A hadsereg extenzív fejlesztésének időszaka (1948—1952)

A magyar katonapolitikát meghatározó fontosabb kül– és belpolitikai áltozások

A hidegháború első időszakának főbb jellegzetességei.

A második világháború utáni években földünkön gyökeresen átrendeződött a nagyhatalmi viszonyrendszer. A háborút győztesen befejező szövetségesek érdekellentétei, a fegyverszüneti egyezmények megkötése után fokozatosan előtérbe kerültek. Ennek eredményeként a megszállási övezetekből alakút ki a két Németország. Az 1947. február10-én Párizsban aláírt békeszerződések eredményeként a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok befejezték működésüket, és elvileg lehetővé vált a vesztesek számára, hogy saját kezükbe vegyék, államuk irányítását. Azonban Németország kérdése továbbra is nyitva maradt, és a háborúban győztes megszálló hadseregek sem hagyták el a legyőzött államok területét. Így a nagyhatalmak közötti érdekellentétek ütközőzónájába került közép-európai térség államai olyan kényszerpályára kerültek, amelynek alfája-omegája a jelenlévő nagyhatalom elvárásainak való megfelelés lett. Harry Truman az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1947. március 12-én értékelve a világban egyre jobban teret nyerő szovjet befolyást, meghirdette a „Feltartóztatás” politikáját. A sztálini szovjetvezetés számára ezt követően létérdekké vált, hogy a Szovjetunió határai mentén, stratégiai fontosságú irányokban, már csak vele szövetséges államok helyezkedjenek el. Ennek megfelelően a szovjet befolyási övezet államaiban rövid időn belül hatalomra kerültek azok a kommunista és munkáspártok, amelyek ellentmondás nélkül elfogadták a sztálini irányvonalat, és megkezdték hadseregeik átalakítását.

A közép-európai kommunista pártok közül egyedül a jugoszláv vezetés utasította el a sztálini szovjet gyakorlat automatikus átvételét. A Tito vezette Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) Belgrádban olyan balkáni szövetségi rendszer létrehozását tervezte, amelyben a Balkán-félsziget szocialista irányultságú államai gazdasági és politikai téren hangolták volna össze lépéseiket. Ez a Balkán koncepció, azonban gyökeresen eltért a szovjet állásponttól. Sztálin és a szovjetvezetés nem tűrt meg az övétől eltérő, ráadásul bizonyos önállósággal is rendelkező, politikai és hatalmi szerveződést az általa ellenőrzött térségben. Az 1947 szeptemberében megalakult Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform), mely az 1948. június27-i bukaresti konferenciáján látványosan elítélte a jugoszláv gyakorlatot, és kizárta tagjai sorából a JKSZ-t. Jugoszlávia rövid időn belül az első számú közellenségé vált a szocialista táboron belül.

Mindeközben Nyugat-Európában jelentős katonapolitikai változások kezdődtek el. 1947. március 4-én Franciaország és Nagy-Britannia a Dunkerquei-szerződésben kölcsönösen vállalták egymás megsegítését egy esetleges—ekkor még német—támadás esetére. A szerződés nyíltan Németország ellen irányult. 1948-ban a londoni és a párizsi vezetés kibővítve az előző évi egyezményt a Benelux államokkal, aláírták a Brüsszeli szerződést. Ezzel megteremtették az alapját egy később létrehozandó katonai-védelmi együttműködésnek az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok között. Jelentőségét egyértelműen igazolta az 1948. júniusában kirobbanó első berlini válság. Amikor Németország keleti felében állomásozó, megszálló szovjet csapatok lezárták az általuk ellenőrzött zóna határait, és Berlin nyugati szektorait is blokád alá vették, az amerikai légierő három légifolyosón keresztül kezdte meg a körülzárt, nyugati hatalmak által ellenőrzött városrész ellátását. Ez a logisztikai bravúr a laikus közvéleménynek látványos bizonyítékul szolgált arra, hogy az amerikai légierő képes a világ bármely pontjára, rövid idő alatt a szükséges mennyiségű utánpótlást eljuttatatni. Az amerikai vezetésnek azonban szembe kellett néznie a realitásokkal. Az Egyesült Államok atomarzenálja igen lassan növekedett, amit jól szemléltet, hogy 1947. márciusában 14, 1948. júniusába 50 darab atombomba volt bevethető állapotban. Ráadásul az atombombák célba juttatására is csak alig több mint 30 bombázógép (B–29) állt készenlétben. Az amerikai katonai vezetés ekkor még úgy vélte, hogy a rendelkezésére álló hadászati légierővel és az atombomba monopóliumával a világ bármely térségében képes érdekei érvényesítésére, és ehhez nem szükséges a hagyományos erők tömeges hadrendben tartása.

Az 1948-as első berlini válság előtérbe állította egy olyan Szovjetunió elleni nyugat-európai védelmi szövetség létrehozását, amelyben a dél- és nyugat-európai államok az Amerikai Egyesült Államokkal közösen, saját védelmi szervezetbe tömörülnek. Ennek eredményeként 1949. április4-én 12 ország[1] megalakította az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (NATO). A NATO létrehozása ellensúlyozni kívánta a Szovjetunió befolyási övezetének gyarapodását. Washington szerint Moszkva újabb térnyerését csak úgy lehet megakadályozni, ha a Szovjetuniót olyan támaszponthálózattal veszik körbe, amely a szocialista tömböt „bezárja” saját határai mögé. Ezzel lényegében a Truman „Feltartóztatás” politikáját ültették át katonai területre.

A szovjetvezetés elemezve a berlini blokád és a koreai háború eseményeit, arra a megállapításra jutott, hogy reális közelségbe került a harmadik világháború. Legfontosabb célként a hadászati paritás elérését tűzték ki. Ennek első lépéseként, 1949. szeptember29-én felrobbantották az első szovjet atombombát. A sikeres szovjet kísérlet, sokkolóan hatott a nyugat-európai államokra, mivel ekkor még csak ők voltak a szovjet atomfegyverek számára elérhető közelségben. Ezért alapvető céljukká vált a NATO-ban tömörült nyugat-európai államoknak, hogy az Egyesült Államok légiereje kiterjessze föléjük is a biztonságot, adó atomernyőt, amely elrettentő hatással bírt egy esetleges szovjet atomcsapással szemben. A szovjetvezetés számára azonban nem Nyugat-Európa volt az elsődleges célpont. Sztálinék az Egyesült Államokat kívánták ugyanolyan fenyegetettség állapotába kényszeríteni, mit amilyenben a Szovjetunió volt.

Az atomarzenál létrehozása és folyamatos bővítésével párhuzamosan a nagyhatalmak hadseregeinek fegyverzete is korszerűsödött. A második világháborúban bevált, és raktáron maradt fegyvereket tömegesen rendszeresítették az új szövetséges államok hadseregeiben is. Az újonnan szerveződő hadseregekben a fegyverzettel együtt a megszálló hadseregek vezetési és szervezési elveit is meghonosították. A szovjet érdekszféra valamennyi államának hadseregében így valósulhatott meg a politikai ellenőrzés és irányítás szovjet modellje, a politikai tiszti rendszer. Az irányítási rendszer átalakításával párhuzamosan kicserélődött a hadseregek személyi állománya is. Néhány év elteltével a szocialista államok hadseregeiben már tömegesen szolgáltak azok a fiatal tisztek, akik látszólag feltétlen hűséggel és odaadással viseltettek a fennálló rendszer és annak vezetői iránt.

Miután a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolata ellenségessé vált, mindkét nagyhatalom elsődleges céljának tekintette, hogy kiterjessze befolyási övezetét. Az 1948-as első berlini válság bebizonyította, hogy erre Európában csak egy újabb nagy háború kirobbantásával van lehetőség. Ezt felismerve a szovjet és az amerikai vezetés a nagyhatalmi rivalizálás színterét kölcsönösen, és hallgatólagosan „áthelyezte” a perifériákra, a világnak azokba a térségeibe, ahol a gyarmati sorból éppen felszabadult országok és népek, még nem csatlakoztak egyik politikai és hatalmi rendszerhez sem. A világpolitikai változásoktól függetlenül azonban az európai hadszíntér továbbra is a nagyhatalmi konfrontáció fő hadszíntere maradt a hidegháború során. Az atom ütőerő, amely az atombombán kívül magában foglalta a hadászati légierőt is, az amerikai stratégák számára elégséges feltételnek tűnt a Szovjet Hadsereggel szemben. Moszkvában ezzel szemben a geopolitikai adottságokból és a háborús tapasztalatokból kiindulva, nagy létszámú és gyorsan mozgó szárazföldi csapatok bevetésével számoltak az éppen formálódó nyugat-európai országok hadseregei, és az ott állomásozó amerikai csapatokkal szemben. Ezért nem csoda, hogy az 1949-ben létrejövő NATO tagállamok aggódva figyelték az egyre korszerűbb és egyre nagyobb számban rendszerbe állított szovjet páncélos és gépesített alakulatokat.

1949-től kezdve mind az amerikai, mind a szovjet szövetségi rendszerben egyre több, és nagyobb létszámú katonai alakulatot hoztak létre. A hadseregek létszámának felduzzasztása és felszerelése a szükséges fegyverzettel azonban jelentősen megterhelte az érintett államok gazdaságát. Az európai NATO tagállamoknak védelmi potenciáljuk növelésére külső erőforrások is rendelkezésükre álltak, hiszen az amerikai vezetés jelentős anyagi támogatást nyújtott számukra. Az amerikai gazdaságot sikeresen állították át a haditermelésre, majd ugyan ilyen hatékonyan vissza is tudták irányítani a munkaerőt a polgári termelésbe. A második világháború alatt létrejött és megerősödött amerikai hadiipari komplexumoknak a hidegháborús légkör kialakulása soha nem látott profitot eredményezett. A második világháborúból hazatért amerikai katonák könnyen el tudtak helyezkedni a fellendülő hazai gazdaság különböző szektoraiban. Mindezek eredményeként az amerikai gazdaságot nem terhelték meg annyira azok a katonai és polgári célú segélyprogramok, amelyeket a NATO és az 1947. június5-én meghirdetett Marshall-terv keretében folyósítottak szövetségeseiknek. Sőt, ezzel a tőke exporttal tulajdonképpen új piacokhoz jutott az amerikai tőke, amely maximálisan profitált Nyugat-Európa háború utáni újjáépítéséből.

A szovjet gazdaság az amerikaival szemben 1945-ben a kimerülés jeleit mutatta. A katasztrofális emberveszteséget csak tetézte, hogy a háborúból hazatérők közül sokan börtönökbe, illetve táborokba kerültek. A rendelkezésre álló emberi erőforrást tovább apasztotta, hogy a frissen kialakult szovjet érdekszféra államaiban jelentős nagyságú megszálló katonaságot kellett állomásoztatni. A szovjet újjáépítésnek sajátos arculatot adott, hogy a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokból kellett fedezni a frissen megszerzett nagyhatalmi szerepvállalás költségeit is. A mindenkori szovjetvezetés jelentős összegeket fordított a hidegháború évei alatt a korszerű haditechnikák létrehozására és rendszerbe állítására azért, hogy még véletlenül se maradjon le a fegyverkezési versenyben. Ezeknek, a céloknak a megvalósításához a szovjet társadalmat továbbra is háborús légkörben kellett tartania a moszkvai vezetésnek. Sztálin továbbra is mesterségesen tartotta alacsony szinten a belső fogyasztást, mert csak így tudta a felszabaduló forrásokat a már vázolt célok megvalósítására fordítani. A szovjet propaganda természetesen minden eszközt felhasznált arra, hogy a lakosságot meggyőzze áldozatvállalásának értelméről. A sztálini elvárásokat érvényesítő szovjet tanácsadók jelenléte ellenére a térség államai mégsem uniformizálódtak teljesen. A szovjet tanácsadók közvetlenül avatkoztak be a szocialista országok belső életébe, így a hadseregek irányításába is. Ebben az időszakban semmilyen érdemi horizontális kapcsolatrendszer nem épült ki a szövetséges szocialista államok és azok hadseregei között. 1950-re a szovjet térség valamennyi állama gazdaságilag, politikailag és katonailag is teljesen ki lett szolgáltatva Moszkva érdekeinek, és csak tőle függtek. 1950. elején az amerikai vezetés érzékelve a nemzetközi helyzet, és a szovjet-amerikai viszony változásait (szovjet atombomba), megkezdte a feltartóztatási politika átértékelését. Megszületett az NSC—68, az új nemzetbiztonsági direktíva, amelyet Truman elnök 1950. szeptemberében hagyott jóvá. A direktíva alapvető célként jelölte meg az amerikai vezetés számára, hogy a perifériákon kialakuló feszültséggócokban az Egyesült Államoknak határozottan kell érdekeit képviselni, és vállalni kell az esetleges konfrontációt a Szovjetunióval is. Az új amerikai koncepció gyakorlati megvalósításához nagymértékben hozzájárult az 1950. június25-én kirobbant koreai háború. Az észak-koreai inváziót követően az Amerikai Egyesült Államok, miután megszerezte az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Biztonsági Tanácsában (BT) a szükséges felhatalmazást a közvetlen katonai beavatkozásra, szövetségeseivel együtt katonai alakulatokat küldött a Koreai-félszigetre.[2] Az amerikai katonai vezetés ekkor döbbent rá, hogy a második világháború befejezését követően elhibázott volt az aszimmetrikus haderőfejlesztés, a hagyományos szárazföldi erők visszafejlesztése a hadászati légierővel szemben. A koreai háborúban a szovjet részvétel inkább csak közvetve valósult meg. A Szovjetunió jelentős fegyverszállításokkal támogatta a Koreai Demokratikus Köztársaság hadseregét, amely kellő hátteret biztosított az északi fél számára. Annak ellenére, hogy a koreai háborúban a Szovjetunió szárazföldi csapatokkal közvetlenül ugyan nem vett részt, de kiváló lehetőség nyílott a korszerű repülőgépek és más haditechnikai eszközök kipróbálására, amit Moszkvában igen hamar felismertek. Az amerikai katonai vezetés miután felismerte a korlátozott szovjet katonai részvételt, önmérsékletet tanúsítva felszólította pilótáit, hogy tartsák távol magukat a koreai-szovjet határ térségétől egy esetlegesen kirobbanó világháború elkerülése érdekében. Amikor 1950. végén az amerikaiak által vezetett ENSZ erők megközelítették a kínai határt, Pekingben és Moszkvában határozott lépésekre szánták el magukat. Amíg a kínai önkéntesek bevetésével szárazföldi offenzíva indult a KNDK megsegítésére, addig a Szovjet Hadsereg kijelölt alakulatai egyre nagyobb mértékben kapcsolódtak be a légi harcokba. Ezzel párhuzamosan a szovjetvezetés az 1950/1951. év fordulóján a Koreában kialakult helyzetet elemezve arra a megállapításra jutott, hogy bármely pillanatban kirobbanhat a harmadik világháború, amely gyökeresen el fog térni a korábbiaktól. Mindezek alapján Sztálinék 1951. januárjában Moszkvába rendelték a szövetségi rendszerükbe tartozó országok párt, állami és katonai vezetőit, hogy felszólítsák őket a nagyobb ütemű fegyverkezésre és hadseregeik extenzív fejlesztésére.

A szovjet mintájú hatalmi rendszer kiépítése Magyarországon

1948-ban a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése a parlamenti és a kormányzati kulcspozíciók megszerzését követően hozzákezdett a társadalom átalakító céljainak megvalósításához. A Rákosi Mátyás vezette MKP-nak elsődleges célja volt, hogy a hazai gazdaságirányítást szovjet mintára átalakítsa, és beillessze Moszkva érdekszférájába. Ennek a folyamatnak a nyitányaként 1948. február18-án Moszkvában aláírták a Magyar Köztársaság és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége közötti „Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés”-t. 1948. április29-én pedig a magyar parlamentben a kommunista párt vezetői „keresztülvitték” államosítási koncepciójukat. Az MKP-nak ezt az elképzelését koalíciós partnere a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) ugyan mindvégig ellenezte, de Rákosiéknak ez nem okozott különösebb gondot, mert titkos pártagjaik révén könnyen tudták semlegesíteni az MSZDP vezetés ez irányú törekvéseit. 1945-től az MKP titkos párttagjai valamennyi koalíciós pártban tevékenykedtek. 1948. június12-én a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülésével létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Az MDP vezetésében egyre nagyobb befolyással rendelkező Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József, most már módszeresen hozzákezdett a korabeli szovjet elvek megvalósításához Magyarországon. Ők, a moszkoviták, rövid időn belül bebizonyították, hogy kiválóan elsajátították a hatalomgyakorlás sztálini elveit, és azt „hatékonyan” képesek alkalmazni a magyar viszonyok között.

A terror eszközét igen széleskörűen használták az osztályellenségnek nevezett emberekkel, szervezetekkel és igen gyakran saját, korábban megbízhatónak mondott elvtársaikkal szemben is. A leszámolások megállíthatatlannak tűntek. Még ebben az évben (1948) lemondatták a kisgazda párti Tildy Zoltánt, aki köztársasági elnökként nem tudta megakadályozni a kommunista hatalomátvételt. Tildy hatalomból történő távozását követően a volt szociáldemokrata, Szakasits Árpád vette át a köztársasági elnöki teendőket. A következő évben, az 1949-ben elfogadott új magyar alkotmány, már egy kollektív testületet, az Elnöki Tanácsot nevezte meg Magyarország legfőbb irányító szerveként. A valódi hatalom azonban ekkorra már az MDP legfelsőbb vezetésének kezében volt. Az MDP vezető szerveinek kialakítását és egymáshoz való viszonyát alapvetően meghatározták a sztálini pártirányítási elvek. A párt legfőbb döntéshozatali szerve a kongresszus volt. A kongresszusok közötti időszakokban a párt irányítását elvileg a kollektív vezetési elvek alapján működő, időszakonként összeülő Központ Vezetőség (KV) látta el. A KV elé kerülő kérdések koordinálásának feladatait a Központi Vezetőség Titkársága (KV Titkárság) végezte, amelynek elviekben csak adminisztratív feladatokat kellett volna ellátnia. Azonban a KV Titkárságot kis létszáma ellenére 1948 és 1950 között Rákosiék valódi döntéshozói szervvé tették. Az MDP szervezeti szabályzata a KV ülések közti effektív pártirányítási feladatokat a Titkárságnál nagyobb létszámú és jelentősebb hatáskörrel rendelkező Politikai Bizottságra (PB) ruházta. Az ország sorsát érintő stratégiai döntések meghozatalára a Titkárságon belül egy még szűkebb kör jött létre, amelynek tagjai Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József és Farkas Mihály ténylegesen gyakorolta Magyarországon a hatalmat. Rákosiéknak erre a nagyfokú hatalom koncentrációjára az egyre feszültebbé váló külpolitikai helyzet és az „osztályharc éleződésére” való állandó hivatkozás adott lehetőséget. Ennek a vezetési rendszernek a megvalósulásához alapvetően arra volt szükség, hogy Rákosiék iránt feltétlen hűséget tanúsító személyek kerüljenek vezető pozíciókba az állami és a pártvezetésben, illetve, hogy a szélesebb tömegek számára meggyőző propagandát alkalmazzanak, melyet az állami erőszakszervezetek tettek még érzékelhetőbbé.

A magyar hadsereg szovjetizálása és extenzív fejlesztése (1948—1952)

A szovjet mintájú tömeghadsereg szervezeti kereteinek kialakítása

Az MDP alakuló kongresszusán a küldöttek jóváhagyták az új pártvezetés hadsereg átalakítási koncepcióját. Ennek értelmében a jövőbeni demokratikus néphadseregnek a kor színvonalán álló fegyverzettel kell rendelkeznie, hogy képes legyen biztosítani az ország függetlenségét, és eleget tudjon tenni a szövetségesi kötelezettségeinek. Annak ellenére, hogy a Honvédség elnevezés továbbra is érvényben maradt, egyre több dokumentumban tűnik fel a néphadsereg megnevezés is. A két név együtt szerepeltetése jól szemlélteti azt az átalakítási folyamatot, amely révén a magyar hadsereg fokozatosan eltávolodott történeti tradícióitól, és a korszak elvárásainak (tömblogika) megfelelően betagolódott a szovjet érdekszféra katonai rendszerébe. Az átalakítási folyamat végén, majd csak 1951 második felében jelent meg az új hivatalos megnevezés a Magyar Néphadsereg. Ennek a célkitűzésnek megvalósítása érdekében az MDP Politikai Bizottsága még 1948-ban döntött arról, hogy a hadsereg vezető pozícióiba, az MDP-hez hű, megbízható személyek (káderek) kerüljenek. A kiválasztott személyek alacsony szintű iskolai végzettsége azonban nem volt elegendő a felsőfokú katonai tanintézetekbe való bejutáshoz. Az így kialakult ellentmondást az MDP vezetése hatalmi szóval, politikai felsőbb utasítással oldotta meg. Ennek eredményeként a Kossuth Akadémiára ekkor frissen beiskolázottak között csak elvétve voltak olyanok, akik középfokú iskolai végzettséggel rendelkeztek. Az MDP vezetői számára a beiskolázásnál az osztályszempontok érvényesítése volt az elsődleges, ami egyet jelentett a munkás káderek nagyszámban történő beáramlásával a Honvédségbe. A magyar haderő szovjet elvek alapján történő átalakításának következő lépésként 1948. július21-ei rendeletével az MDP KV Titkársága felszámolta a csapat-tiszthelyettesi kart, bár ekkora már kevesen maradtak. Ennek oka, hogy 1945—1948 közti időszakban leszerelték a megbízhatatlanak vélt, hosszabb ideje szolgálatot, teljesítőket, illetve a pártszimpátiájuk alapján megbízhatónak vélt tiszthelyettesekből—a ritka történelmi helyzetből adódóan—tiszt lett.

1948. július2-án Moszkvában aláírták a magyar-szovjet hadianyag szállítási egyezményt. Ennek értelmében megkezdődött a magyar hadsereg szovjet fegyverekkel történő felszerelése. A szovjet hadiipari szállítások azonban nem voltak mindig pontosak, és a leszállított fegyverek és hadianyag minőségével is többször volt gond. Az intenzív fejlesztésre áttérő Magyar Honvédség igényeit kizárólag szovjet hadianyag szállításokkal nem tudták kielégíteni, ezért napirendre került a hazai haditechnikai szektor fejlesztése, és azon belül is a katonai kutatások rendszerének az átalakítása. 1948. szeptember9-én Farkas Mihályt a Minisztertanács honvédelmi miniszternek nevezte ki. Az új „hadügyér” egyéni habitusa és szakmai felkészületlensége révén hírhedt alakjává vált a hazai hadtörténelemnek (semmilyen katonai képzettséggel nem rendelkezett). Farkas Mihály a párt vezetésének legbelsőbb köréhez tartozott, és kinevezése egyet jelentett a hadsereg felértékelődésével, illetve a hadsereg szovjet elvek szerinti átalakításának befejezésével. Az új honvédelmi miniszter kinevezése már jelezte, hogy az MDP katonapolitikájában gyökeres változások indulnak el. Első lépésként megkezdődött a honvédség nyílt pártirányítás alá helyezése. Ennek érdekében az MDP PB 1948. október7-i ülésén döntöttek a hadseregben működő pártszervezetek visszaállításáról, majd novemberben megkezdődött a Politikai Főcsoportfőnökség létrehozása. A Politikai Főcsoportfőnökség létrehozása egyet jelentett a hadseregben a politikai tiszti intézmény kialakításával, amely a korábban már működő nevelőtiszti rendszerre épült. Az 1948. őszén kialakuló új szervezeti struktúrának megfelelően a Nógrádi Sándor vezette Politikai Főcsoportfőnökség alárendeltségébe tartozó politikai tisztek 1949. február19-étől mint társparancsnokok működtek.

Az 1949. május15-én megrendezett Országgyűlési választásokra az MDP vezetése kiemelt figyelmet fordított. Az új rendszerű választás, amely alapvetően eltért a demokráciában elfogadott elvektől, csak egy politikai csoportosulás jelöltjeit engedte indulni. A propaganda és a rivális hiánya meghozta a sikert a Népfront jelöltjei számára, akik a leadott szavazatok 96,27%-át szerezték meg. (A választásokon a jogosultak 96,04%-a vett részt). A „sikeres” választási kampányt követően 1949. június8-án összeülő Magyar Országgyűlés augusztus18-án elfogadta, és két nappal később augusztus20-án kihirdették az új Alkotmányt. Az új alapdokumentum kimondta, hogy Magyarország államformája Népköztársaság, ahol az állampolgárok megtisztelő kötelessége a haza védelme, és ezért az általános hadkötelezettség gyakorlata érvényesül. Az MDP legfelsőbb vezetése—élén Rákosi Mátyással és Farkas Mihállyal—1949-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy leszámoljon azokkal a régi kommunista vezetőkkel, akik kritikát fogalmaztak meg a pártvezetés politikai irányvonalával és gyakorlatával szemben. A pártvezetésen belül alkalmazott terror megdöbbentette a korabeli magyar társadalmat. Rákosiék ezért látványos kirakatpereket rendeztek a lakósság meggyőzése és a velük nem teljes mértékben azonosulók likvidálása érdekében. A forgatókönyveket már a perek megkezdése előtt, szovjet tanácsadók segítségével elkészítették. Rajk László egykori bel-, majd külügyminiszter perét több nagy és látványos per is követte. A tisztogatások eredményeként a magyar katonai vezetés Farkas Mihállyal vitában álló tagjait fokozatosan eltávolították a hadsereg szervezetéből. Több esetben olyan tábornokokat és magas rangú katonatiszteket is kivégeztek, akik katonai karrierjüket a kommunista meggyőződésüknek köszönhették. A propaganda szerint a Rajk-per során leleplezett volt horthysta tisztekből álló csoport katonai puccsra készült. Amikor ez nyilvánosságra került, a régi tisztek és tiszthelyettesek valószínűleg nem hihették el a vádakat. Ennek ellensúlyozására felhívták a politikai tisztek és a hadseregben működő pártszervezetek figyelmét a hadsereg rossz morális állapotára és az ideológiai felkészítése terén elvégzendő munkák fontosságára. A politikai tisztek egyik legfontosabb feladataként szabták meg, hogy támogassák minden erejükkel az új (káder) tisztek munkáját. A régi és az új tisztek között előforduló ellentéteket felnagyították, a politikai tisztek aktív szereplőként való megjelenése ebben a szakmai konfliktusban azt is jelezte, hogy a pártvezetés abszolút bizalmáról biztosította az új és hiányos műveltségű káder tiszteket, a korábbi Honvédségből megmaradt, szakmailag jól felkészültekkel szemben. 1950. tavaszán tovább folytatódtak a politikai jellegű tisztogatások a hadseregben. Ennek ellenére az MDP KV Titkársága 1950. március16-i ülésén tárgyalta meg az új hadrend felállításával kapcsolatos kérdéseket. A KV Titkárság jegyzőkönyvéből a hadsereg fejlesztésének olyan impozáns képe tűnik fel, amelynek egyetlen szépséghibája, hogy végrehajthatóságát megkérdőjelezte a hazai gazdaság teherbíró képessége. A magyar hadsereg mennyiségi fejlesztését alapvetően a nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezett gyökeres változások határozták meg. 1950-re a magyar-jugoszláv viszony már annyira ellenségessé vált, hogy az MDP PB 1950. december29-i ülésén meghatározták a hadseregben végzendő ez irányú propagandamunka alapvető céljait. Külön kiemelték, hogy tudatosítsák a személyi állománnyal, Jugoszláviával, mint első számú ellenséggel kell a jövőben számolni.

A hadsereg extenzív fejlesztése, felkészülés a harmadik világháborúra

A koreai háború, bár távol zajlott Európától, mégis jelentősen befolyásolta a kontinensünk légkörét. 1951. január7—17. között a Moszkvába rendelt szocialista országok vezetői megtárgyalták a kialakult helyzetet. A szovjetvezetés ekkor nyíltan felszólította szövetségeseit, hogy növeljék a hadi kiadásaikat, mert értékelésük szerint küszöbön állt a harmadik világháború kirobbanása. A Moszkvából hazatért MDP vezetés több alkalommal napirendre tűzte a hadsereg kérdését, és megvizsgálta az ott folyó politikai munkát, melyet eredményesnek ítélt. A Titkárság továbbá pontos kimutatást kapott a hadsereg hivatásos állományának 1949-hez képest történt változásáról. 1949. január1-én a tisztikar összetétele a következő volt: 78% egykori ludovikás tiszt, 17% tiszthelyettesből lett tiszt, 5% új tiszt. A jelentés ezt követően bemutatta az akkori (1951-es) állapotokat: új tiszt 80,7%, tiszthelyettesből lett tiszt 9%, a Magyar Királyi Honvédségben tartalékos tiszt volt 1%, ludovikás tiszt 9,3%, a tábornokok 68%-a, főtisztek 32%-a (beleszámít őrnagytól—ezredesig), századosok és beosztott tisztek 85%-a új.

Az 1952-es év a Magyar Néphadsereg életében döntő jelentőségű változást hozott. Augusztusban az MDP vezetése döntött az egyszemélyi parancsnoki rendszer bevezetéséről. Ezzel a döntéssel megszűnt a korábban létrehozott társparancsnoki (komisszár) rendszert. Erre azért kerülhetett sor, mert az új szellemiségű katonai tanintézményekben végezték tisztek jelentős többségbe kerültek. Akik a pártvezetés számára már politikai szempontból megbízhatónak számítottak, és alkalmasak voltak a csapatok napi életét és a kiképzést a minimálisan elvárható szinten irányítani. Az új típusú rendszerben a politikai tisztek figyelmét a hadseregben folytatott politikai propagandamunkára fordították

A hadsereg átalakítás főbb időszakai és jellemzői (1948—1952)

Hadrendi változások

Az 1948—1951 közötti időszakban a magyar hadsereget, többször átszervezték. A félévente kiadott új hadrendek jelentős állománymozgatással és helyőrségváltozásokkal jártak. 1948. április15-én lépett életbe a „PILIS” fedőnevet viselő hadrend, amellyel elkezdődött a magyar fegyveres erők szovjet elveknek megfelelő mennyiségi fejlesztése. A magyar katonai vezetés a fejlesztési elképzelésekkel a párizsi békeszerződésben megszabott keretet kívánta kitölteni, tehát egy békeidőben 70 000 fős hadsereg tiszti karának és tiszthelyettesi állományának a megteremtését tűzte ki célul. A „PILIS” hadrend a honvédelmi minisztérium (HM) alárendeltségébe sorolta az 1. és 6. hadosztályt. Az 1. hadosztályba a lövész és gépesített lövész erőket (zászlóaljakat) vonták össze, a 6. hadosztály állományába a tüzérség erőit összpontosították. A HM alárendeltségében megtalálható volt még egy műszaki hadosztály, valamint több kisebb szervezeti egység, amelyek speciális feladatokat láttak el.

Az 1948-as fordulat évétől kezdve a „munkáskáderek” tömegesen áramlottak be a hadsereg vezetésébe, és formálták át annak szellemiségét. A Kossuth Akadémia, valamint az egymás után megnyíló 8 fegyvernemi tiszti iskola rövidített képzésben „ontotta” a politikailag megbízható, de szakmailag gyengén felkészített munkás-paraszt kádereket, tiszteket. Ezzel párhuzamosan az MDP vezetése több mint 200 párt- és állami tisztviselőt irányított a hadseregbe. Ezeknek, a kádereknek néhány hónapos felkészítő tanfolyam elvégzése után, megalapozott katonai felkészítés nélkül kellett beosztásaikat elfoglalniuk, és irányítani a csapatok mindennapi életét. Külön problémát jelentett, hogy az új tisztek általános műveltsége megdöbbentően alacsony szintű volt. A hiányosságaikat viszont ellensúlyozta vélt politikai megbízhatóságuk, ami az átrendeződő magyar politikai életben ekkor a legfontosabb követelmény volt. Az 1948. júniusában, Moszkvában aláírt fegyverszállítási egyezmény értelmében megkezdődött a Honvédség szovjet fegyverekkel történő átfegyverzése. A fegyvereladások egyre nagyobb méreteket öltöttek, miután a szovjetvezetés felismerve az 1947-es amerikai politikai fordulat jelentőségét, 1948 őszétől követelni kezdte kelet-európai szövetségeseitől, hogy erőteljesebben fejlesszék hadseregeiket.

„PILIS II.” hadrend (1948. október 01—1949. március 15.)

1948. október1-jén lépett életbe a Honvédség új hadrendje, amely a „PILIS II” nevet viselte. Ez a szervezeti felépítés már 56%-os létszámemeléssel számolt, valamint a meglévő 1. hadosztály bővítését tűzte ki célul. A tervben már önálló szervezetként, de a HM alárendeltségében megjelent az Országos Légvédelmi Központ, amely egyértelműen jelezte, hogy Magyarországon is megkezdődött az önálló légvédelmi rendszer létrehozása. Az új hadrend kialakításában már jelentős szerepük volt a szovjet katonai tanácsadóknak, akiknek első 8 fős csoportja 1948. október1-jén érkezett meg a honvédelmi minisztériumba J. M. Prokofjev vezérőrnagy vezetésével. A katonai tanácsadók először a honvédelmi minisztériumban és a vezérkarnál foglalták el állomáshelyüket, majd 1949-től a csapatokhoz és a katonai tanintézetekhez is eljutottak. Alapvető feladatuk volt, hogy a szovjet elvek alapján átszervezzék a szocialista államok hadseregeit. Az átszervezések során kialakították a szovjet katonai vezetési rendszerbe illeszkedő szervezeti kereteket az egyes államok hadseregeinél, és biztosították a mennyiségi fejlesztéseknél a szovjet katonai vezetés számára fontos prioritások érvényesülését. A szovjet elvárásoknak megfelelően idővel a magyar katonai vezetés minden jelentősebb szintjén képviseltették magukat. Látszólag segítették a magyar katonai vezetőket javaslataikkal, tanácsaikkal, de valójában közvetlenül is képesek voltak irányítani a számukra kijelölt katonai alakulatokat, szerveket, szervezeteket és intézeteket. Az 1956-ban készült Katonai Tanácsadók Jegyzéke pontosan bemutatta, hogy a szovjet katonai tanácsadók ekkorra már 82 helyen képviseltették magukat a magyar hadszervezetben. A tanácsadói szervezet élén a HM Főtanácsadó állt, akinek—mint általában egy katonai vezetőnek—volt helyettese. A hierarchikus szervezet egyben az értelmét is megadta ennek a rendszernek, hiszen a tanácsadók lényegében pozíciójuknál és jogkörüknél fogva irányították a magyar és a térség más államainak hadseregeit. Az így kialakult gyakorlat eredményeként ebben az időben Moszkvának nem kellet olyan szövetségesi egyeztetési rendszert kidolgoznia, mint legnagyobb riválisának az Amerikai Egyesült Államoknak a NATO-ban. Ráadásul a tanácsadói rendszer fenntartásának költségeit mindig a fogadó ország állta. Az első csoportban Magyarországra érkezett főtanácsadó havi jövedelme elérte a 7800 Ft-ot. Az ezredesi és az alezredesi rendfokozatot viselő tanácsadó kollégáinak már „csak” 4200 Ft jutott havonta. Hogy érzékelhetőek legyenek az arányok, meg kell jegyezni, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszternek ebben az időben 1490 Ft-tal kellett „beérnie”, míg egy magyar beosztottnak, aki ezredesi rendfokozattal bírt, 800 Ft jutott havonta. Természetesen a tanácsadók elszállásolási és más, a napi élettel kapcsolatos költségeit is a magyar büdzsé állta.

1949-ben fokozatosan felgyorsult a hadsereg szovjet mintájú átszervezése, amely ellentétes volt a magyar katonai vezetők elképzeléseivel, akik emiatt többször is súlyos összeütközésbe kerültek a szovjet katonai tanácsadókkal. Sólyom László altábornagy a Honvéd Vezérkar Főnöke nem értett egyet a Magyarország déli határán létrehozandó Jugoszláviával szembeni erődrendszer kialakításával, a létrehozás horribilis költségeit felesleges kiadásnak tekintette. Az idő a Vezérkar Főnököt igazolta, de mire ez kiderült, ő már nem volt az élők sorában. Az egyre feszültebbé váló nemzetközi légkörben a politikai megbízhatóság és az engedelmesség alapkövetelménnyé vált a Honvédségnél. A hadseregben szinte vallásos tisztelettel kellett adózni a politikai és katonai vezetőknek. A személyi állomány körében azonban értetlenséget és megdöbbenést váltott ki előbb Rajk László, majd más, vezető beosztású tábornokok letartóztatása és kivégzése. Sólyom László-, Pálffy György-, Illy Gusztáv altábornagyok, Beleznay István-, Révay Kálmán, Porffy György vezérőrnagyok mind-mind olyan felkészült katonák voltak, akik még a második világháború előtt kezdték el katonai pályájukat.

„KLAPKA” hadrend (1949. március 16.—szeptember 30.)

1949. március15-én lépett életbe a honvédség „KLAPKA” hadrendje. Ebben a szervezési rendszerben a magyar haderő szerkezete alapvetően eltért a félévvel korábbitól. A Honvédelmi Minisztérium alárendeltségébe tartozó 1. lövész (Várpalota) és 1. páncélos (Esztergom) hadosztályok szervezetében szovjet mintára megjelentek az ezredek, amelyek zászlóaljakat foglaltak magukba. Ez a szervezeti tagolás már eltért a magyar katonai tradícióktól, (dandár) és azt is jelezte egyben, hogy az alakulatok bővülésével szükségessé vált egy közbeeső irányító szerv létrehozása a zászlóaljak és a hadosztályok között. A Honvédség létszáma a korábbi „PILIS—II.” hadrendhez képest a 32 847 főről 41 485-re bővült, amelyben a tisztek száma már elérte az 5 224-et. A jelzett időszakban hozták létre 1949. június15-i hatállyal az Országos Légvédelmi Parancsnokságot (OLP), amelyet a vezérkar főnökén keresztül a honvédelmi miniszter alárendeltségébe helyeztek. Átalakították a hadsereg vezetési rendszerét is, amely az új elvárásoknak sokkal jobban megfelelt, és további alapját képezte a következő időszak átszervezéseinek. A hatásköri átfedéseket megszüntették. Ezzel párhuzamosan megszűnt a Honvédség Felügyelője beosztás. A Honvédség Felügyelője által ellátott feladatokat a vezérkari főnök vette át. Ugyanekkor jött létre az MDP Honvédelmi Bizottsága, amely a párt vezetése és tagsága tudta nélkül hozott meghatározó döntéseket mid a hadsereg, mind az ország életében.

„PETŐFI” hadrend (1949. október 01.—1950. március 14.)

1949. október1-jén lépett életbe a „PETŐFI” hadrend, amely ismét lényeges szervezeti változásokat eredményezett. A fejlesztések fő irányát ekkor a nehézfegyverzettel rendelkező alakulatok fejlesztése jelentette, valamint a háborús körülményeknek is megfelelő szervezeti struktúra kialakítása. Létrehozták az „A” és „B” típusú hadosztályokat. Az „A” típusú (5. lövészhadosztály »Székesfehérvár«) béke időszakban is teljesen feltöltött volt, míg a „B” típusúak [12. lövészhadosztály (Győr) és 7. gépesített hadosztály (Esztergom)] keret alakulatként szolgáltak. Az OLP-t közvetlenül a honvédelmi miniszter alárendeltségébe helyezték. Ebben az időben a magyar politikai és katonai vezetés számára Jugoszlávia jelentette a legfőbb ellenséget. Az államhatár biztosítását a határsávban az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) alárendeltségében lévő határőr zászlóaljaknak kellett ellátni. 1949-től megkezdődtek az említett határszakaszon a műszaki munkálatok. Az állások építése, az aknazárak és egyéb akadályok telepítése rohamtempóban történtek, aminek eredményeként nem az elvárt minőségű műszaki zár jött létre. A hadsereg létszáma ekkor meghaladta az 50 000 főt, ami még a Párizsi Békeszerződés által meghatározott keretek között maradt. A magyar katonai vezetés számára kiindulási pontként szerepelt az a szovjet hadászati koncepció, hogy az elkövetkezendő háborút az USA és szövetségesei fogják kirobbantani. Tehát ezért először védelmi hadműveleteket kellett végrehajtani, majd ezt követően a szovjet erőkkel közösen került volna sor a támadó harctevékenységre. A magyar vezérkar által ekkor készített tervekben Magyarországnak elsődlegesen egy Jugoszlávia irányából érkező támadás elhárítására kellett felkészülnie. Miután a Magyar Néphadsereg visszaverte a támadó jugoszláv erőket, ellentámadásba kellett átmennie, melynek irányait a Hadműveleti Csoportfőnökség által 1950 februárjában elkészített terv a következő módon határozta meg: Jugoszlávia irányában Belgrádot, Olaszország felé Trieszt—Milánó vonalat, Nyugat-Németország felé pedig Münchent jelölték ki elérendő célként.

„RÁKÓCZI” hadrend (1950. március 15.—október 31.)

A hadseregfejlesztés egyre nagyobb méreteket öltött. Az 1950 márciusában életbe lépő új „RÁKÓCZI” hadrendben megjelentek a hadtestek, amelyek magasabb szintű szervezeti- és irányítási egységeket jelentettek. A 3. lövészhadtest (Székesfehérvár) szervezetében létrehoztak két „A” típusú, hadosztályt (5. lövészhadosztály »Pécs« és a 12. lövészhadosztály[3] »Székesfehérvár«), valamint a 17. lövészhadosztályt (Tab), amely „B” típusú keretjellegű lett. A 7. gépesített hadosztály (Esztergom) önálló maradt. Lényeges változás volt a korábbi évekhez képest, hogy a légierő fejlesztése is nagy lendületet vett. Ez év májusában a magyar hadsereg létszáma megközelítette a 65 000 főt. Felgyorsult a tisztképzés üteme is. Hozzávetőleg 11 000 új tiszt végezte el a katonai tanintézeteket és állt a hadsereg szolgálatába. Tovább folytatódtak a katonai vezetésben a személycserék. Olyan új tábornokokat neveztek ki vezető beosztásokba, akik többségének még a polgári iskolai végzettsége is kívánnivalót hagyott maga után.

„KOSSUTH” hadrend (1950. november 01.—1951. március 15.)

1950. november1-én lépett érvénybe a „KOSSUTH” hadrend, amely a korábbi időszakok fejlesztési ütemét jóval meghaladta. A már meglévő 6. lövész hadtest (Székesfehérvár)[4] mellett létrehozták a 3. lövész hadtestet[5] (Kecskemét) is, amelynek alárendeltségébe tartozott egy „A” típusú (5. lövészhadosztály »Kaposvár«) és kettő „B” típusú (12. lövészhadosztály »Kiskunhalas« és 27. lövészhadosztály »Kiskunfélegyháza«) hadosztály. Ezen kívül megalakult a 11. páncélos hadtest (Budapest), amelynek alárendeltségébe két hadhadosztály (18. páncélos hadosztály »Gyöngyös« és 7. gépesített hadosztály »Esztergom«), és hadtest közvetlen alakulatok tartoztak. Új magasabb egység volt egy tüzérhadosztály, egy repülő hadosztály és egy honi légvédelmi tüzérhadosztály is. A szervezési időszakban a hadsereg diszlokációjában is változások történtek. A 3. lövészhadtest (Kecskemét) alakulatait a Duna-Tisza közére, míg a 6. lövészhadtestet (Székesfehérvár) a Dunántúlra helyezték. Az átszervezéseknél figyelembe vették, hogy a hadászati fő irány Jugoszlávia felé volt kijelölve. A hadrend 125 000 fővel számolt, ami már a Párizsi Békeszerződésben meghatározott létszám jelentős túllépését jelentette. Az alakulatokkal együtt az összes fegyverek száma is jelentősen növekedett, de a hadrendben rendszeresített és a valóságban meglévő fegyverek száma esetenként jelentősen eltért, (csak példaként említjük a T-34-es harckocsit a rendszeresített 401-ből, 111db volt meg a csapatoknál). A mennyiségi fejlesztéseket azonban nem követte párhuzamosan a minőségi fejlődés. A hadsereg arzenáljában közel sem a legkorszerűbb fegyvereket rendszeresítették, aminek eredményeként néhány év múlva ismét napirendre került a haditechnika korszerűsítése.

Az 1951-1952-es év hadrendje

1951¾1952-es évben, több lépésben tovább folytatódott a Magyar Néphadsereg erőltetett ütemű fejlesztése. Az ország egyre nagyobb összegeket költött honvédelmi kiadásokra. A fegyveres erőkre és testületekre a nemzeti jövedelemből 1950-ben 13,9%-ot, 1951-ben 15,2%-ot, 1952-ben 25,55%-ot és 1953-ban 24,3%-ot költöttek. Jól látható ezekből, a számokból, hogy a költségvetés ilyen mértékű megterhelése békeidőben hosszú ideig nem tartható fent. A hadsereg fejlesztés eredményeként az 1952 őszi hadrend szerint a személyi állomány létszáma meghaladta a 210 000 főt. A hadrend ugyan nem kapott nevet, de ennek ellenére számadatai magukért beszélnek. A Magyar Néphadsereg ekkor a következő erőkkel rendelkezett[6]: Szárazföldi erők: három lövészhadtest, a teljesen feltöltött 3. lövészhadtest »Kecskemét«, a részben feltöltött 6. »Székesfehérvár«és a keret 9.00 »Debrecen«, egy gépesített hadtest: a 11. Budapest, (egy gépkocsizó-, egy páncélos- és egy lovashadosztállyal), két önálló nehéz harckocsi rohamlöveg ezred, a 30. áttörő tüzérhadosztály Cegléd, öt tüzérdandár, továbbá műszaki, híradó vegyvédelmi stb. alakulatok. A légvédelem: a 38. légvédelmi tüzérhadosztály Budapest, három honi légvédelmi tüzérhadosztály, a 15. »Veszprém«, a 46. »Budapest« és az 58. »Miskolc«. A légierő: két vadászrepülő hadosztály, a 25. »Kecskemét« és a 66. »Kunmadaras«, egy csapatrepülő hadosztály, a 28. »Székesfehérvár«, egy bombázó repülőhadosztály, a 82. »Debrecen« A felsorolt magasabb egységeken kívül a Magyar Néphadseregbe több önálló kisebb egység is tartozott. Ezt a nagyarányú fejlesztést azonban nem kísérte a hadsereg vezetői állományának képzettségi szintjének emelése. Az 1952. január1-jei adatok szerint a hadtest-, hadosztály-, és dandárparancsnokok 54,9%-a; az ezredparancsnokok 35,6%-a; az önálló zászlóaljparancsnokok 33,8%-a; a zászlóaljparancsnokok 28%-a, a század-, illetve alosztályparancsnokok 75%-a rendelkezett csak az előírt végzettséggel. A hadsereg 1948-ban megkezdett mennyiségi fejlesztésének eredményeként 1952 őszére a Magyar Néphadsereg elérte legnagyobb szervezetét és létszámát. A teljes hadrend 772 állománytáblával rendelkező katonai szervezetet foglalt magába, amelybe 203 000 katona és polgári alkalmazott tartozott. Az építő alakulatok katonáival, az elhárító szervek tagjaival és a létszám feletti polgáriakkal együtt a Magyar Néphadsereg teljes állománya meghaladta a 231 000 főt.

Az extenzív fejlesztések árnyoldalai

A nagyléptékű hadsereg fejlesztések eredményeként számtalan olyan negatív következmény jelentkezett, amely nem csak a társadalomra, hanem magára a hadsereg belső életére is visszahatott. A felkészületlen katonai vezetők tömeges megjelenése a hadseregben, a háborús légkör és egyéb tényezők következtében a hadsereg a vele szemben támasztott, és a fokozódó elvárásoknak egyre kevésbé tudott megfelelni, ez elsősorban a kiképzés területén mutatkozott meg. Farkas Mihály honvédelmi miniszter a különböző fórumokon elhangzott felszólalásaiban, és a rendszeresen kiadott miniszteri parancsokban többször is negatívan értékelte a katonai kiképzés során elvégzett munkát. A Magyar Néphadsereg extenzív fejlesztési szakaszának egyik jellegzetessége volt, hogy a személyi állomány hosszú hónapokat töltött kiképző táborokban. A második világháború hosszan elnyúló harcai során a Szovjet Hadsereg katonái állandó mozgásban voltak, így nem alakult ki az állandó laktanyák rendszere. Szerintük erre a helyzetre való felkészülés legjobb helyszíne a kiképző tábor volt, ahol megfelelő módon lehetett szimulálni a háborús körülményeket. A Magyar Néphadsereg ebben az időben nem tudott elegendő laktanyai férőhelyet sem biztosítani a rohamosan növekvő sorállomány számára. Az ekkor használt laktanyák és egyéb katonai objektumok zömét még az első világháború előtt építették. Mindezen okok eredményeként a hadsereg extenzív fejlesztési időszakának jellegzetessége volt, hogy „rohamtempóban” épültek meg azok a laktanyák, amelyekkel sokszor csak minimális szinten, de már biztosítani lehetett a személyi állomány elhelyezését békeidőben. A sajátos tábori miliő eredményeként sok helyen megszűnt a katonás fegyelem, lazultak az erkölcsök, és egyre nagyobb lett a feszültség a hivatásos és a sorállomány között. A katonák elszállásolásán kívül szintén komoly gondot jelentett az élelmezésük is. Mindezek alapján megállapítható, hogy a Magyar Néphadsereg mennyiségi fejlesztésével párhuzamosan a személyi állomány élet- és munkakörülményeiben olyan visszaesés történt, amely már veszélyeztette az alapvető célkitűzéseket.