|
Hadművészet fejlődése a XIX. század második felében
2007.10.10. 13:36
Az összeállítás igyekszik bemutatni az ipari forradalom hatását a hadügs fejlődésére, a korban játszódó legfontosabb háborúk tapasztalatait, és a katonai elmélet változását
Hadművészet fejlődése a XIX. század második felében
Az ipari forradalom eredményei és hatása a hadművészetre.
A XIX. század első felében Nyugat-Európában általánossá vált a tőkés termelési mód, kibontakozott az ipari forradalom. Az ipari forradalom eredményeként fontos technikai változások történtek a kohászatban, a fémfeldolgozásban, nagy lendületet vett a gépgyártás, megszilárdult a gépi nagyipar. A fa és a vas végérvényesen átadta helyét az acélnak. Az ipar növekvő energia szükségletét új energiaforrások elégítették ki. Különösen az elektromosság terjedt gyorsan. A robbanómotor feltalálása újabb lökést adott a kibontakozásnak. A mezőgazdaság is rohamosan fejlődött. Fokozatosan gyorsult a gépek, a gőzeke, a kultivátor, a vető-, arató- és cséplőgépek elterjedése. Megindult a kemizálás, növekedet a vetésterület és a növények terméshozama, jobb állatfajtákat tenyésztettek. Mindez a termelés jelentős növekedését eredményezte, ami demográfiai robbanást idézett elő. A gőzgép alkalmazása nyomán ugrásszerűen fejlődött a szállítás. A század végére Európát behálózták a vasútvonalak. A vasúti szállítás jelentősen megnövelte a hadseregek mozgási, manőverezési és ellátási lehetőségét.
Az ipari forradalom ugrásszerű fejlődést hozott a haditechnikában is. A század közepén elterjedt fegyvereket csakhamar felváltották a hátultöltő, vontcsövű, gyútűs puskák. Ezek közül legjelentősebbek a porosz Dreyse és a francia Chssepot voltak. Az előbbi lőtávolsága 700, az utóbbié 1300-1500m tűzgyorsaságuk 5-12 lövés/perc volt. A gyérfüstű lőpor feltalálása elvezetett a tölténytáras öntöltő, kisebb űrméretű félautomata puskák, majd a géppuskák elterjedéséhez. A tüzér technika is gyorsan fejlődött, 1850-ben még az elöltöltő bronz- és rézágyúk 1000m-es lőtávolsággal alkották a lövegek többségét. A század végére elterjedtek a huzagolt, hátultöltő, gyorstüzelő lövegek, melyek 2-11 lövés/perc tűzgyorsasággal és 3-3,5km-es lőtávolsággal rendelkeztek. Megjelentek az aknavetők (1-1,5km) és a nehézlövegek (6-11km) is. A gyorstüzelő lövegeket optikai irányzékkal és robbanólövedékkel látták el. A távíró és a távbeszélő, az összeköttetés új távlatait nyitotta meg. Megkönnyítette a vezetést, lehetővé tette az önálló irányokban tevékenykedő seregtestek folyamatos irányítását, együttműködését. A nagy mennyiségű fegyvert előállítani képes gépi nagyipar létrejötte, a mezőgazdasági termelés felfutása és az azt követő demográfiai hullám megteremtette a milliós tömeghadseregek kialakulásának feltételeit.
Európa főbb államaiban bevezették az általános hadkötelezettséget, a hadseregek békelétszáma elérte a több százezer főt, amelyet háború esetén több millió kiképzett tartalékossal egészítettek ki. A hadseregekben tovább tökéletesítették a század első felében meghonosodott hármas, négyes szervezési rendszert, vagy a kettő kombinációját. A hadtest szervezeti keretei állandósultak és általánossá váltak. A fegyvernemek közül a gyalogság szerepe tovább fokozódott, mert a tűz ereje jelentősen megnőtt, mozgékonyságát pedig a vasúti szállítás számottevően megemelte. A gyorstüzelő lövegek és a sorozatlövő fegyverek elterjedése, már ekkor előre vetítette a lovasság szerepének várható csökkenését. A különböző lövegek hatótávolságának és romboló hatásának ugrásszerű emelkedése viszont már jelezte, hogy a tüzérség a siker kivívásának egyre inkább meghatározó fegyvernemmé vált. A tömeghadseregek elterjedése és a haditechnika rohamos fejlődése szükségessé tette a műszaki, híradó- és ellátó csapatok külön egységekbe, alegységekbe való szervezését és rendszeresítését a hadtestek, hadosztályok, ezredek állományában
A fejlődéssel párhuzamosan egyre bonyolultabbá vált a hadseregek vezetése is. A hadvezér egymaga nemcsak háborúban, de már békében sem volt képes a sokoldalú feladattal megbirkózni. A körülmények megkövetelték egy olyan önálló szerv létrehozását, amely békében és háborúban egyaránt képes a milliós tömeghadseregek szervezési, kiképzési, mozgósítási, alkalmazási és ellátási problémáit megoldani. Így alakultak ki- hosszú történelmi fejlődés eredményeként- a XIX. század második felének elején a mai értelemben vett törzsek, illetve vezérkarok.
Hadművészet a korban lezajlott fontosabb háborúkban
Az új típusú fegyverek megnövekedett lehetőségei és a változást követni nem tudó hadművészeti elvek csakhamar ellentmondásba kerültek, melynek első jelei az észak-amarikai polgárháborúban (1861-65) mutatkoztak meg. 1863-ban Gettysburg mellett a déliek három kilométer szélességben 150 löveg előkészítő tüze után az áttörés kikényszerítése érdekében 15000 katonát indítottak szuronyrohamra, de az északiak lövegeinek és az 1000m hatásos lőtávolsággal rendelkező Springfield-puskáik összefogott tüzében a roham percek alatt összeomlott. A zárt oszlopokkal megismételt rohamok 10 ezer halottat és sebesültet követeltek minden eredmény nélkül. A jól szervezett tűz véget vetett a zárt oszlopok tömegrohamainak. Más megoldásra volt szükség: csökkenteni kellett a támadó harcrend sebezhetőségét, meg kellett bontani a túl nagy célpontot, mutató oszlopokat és megoldani a védő tűzfegyvereinek lefogását. Kialakult a laza lánc alakzat, és kisebb, század erejű oszlopok kombinációjára épülő új harcrend.
A változás szükségszerűségét kezdetben, Európában nem ismerték fel, de az 1866-os porosz-osztrák háború itt is véget vetett az oszlopharcászatnak. Ezt bizonyította az 1866. július3-án lezajlott königgratz-sadowai ütközet. A résztvevő erők közel egyenlők voltak (poroszok: 221000 fő és 924 löveg, osztrákok: 215000fő 770 löveg). Az ütközet sorsát a porosz hátultöltő Dreyse puskák döntötték el, melyek tűzgyorsaságban és lőtávolságban is lényegesen felülmúlták az osztrák elöltöltő Lorenz puskákat. Az osztrák zárt tömegek szuronyrohama megtört a hátultöltő fegyverek tüzében. Az 1. hadtest pl. Húsz perc alatt 10 ezer halottat hagyott a harcmezőn. Az ütközet ítéletet mondott nemcsak a zárt nagy célpontot mutató harcrend, hanem az elöltöltő fegyver fölött is. Különös figyelmet érdemel a vasúti szállítás: a felvonulás és a szétbontakozás mindössze három hétig tartott. A poroszok ez idő alatt 197 ezer katonát, 50 ezer lovat, s ezek teljes fegyverzetét és felszerelését szállították a déli határra. Ez vasút nélkül elképzelhetetlen lett volna.
A hadművészetben gyökeres fordulatot indított el az 1870-71. évi porosz-franci háború. E háborúban Poroszország a német egység teljes megteremtéséért, Franciaország pedig megakadályozásáért küzdött. A háború kezdetére a poroszok 484 ezer főt és 1584 löveget, a franciák 300 ezer katonát ás 900 löveget vonultattak fel, ezen túl mindkét fél több százezer kiképzett tartalékossal rendelkezett. A felek hadászati tervei eltértek a század eleji összpontosítási elvektől. Míg Napóleon ütközetei néhány négyzetkilométeren zajlottak le, Helmuth von Moltke (1800-1891 tábornagy a porosz vezérkar főnöke) hadseregei 140, a franciák 200km széles arcvonalon bontakoztak szét. Felismerték, hogy a több százezres hadseregek működéséhez térre van szükség. A porosz erők augusztus3-án két irányban kezdték meg előretörésüket- Több sikeres ütközet után a hónap végére a francia seregeket Metznél és Sedannál körülzárták, majd ez utóbbi szeptember2-án, az előbbi október28-án kapitulált. Alig egy hónap alatt a felek tíz jelentős ütközetet vívtak. A poroszok több mint 250 ezer ellenséges katonát kerítettek be, és ezzel gyakorlatilag Franciaország elvesztette reguláris haderejét. Korábban a hasonló esetek a győzelmet jelentették. Most viszont szeptember4-én Párizsban köztársasági kormány alakult, mely vállalkozott a háború folytatására. A fegyver- és lőszergyárak fokozott ütemben dolgoztak, a vasút biztosította a gyors szállítást, utánpótlást. További 300 ezer ember behívására és felszerelésére volt lehetőség. A hátország tehát pótolta az első veszteségeket. A háború főbb jellemzői, s a felek által felvonultatott erők-eszközök száma messze felül múlt minden addigit.
Moltke seregei a határtól Sedanig 350km-t nyomultak előre, a harctevékenységek területe tehát szélességben és mélységben többszörösére növekedett. A hadvezérek az erők-eszközök hadászati széttagolására törekedtek, megőrizve a súlyképzést. Mindez megkövetelte a széleskörű manőverezést. A hadszíntér kiszélesedése nehéz feladat elé állította a vezetést. Moltke híreszközök hiányában képtelen volt a hadseregek folyamatos vezetésére, ezek az előre meghatározott területig jóformán önállóan,- mint kilőtt nyilak- tevékenykedtek. A haditevékenység térbeli kiterjedéséhez a vasút is, mely lehetővé tette a nagy katonatömegek szállítását, gyors összpontosítását és az anyagi eszközök utánpótlását. A háborúban megváltozott az ütközetek helye és szerepe is, ezek nem egy ponton keletkeztek, hanem szétszórtan, egymás után vagy egymás mellett, egy időben több ponton is. Ez vezetett el a hadművelet kialakulásához, mely alatt a közös elgondolás alapján egy meghatározott cél elérésére, egymás után vagy egy időben végrehajtott több ütközet összességét értették. Az ütközetek ugyanakkor elhúzódó tűzcsapásokká alakultak át, a védő fél nem várta be a teljes szétveretését, hanem visszavonult, majd hátsóbb terepszakaszon újabb ütközetre kényszeríttette a támadót. A fegyveres küzdelem tehát nem egyhelyben folyt, mélysége is kinőtt a harcászat kereteiből. A hadtest, mint önálló kötelék a hadműveleti feladatok ellátására kevésnek bizonyult, ezért megjelentek az un. tábori hadseregek.
Az ellenségre való ráhatás főeszközévé- az emberi izomerő helyett- végérvényesen a tűz vált. A veszteségek 90%-át már lőfegyverek okozták. A hadművészet a tűzfegyverekkel való pusztítás korszakába lépett. Ezzel együtt kialakult –a vezetés akarata ellenére- a csatárlánc harcrend, melyet a harcosok az ellenség tűzhatásának csökkentésére rendszerint futólépésben vettek fel. A puskatűzben a zárt rend megszűnt és új mozgás nemek keletkeztek, a futás, szökellés és a kúszás.
Katonai elméletek a XIX. század második felében
A társadalom gazdasági, politikai viszonyai alakulásának, a termelés megnövekedésének és a tömeghadsereg elterjedésének hatására gyökeres változások történtek a hadművészetben. Németország nemcsak a haditechnika fejlesztésében, hanem a hadtudományban is maga mögé utasította a század elején még vezető francia és orosz katonai iskolát. A háborúk új jelenségeit elsők között a német katonai teoretikusok –Moltke, Schlichting, Schlieffen és mások –ismerték fel, akik a jövő háborújának jellegét különböző módon határozták meg. Valamennyien felismerték azonban a tömeghadseregek jelentőségét. Egyesek úgy vélték –mint pl. Moltke -, hogy a háború évekig tarthat, hiszen a részt vevő hatalmas tömegek miatt a győzelmet egy-két hadjáratban már nem lehet kivívni. A többség azonban a tömeghadsereg és az új, pusztítóbb tűzfegyverek megjelenését úgy értékelte, hogy a háború minden vonatkozásban kegyetlenebb lesz, ezért nem tarthat hosszú ideig. Továbbra is jelentős szerepet tulajdonítottak a döntő csatának, melyet hadjárat keretében tartottak célszerűnek. Hadjárat alatt értették az egységes elgondolás alapján indított haditevékenységek összességét, amelyek hadászati célok eléréséhez vezettek. A háború kezdetén indított hadjárat csúcspontjának a döntő csatát tekintették, amelyben a főerők ütköztek meg, kimenetelétől a végső győzelem elérését remélték. Nem vették kellően figyelembe azt a tényt, hogy a felvonultatott milliós hadseregeket, nem lehet egy ponton összpontosítani, a harcmező szükségszerűen több száz kilométerre növekedett. Ilyen körülmények között pedig s győzelem egy döntő csatában vagy hadműveletben nem vívható ki.
Helmuth Karl von Moltke táborszernagy az osztrák-porosz és a porosz-francia háború győztese. Clausewitz tanítványának, tartotta magát, de nem volt teoretikus, megmaradt vezérkari főnöknek. Tevékenysége összeforrt a porosz vezérkar kialakulásával, melyet két részre osztott. Az un. nagy vezérkarra, ami a háború egészével foglalkozó csoport volt. Feladat körébe tartozott a katonai elméletek kialakítása, a háború előkészítése, a hadászati tervek kidolgozása, a fegyveres erők hadászati vezetése. A csapatvezérkar feladata a csapatok kiképzésének irányítása, háborúban a csapatvezetés és az egységek ellátásával kapcsolatos ügyek intézése volt. Moltke a háborút Clausewitztől eltérően nem a politika folytatásának, hanem örök jelenségnek tekintette. Az volt a véleménye, hogy a politika csak a háború megkezdését idézi elő, és célját határozza meg, a harccselekmények kezdetével a háború menetének további irányítása a katonai vezetés kezébe kell, hogy kerüljön. Mint írta: „A politikának a hadműveletbe nem szabad beleszólnia”.
A kor kimagasló katonai szakírója Schlichting Sigismund von Wilhelm (1828-1909) német tábornok volt. Clausewitzhez hasonlóan a fejlődést dialaktikusan szemlélte. Történelmi érdeme abban van, hogy a XIX. század hadművészetét elemezve bebizonyította a fejlődést. A hadászatról azt tartotta, hogy változó tudomány, mely a kor viszonyaitól, a hadviselés eszközeitől és az állam politikai rendszerétől függ. A hadművészet változását a kultúra, a vasút és a műutak hálózatának fejlődéséből, a távbeszélő megjelenéséből, a fegyverek tökéletesedéséből és az általános hadkötelezettség bevezetéséből vezette le. A fejlődés valódi alapját a termelő erők változását nem ismerte fel. A háborúk tapasztalatai alapján megkülönböztette a hadműveletet az ütközettől és az ütközetet a harctól. Felismerte, hogy fegyveres küzdelem méretei kinőttek a harcászat kereteiből, és kialakult a hadműveleti mélység. Nagy érdeme a találkozóharc elméletének kidolgozása, melyet megkülönböztetett a támadástól.
A korszak legfontosabb hadművészeti tapasztalatai
A XIX. század második felében az ipari forradalom győzelme nemcsak a kapitalizmus gazdasági és politikai arculatát alakította át, hanem a hadsereg és a hadviselés anyagi-technikai bázisát is. A haditechnikában a lőfegyverek és a tüzérség ugrásszerű fejlődésével a hadművészet a tűzfegyverekkel való pusztítás korszakába lépett. A nehézipar, a gépgyártás, a vasút, a mezőgazdaság és a népesség gyors növekedése a háborúk megvívásának új feltételeit teremtették meg. A hátország elkerülhetetlenül a háború anyagi bázisává vált. Általánosan elterjedtek az állandó szervezetű tömeghadseregek, amelyeknek fő fegyverneme a gyalogság maradt, de egyre nagyobb szerepet kapott a tüzérség. A lovasság szerepe fokozatosan csökkent, ugyanakkor a szakcsapatok (felderítő, műszaki, híradó stb.) és ellátó szervezetek (szállító, egészségügyi stb.) eredményes tevékenysége a siker elengedhetetlen feltételévé vált.
A korszak háborúinak fő sajátossága, hogy a fegyveres tevékenység területének szélessége és mélysége- a napóleoni korhoz viszonyítva –többszörösére növekedett. A győzelmet már nem lehetett egy döntő csatában kivívni, a hadászati cél eléréséhez ütközetek sorozatára volt szükség. Meghosszabbodott a harctevékenység időtartama, megszületett a hadművelet és határozottabbá vált a manőverezés. Elterjedt és általánossá vált az irányokban működő hadseregek tevékenysége első ütemének (közelebbi feladatának) előzetes megtervezése. A továbbiakban csupán elérendő célt határoztak meg számukra, mert a hadászati vezetés technikai eszközök hiányában működésük folyamatos befolyásolására képtelen volt. Kialakultak illetve tovább fejlődtek a hadászati vezetés felső szervei (nagy vezérkar), valamint a csapatvezetés feladatait ellátó, fegyvernemi és szaktiszteket is magukba foglaló törzsek.
A harcászatban is megfigyelhető néhány alapvető változás. Az ellenség pusztításának főeszközévé a gyalogságlőfegyvereinek és a tüzérség lövegeinek összpontosított tüze vált. Ez egyrészt tovább erősítette a harc összfegyvernemi jellegét, másrészt kikényszeríttette a csatárlánc harcrend kialakítását. Az ütközet kinőtte a harcászat kereteit, hiszen a védő felet egyetlen rohammal már nem lehetett megsemmisíteni, mert erői kivonása után hátsóbb terepszakaszon képes volt a védelmet újjászervezni, ezzel a támadót újabb ütközetre kényszeríttette, tehát a hadműveleti mélység fogalma kezdett kibontakozni. A hadtest, mint önálló kötelék már kevésnek bizonyult a meg növekedett mélységű feladatok végrehajtására, ezért magasabb szintű köteléket kellett létrehozni. Ez a seregtest az un. tábori hadsereg lett, mely a század végére általánosan elterjedt.
| |