7.     A hadművészet fejlődése az első világháborúban

A történelem első világméretű háborújában harminchárom ország vett részt, mintegy másfél milliárd lakossal. Hadműveletek folytak Európában, a Közel- és Távol-Keleten, Afrikában és mindhárom óceánon. A háború folyamán a halottak száma elérte a tíz milliót, a sebesülteké a húszmilliót.

A hadászat: első négy hónapjának eseményei bebizonyították, hogy a hadászati elképzelések a fegyveres küzdelem új feltételei között érvényüket vesztették. A kidolgozott katonai elméletek nem feleltek meg a kor politikai, technikai és gazdasági lehetőségeinek. A milliós tömeghadseregek, és a háború gépi korszakában az ellenséget egy döntő csatában nem lehet megsemmisíteni. Az induló hadászati tervek bekerítésre irányuló szárnycsapásait a rendelkezésre álló pusztító eszközök hatása és a csapatok lehetősége közötti ellentmondás kizárta. Ugyanis a védő fél tűzfegyvereivel és szabadon manőverező tartalékaival az alacsony támadási ütem miatt képes volt szabad szárnyait lezárni. A kiegyenlített erőviszonyok egyik fél számára sem tették lehetővé a hadászati kezdeményezés tartós megragadását. Az arcvonalak 1914 végére a földrajzi környezet szabta határok között fokozatosan, megmerevedtek. A hadászat új helyzet elé került. Egyrészt meg kellett oldani a hadművészet eddig ismeretlen problémáit, másrészt meg kellett teremteni az egyre jobban elhúzódó háború anyagi és személyi feltételeit.

Az arcvonalakon kialakult helyzet következtében az ellenség megsemmisítése érdekében alapvető feladattá vált a támadás és a védelem új elméletének és gyakorlatának kidolgozása. A támadás és a védelem dialaktikus kapcsolatát nem ismerték fel. Megoldásra váró feladatok voltak: a védelem harcászati mélységének áttörése, annak hadműveleti és hadászati sikerré való továbbfejlesztése; a mélyen lépcsőzött hadászati védelem létrahozása; a több hadszíntéren folyó és koalíciós jellegű tevékenység vezetési rendszerének kialakítása. A hadászati tartalékok és a hátország szerepét késve, csak a háború folyamán ismerték fel, így menetközben kellett megoldani a hadviselő felek egész társadalmi, gazdasági potenciáljának a fegyveres küzdelem szolgálatába állítását. Ezeknek, a feladatoknak a szemben álló felek politikai és katonai vezetése csak részben tudott megfelelni.

A hadászat már a háború elején képtelenné vált a több hadszíntéren folyó tevékenység irányítására. A vezetés folyamatossá tétele, a hadviselés megváltozott követelményeinek megfelelően egyes hadműveleti irányokban (csatákban, hadműveletekben) tevékenykedő csapatok összefogására front vagy hadseregcsoport elnevezéssel hadműveleti törzseket szerveztek, s ezek alárendeltségébe utalták a seregtesteket és az önálló magasabb egységeket, különböző alakulatokat. A 3-5 hadseregből álló frontra, hadseregcsoportra hárult a hadszíntér egyes irányaiban végrehajtott tevékenységek megszervezése (anyagi, technikai, személyi, katonai stb.) és vezetése. Ezzel a hadászat a haditevékenységgel kapcsolatos terheket megosztotta. Így a vezérkarok vagy főparancsnokságok nagyobb figyelmet szentelhettek a háború összproblémáira. A létrehozott törzsek azonban a rájuk bízott feladatokat csak részben tudták teljesíteni, mert a katonai gondolkodás a hadműveletek vezetésének önálló elméletét és gyakorlatát még nem dolgozta ki, így a gyakorlatban alakult az elmélet.

A hadműveleti vezetés, a hadművészetnek ez az ága, mint a háború gépi korszakának terméke a hadviselés anyagi-technikai bázisa megváltozásának, a milliós tömeghadseregek megjelenésének, a tömeges fegyvergyártás elterjedésének, a szállítás, az összeköttetés és manőverezés megnövekedésének következménye. Akkor alakult ki, amikor a fegyveres küzdelem létrejött feltételei szükségessé tették. Az első világháborúban gyakorlatilag végleg kivált a hadászatból a hadműveleti vezetés és beékelte magát a hadászat, illetve a harcászat közzé. (Többen azon a véleményen vannak, hogy ez a megfogalmazás csupán a szovjet-orosz katonai gondolkodásban terjedt el és hadműveleti vezetés nem önálló elmélet és gyakorlat, hanem a hadászati vezetéshez tartozó tudomány és gyakorlat.)

A hadműveleti törzsek feladata a harcászati mélység áttörése és a siker hadműveleti méretű kifejlesztése lett volna. Ehhez azonban nem rendelkeztek a szükséges erőkkel és eszközökkel, illetve az újonnan megjelent fegyverek (harckocsik, repülők stb) hadműveleti, harcászati alkalmazásának elveit és gyakorlatát nem dolgozták ki, de nem találták meg a lovasság alkalmazásának helyes módszereit sem. Így feladatának a háború éveiben, a legtöbb esetben nem tudott eleget tenni. Az 1915. évi hadműveletekben az áttörést keskeny arcvonalszakaszon (10-15km) igyekeztek végrehajtani a tüzérségi sűrűség arcvonal-kilométerenként 40 löveg fölé emelkedett. A védelem mélysége megkövetelte a támadó erők lépcsőzését. A hadseregek hadműveleti felépítése az év végén már sok esetben háromlépcsős volt. Az első és második lépcsőben gyaloghadtesteket, a harmadik lépcsőben pedig a siker kifejlesztésére lovashadosztályokat alkalmaztak.

1916-ban az áttörési szakasz 45-50km-re való kiszélesítésével és a tüzérség további összpontosításával igyekeztek a védelmet áttörni. Az állásrendszerek teljes rombolását a hosszú tüzérségi tűztől várták. Ez azonban a meglepetés teljes elvesztését jelentette, az ellenfél a mélységből időben előrevont tartalékaival új védelmet tudott megszállni. Jelentős tapasztalatokat hozott az áttörés kérdésének megoldásához az orosz Délnyugati Front 1916 nyarán végrehajtott támadása. Ennek során 400km-es arcvonal szakaszon egy időben tizenegy szakaszon rövid (25 perces) tüzérségi előkészítés után, mértek csapást a központi hatalmak csapataira. Ezzel megfosztották őket a hadműveleti tartalékokkal való manőverezés lehetőségétől. A siker kifejlesztés azonban – megfelelő erő hiányában – itt is elmaradt.

1917-18-ban a harcászati mélység áttörésében, annak ellenére, hogy a harckocsikat és repülőgépeket is alkalmazták, illetve a németek kidolgozták a beszivárgásos vagy rohamharcászat szisztémáját, lényeges változás nem történt. Ha egyes esetekben a támadó csapatok ki is jutottak a hadműveleti mélységbe (pl Caporetto, vagy a németek 1918 elején), a tartalék előre mozgása olyan lassan történt, hogy az ellenfélnek volt ideje a megfelelő erők akár vasúton való átcsoportosításával az áttörést elreteszelni. Mindezekből következik, hogy megoldatlan maradt a siker hadműveleti méretekben való kifejlesztése és a jelentős csoportosítások bekerítése és megsemmisítése.

A harcászat, a háború évei alatt bebizonyosodott, hogy a harcfeladatokat – támadásban és védelemben egyaránt – csakis összfegyvernemi harccal lehet megoldani. Már az1914-es és tapasztalatai rámutattak a háború előtti harcászati elvek tarthatatlanságára. A tűz meg növekedett szerepe, a géppuska széles körű alkalmazása lehetetlenné tette a gyalogság sűrű láncalakzatban való támadását. A rajvonalakban rohamozó katonák fél vagy egy lépés távolságra voltak egymástól, ezzel magyarázható, hogy a kezdeti veszteségek elérték a létszám 40-50%-át. A hadosztály 3-5km széles és 400m mély harcrendben támadott. A harcok tapasztalatai bebizonyították a tüzérség és a gyalogság közötti szoros együttműködés megszervezésének szükségességét. Alkalmazni kezdték támadás előtt az ellenfél tűzfészkeinek tüzérségi tűzzel való lefogását.

1915-ben, az előző és sikertelenségei a hadviselő feleket új támadó harcrend, a „hullámharcrend” kialakítására kényszeríttették. Ebben a támadó hadosztály szélességi kiterjedése 1,5-2km-re csökkent, ugyanakkor mélysége 1-2km-re meg növekedett. Az új harcrendben a hadosztály ezredei, illetve zászlóaljai egymás mögött széles láncalakzatban támadtak. Az egymás mögött 70-100m-re előrenyomuló 8-16 soros „hullámok” biztosították ugyan az erőkifejtés fokozását a mélységből, de lényegesen csökkentették a tűzerőt és növelték a veszteségek lehetőségét. A katonai vezetők még 1915-ben is a szuronyrohamtól várták. A gyalogság a roham végrehajtásakor a tüzérségtől nem kapott támogatást, ezért veszteségei aránytalanul nagyok voltak.

1916-ban felismerték, hogy a tüzérség egy időben nem képes lefogni a védelem teljes mélységét, ezért a tüzet csak a védelem egyes állásaira irányították. A támadást több napos tüzérségi előkészítés után indították. Miután birtokba vették az első állást, a tüzérség a tüzét a következő terepszakaszra helyezte át. A túlzott módszeresség a támadás ütemének további csökkenéséhez vezetett.

1917-ben már általánossá vált a gyalogság tűzhengerrel való kisérése, a kritikus 400m–en belül azonban továbbra is támogatás nélkül maradtak. A váratlanság növelése érdekében a tüzérségi előkészítés idejét lerövidítették. A harckocsik tömeges alkalmazásakor az angolok olyan helytelen következtetést is levontak, hogy a tüzérségi előkészítés el is hagyható. A légierőt már nem csak felderítésre használták, hanem az ellenség tüzérsége, tartalékai és hadtápterülete elleni csapások végrehajtására is. A harckocsik bevetése, a gyalogság félautomata fegyverekkel való ellátása és a kísérő tüzérség megjelenése a csoportos harcrend kialakulásához vezetett. Jellemzője volt, hogy a gyalogság már nem összefüggő láncalakzatban, hanem egy-két raj a harckocsik és lövegek köré csoportosulva támadott. A csoportok csak az ellenséges tűzfészkek vagy objektumok megrohamozásakor bontakoztak szét. A katonák csoportosulása a harckocsik, géppuskák, lövegek, körül jól szemléltette, hogy a támadóharc csak akkor járhat sikerrel, ha valamennyi fegyvernem együttes erőkifejtést tanúsít. A németek – harckocsik hiányában – 1917-ben a tűz- és az ütőerő növelése érdekében kísérőlövegeket és aknavetőket alkalmaztak, illetve 1918-ra kidolgozták a rohamharcászat elméletét és gyakorlatát. Mindezek ellenére a harcászat alapvető feladatát harcászati mélység áttörését és a siker kifejlesztés alapjának megteremtését nem tudta megoldani.

A támadóharc vezetése is megváltozott. A háború előtti nézetek szerint vezetési pontokat csak a hadosztálynál és hadtestnél hoztak létre 0,5-1km mélységben. A parancsnok harcálláspontjáról, illetve egy figyelőpontról vezette a harcot. Az ezredparancsnok az elsőlépcső-zászlóaljak harcrendjében vagy a mögött helyezkedett el, és lovon mozogva személyesen irányította az ezred harcát. A háború alatt a vezetési pontok száma megnőtt. Az ezredparancsnok részére is az első lépcsőtől kb. 0,5-1km-re harcálláspontot rendeztek be, ahonnan irányok szerint távbeszélő-összeköttetést szerveztek a zászlóaljakkal, illetve az előljáróval. A hadosztály és a hadtest vezetési pontjai hátrább kerültek. A háború végére általában 2-3, illetve 3-5km távolságra voltak az első lépcsőktől. A vezetés gyakran megszakadt, a harcálláspontok előre telepítése a támadás során lassú volt, és legtöbbször lemaradt a csaptoktól. Tehát az egységek, magasabb egységek vezetése, együttműködésük megszervezése és fenntartása az egész háború alatt megoldatlan maradt.

A védelem, az ellenség tüze 1914 őszén arra kényszeríttette a védőket, hogy a háború előtti szabályzatokkal ellentétben összefüggő lövészárkokat, fedezékeket stb. építsenek ki. A védelem az év végén már két-három összefüggő lövészárokból, álló védőövből (mai terminológia szerint – állásból) állt. Az árkok közötti távolság 100-150m volt. A védőövben a hadosztály védett 10km-ig terjedő szélességben és 3-4km mélységben. Az erők-eszközök zömét a peremvonalban helyezték el.

1915-16-ban a tüzérségi tűz hatására a védelem mélysége 15-20km-re növekedett. A hadtesttartalékokat igyekeztek az ellenség hadosztály tüzérségének hatótávolságán kívül elhelyezni. A védelemben fokozatosan két védőövet építettek ki. A 10km mélységig terjedő első védőöv két-három állásból épült fel, melyeket a hadtest erői szálltak meg. A második védőövben a hadsereg tartalékok helyezkedtek el. A hadosztály védősávjának szélessége a mélységi növekedés miatt 7-8km-re csökkent.

1917-ben a peremvonal elé 3-4km mélységű fedező zónát (biztosítási övet) hoztak létre. Támpontrendszerűen építették ki oly módon, hogy a támadókat a sorozatlövő fegyverek és a tüzérség tűzhatás-körzetébe tereljék. A fedező zónát az elsőlépcsős ezredek előrevetett zászlóaljai szállták meg. A fedező zóna mögött építették ki a harci zónát, melyet a hadtest védett. Az erők és eszközök zömét itt helyezték el. Mélysége 6-10km volt, három állással, melyek egymástól 2-3km távolságra voltak. A harci zóna mögött 4-8km távolságra építették ki a 10-12km mélységű hátsó zónát, ahol a hadseregtartalékok helyezkedtek el. A védelem teljes mélysége elérte a 25-30km-t. Az erőket a védelemben lépcsőzve helyezték el. Az eddigi passzív védelmet felváltotta az aktivitásra való törekvés, amely a tartalékok ellenlökéseiben nyilvánult meg. Az összefüggő árokrendszer kiépítése ellenére a védelem egyre inkább támpontrendszerűvé vált.

A védelem fejlődésére tehát jellemző, hogy a tűzeszközök meg növekedett szerepe miatt egyre nagyobb mélységekben, mind több műszaki megerődítéssel létrahozott állások és akadályok rendszerére épült.

A védelmi harc vezetésében is változás ment végbe a háború éveiben. A zászlóaljparancsnokok figyelőpontjai a peremvonal mögött 200-300m-re, az ezred harcálláspontja 1,5-2km-re, a hadosztályparancsnok vezetési pontja 3-5, a hadtestparancsnoké 10-15km mélységben települt. A háború második felétől kezdve gyakran tartalék harcálláspontot is létrehoztak, bár ez nem vált általánossá.