III. RÉSZ

Hadművészet a szabadságharcban

A szabadságharc eseményeinek a feltárásakor elkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy a honvédsereg megfelelt-e a kor követelményeinek, az elé állított feladatoknak. Ez vonatkozik a katonai felső vezetéstől a hadkiegészítésig, minden olyan részterületre, amely befolyásolhatta az események menetét. Szükséges tehát minden olyan terület érintése, amely szerepet játszhatott a siker elérésében, illetve a sikertelenségben. Hogyan működött a vezetés, milyen szervezeteket hoztak létre, ezek változásai, milyen hadászati elképzelések voltak, hogyan valósult ez meg a hadjáratok során és a harctereken? Fontos terület az utánpótlás megszervezése, a hadkiegészítés.

A katonai vezetés

A legfőbb katonai irányítást az újonnan létrehozott hadügyminisztérium gyakorolta. Az első miniszteré a magyar közvélemény előtt szinte teljesen ismeretlen Mészáros Lázár ezredest nevezték ki. Mészáros csak május 23-án tért haza, helyettesítésével Franz Ottinger vezérőrnagyot bízták meg. A hadügyeket azonban ténylegesen Batthyány Lajos miniszterelnök intézte, aki egy katonai irodát is működtetett. A minisztérium feladata a magyarországi cs.kir. csapatok ügyeinek intézésére szorítkozott. Ugyancsak Ottinger vezérőrnagy irányította az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot. A haditanács feladata volt a nemzetőri összeírás, felszerelés, kinevezések és más, a nemzetőrséggel kapcsolatos ügyek. Tovább nőtt a jelentősége május 15-e után, amikor ez a szerv kapta feladatul az újonnan felállítandó zászlóaljak szervezését is. A hadügyek irányítása így kettészakadt. Ez a kettősség november1-jéig ált fenn, amikor az OHB elrendelte a haditanács beolvasztását a hadügyminisztériumba. Időközben a minisztérium is hatalmas fejlődésen ment keresztül. A minisztérium legfontosabb feladata a táborba szállt csapatok irányítása lett, beleértve a nemzetőröket is. Ez sok súrlódáshoz vezetett a két vezetőszerv között. A hadsereg egységesítése, valamint az ellentétek megszüntetése miatt döntött az OHB az összevonásról.

A kormány lemondása után Mészáros továbbra is hadügyminiszter maradt, bár ő többször próbált megválni e poszttól. Az ezt követő időszakban, a katonai irányítás terén jelentős szerepet játszott az OHB elnökének, Kossuthnak a katonai irodája is. A Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után Mészáros lemondott a miniszterségről. Az új hadügyminiszter a sikeres hadvezér, Görgei Artúr tábornok lett. A hadjárat folytatása miatt azonban Görgei nem sokáig irányíthatta személyesen a minisztériumot. Közte és Kossuth között, elsősorban a hadműveleti tervek miatt az ellentétek kiéleződtek, amelynek eredményeként egyrészt Görgeit leváltották a Fővezérségről, másrészt pedig ő mondott le a miniszteri székről. Görgei lemondását 1849. július 5-én fogadta el a minisztertanács, helyette Aulich Lajos tábornokot nevezték ki hadügyminiszterré. Aulich alig egy hónapos minisztersége alatt lényeges változás nem történt.

A hadjáratok menetére a hadügyminisztérium szervezetéből legközvetlenebbül a táborkari osztálynak volt befolyása. Ezen osztálynak volt viszont a legnehezebb, a követelményeknek megfelelő kialakítása. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a birodalmi főszállásmesteri törzsben — a táborkar elődje — magyar származású tiszt, csak kevés szolgált. 1848 nyarán a szerveződő hadügyminisztériumba is Bécsből mindössze egy főt, Czetz János főhadnagyot küldték ki táborkari tisztként. A táborkar felállítására szeptember 5-én adta ki rendeletét a kormány. A táborkar főnökének Vetter Antal tábornokot jelölték ki. A tábornok volt felelős a hadügyminisztériumban felállítandó táborkari osztályért és a csapatokhoz kinevezett táborkari tisztekért. Október közepén a táborkarhoz felvettek száma már elérte a húsz főt.

A hadügyminisztériumban megszervezett osztály feladata a következő volt:

¾     a csapatok mozgósítása, felvonulása;

¾     a Hadifőtanoda oktatási ügye;

¾     országleírások és térképek biztosítása;

¾     a hadműveletek tervezése, összehangolása;

¾     a katonai vonatkozású időszaki sajtó és irodalom ügyei;

¾     közlekedési utak, hidak ügyei;

¾     a honvédelmi terv;

¾     katonai épületek, várak;

¾     a „Mészáros” hadigőzős.

Az osztály december elejétől működött, a hivatalos nyelv a német volt. A fenti ügyek intézését az osztály ellátta, bár a Kossuth mellett működő iroda is vállalt hasonló feladatokat.

Miután Debrecenbe költözött a hadügyminisztérium, az osztály közvetlenül is részt vett a hadműveletek irányításában, a „hadműveleti alap”, vagyis a tervezett hadjárat feltételeinek megszervezésében. Az osztály kísérletet tett a csapatok szervezeteinek az egységesítésére is. A minisztériumon kívül 1849 júniusában Görgei intézkedésére hozták létre, a Központi Táborkari Irodát, melynek a hadseregek, hadtestek tevékenységét kellett irányítania. A honvédsereg minden alakulatát alárendelték az irodának, de érdemben a szétszórtan, nagy távolságban elhelyezkedő csapatok irányítását nem tudta megoldani. Erre nem volt sem megfelelő létszámú állománya, sem eszköze. A szakszerűség tekintetében pedig az iroda személyi állománya felkészült volt.

A hadseregnél, hadtesteknél, esetenként hadosztályoknál is működtek táborkari tisztek, akik javaslatokat tettek parancsnokaik számára, illetve végezték a térkép munkát. A hadügyminisztérium és a táborkar tevékenysége ellenére a honvédsereg működésének összehangolása alig valósult meg. Ennek több oka volt, ezek közül leglényegesebbnek a politikai, valamint a katonai vezetésben mutatkozó ellentéteket kell tekintenünk. Ugyancsak hátrányt jelentett a tábornoki kar megosztottsága, az egymás iránti bizalmatlanság. Hátráltatta a közös tevékenységet a különböző hadszínterek — különösen Erdély — viszonylag elszigetelt volta is. A magyar csapatok összevonása 1849 februárjától valósult meg Eger—Miskolc—Szolnok térségében. Ekkor nevezték ki az első főparancsnokot is, akinek lehetősége volt az eddig több hadszíntéren harcoló csapatok tevékenységét összehangolni. Dembiński tábornok azonban nem tudott élni a lehetőséggel. Bizalmatlanságra épülő vezetési stílusa hadtest- és hadosztályparancsnokait a lengyel tábornok ellen hangolta. Márciusban már Vetter Antal tábornok irányította az összevont honvédsereget, betegsége miatt ő sem sokáig állt ezen a poszton. Görgeit csak ezek után bízták meg. A vele szembeni bizalmatlanság, mely elsősorban Kossuth részéről nyilvánult meg, csak a sikeres hadjárat során oldódott és kapta meg a fővezéri, majd miniszteri kinevezést. A budai vár bevétele után Görgei folytatta a támadást, de az átszervezett, megerősített osztrák csapatokkal szemben már nem tudott sikert elérni. Egyéb okok mellett ez vezetett a Görgei iránti bizalom újabb megrendüléséhez. A kormány júliusban Mészárost, majd újra Dembińskit nevezte ki főparancsnokká. Ezen döntések nem bizonyultak helyesnek, különösen Dembiński passzivitása, állandó visszavonulása sietette a honvédsereg bukását. Augusztus 9-én, az Erdélyből kiszorult Bem tábornokot nevezték ki fővezérré, aki azonnal csatát vállalt Temesvárnál. Ez azonban előkészítetlen volt, készletek hiányában elvesztése törvényszerűnek tekinthető. A temesvári csatában megsemmisült, illetve feloszlott a honvédsereg legnagyobb hadserege.

A honvédsereg csapatainak szervezete

A hadsereg szervezeteinek kialakítására huzamosabb ideig központi rendelkezést nem adtak ki, így ez hadszínterenként változó képet mutatott. 1848 nyarán, a Délvidéken harcoló csapatokat dandárokba szervezték. A dandárok három fegyvernemből álltak, viszont nagyságuk változó volt. A pákozdi csatában még a dandárok kialakítására sem volt idő, Móga seregét szárnyakra osztotta. A fegyvernemek aránya azonban itt is megfelelt az előírásoknak, az elveknek. A csata után október végére már itt is felálltak a dandárok. Az európai gyakorlat szerint a dandárok általában öt gyalogzászlóaljat, néhány lovas századot vagy osztályt és egy üteget foglaltak magukba. A magyar sereg esetében ez rendszerit csak három zászlóaljat, egy-két lovasszázadot és egy tüzérüteget jelentett. Az október végére felállított öt dandár azonban nem tudott kellő erőt kifejteni a schwechati csatában, mely súlyos vereséggel végződött.

Novemberben az új főparancsnok, Görgei hadseregét három hadosztályra osztotta, az egyikben három, a másik kettőben kettő-kettő dandár szerepelt. A dandárok különböző nagyságúak voltak, állományukban kettő-négy gyalogzászlóalj, egy-hat lovasszázad és egy-három üteg szerepelt. A sereg létszáma december közepéig meghaladta a 26 000 főt. Már ekkor az önállóan, külön hadszíntéren tevékenykedő csapatokat rendszerint hadtest elnevezéssel illették, bár ezek legtöbbször nem feleltek meg az elnevezéssel járó követelményeknek. Görgei tábornok a Felső-Magyarország irányába induló visszavonulásának megkezdése előtt, ismét átszervezte csapatait. Miután a Mórnál december 30-án szétvert Perczel-hadtestet kiegészítette, seregét négy, közel egyenlő hadosztályra osztotta. A fővezér hadosztályonként két-két dandárt szervezett. Az addigi fel-dunai hadsereget a létszámfogyások után, szintén hadtestnek számították, a februári hadrend szerint VII. hadtestnek.

A február 12-én kiadott hadrend szerint a Klapka ezredes parancsnoksága alatt Miskolc környékén álló sereg az I. hadtest elnevezést kapta, beosztva az 1., 2., 3. hadosztály. A volt Perczel-hadtest Répásy vezérőrnagy parancsnoksága alatt a II. hadtest lett, a 4., 5. hadosztállyal. A III. hadtesthez — melynek parancsnokát ekkor még nem nevezték ki — a 6. és a 7. hadosztály tartozott. A IV. hadtestet, mely egyben a 8. hadosztály volt, Damjanich tábornok vezette. Dembiński parancsnoksága alá tartozott még a Görgei vezette hadtest is, de mivel annak nagyságával nem voltak tisztában, ezt is egy hadosztálynak vették, ez lett a 16. hadosztály. A Tiszánál összpontosuló seregen kívül álló erőket is hasonló módon osztották be. Aradot az V. hadtest 9., 10 hadosztálya ostromolta, Bem parancsnoksága alatt a VI. hadtestbe 11., 13., 14., 15. hadosztály tartozott. A minisztérium közvetlen alárendeltségébe került a 12. tartalékhadosztály, míg Komáromot a VIII. hadtest 17., 18. hadosztálya védte. A 19. hadosztály „egy repülő hadoszlop” elnevezést kapta, a 20. hadosztályhoz osztották be a helyőrségi és vármegszálló erőket.  Március 8-án életbe lépett az új hadrend, mely már jobban igazodott a valósághoz. Az első két hadtest szervezetében nem volt változás, a III. hadtestet a 6. és a 8. hadosztályból szervezték újjá, a 7. hadosztályt Délvidékre vezényelték. Az V. és a VI. hadtest, valamint a 12. hadosztály szervezete változatlan maradt. A VII. hadtestet három hadosztályra osztották. A 19. hadosztály a máramarosszigeti hadoszlop elnevezést kapta, a komáromi várat védő VIII. hadtest három hadosztályból állt.

Az egész hadsereget nyolc hadtestre osztották a fősereget az I., a II., a III. és a VII. képezte, a IV. hadtest a Délvidéken, a VI. Erdélyben harcolt. Az V. ostromolta Aradot a VIII. védte Komáromot. Vetter alaposan átszervezte a fősereget is. A március végére kialakított hadrend szerint az I. hadtest állományát három gyalog-, illetve egy lovasdandár alkotta, a II. hadtest két gyalog- és egy lovasdandárból állt, a hadosztályok megszűntek. A III. hadtest, melynek szervezetében meghagyták Wysocki ezredes hadosztályparancsnoki beosztását, három gyalogdandárból állt. Képeztek ezen kívül egy lovashadosztályt, Nagysándor ezredes parancsnoksága alatt, három lovasdandárral, valamint Máriássy ezredes vezetésével egy tartalékhadosztályt. Ez utóbbi hadosztályba két dandár tartozott tüzérség nélkül, viszont szervezetében volt a négyüteges tüzér főtartalék.

Görgei a tavaszi hadjárat elején, a főhadsereg szervezetén újabb módosítást hajtott végre. A hadtesteknél visszaállította a hadosztály szervezetet és feloszlatta az önálló lovashadosztályt. Mivel a II. hadtest tartalékként szerepelt a hadjárat tervében, így a tartalék hadosztály is feleslegessé vált. A sikeres tavaszi hadjáratot a budai vár ostroma zárta. A vár bevétele után a támadó hadjárat felújítása érdekében Görgei a magyar sereg számára új szervezetet határozott meg. Eszerint egy hadtest 10 000 főből állt, kettő gyalog-, és egy lovashadosztályból. A tüzérség a hadosztályok kötelékébe került, egy-három üteg erőben. A dandár szervezet megszűnt. Egy gyaloghadosztály öt zászlóaljból, a lovashadosztály két lovasezredből vagy nyolc lovas osztályból állt. A nyári hadjárat során már e szervezés volt érvényben, de megvalósítása ennek sem volt maradéktalan.

1849. június végétől a csapatok összevonása a tiszai hadsereg létrehozásával kezdődött Perczel Mór tábornok vezetésével. A hadsereg a IX. hadtestből, a lengyel légióból, a két tartalék hadosztályból szervezett X. hadtestből, a máramarosszigeti Kazinczy-hadosztályból és a tiszai átkelőket biztosító Knezić-hadosztályból állt. Perczel a rendelkezésére álló erőket az eddigi központi szervezési intézkedéseknek részben megfelelően újjászervezte. Eszerint létrehozott négy gyaloghadosztályt, két-két dandárral, egy önálló gyalogdandárt, egy lovashadosztályt, szintén két dandárral. A Kazinczy ezredes és a Knezić tábornok parancsnoksága alatt álló csapatok a könnyűhadosztály megnevezést kapták. A tiszai hadsereg július 29-én Szegedre érkezett, ahol egyesült az eddig Délvidéken harcoló IV. hadtesttel, illetve a szegedi tartalék hadtesttel. A kormány itt felmentette Perczelt, ugyanakkor az összpontosított sereg főparancsnokává Dembiński tábornokot nevezte ki. A tiszai hadsereget parancsnok híján Gál László ezredes és Dessewffy Arisztid ezredes irányította, az előbbi a gyalogságot, az utóbbi a lovas csapatokat. Ezen sereg szenvedett vereséget Szőregnél, majd Temesvárnál. A szabadságharc alatt az egységesítési kísérletek ellenére a csapatok szervezete változatos képet mutatott. Igaz ez a főhadseregre, de még inkább a mellékhadszíntéren harcolókra. Bem tábornok Erdélyben teljesen más elvek szerint állította össze hadtestét.

Hadászat a szabadságharcban

A XIX. század során a hadművészet fogalmát két értelemben is használták. Szűkebb értelemben egybeesett a hadászat fogalmával, tágabb értelemben magába foglalta egyrészt a hadvezetést, másrészt a haderő megteremtését, a szervezést, a felszerelést és a kiképzést is. A hadászat az egész haderőnek a felhasználását jelentette a teljes hadszíntéren a hadi cél eléréséig, a háború befejezéséig. A hadi cél rendszerint az ellenfél haderejének teljes megsemmisítése volt. A hadi célok elérésének a módját haditervben dolgozták ki. Ez magába foglalta a haderő csoportosítását, az egyes csoportok feladatait, illetve az ezekhez kapcsolódó időpontokat. A haditervet emlékiratban rögzítették.

A kor katonai fogalmai között már használták a hadművelet kifejezést is, hadászati és harcászati értelemben egyaránt. Hadászati vonatkozásban a haderő egészének egy huzamosabb ideig tartó, egységes tevékenységét értették. Ezt hadműveleti tervben rögzítették, amelyekben szem előtt kellett tartani az erő, a tér, az idő és az anyagszükséglet optimális felhasználását. A hadműveletek tervezését a táborkarok végezték. A hadművelet hadászati értelemben lehetett, hadászati védelem, támadó hadjárat, hadászati visszavonulás, párhuzamos üldözés. A haderő tevékenységét a hadászati alapvonal, a bázis biztosította, személyi, anyagi vonatkozásban egyaránt. A hadászat fogalmának körébe tartozott a csata is, mely kifejezést hadsereg vagy annál nagyobb kötelék tevékenységére értették, szemben az ütközettel, melyet harcászati értelemben használták és hadtest vagy annál kisebb kötelék harcára vonatkozott.

1848. nyarán, Magyarországon a politikai és a katonai vezetés számára a délvidéki nemzetiségi felkelés jelentett katonai erővel megoldandó feladatot. Erre az ország teljes haderejét nem kellett mozgósítani. Bár a felkelést nem sikerült elfojtani, szeptemberben már Jellačić támadása elvonta a figyelmet erről a „kisháborúról”. Ezután az OHB már teljes erővel a horvát bán csapatai elleni haderő megszervezését végezte. Kossuth gyakorlatilag minden szervezőmunkát magára vállalt, az összevont haderő lehetséges hadműveletét azonban sem ő, sem más nem dolgozta ki. Mógának a pákozdi csata utáni tevékenységéből ez egyértelműen kiderült. Az őszi hónapok során egyrészt az osztrák határnál álló fősereg növelését, másrészt az ország veszélyeztetett részein különböző nagyságú csapatok felállítását végezték. A szervezőmunka mellett azonban ismét elmaradt egy közös terv kidolgozása, a csapatok összehangolt tevékenységének érdekében. Az ország megvédése tehát az önállóan tevékenykedő csapatparancsnokoktól függött, akik viszont csak általános intézkedéseket kaptak. Valamelyest részletesebb elképzelés csak a fel-dunai hadsereggel kapcsolatban volt, melynek ellenállási helyeket határoztak meg Pozsonynál, Győrnél és a Vértesnél. A magyar fél nem tudta kihasználni azt az előnyt, melyet a belső vonalon való elhelyezkedése jelentett. Az osztrák támadás megindulása után Kossuth azon intézkedése, hogy a Perczel-hadtest egyesüljön a fősereggel már elkésett.

Az osztrák fél célja, az ország körül elhelyezkedő csapatokkal közel egyidőben központi irányba, Pest felé irányuló támadással szétverni az ellenálló erőket és elfoglalni a magyar fővárosokat. Ezzel elérhetőnek vélték azon politikai célt, melyért a háború megindult.

A honvédcsapatok működésének összehangolására az első tervet a január 2-i haditanácson fogadták el. A terv megvalósításának irányítására azonban fővezért még mindig nem neveztek ki. A tervet a hadügyminisztérium táborkari osztálya dolgozta ki, meghatározva a hadtestek feladatait, az összpontosítás helyét, idejét. Célként e terv az osztrák csapatok előnyomulásának lassítását, lehetőleg megállítását, valamint a csapatok tiszántúli gyülekeztetését tűzte ki. A magyar csapatok egyesülése már elengedhetetlenné tette egy fővezér kinevezését, aki egységes terv szerint irányítja a tervezett hadjárat végrehajtását. Erre a posztra Kossuth Dembiński tábornokot hívta meg, akinek a lehető leggyorsabban a megfelelő csoportosítást kellett létrehoznia és a támadó hadjáratot meg kellett kezdenie. A lengyel tábornok terve szerint a főerő az Eger—Gyöngyös—Hatvan irányba támad, másik irányként a Szolnok—Pest vasútvonalat határozta meg. A hadjárat — a csapatok beérkezésének függvényében — március első napjaiban kezdődhetett. E terv azonban Windisch-Grätz előrenyomulása miatt meghiúsult. A Dembińskit felváltó Vetter új tervet készített, mely szerint a főirány a pest-szolnoki vasútvonal, a másik irány az Eger—Gyöngyös—Hatvan volt. E terv végrehajtásához rendkívül kedvező feltételt teremtett a március 5-i szolnoki győzelem, amelyben Damjanich és Vécsey hadosztályai hídfőt foglaltak, elűzve az itt állomásozó osztrák dandárt. A már itt lévő erőkhöz rendelte Vetter az I. hadtestet is, míg Görgeinek északon kellett elhitetnie Windisch-Grätzzel, hogy a magyar fősereg továbbra is ott található. A Tiszán való átkelésre — Damjanich kezdeményezésére — Cibakházánál került sor, azonban a hadjárat kudarcba fulladt. Ezt követően Vetter Tiszafüred térségében kívánta összpontosítani erejét. A továbbiakban azonban Vetter betegsége miatt ismét fővezérváltásra került sor. Görgei, a megbízott fővezér, Gyöngyös térségében egyesítette csapatait, terve szerint a döntő csatát Gödöllő térségében kell megvívni. Mivel a Hatvan — gödöllői út, egyrészt a Zagyva és a Galga megáradt vize miatt nehezen járható, továbbá mert a kedvező fekvésű Máriabesenyőt megerősítette az osztrák fél, ebben az irányban a fővezér csak a VII. hadtest tevékenységével számolt, a másik három az Árokszállás—Nagykáta—Isaszeg irányban támadott. Ennek sikeres végrehajtása a legkedvezőbb esetben az osztrák főerő bekerítését és döntő csatára kényszerítését eredményezhette. A terv kockázatos volt, hisz a VII. hadtest napokra magára maradt. Két kisebb jelentőségű ütközet után a magyar sereg Isaszegnél találkozott a császári hadsereg zömével. Az április 6-án sorra kerülő csatában Görgeinek sikerült helyi erőfölényt létrehoznia, amit annak köszönhetett, hogy Windisch-Grätzet végig bizonytalanságban tudta tartani a magyar csapatok helyzetével kapcsolatban. A csata azonban a VII. hadtest távolmaradása miatt nem lett döntő.

A csatát követő nap Gödöllőn Kossuth jelenlétében újra összeült a haditanács, amelyen elfogadták az új haditervet. Ennek értelmében a következő hadicél Komárom felmentése és a Dunán történő átkelés volt. Ez azért mutatkozott célszerűnek, mert így a magyar főváros, megmenekül egy ott vívandó csata következményeitől és kedvező esetben sikerül az osztrákok visszavonulási útját elvágni, így egy újabb csatára kényszeríteni őket. Ugyancsak fontos szempont volt Komárom minél gyorsabb felmentése is. Windisch-Grätz csapatai Pestre vonultak vissza, így a cél elérésének legrövidebb útvonala Vácon keresztül vezetett. A terv sikeres végrehajtásához mindenképpen szükséges volt az osztrák féllel elhitetni, hogy a magyar főerő a fővárosokat akarja elfoglalni. Ennek érdekében egy hadtest és egy hadosztály Pest előterében maradt. A haditerv fővonásaiban ismét sikeresen megvalósult, viszont a komáromi többnapi várakozás azt eredményezte, hogy az osztrák csapatok — harcolva ugyan — Győr—Bécs felé el tudtak vonulni.

Az április 26-i komáromi csata után ismét összeült a haditanács a további cél meghatározására. Ezen a tanácskozáson két nézetet ütköztettek. Az egyik, mely szerint a magyar csapatoknak késedelem nélkül tovább kell támadniuk és kikényszeríteni a döntő csata megvívását. A másik szerint, szerinte vissza kell fordulni Buda felé a vár visszafoglalására és csak ez után folytatható a hadjárat. Ez utóbbi mellett állt Kossuth is, aki levélben sürgette a vár elfoglalását, elsősorban nemzetközi politikai okokra hivatkozva. Görgei rövid ingadozás után a Buda elleni támadás mellett döntött, őt elsősorban a csapatok fáradtsága, a nagy veszteségek, az anyagi készletek szállításának akadozása győzte meg arról, hogy a könnyebbnek látszó feladatot válassza.

Az elhúzódó ostrom alatt már megindult a tervek kidolgozása az országot fenyegető két ellenség támadásának visszaverésére. A minisztertanács által elfogadott tervben Klapka minden hadseregnek, hadtestnek és hadosztálynak meghatározta a feladatát. A terv a csapatok összevonását határozta el Komárom—Nyitra térségében. A terv Bemet jelölte főparancsnoknak, akinek a Délvidéken Titel elfoglalása, Pétervárad felmentése után, minél gyorsabban Komáromhoz vagy az osztrák határhoz kellett érkeznie. A terv végrehajtása elmaradt, elsősorban éppen Bem miatt, aki nem is tudta, de nem is akarta ezt megvalósítani. Görgei, miután hiába várt az erősítések beérkezésére a támadó hadjárat felújítását határozta el. Terve szerint a főhadsereg egy hadtesttel Győrnél védelmi állást foglal, a zöm pedig a Vág folyón keresztül Nagyszombat—Pozsony irányába, támad. A Csallóköz felé a komáromi védőseregnek kellett „tüntetni”, illetve a Dunántúlon a Kmety-hadosztály indított egy figyelemelterelő támadást. Görgei a hadjáratot sürgősen meg is indította, hogy megelőzze az orosz csapatok beérkezését. A Vág-menti ellentámadás azonban kudarcot vallott, nem sikerült az osztrák csapatokat legyőzni. Az újabb tervet a június 26-án összeült minisztertanács fogadta el. Görgei terve szerint két nagy csoportosítást kell létrehozni, az egyiket Komárom térségében az I., a II., a III., a VII., a VIII. hadtestből, a Kmety-hadosztályból, valamint a térségben működő többi hadoszlopból. A másik csoportosítást a Tisza-mentén az erdélyi, a délvidéki haderőből és a Kazinczy-hadosztályból. A zömével a Duklai-szoroson keresztül előrenyomuló orosz csapatokat a Wysocki-hadtestnek kellett lassítani. A fő cél továbbra is az osztrák csapatok megverése maradt. A minisztertanács elvetette Kossuth javaslatát, hogy Bemet nevezzék ki fővezérré. A haditerv sikerrel kecsegtetett, hisz a magyar fősereg az ország legnagyobb, legerősebb várára támaszkodva kedvező helyzetben várhatta az osztrák támadást. A helyzet azonban ismét kedvezőtlen fordulatot vett. Az osztrák csapatok július 28-án megverték a VII. (Poeltenberg) hadtestet és elfoglalták Győrt. A vereség és táborból érkező kedvezőtlen hírek miatt Kossuth egy újabb minisztertanácsot hívott össze. Ezen Görgei nem volt — nem lehetett — jelen, viszont az ülésre több Pesten lévő eddig jórészt mellőzött tábornok is meghívást kapott. Dembiński itt a következő tervet terjesztette elő. Minden magyar erőt Szeged környékére kell rendelni, Komáromba mindössze egy 15 000 fős helyőrséget kell hagyni. Az összpontosított hadsereg ezt követően megveri Jellačić csapatait, majd azt az ellenséget, amely hamarabb ér ide. A minisztertanács e tervet fogadta el. Ezt mindenképpen nagy hibának kell tartanunk, hisz lehetőséget adott az ellenség egyesülésére is, amely a rendkívül kedvezőtlen erőviszonyok érvényesítéséhez vezethetett. Néhány nappal később Kossuth Görgeit leváltotta, és Mészárost nevezte ki fővezérré.

A Görgei által vezetett csapatok a tervben meghatározott összpontosítás helyére július 11-e után indultak el, a Duna bal partján. Az egyesülésből így kimaradt ez a hadsereg. A Tiszától keletre létrehozott főcsoportosítás harcértéke, felszerelése, ellátottsága azonban jóval alatta maradt akár a Görgei hadseregének, akár Haynau táborszernagy csapatainak. E két tényező vezetett a vesztes csatákhoz és gyorsította meg a szabadságharc befejezését. A haditervhez a még július 30-án a Fővezérséget átvevő Dembiński sem tartotta magát, pedig a véletlenek, tévedések és balfogások eredményeként Szegednél valóban egy létszámban nagyobb és kedvező körülmények között álló magyar sereg nézett szembe a Tiszához megérkező Haynauval. A lengyel fővezér azonban kiürítette Szegedet, lehetőséget adva így az átkelésre. A hibák egyenesen vezettek a temesvári csatavesztéshez.