost. A későbbiekben a támadást északi (Bászra felé) és nyugati (Umm-kaszr felé) irányokba folytatták.

Az iraki katonai vezetés további tartalékok átdobásával a térségbe és február12¾14. között több frontális ellencsapás mérésével Fao várostól 8-10km-re északra és észak-nyugatra, meg tudta állítani az ellenség további előnyomulását. Azonban teljesen kiűzni azt az elfoglalt iraki területekről nem sikerült. A kemény harcok itt gyakorlatilag a hónap végéig folytatódtak. Mindkét fél csapatai többször mentek át ellentámadásba, de egyiküknek sem sikerült lényeges sikert elérnie. Mindkét félnek jelentős veszteségei voltak. Így a Khomeini-rendszer ellenzéki szervezete, a modzsahedinek Párizsban kiadott közleménye szerint, csak az első három nap harcai alatt Iránnak kb. 24 ezer fős embervesztesége volt, amiből csaknem 7 ezer volt a halottak száma. A „Val-fadzser-8” hadművelet ideje alatt, nyugati szakemberek értékelése szerint, 50 ezer embert veszítettek halottakban és sebesültekben. Az iraki fél szintén jelentős emberi veszteségeket szenvedett. A gyakori esőzések és a köd a harcok színhelyén nem tették lehetővé az iraki katonai vezetés számára a légierő hatékony felhasználását ugyanúgy, mint ahogy az erősen mocsaras terület kizárta a nehézfegyverek tömeges bevetésének lehetőségét, ami gyakorlatilag megfosztotta az iraki hadsereget legfőbb előnyeitől. Ilyen körülmények között az ország katonai-politikai vezetése elhatározta, hogy abbahagyja próbálkozásait Fao város felszabadítására és mindkét fél csapatai védelembe mentek át, megerősítve pozícióikat az elfoglalt állasok mentén.

Február 25-én éjszaka az iráni csapatok támadást indítottak a front északi szakaszán és csapást mértek Bane-Szulejmania irányába. E támadás során, amely a „Val-fadzsr-9” fedőnevet kapta, sikerült elfoglalniuk több magaslatot, valamint az ellenfél több századának megerősített védelmi körletét. Az iraki parancsnokság átcsoportosította erőit és Szulejmaniától keletre és északkeletre ellencsapásokat mért, és lényegében visszaszerezte az elvesztett pozíciókat. Az iráni csapatok további próbálkozásai a támadás folytatására gyakorlatilag kudarcot vallottak és március elejétől az itt folyó harcok pozíciós jelleget öltöttek. A „Val fadzsr-9” hadművelet méretei és a benne résztvevő erők alapján lényegesen kisebb volt az előzőnél, („Val fadzsr-8”). Nyugati katonai szakértők értékelése szerint ezt az elterelő hadműveletet azért indítottak, hogy elvonják az iraki hadvezetés figyelmét a front déli szakaszától, az északon folyó katonai akciók aktivizálásával lekössék az ellenfél tartalékait, ezáltal csökkentsék annak nyomását délen.

Az iraki parancsnokság jelentős mértékben fokozta a katonai tevékenységet a fronton abból a célból, hogy meghiúsítsa az újabb nagyszabású iráni támadás előkészületeit. 1986. áprilisában és május első felében több támadó hadműveletet készített elő és folytatott le a front különböző szakaszain. Az iraki csapatoknak sikerült áttörniük az ellenfél védelmi vonalát, elfoglalták területének egyes szakaszait. Az iráni csapatok minden kísérlete, hogy visszaszerezzék elvesztett pozícióikat és a helyzetet a saját, javukra változtassák meg, eredménytelen maradt. Ezzel egyidejűleg aktivizálódott az iraki légierő, rakéta- és bombatámadásokat hajtott végre Irán jelentős közigazgatási és ipari központjai, elsősorban fontos katonai és gazdasági objektumok ellen.

Az iráni parancsnokság, amely nem nyugodott bele a harcászati kezdeményezés elvesztésébe, 1986. július1-én támadást indított a front középső szakaszán, Mehran város térségében és szívós harcok után felszabadította azt. Az iráni erők szeptemberben a front északi szakaszán mértek csapást Piransehr térségéből kiindulva Rajat-Ravenduz irányába és némi eredményre tettek szert, elfoglaltak iraki területen néhány harcászati szempontból előnyös magaslatot. Az események ilyen jellegű alakulása előidézhette volna azoknak az összeköttetési vonalaknak a megszakadását, amelyek Irakot a Perzsa-öböl arab államaival összekapcsolják. Minthogy Irak tőlük kapja a háború folytatásához nélkülözhetetlen segítséget, ez komolyan veszélyeztette volna Irak katonai-hadászati helyzetét. Az iráni csapatok Irak állami határaihoz való kijutásának veszélye, amint azt a nyugati sajtó megjegyezte, mélységes aggodalmat váltott ki egy sor arab állam vezetőjéből, akik az iszlám fundamentalizmusban és az egyház által hivatalosan is meghirdetett programban, az „iszlám forradalom” exportjában közvetlen fenyegetést látnak saját fennálló rendszereikre nézve.

1986. decemberének végén az iráni parancsnokság újabb támadást kezdett a front déli szakaszán. A támadáshoz hat hadosztályt, hat önálló dandárt, a különleges rendeltetésű csapatok alegységeit, valamint az Iszlám Forradalom Őrei Hadtest különböző alakulatait (ez utóbbiak létszáma mintegy 50 ezer fő lehetett) vontak össze. A külföldi sajtó közlései szerint az iraki felderítés időben felfedte az ellenfél előkészületeit a támadásra, ami lehetővé tette, hogy megfelelő intézkedéseket tegyenek. December 24-én éjszaka az iráni csaptok csapást mértek a front egy viszonylag szűk (40 km-es) szakaszán és elfoglaltak több szigetet a Satt-el-Arab folyón, valamint néhány hídfőt a nyugati parton. Külföldi szakértők véleménye szerint ezek voltak a legvéresebb harcok a háború folyamán. Mindössze két nap alatt a támadók mintegy 10 ezer halottat vesztettek. Az iraki csapatok szívós harcok árán meg tudták állítani az ellenfél támadását, több ellencsapást mértek rá, teljesen szétverték az Umm-er-Rasszasz szigeten lévő csoportosítását és sok foglyot ejtettek. Veszteségük 9 ezer főt tett ki halottakban és sebesültekben.

Az iraki vegyi fegyver

Az iraki hadsereg a háború kezdetén rendelkezett a vegyi fegyver alkalmazásának képességével. Ezek, a következők voltak: a katonák el voltak látva egyéni védőeszközökkel, és a hadosztályok állományába tartozott egy mentesítő század. A Szovjetunió Irak rendelkezésére bocsátotta a vegyi fegyver előállításához szükséges berendezéseket és ismereteket. Irak rendelkezet a célba jutatás eszközeivel, a nagy hatótávolságú repülőgépektől a tüzérségen át a föld-föld rakétákig mindennel.

Iraki ekkor még nem tudtak nagy mennyiségben mérgező harcanyagot előállítani. Ezt a hiányt részben ellensúlyozta a szovjet vegyi fegyver készletek szállítása, valamint a határozott iraki érdeklődés a saját vegyi fegyver előállításra. A legkönnyebben előállítható mérgező harcanyagok nem túl bonyolult vegyületek, amelyeket az első világháborúban alkalmaztak. Ezeknek megvan az a hátrányuk, hogy sokkal nagyobb mennyiségben kell alkalmazni ugyanolyan veszteség eléréséhez, mint a modern vegyi fegyvereket. Ezt a hátrányt a háború kezdeti szakaszában Irak elviselte. Az irakiak ezért meggyorsították a vegyiparban a hólyaghúzók gyártását (ebben az esetben kénmustárról van szó), miközben technológiát kerestek a sokkal halálosabb idegmérgek előállítására. A Perzsa-öbölben az első vegyi fegyver bevetést az irakiak nehéz helyzete erősítette meg. Ez 1982. nyarán történt, amikor a védekező iraki csapatok nem halálos könnyeztető gázt alkalmaztak az előretörő irániak ellen. Az irániak (egyesek szerint mustárgázzal támadták őket) teljesen dezorganizálttá váltak és egy hadosztály került pánikba. Ez a kezdeti siker bátorította Irakban a halálos hatású szintetikus anyagok alkalmazását a harcmezőn. Ami még ugyanaz évnek decemberében meg is történt. Állítólag az irakiak korlátozott mennyiségű kénmustárt vetettek be, hogy visszaverjenek egy éjszakai támadást, és segítsen megtörni az iráni emberhullám formációt. 1983-ra a vegyi fegyver alkalmazásáról egyre több jelentés látott napvilágot, irániak színes röpiratokat adtak ki, amelyben az irakiakat „háborús bűnösnek” kiáltották ki, és bemutatták a vegyi sérülteket a teheráni kórházakban. A röpiratokat és az incidenseket nyugaton azonban nem vették figyelembe.

1984. februárban az iráni reguláris csapatok és a forradalmi gárdisták (Passandran) elfoglalták az olajtermelő Majnoon szigetek egy részét, és erős védelmet alakítottak ki. Az iraki csapatok számos hagyományos ellentámadást hajtottak végre, amiket az irániak rendszeresen visszavertek. Végül az irakiak megkezdték az idegbénítók alkalmazását az elsáncolt iráni csaptok ellen. Iráni állítások szerint kb. 1700 fő halt meg vagy sérült meg a Majnoon szigeteken folyó harcokban. A veszteség nagyobb lett volna az irániak szerint, ha a védelmi rendszabályok nem javultak volna, és az irániak szerencséjére erős szél is fújt. A Majnoon szigetek körül folyó harcok jelentették az Öböl menti háborúban a legkiterjedtebb vegyi fegyveralkalmazást. Ugyanakkor az irakiak visszarettentek a tömeges alkalmazástól.

A háború tapasztalatai

A háború első és második szakaszában a felek szárazföldi csapatai harcászatát a sablonos megoldások, az egyenes vonalak, az erők és eszközök nem megfelelő manővereztetése, a fegyvernemek rossz együttműködése jellemezték. Az iraki csapatok támadó tevékenységének alapvető hiányosságai a következők voltak: a gyenge felderítés, nem összpontosították az erőket és eszközöket a főcsapás irányában, egy időben, egymástól elszigetelt irányokban támadtak, rosszul szervezték meg az együttműködést, a parancsnokok és csapatok határozatlanul tevékenykedtek. A konfliktus kezdeti szakaszában az irakiak alapvető támadási módja a menetből, az ellenség védelme szűk szakaszának áttörésével végrehajtott támadás volt. A támadásba való átmenetet a tüzérségnek és a légierőnek az ellenség ellenállási csomópontjai teljes lefogását célzó, folyamatos csapásai előzték meg. A csapások eredményeit azonban nem használták ki kellő időben, ami csökkentette a csapatok támadási ütemét és a kezdeményezés elvesztéséhez vezetett. Az ellenség peremvonalának megközelítésekor a BTR-ek és BMP-k a lövészfegyverek hatásos lőtávolságáig, kézigránát dobótávolságig közelítették meg az iráni állásokat, ami nagymennyiségű technika elvesztéséhez vezetett. Az iraki csapatok tartalékait és második lépcsőit nem vetették harcba a támadás kifejlesztésére, hanem az ellenlökések elhárítására használták fel. Az iraki hadosztály támadási sávja 20km, vagy esetenként több is volt. A hadosztály közelebbi feladata l0-15km, a további 30km mélységben volt. A dandár 5-10km szélességben támadott, közelebbi feladata 6-8km, további feladata 15km-ig terjedt. A hadosztály védelembe való átmenete esetén 25-30km mélységű védősávot kapott, amely két állásból és csapatok által meg nem szállt hadtáp védelmi terepszakaszból tevődött össze. A hadosztály a harcrendjét két lépcsőben építette fel. A hadosztályok második lépcső dandárai mögött helyezkedtek el a hadtest tartalékok. A védelmi harcok során az iraki parancsnokság hozzáértőbben és szilárdabban vezette a csapatokat, sikeresebben manőverezett az erőkkel és eszközökkel az arcvonal mentén és a mélységben egyaránt. Az első lépcsőben lévő egységek és alegységek az irániak nyomásának engedve visszavonultak a második állásba, magukkal húzva őket egy tűzzsákba. Ezt követően a tüzérség és a légierő csapásaival, a második lépcsők ellenlökéseivel és ellencsapásaival vereséget mértek az irániakra és visszavetették őket megindulási állásaikba.

Az iráni dandár erejű harccsoport állományába három-négy szervezetszerű zászlóalj, egy tüzérosztály (105 mm-es vagy 155 mm-es tarack) és a megerősítő eszközök: egy-két gyalogos (gépesített) zászlóalj, harckocsi zászlóaljig, két tüzérosztályig és egy légvédelmi tüzérosztályig terjedő fegyvernemi alegységek műszaki és hadtáp alegységek tartoztak. A zászlóalj erejű harccsoport gyalogzászlóaljat (gépesített, harckocsi zászlóaljat), megerősítő eszközöket (harckocsi század, gépesített század, tüzérüteg, légvédelmi tüzérszakasz), hadtáp alegységeket foglalt magába. A gyalogdandárra épült harccsoport rendszerint 35-50km széles és 15-25km mély védősávot foglalt el. Harcrendje egy lépcsőben, tartalék kikülönítésével épült fel. 2-3 harckocsi, 2-3 löveg, a harckocsi veszélyes irányokban 10-12 harckocsi, 5-6 páncéltörő agyú és rakétatörő eszköz volt az arcvonal egy kilométeres szakaszán a közepes eszközsűrűség. Az iráni csapatok harcászatát a háború harmadik és negyedik szakaszában az a törekvés jellemezte, hogy a Khomeinit fanatikusan követő népfelkelők és az „iszlám forradalmi gárda” harcosainak tömegét felhasználva létszámfölényre tegyenek szert az ellenséggel szemben. Előfordultak olyan esetek, amikor a rendszerint első lépcsőben támadó népfelkelők és „iszlám forradalmi gárdisták” az aknamezőkön keresztül átjárónyitás nélkül rohamoztak. A reguláris csapatok az esetek többségében a második lépcsőben támadtak. A konfliktus utolsó szakaszaiban az iráni parancsnokság figyelmet fordított a váratlanság tényezőjére, a csoportosítások rejtett növelésére, az éjszakai tevékenységre, a tűzelőkészítés nélküli támadásba való átmenetre, a különböző álcázási rendszabályokra. A konfliktus során az irániak széleskörűen alkalmaztak speciális rendeltetésű portyázó csoportokat, partizánosztagokat az iraki csapatok hátában. A portyázás során 2-3 nap alatt 40 km mélységig is eljutottak.

A tüzérség harci alkalmazására jellemző volt, hogy sem, az iráni sem az iraki parancsnokság nem törekedett a tüzérség tüzének az erőkifejtés fő irányában történő összpontosítására. A harc időszakára nem hoztak létre tüzércsoportokat. A dandár és zászlóalj harccsoportok megerősítése jelentéktelen volt. A második lépcsők tüzérségét a harctevékenységekbe nem vonták be. A tűzrendszert. dandár, esetenként hadosztály méretekben szervezték. A tűzvezetést decentralizáltan hajtották végre. A tüzet rendszerint nem tervezték meg előre. Gyengén szervezték meg a tüzérfelderítést. A felek által alkalmazott rakétafegyverek nem játszottak jelentős szerepet a háborúban. Figyelmet érdemelnek az iráni csapatoknál a harckocsik elleni harcra létrehozott motorkerékpáron szállított, RPG-vel felfegyverzett mozgékony csoportok. A harckocsi veszélyes irányokban elhelyezkedve a harckocsi vadászcsoportok aktív harcot folytattak az ellenség támadó harckocsijai ellen.

A szemben álló felek nagy hatékonysággal oldották meg a műszaki biztosítási feladatokat. Az irakiak legnagyobb harcászati sikere a vízi akadályok gyors leküzdéséhez kötődött. Az iráni műszaki csapatok gátak felrobbantásával jelentős területeket árasztottak el, és földsáncokból harckocsi akadályokat hoztak létre.

A vezetés tekintetében alapvető különbségek voltak. Az erősen centralizált iraki katonai vezetés a hadműveletek előkészítése és kezdeti időszakában szilárdan kézben tartotta a csapatok irányítását. Ugyanakkor a vezetés túlzott centralizáltsága akadályozta az alacsonyabb vezetési szintek rugalmas tevékenységét. A csapatvezetés gyakran alkalmazta az 1968-75 között folytatott kurdisztáni háború tapasztalatait, amikor is gerillák ellen zászlóalj erejű harccsoportokat vetettek be. Az iráni hadseregben a háborút megelőzően kétszer volt tisztogatás, így a nagyobb tapasztalattal rendelkező tiszteket egyszerűen eltávolították. A háború alatt a tisztek átlag életkora 30 év volt.

A haderőnemek, fegyvernemek, de még a magasabb egységek közötti együttműködés sem érte el a kívánt szintet. Ennek hiánya különösen a gyalogság és harckocsik, a gyalogság és tüzérség összehangolt tevékenységében okozott zavarokat, ami esetenként élőerő-veszteségekhez vezetett.