Bevezetés a harckocsi csapatok fejlődéséhez

BEVEZETÉS

A hadtörténelem tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a legöregebb fegyvernem a gyalogság, mely már az ókori népeknél is a háborús döntést kierőszakolta, ennél fogva a hadsereg főerejét képezte. Azonban már e korai időszakban is a siker előmozdítása érdekében alkalmaztak más „fegyvernemeket” mint például a különböző típusú lovasságot, a harci szekereket, a harci elefántokat stb. Ezek legfőbb feladata volt az ellenség zárt harcrendjének a megbontása, illetve a siker kimélyítése az üldözés. A középkor első évszázadaiban a gyalogság vesztett jelentőségéből és a nehéz páncélos lovasság vált a csatadöntő elemmé. A XV. század első harmadában a csaknem 15 évig tartó huszita háborúkban Jan Zizka vezérletével vált a paraszt szekér a huszita harcmodor talán legfontosabb harceszközévé. A lovakkal vontatott szekerek betöltötték a csapat szállító jármű szerepét, mert ez által a gyalogság mozgása nem maradt el a lovasságétól. A gyalogosok képesek voltak a lovassággal együtt manővereket végrehajtani és támadni. Az ágyúkat és a kezelőszemélyzetet is a gyors szekerek szállították a csata helyszínére. Az összecsapás előtt a szekerek tömege jól begyakorolt mozgással kört formált, a szekereket összeláncolva zárt egységet képeztek, mely, mint szekérvár működött. Egyszerre szolgált földsáncnál is jobban védhető bástyaként, melyen belül oltalmat találtak a sebesültek, az értékes lovak és a hadianyag is, szükség esetén a bevehetetlen várerőd szerepét is betöltötte, de a kitörések támaszpontjául is alkalmazták. Támadásban a szekerek oldalára és a kerekek küllőire kovácsolt éles kaszák tették félelmetes harceszközzé. Néhány tucat ilyen szekér az ellenség tömegei közzé vágtatva, az éles pengék széles utat vágtak a harcrendben, nyomukban csonka testek százai hevetek szanaszét. Átszeldelt, dombos terepen a szekereket, ló nélkül megrakták hatalmas kövekkel, égő gyantával, szurokkal és robbanó puskaporral, majd legurították a völgyben vonuló, vagy felsorakozó ellenségre. Ez ellen nem volt védelem, a szűk völgyben még menekülni sem volt hova. Hunyadi János seregében alkalmazta a huszita zsoldosokat és szekereket. A lőpor és különösen a lőfegyver elterjedése ismét a gyalogságot tette főfegyvernemmé. Erről Zrínyi Miklós a költő és hadvezér egyetemünk névadója egy helyen így írt: „A gyalog az ereje a hadakozásnak, ő viszi, ő tartja a várakat, a sáncokat és jobbára ő rajta fordul minden operáció. A gyalogság a hadban a valóság!” Mindezeket tudomásul véve azt is látni kell, hogy a tudomány, a technika és a termelés fejlődésével a háborúk megvívására egyre tökéletesebb fegyverek és harceszközök álltak rendelkezésre. A megjelenő új fegyver, harceszköz mindig maga után vonta az ellene való védekezés lehetőségeinek és eszközeinek megteremtését is, ez a folyamat vitte és viszi előre a jövőben is a fejlődést. A lezajlott ütközetek, csaták, hadjáratok és háborúk története azonban azt is bizonyítja, hogy a háborús siker alapvető letéteményese a magas fokú erkölcsi szilárdsággal, fizikai állóképességgel rendelkező, a fegyverzet és technika kezelésére jól kiképzett katona.

A hadsereg manőverező képességének, csapásmérő- illetve tűzerejének növelése, valamint a katonák pusztító eszközökkel szembeni védelme minden történelmi időszakban megmozgatta a katonai vezetők, illetve a technikai ismeretekben jártas alkotószellemű emberek gondolkodását. A fejekből kipattanó ötletek, elképzelések az adott kor technikai színvonalán gyakran utópiának tűntek, megvalósításuk számos technológiai és termeléstechnikai akadályba ütközött. Ezek a tervezőasztalon született harceszközök legyárthatatlanságuk ellenére is, magukon viselték napjaink korszerű harckocsijainak néhány jellemzőjét, ezért érdemesek a megemlítésre. A teljesség igénye nélkül, eddigi ismereteink szerint elsőként 1400-ból származik Konrád Keyeser által tervezett ágyúval is felszerelt harcjármű leírása. Leonardó da Vinci két harcjárművet is tervezett, az egyik ókori mintára kaszákkal felfegyverzett, de védő borítással nem rendelkező jármű, a másik külső fedettsége, véleménye szerint lehetővé tette az ellenség megtámadását, úgy, hogy közben a bent lévők sérthetetlenek maradtak. 1755-ből származik Windradern rajza és leírása egy olyan harcjárműről, melynek mozgatásához a szél energiáját is felhasználta volna. Az ipari forradalom kibontakozása, de különösen a gőzgép feltalálása hozta elérhető közelségbe a gyakorlatban is alkalmazható harcjármű elképzelését. A megvalósítás azonban még hosszú időbe tellett. Watt gőzgépének felhasználásával Franciaországban, már 1769-ben elkészült egy különleges jármű terve, amelyet katonai felhasználásra szántak. A megvalósítás azonban elmaradt. Ugyan erre a sorsra jutott James Cowen gőzgéppel hajtott 1855-ben elkészített páncélozott harcjármű tervezete is. Az első védő vértezettel ellátott harceszközök a flottánál jelentek meg a XVIII. század végétől, elterjedésüknek a tüzérségi robbanó gránátok megjelenése adott lendületet. Előbb a fából épült hajókat látták el vértezettel, majd gőzmeghajtású páncélozott hajók különböző típusút hozták létre. A páncélos hajó olyan hadihajó, amelynek oldalfalai, keresztfalai, fedélzete, löveg és parancsnoki tornyai, -a tüzérségi tűz -, valamint feneke –az aknák és torpedók –hatása ellen acéllemezekkel vannak védve. Az első páncélozott hajók közötti összecsapásra 1866. július 20-án Lissa körzetében került sor az osztrák és az olasz flotta között. A gyártás technika fejlődése elvezetett a tengeralatti naszád, vagy tengeralattjáró megépítéséhez. Első eredményes alkalmazásukra az észak amerikai polgárháborúban került sor.

A szárazföldön az első gépi meghajtású harcjárművek a páncélvonatok voltak. Ezek olyan páncélzattal ellátott vonatok, amelyek a bennük elhelyezett fegyvereket és személyi állományt megvédték a puskalövedékek és tüzérségi repeszek hatásától. Előnyük, hogy nagyobb gyalogos osztagot az ellenség tűzhatásától védve, gyorsan az ellenség védőállásainak közelébe tudtak jutatni, ahol felderítési, tűztámogató, esetenként utánszállító, előrevetett osztag feladatot láthattak el. Hátrányuk, hogy mozgásuk kiépített vasútvonalhoz kötött. Első alkalmazásukra 1862-ben Alexandriánál, majd 1871-ben Párizsnál került sor, nem sok sikerrel. Eredményesen működtek viszont a Dél-afrikai angol- bur háborúban. Az első világháborúban az állásháború kialakulását követően miután a szemben álló árkok és állások között nem vezettek át vasútvonalak alkalmazásukra nem sok lehetőség kínálkozott.

A belsőégésű motorok feltalálásával, a motorizáció ugrásszerű fejlődésnek indult. A terepen is mozgás képes harcjárművek megjelenésének újabb lökést a terepjáró gépjárművek, a traktorok megjelenése adott az 1900-as évek elején. Ugyanis a terepen való mozgás elengedhetetlen feltétele a megfelelő járószerkezet feltalálása volt. Az első igazán megvalósítható, mai értelemben is harckocsinak tekinthető terv az osztrák-magyar hadseregbeli Günther Burstyn vasútezredbeli főhadnagytól származott. Burstyn főhadnagy ugyanis felismerte az Amerikában használt Holt-féle mezőgazdasági vontató terepjáró képességének harcászati jelentőségét. Az 1912-ben tervezett harckocsijának lánctalpait a vontató mintájára rugózta. A terepjáró képesség, illetve az árokáthidalás fokozására elől és hátul 2-2 a küzdőtérből le- és felhajtható végükön kis kerekekkel ellátott támaszt alkalmazott. Harcjárművének súlya 4000 kg, hossza 3,5 m., szélessége 1,9 m, magassága 1,4 m volt. A védettséget 3-8 mm vastagságú páncél, a járóképességet egy 50-60 LE-s benzinmotor biztosította. Fegyverzete egy géppuska, vagy egy löveg lehetett. A kezelők száma 3-4 fő lett volna. A sors iróniája, hogy megvalósíthatósága ellenére, az osztrák-magyar hadvezetés mondvacsinált okok miatt eltekintett a gyártásáról.