Redukció és integráció (1953—1955)

A nagyhatalmi szembenállás csökkenése és hatása Magyarországra

Az átalakuló nagyhatalmi kapcsolatrendszer főbb jellegzetességei

Az olvadás időszaka

A hidegháború történetében az 1953-as évvel kezdődő periódust az olvadás időszakának is nevezik. 1952 végére a szemben álló két nagyhatalom konfrontációja eljutott arra a szintre, hogy bármelyik pillanatban várható volt egy világháború kirobbanása. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió az európai kontinensen saját érdekszférájukban kialakították a velük együttműködő, és általuk irányított katonai struktúrákat. A Nyugat-Európa és Észak-Amerika államai által 1949. április4-én Washingtonban létrehozott NATO már egy új típusú, a kölcsönös érdekek összehangolása alapján működő katonai szervezet létrejöttét jelentették. Ebben a védelmi közösségben gazdasági és katonai súlyánál fogva az Egyesült Államoké volt és maradt a domináns szerep. A kialakított szervezeti struktúrája révén a NATO megadta a lehetőséget valamennyi tagállamának, hogy kölcsönösen összehangolják érdekeiket, még ha ennek ára a szervezeti bürokráciából eredő lassúság is lett. Az amerikai atomfegyver és hadászati légierő kellő garanciákat nyújtott a NATO-ba tömörült nyugat-európai államoknak, és tulajdonképpen ez tette lehetővé, hogy ha zökkenőkkel is, de működőképes legyen ennek a védelmi szervezetnek a konszenzuson alapuló döntési mechanizmusa.

Közép és Kelet-Európának a Szovjet Hadsereg által ellenőrzött térségében a NATO-hoz hasonló védelmi rendszer nem jött létre. Ennek oka, hogy a sztálini szovjetvezetés nem rendelkezett azokkal a kondíciókkal, amelyekkel riválisa, az Amerikai Egyesült Államok. A moszkvai vezetés kategorikusan ragaszkodott hozzá, hogy Közép-Európa frissen szovjetizált államainak hadseregiben a szigorúan centralizált irányítási rendszer maradéktalanul érvényesüljenek. Az így megszervezett, majd felduzzasztott szocialista hadseregeket már könnyen be lehetett illeszteni a szovjet hadászati koncepcióba, amely nagy tömegű élőerő és haditechnika rövid idő alatt történő felhasználásával számolt Nyugat-Európa ellen. A szovjet stratégák az Egyesült Államokkal szembeni hadászati paritás eléréséig a hagyományos erők tömeges felhasználásával kívánták ellensúlyozni a technikai színvonalból eredő hátrányukat. Ezért követelték a szovjetek az egyre nagyobb létszámú hagyományos erők állandó harckészültségben tartását. A hadseregek jellegzetessége, hogy békeidőben károsodás nélkül nem képesek elviselni a háborús pszichózist. A személyi állomány hangulata megromlik, egyre nagyobb számban jelentkeznek a rendkívüli események. Az így kialakult feszült helyzetben a mindenkori politikai vezetésnek módosítania kell álláspontján, és ha nincs reális esélye a győzelemnek, akkor jobb megkezdeni a tárgyalásokat a szemben álló féllel. Egy ilyen fordulat azonban óriási kockázatokat rejt a politikai vezetés számára, mert a hadseregen kívül az adott társadalom is, amely a legnagyobb áldozatot kénytelen vállalni, elveszti bizalmát iránta. Az emberiség történelme során a nagy horderejű változások mindig új arcok feltűnését eredményezték. Így történt ez a hidegháború adott szakaszában (1953), amikor is a két nagyhatalom legfelső vezetése kicserélődött, illetve átalakult.

1952-ben az Amerikai Egyesült Államokban a négyéves periódusnak megfelelően elnökválasztást tartottak. A republikánus párt programja túlment a kritikán, és konkrét fordulatot ígért az amerikai külpolitikában. Ezerint minden módon, de kizárólag békés eszközökkel kívánták előmozdítani a szabadsághoz való jogot. Kimondták, hogy a kommunizmus feltartóztatása önmagában nem elégséges, arra is szükség van, hogy reményt és békés segítséget adjanak a világ népeinek. Ez a program elnyerte az amerikai szavazók többségének tetszését és így megnyílt az út egy új amerikai kül- és katonapolitika kialakításához. A hivatalba lépő új amerikai elnök, Eisenhower személye jól ismert volt az európai közvélemény előtt is, hiszen az 1944. június6-i sikeres normandiai partraszállást és azt követően ő irányította a náci Németországgal szemben harcoló szövetséges csapatok hadműveleteit a nyugat-európai hadszíntéren. Eisenhowernek voltak tapasztalatai a szovjet katonai gondolkodásról. Tisztában volt azzal, hogy Európa kettészakítását követően olyan katonai potenciál felhalmozását kezdte meg a két szuperhatalom, melynek egymással szembeni alkalmazása nem csak kontinensünkre, hanem az egész világra is pusztulást hozott volna Az új amerikai, nagyhatalmi politika a korábbi időszakhoz képest már reálisabban számolt a szovjet szuperhatalommal, és ha hallgatólagosan is, de tiszteletben tartotta Moszkva érdekeit az általa ellenőrzött térségben. A konfrontáció időszaka az amerikai hátországot is megviselte. Az amerikai katonai kiadások rendszerében óriási forrásokat vontak el a hagyományos fegyverzetű haderőre fordított kiadások. Ezért Trumman idején a haderőfejlesztés súlypontjait a szárazföldi erőkről áthelyezték a hadászati légierőre, amellyel elérték a kívánt célt. Az amerikai katonai ütőerő hatékonyságát úgy növelték, hogy miközben 30 000 fővel növelték a légierő létszámát, addig 500 000 fővel csökkentették a szárazföldi erőkét.

Az Eisenhower-kormányzat által 1953 októberében jóváhagyott NSC-162/2. direktíva már számolt a hadászati légierő megnövelt hatékonyságával, amikor megfogalmazta a tömeges megtorlás elméletét. Ez a direktíva három területet emelt ki, amire az amerikai kormányzatnak fokozott figyelmet kellett fordítania. Elsőként említette, hogy az Egyesült Államoknak olyan katonai képességekkel kell rendelkeznie, amelyek egy esetleges nukleáris háborúban biztosítják a tömeges támadóerő alkalmazását. Másodikként az amerikai és a szövetséges erők alapvető feladataként jelölte ki, hogy mindig álljanak készen egy esetleges szovjet blokkból érkező támadás visszaverésre. Harmadikként a hazai ipari bázis védelmét nevezte meg.

A nagyhatalmi viszonyrendszer átalakulásához az új amerikai doktrína kialakításán kívül jelentősen hozzájárult Sztálin 1953. március5-i halála. Ezt követően Moszkvában az SZKP KB, a Legfelsőbb Tanács és a Minisztertanács együttes ülést tartott. A kétnapos tanácskozás eredményeként Georgij Malenkov lett a Minisztertanács elnöke, helyettesei pedig Nyikolaj Bulganyin honvédelmi miniszter, Lavrentyij Berija az egyesített Belügyminisztérium és az Állambiztonsági Minisztérium vezetője, Vjacseszlav Molotov külügyminiszter, valamint Lazar Kaganovics és Anasztasz Mikoján lettek. Nyikita Hruscsov ekkor az SZKP KB irányításának feladatát kapta, de a KB első titkárává majd csak ez év szeptember13-án választották meg. A tanácskozásról kiadott közleményben rögzítették, hogy a Szovjetuniót kollektív vezetés irányítja. A kollektív vezetés tagjai között a sztálini örökség megszerzéséért hamarosan hatalmi harc robbant ki, amelyről a külvilág majd csak később értesült. A formálódó új szovjet külpolitika egyik jellegzetessége lett, hogy tiszteletben tartotta az Európában kialakult katonai és politikai status quo-t, és a szavakon túl nem tett érdemi lépéseket annak megbontására. Ezzel párhuzamosan a moszkvai vezetés megkezdte a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatát „feleslegesen” terhelő konfliktusok felszámolását. 1953. július27-én, a két Koreát elválasztó 38. szélességi körnél fekvő Panmindzsonban, a szemben álló felek aláírták a három éve tartó koreai háborút lezáró fegyverszüneti egyezményt.

Az új külpolitikai irányvonal kialakításának időszakában a szovjetvezetésnek komoly gondot okozott az 1953. június17—18. között lezajlott Berlini felkelés. Az 1949. október7-én kikiáltott Német Demokratikus Köztársaság (NDK) fővárosának (Kelet-Berlin) lakossága—a Sztálin utáni új politikai korszak kezdetét érezve—látványos megmozdulásokkal tiltakozott a romló életkörülmények miatt. A berlini demonstrációk egyrészt kiprovokálták a Szovjet Hadsereg látványos erődemonstrációját az NDK fővárosban, másrészt a Moszkvában zajló hatalmi harcban lehetőséget adott Hruscsovnak, és a köré tömörült politikai erők számára, hogy leszámoljanak politikai ellenlábasukkal, Berijával és annak támogatóival. Beriját a Hruscsovhoz hű katonák egy csoportja letartóztatta. Az akció a legnagyobb titokban zajlott. A helyzet komolyságát jól mutatta, hogy Hruscsov, Malenkov és Molotov ekkorra már elhatározták, hogy Beriját úgy távolítják el a hatalomból és a politikai életből, hogy többet ne árthasson nekik, azaz kivégeztetik. Az SZKP plénuma támogatásáról biztosította Hruscsovot és megerősítette őt hatalmi pozíciójában. A hatalmi harcból győztesen kikerülő hruscsovi vezetés ekkor már hozzákezdhetett saját nagyhatalmi politikai irányvonalának a kialakításához. Ennek középpontjába az Egyesült Államokhoz fűződő viszony újraértékelésekor—a katonai erőegyensúly fenntartásával—a már rögzült nagyhatalmi érdekövezetek hallgatólagos tiszteletben tartását helyezte. Természetesen ez a konszenzusra törekvés elsősorban Európára értendő. A kontinensünkön kívüli területeken a gyarmatbirodalmak felbomlása továbbra is szabad mozgást biztosított a szuperhatalmak hatalmi aspirációinak. Ennek eredményeként a két szuperhatalom érdekei látványosan ütköztek Ázsiában és Afrikában. Az érdekütközések azonban nem jelentették egyben a közvetlen katonai konfrontációt is. A nagyhatalmi rivalizálás tehát fokozatosan áttevődött a perifériákra, ahol a kirobbanó helyi háborúk kiváló terepet nyújtottak az új haditechnikai eszközök és harceljárások kipróbálására a két szuperhatalom számára.

Tömbösödés

A hidegháború európai hadszínterén az új szovjet és amerikai külpolitika eredményeként 1954-ben új korszak kezdődött el. A nyitány mai szemmel kissé bizarr, hiszen—John Foster Dulles amerikai külügyminiszter által január12-én meghirdetett „tömeges megtorlás” elve értelmében—az Amerikai Egyesült Államoknak minden támadásra nukleáris ellencsapással kell válaszolnia. Az új amerikai doktrína világossá tette, hogy az Egyesült Államok vezetése maximálisan bízott a rendelkezésére álló nukleáris csapásmérő erőkben és hitte, hogy annak léte kellő elrettentéssel szolgál majd a szovjetvezetés és bármely, az Egyesült Államokat a jövőben fenyegető hatalom számára. Ma már jól látható, hogy ez az amerikai doktrína az általa meghirdetett szándékokkal szemben tovább inspirálta Moszkvát arra, hogy olyan új fegyverrendszereket fejlesszen ki, amelyekkel elérheti az észak-amerikai kontinenst. A hruscsovi hatalmi koncepciók alapját, hasonlóan az Egyesült Államokéhoz, a tömegpusztító fegyverek tömeges hadrendbe állítása jelentette. 1953. augusztusa és 1955. november 22. között 16 alkalommal hajtottak végre kísérleti atom és termonukleáris robbantásokat. Ezek közül kiemelkedik az 1953. augusztus12-én felrobbantott első szovjet hidrogénbomba. Ez a kísérlet világossá tette, hogy a Szovjetunió is rendelkezik már termonukleáris fegyverrel, amelynek hatóereje többszöröse az atombombáénak. Az új típusú tömegpusztító fegyverek hadrendbe állításával párhuzamosan megkezdődött előbb a Szovjet Hadsereg, majd a szövetséges államok hadseregeinek a korszerűsítése. A korszerűsítés a hagyományos erő esetében nemcsak a modern fegyverek hadrendbe állítását jelentette, hanem a katonai irányítási és vezetési rendszerek átszervezését is. Zsukov első lépésként megszüntette a Szovjet Hadsereg gyengén kiképzett csapatainak jelentős részét. Sokkal mozgékonyabbá tette az egységeket, és a tüzérséget rakéta csapatokkal egészítette ki. Ezeknek, a változásoknak az eredményeként jelentős mértékben megnövelte a hadsereg támadó jellegét a korábbi évekhez képest.

Az amerikai vezetés érzékelve a szovjet katonai potenciál fejlődését, a tömeges megtorlás koncepcióját idővel beépítette a NATO hivatalos katonai doktrínájába. Az Eisenhower-kormányzat ezzel a lépésével az Észak Atlanti Szövetségbe tömörült nyugat-európai államoknak megadta azt a szükséges biztonsági garanciát, amire azok a Szovjetunióval és annak szövetségeseivel szemben szükségesnek tartottak. A NATO-ba tömörült európai államok ugyanis az új washingtoni irányvonalban az ismét megerősödő amerikai izolacionizmust vélték felfedezni. Az eisenhoweri külpolitika Európával kapcsolatos elképzeléseiben szó sem volt egy esetleges bezárkózásról, helyette inkább a terhek megosztásának szándékát jelezte. Az amerikai kormányzat álláspontja szerint az európai szövetségeseknek egyre nagyobb mértékben kellett részesedniük a hagyományos szárazföldi erők fejlesztésének és hadrendben tartásának költségeiből, amivel hozzá kellett járulniuk a hatalmi egyensúly kontinentális fenntartásához. Az Eisenhower-kormányzat által kialakított „tömeges megtorlás” doktrínájához szervesen illeszkedett az új típusú tömbpolitika. Amíg az amerikai vezetés Európa esetében a már meglévő katonai szövetségi rendszer újabb tagokkal történő kibővítést szorgalmazta, addig a világ más, a Szovjetunióval szomszédos térségeiben újabb regionális katonai szervezeteket hozott létre. Az Egyesült Államok vezetésével 1954-ben a Távol-Keleten megalapított Dél-kelet Ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO), majd a közép-ázsiai térségben, 1959-ben létrehozott Központi Szerződés Szervezete (CENTO) véglegesítette az érdekszféra határokat a két, ekkor már szuperhatalom között. Amerika a létrehozott katonai tömbökkel megvalósította két alapvető célkitűzését. Egyrészt elérte, hogy az egyre emelkedő katonai kiadásokból a szövetséges tagállamok is kivegyék részüket, ezzel mentesítsék az amerikai gazdaságot egy erőn felüli szerepvállalástól, másrészt világossá tették a szovjetvezetés számára, hogy kettejük között hol húzódik az a határ, amelynek átlépése katonai kockázatokkal jár.

A Görögország és Törökország 1952-es NATO csatlakozásának évében megrendezett lisszaboni csúcstalálkozón a szervezet nagyarányú katonai fejlesztésekről döntött. 1954-re 96 újabb hadosztály felállítását tűzték ki célul a NATO hagyományos szárazföldi erőinél. A Lisszabonban elfogadott terv realizálása érdekében szükségessé vált a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) felfegyverzése és NATO-ba történő integráció megvalósítása. Az NSZK ugyanis rendelkezett mindazon erőforrásokkal (gazdasági, humán stb.), amelyekre ebben az időben égetően szüksége volt a NATO-nak. A német integráció megvalósításához azonban le kellett győzni a nyugat-európai szövetségesek, legfőképp Franciaország ellenállását. Az amerikai kormányzat által szorgalmazott Európai Védelmi Közösség gondolatát, amelyben az NSZK-ra kiemelt szerep hárult volna, a francia vezetés mereven elutasította. Párizs egyrészt nem tudta elfogadni, hogy Franciaország védelmét a második világháborús legfőbb ellensége Németország lássa el. Másrészt a francia vezetés nem kívánta saját nemzeti védelmi rendszerét a közösségi célokért feláldozni. Miután a brit és amerikai csapatok továbbra is megfelelő számú németországi jelenlétének garantálása végül is Párizs számára elfogadhatóvá tette az NSZK felvételét a NATO-ba. 1954. október23-án kilenc nyugat-európai állam aláírta az úgynevezett párizsi egyezményeket, amelyek megnyitották az utat a Német Szövetségi Köztársaság számára, hogy mint önálló és egyenrangú tagállam 1955. május9-én csatlakozhasson a NATO-hoz.

A párizsi egyezmények megszületése a szovjetvezetést lépéskényszerbe hozta. Hruscsovék számára világossá vált, hogy az NSZK fegyverkezési egyenjogúságának a nyugat-európaiak által történt elismerése alapvetően módosította Európa katonapolitikai helyzetét. Mindezek következtében Moszkvának újra kellett értékelnie a saját érdekszférájába tartozó államokkal korábban megkötött katonai egyezményeket. Az 1947-es párizsi békeszerződések által nyitva hagyott német kérdés az Egyesült Államokhoz hasonlóan a szovjetvezetésnek is szabad teret hagyott a manőverezésre. A Szovjetuniónak így lehetősége nyílt arra, hogy az általa ellenőrzött térségben katonai szervezetet hozzon létre. Megállapítható, hogy a Szovjetunió és a szövetségesei által 1955. május14-én létrehozott Varsói Szerződés (VSZ) már egy új típusú szovjethatalmi és katonai gondolkodást testesített meg. A sztálini korszak táboron belüli izolációjával szemben a Varsói Szerződés tagállamai közötti kétoldalú kapcsolatok kialakításához, Moszkva jóváhagyására volt szükség. Elmozdulást jelentett a szovjet vezetés gondolkodásában, hogy a befolyási övezetébe tartozó államokkal megpróbálta elhitetni, számít véleményükre, szövetségeseinek tekinti őket. A szovjet nagyhatalmi érdekek garantálása továbbra is a zömmel szövetséges államok területén állomásozó Szovjet Hadsereg alakulataira hárult. A Varsói Szerződés megalakítását követő napon 1955. május15-én a második világháborúban győztes szövetséges nagyhatalmak képviselői aláírták az osztrák államszerződést. Ausztria ezzel nagyhatalmi akaratból ismét önálló állammá vált. Az új Osztrák Köztársaság esetében a nagyhatalmaknak sikerült megvalósítaniuk, hogy olyan önálló és semleges állam jött létre, amely mind a mai napig egyik katonai tömbhöz se tartozik. Ausztria létrejötte fontos állomása volt annak az enyhülési folyamatnak, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a két szuperhatalom tartósan képzeli el európai jelenlétét, és készek ennek érdekében az együttműködésre is.

A semleges Ausztria létrejötte után az „olvadás”, a nagyhatalmi kapcsolatok normalizálásának újabb lehetősége villant fel, amikor Potsdam óta először, 1955. júliusában, Genfben rendezték meg a legmagasabb szintű amerikai–szovjet csúcstalálkozót. Eisenhower és Hruscsov találkozóján annak ellenére, hogy számtalan fontos kérdésről esett szó, végül is semmilyen konkrét megállapodás sem született. Az a tény viszont, hogy találkozott egymással a két szuperhatalom vezetője, már egyértelműen jelezte, hogy olyan új időszak kezdődött el a hidegháború történetében, amely közvetlen hatást gyakorol majd az európai kontinens államinak katonapolitikájára. Az 1955-ös genfi csúcstalálkozó az európai közvélemény számára világossá tette, hogy kontinensünk hosszú időre a szuperhatalmi érdekeknek megfelelően kettészakadt. Az immár katonai szervezetekkel is biztosított európai érdekszférák megszilárdulásának eredményeként megnyílt az út a két szuper hatalom közötti katonai szembenállás mértékének csökkentéséhez, amelyet egyre intenzívebb propagandaharc kísért.

Fordulatok az MDP politikájában

Kísérlet a sztálini rendszer magyarországi reformjára

A Magyar Dolgozók Pártja történetének ebben az utolsó 1953-1956 közötti időszakában, több olyan változás is lezajlott, amely hozzájárult ahhoz, hogy a párt, amúgy sem nagy hitelét fokozatosan elveszítse a magyar társadalomban. De mint oly sokszor az MDP történetében, a párton belüli mozgásokat, a párton belül zajló hatalmi harcokat Moszkva éppen aktuális érdekei és elvárásai határozták meg. Rákosi Mátyás személyi kultuszának negatív következményei 1953. elejére már a legfelsőbb pártvezetés számára is világossá váltak, de ellene nem tettek semmit.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála váratlanul érte a magyar pártvezetést. Rákosiék ekkor elbizonytalanodtak a jövőt illetően, hiszen nem volt számukra világos, hogy milyen moszkvai elvárásoknak kell majd megfelelniük. A diktatúra lényegéből adódóan Rákosiék helyesnek vélték az általuk addig folytatott gyakorlatot, hiszen idehaza akkorra már nem volt senki (szabadlábon), aki érdemben tudta volna bírálni őket. A magyar személyi kultusz első kritikáját 1953. június13—14-én a Moszkvában fogalmazták meg, amelyet a kirendelt magyar pártvezetés döbbenten hallgatott. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint a találkozó légköre cseppet sem volt barátinak nevezhető. A szovjet vezetők felrótták Rákosinak személyi kultuszát, és kritikával illették az 1949—53 közötti magyar időszakot. A találkozó nem egyenrangú felek között zajlott le, hiszen a szovjetvezetés birodalmi reflexei működtek, amikor a magyarországi gyakorlatot bírálták. 1953. júniusában a magyar küldöttség azonban nemcsak kritikát kapott a Kremlben, hanem konkrét utasításokat is. A szovjetvezetés pontosan meghatározta, hogy milyen lépéseket kell a magyar pártvezetésnek megtennie a személyi kultusz felszámolása érdekében.

Ennek megfelelően az MDP vezetése Moszkvából hazatérve összehívta a Politikai Bizottság ülését, ahol a pártvezetők önkritikusan szóltak az elkövetett hibákról. Rákosi Mátyás ugyan elismerte személyes felelősségét saját személyi kultuszának kialakulásáért, de a hibák elkövetéséért önmagán kívül még Révai Józsefet, Farkas Mihályt és Gerő Ernőt tartotta felelősnek. A honvédelmi miniszter hozzászólásában katonához méltatlan módon próbálta saját szerepét minimalizálni, és közvetlen társai felelősségét hangsúlyozta. A Politika Bizottság az önkritikák elhangzása után pontosan meghatározta azokat a faladatokat, amelyek szükségesek voltak a magyar gazdasági és pártéletben elkövetett hibák korrigálásához. A moszkvai elvárásoknak megfelelően a sztálini korszak magyarországi nyílt kritikájára az MDP Központi Vezetősége 1953. június27—28-i ülésén került sor. A plénum első napján Rákosiék még a PB ülésen elhangzottaknak megfelelően gyakoroltak nyílt önkritikát, azonban a következő nap a magyar vezetők tudomására jutott, hogy Moszkvában letartóztatták Beriját. A moszkvai hírek ellenére azonban a Politikai Bizottság által korábban javasoltakat az MDP Központi Vezetősége elfogadta. A plénumon meghatározott célok alapvetően egybeestek a magyar lakosság elvárásaival. A PB által beterjesztett javaslatokat figyelembe véve az MDP Központi Vezetősége végül is kialakította azokat az új gazdaságpolitikai irányelveket, amelyek elsőként az 1953. július4-én megalakuló Nagy Imre vezette kormány programjában realizálódtak, az új magyar miniszterelnök neve egybeforrt az új gazdasági irányvonallal és a korábbi Rákosi vezette politikai kurzus bírálatával.

A dogmatikus konzervatív fordulat

Nagy Imre személye és az új kormányprogram csak látszólag élvezte a korábbi időszak meghatározó személyiségeinek a támogatását. 1954 decemberében Rákosi Mátyás elérkezettnek látta az időt elveszett hatalmának a visszaszerzésére. Miután hazatért a Szovjetunióból 1954. december1-jén összeült az MDP Politikai Bizottsága. A PB-nek ezen az ülésén Rákosi tájékoztatta a testületet arról a szovjet álláspontról, miszerint Magyarországon egyre növekszik a jobboldali veszély, amelyhez a szovjet vezetés szerint Nagy Imre politikája nagymértékben hozzájárult. Rákosi Mátyás kihasználva a korábbi évekhez képest ismét módosult szovjet álláspontot, PB ülésen elhangzott felszólalásában az 1953-as fordulat óta eltelt időszakot gazdasági és politikai téren egyaránt visszalépésként értékelte, és kiemelte, hogy a belső ellenség tevékenysége felerősödött. Nagy Imre válaszában elutasította Rákosi helyzetértékelését, és nem volt hajlandó nézeteit revidiálni. Nagy Imre és Rákosi Mátyás között zajló hatalmi harcban a döntő fordulatra a Politikai Bizottság 1955. január13-i ülésén került sor, azután hogy 1955. január8-ára ismét Moszkvába rendelte a magyar párt- és állami vezetést hazatért. Az MDP PB-nek a vitáról fennmaradt jegyzőkönyve szerint a moszkvai tárgyalás légköre hasonló lehetett az 1953. májusihoz, azzal a különbséggel, hogy az 1953-astól eltérően ekkor nem Rákosi Mátyást, hanem Nagy Imrét bírálta a szovjetvezetés. Rákosiék az így kialakult helyzetet kihasználva 1955. április14-én Nagy Imrét felmentették Politikai Bizottsági tagsága alól, majd április18-án az országgyűlés is felmentette Nagy Imrét a minisztertanács elnöki tisztéből, és helyette Hegedűs Andrást választotta meg.

A katonai kiadások csökkentése és hatásuk a Magyar Néphadseregre (1953—1954)

A csökkentések kezdete és háttere

A magyar pártvezetés 1953. júniusi moszkvai fiaskóján a Magyar Néphadsereg helyzete is szóba került. Az SZKP vezetése elítélte a túlfeszített és extenzív hadseregfejlesztést, valamint az erőszakos iparosítást. Moszkvából hazatérve az MDP PB 1953. június20-i ülésén a hadsereg létszámának, túlméretezett felduzzasztását, olyan hibának vélték, amelyet azonnal korrigálni kell. Ez jelentette a Magyar Néphadsereg létszáma csökkentésének és átszervezésének a kezdetét. A csökkentési folyamat alapvetően határozta meg az 1953—1956 közötti évek Magyar Néphadseregének a mindennapjait. Jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a hadseregben bennmaradó hivatásos állomány morális-, míg az önszántukon kívül leszereltek egzisztenciális válságot éljenek át. Amilyen gyorsan történt a magyar haderő extenzív fejlesztése, olyan átgondolatlanul zajlott le a csökkentés is. Ennek felelőssége nagyban az 1953. július4-én hivatalba lépő új honvédelmi miniszterre Bata István vezérezredesre, a korábbi vezérkari főnökre hárult. Bata István honvédelmi miniszter jó példája a munkáskáderből lett vezetőnek. Gondolkodását alapvetően meghatározta a párt iránti elkötelezettség és annak vezetőivel szembeni kritikátlan magatartása. Bata kiválasztása a politikai vezetés által egyben azt is jelentette, hogy a hadsereggel kapcsolatos kérdéseket már nem tekintették alapvetően fontosaknak.

A nagyhatalmak kapcsolatában 1953-tól megkezdődött javulás és a magyar népgazdaság „kifáradása” mellett, döntő jelentőséggel bírt az MDP irányvonal váltására, hogy Magyarországon egyre nagyobb létszámban állomásozott a Szovjet Hadsereg. A politikai vezetés ekkor kezdte felismerni, hogy az ország katonapolitikai helyzetét az itt települt szovjet katonai alakulatok is jelentősen meghatározzák. Ennek a felismerésnek az egyik következménye az lett, hogy Magyarországon egyre kevesebbet fordítottak katonai kiadásokra, ugyanis a védelmi feladatok jelentős részét a szovjet csapatok látták el. Az ország vezetőinek pénzügyi optimizmusa azonban csak igen rövid ideig tarthatott, mert a Szovjet Hadsereg magyarországi állomásoztatása egyre nagyobb terhet rótt a korabeli magyar költségvetésre.

Az MDP Központi Vezetősége 1953. júniusi határozatának megfelelően, Nagy Imre kormánya hivatalba lépésétől kezdve a katonai kiadások észszerű és a realitásoknak megfelelő kialakítására törekedett. Ennek a politikának megfelelően a Magyar Néphadsereg létszámát 1953—54 között, több mint 50 000 fővel csökkentették. A csökkentések negatív hatásaként romlott a hivatásos állomány hangulata, növekedett a fegyelemsértések száma, és a várakozásokkal ellentétben romlottak az életkörülmények is. A Politikai Bizottság tagjai 1954. április28-i ülésükön már szembesültek a kialakult helyzettel. Nógrádi Sándor altábornagy, politikai főcsoportfőnök ekkor terjesztette a PB elé a Magyar Néphadsereg erkölcsi és fegyelmi állapotáról szóló jelentést. A dokumentumban már olvasható a hadsereg fegyelmi helyzetének drasztikus romlása, amelynek okai között a hivatásos állomány elbizonytalanodását, és életkörülményeinek romlást nevezte meg.

A hadsereg vezetésének azon kísérletei, hogy meggyőzzék a párt és állami vezetést a csökkenő védelmi kiadások negatív következményeiről, lényegében eredménytelenek maradtak. A magyar kormányzat ugyanis ebben az időben csak a nagyarányú létszámcsökkentésekből adódó feszültség enyhítésére törekedett. Az 1953-as első nagy leszerelési hullámot követően, 1955. februárjában ismét napirendre került a Magyar Néphadsereg létszámának újabb 20 000 fővel való csökkentése. A létszámcsökkentések, okozta amúgy is rossz hangulatot csak tovább rontotta, hogy a Magyar Néphadseregben szolgálatot teljesítő hivatásos állományúak fizetése fokozatosan elmaradt a civil szféráétól.

Az időszakot vizsgálva megállapítható, hogy az MDP 1953. júniusi fordulatát követően hivatalba lépő Nagy Imre és Hegedűs András vezette magyar kormányok kihasználva a nemzetközi helyzetből adódó változásokat, azért csökkentették tudatosan a Magyar Néphadsereg létszámát, mert így kívántak a magyar gazdaság számára szükséges újabb forrásokhoz jutni.

Hadsereg korszerűsítési koncepciók

A Magyar Néphadsereg hosszú távú fejlesztési koncepcióját kidolgozó vitában, még tovább mélyült az ellentét a katonai és a civil, politikai vezetés között. Bata István honvédelmi miniszter 1954. július7-én terjesztette be először az MDP PB elé a hadsereg hosszú távú fejlesztési koncepcióját. A miniszter indoklásában kiemelte, hogy a nyugati államok haderejét már korszerűsítették, és azokkal lépést kell tartani. A dokumentum szerint a Magyar Néphadseregnek a haditechnika élvonalát képviselő új és korszerű fegyverek beszerzésére volt szüksége. Ilyenek voltak a légierő és a honi légvédelem számára az új MÍG—17-es vadászrepülőgépek és a rádiólokátorok (radar), amelyeket nagy számban kívántak rendszeresíteni. A szárazföldi erőknél elsődleges célként a motorizáció növelését jelölték meg, amely eredményeként lehetőség nyílott a már korszerűtlen lovas alakulatok megszüntetésére. A szervezeti változások során növelni szándékozták a már meglévő magasabb egységek alárendeltjeinek számát, és a korábbi tartalék alakulatokat pedig, teljesen fel kívánták tölteni. Az MDP vezetése azonban a beterjesztett javaslattal nem értett egyet, mert a terv megvalósításához igényelt horribilis összeg a korabeli magyar költségvetésnek nem állt rendelkezésére.

1954. július28-án a Politikai Bizottság ismét megtárgyalta a Magyar Néphadsereg hosszú távú fejlesztési koncepcióját. A katonai vezetés már átdolgozott javaslatot terjesztett a PB elé, amely azt ismét elutasította, ráadásul a katonai vezetés szándékaival szemben, újabb létszámcsökkentést határozott meg. Ennek ellenére a hadsereg fejlesztésének kérdése továbbra sem került le a Politikai Bizottság napirendjéről. November3-án Bata István vezérezredes, olyan korszerűsítési programot terjesztett a PB elé, amely konkrétan felsorolta, hogy a légvédelemnek, légierőnek, tüzérségnek, valamint a híradó csapatoknak milyen fejlesztésekre volt szükségük. Ekkor állították rendszerbe a hangsebesség felett is repülni képes vadász és bombázó repülőgépeket, valamint ezek időbeni felderítésére szolgáló rádiólokátorokat. Szintén a légvédelem igényeit szolgálta a korszerű híradás rendszerének kiépítése, hiszen az elengedhetetlen feltétele az információ gyors és pontos áramlásának. Mindezek jól mutatják, hogy súlyponteltolódás történt a repülő és légvédelmi csapatok irányába, szemben a korábbi tendenciával, amikor is a szárazföldi csapatok élveztek prioritást a fejlesztéseknél. Óhatatlanul felmerül a kérdés: Bata István mint honvédelmi miniszter, talán egykori fegyvernemét—a légvédelmet—preferálta ezekkel a javaslatokkal? Azonban igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk figyelembe, hogy a moszkvai katonai vezetés részéről is komoly nyomásgyakorlás történhetett magyar kollégáikra. A hidegháborúnak ebben az időszakában a szovjet és az amerikai hadseregekben olyan fejlesztési programokat indítottak el, amelyeket az átalakuló és újra formálódó nagyhatalmi viszonyrendszer tett szükségessé. Ezeknek, a fejlesztéseknek a jellemzője volt a váratlan csapás mérésére való képesség megteremtése, illetve annak elhárítása. Ezt csak a légierő és az új nagyhatékonyságú légvédelmi rendszerek egyidejű létrehozásával lehetett megvalósítani. Az új hadászati koncepciók realizáláshoz, hatalmas állami költségvetési forrásokra volt szükség, amivel a magyar gazdaság ekkor nem rendelkezett. Ezért a korabeli magyar vezetés—a szovjet elvárásoknak még éppen megfelelő—minimális szintű hadseregfejlesztés mellett döntött.

A honvédelem irányítási rendszerének átalakítása

1953-ban a már vázolt kül- és belpolitikai változások hatására Magyarországon megkezdődött a honvédelem állami irányítási rendszerének az átalakítása, illetve kiigazítása. 1949 és 1953 között a politikai és állami vezetőinek tudta nélkül létrejött az a szűk, 3 tagú (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály) grémium, amely Magyarországon egyedül és kizárólagosan döntött stratégiai kérdésekben. Ez a formáció, amely a „Trojka” nevet viselte. A Trojka lényegében egy informális szervezet volt, de a korszak légköréből adódóan formális működési rendje is kialakult. A Trojka szovjet mintára saját kezébe összpontosította valamennyi, az állam életében fontos kérdésben a döntést.

1953. március10-i keltezéssel elkészült dokumentum meghatározta, hogy létre kel hozni a Honvédelmi Tanácsot (HT), illetve annak felépítését, jogkörét és feladatait. Megállapítható, hogy ilyen állami testületet korábban nem létezett jogköreit, korábban a Trojka gyakorolta. A HT megalakulásával megkezdődött egy átláthatóbb, jogilag körülhatárolt honvédelmi irányítási rendszer kialakítása, amely már lehetővé tette a párt és az állami vezetés hatásköreinek elválasztását és a hatékony munka szervezését a honvédelmi kérdésekben. A Varsói Szerződés megalakulását követően a magyar politikai és állami vezetés, újragondolta a magyar honvédelem kérdését. Az MDP vezetése, miután meghatározta a HT hatáskörét, 1956. március29-én a PB újra definiálta a Magyar Néphadsereg párt és állami irányításának és ellenőrzésének rendszerét. Az elfogadott dokumentum kimondta: „A Magyar Néphadsereg egész tevékenységét a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége(Politikai Bizottság) irányítja és ellenőrzi . A Központi Vezetőség az irányítást részint közvetlenül, részint közvetve az alábbi szerveken keresztül gyakorolja: Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa; a Honvédelmi Tanács. A párt Központi Vezetősége (Politikai Bizottság) közvetlen ellenőrző szervei: Központi Vezetőség Titkársága; Központi Vezetőség Adminisztratív Osztálya. Mint a Minisztertanács szervei ellenőrzést folytatnak a Hadseregben: az Állami Ellenőrzés Minisztériuma (Katonai osztályán keresztül); a Pénzügyminisztérium. Törvényesség kérdésében ellenőrzésre jogosult a Katonai Ügyészségen keresztül a Legfőbb Ügyészség.”