Trianontól a békés területszerzésekig

Az újra hatalomra jutó magyar uralkodó osztály nehezen dolgozta fel az elmúlt egy év történéseit, az 1918/19-es forradalmakat, a régi dicsőség, az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlását és a történelmi Magyarország széthullását. Az 1920. március1-jén a nemzetgyűlés elsöprő többséggel Horthy Miklóst választotta Magyarország kormányzójává. Ezzel lassan stabilizálódott a helyzet. Az antant is megnyugodott, hiszen nyíltan és közvetlenül beavatkozhatott az ország belügyeibe. A kormányzói tisztség újnak számított ebben az időszakban, és betöltője is új volt a politikai életben. Horthy (1868—1957) egy Szolnok megyei, sokgyermekes református középbirtokos családból származott. Szolgált a Monarchia haditengerészetében, I. Ferenc József szárnysegédje volt, majd a haditengerészet főparancsnoka lett és altengernagyként vonult nyugdíjba. Az 52 éves kormányzó igazából soha nem készült politikai szerepre. Mindenkori megjelenése, kimért úri magatartása miatt azonban mégis elfogadta őt a magyar társadalom, a rendszer jelképévé és az ellentéteket kiegyenlítő tényezővé vált. Az 1919. augusztus9-től 1920. március végéig fennálló, Horthy Miklós által alakított Fővezérség rövid idő alatt és kíméletlen eszközökkel megteremtette a belső rend alapfeltételeit. Itt a legfontosabb feladatnak az ún. „vörös veszély” elleni harcot hirdették meg. A felállított honvédelmi és belügyi szervek együttes nyomozásai is mindennaposak voltak úgy a kommunista- és függetlenségi mozgalmak, mind a törvényes rendet, a gazdaságot veszélyeztető jelenségek ellen. A cél egyértelmű volt: megelőzni és még csírájában elfojtani minden, akár külföldről, akár Magyarországról kiinduló ellenséges megnyilvánulást. A hadsereg, a rendőrség és a csendőrség mindvégig biztosították a Horthy Miklós nevével fémjelzett időszak belső rendjét és nyugodt működését.

Trianon hatásai

A szövetséges és társult hatalmak legfőbb tanácsa 1919. december1-jén hivatalosan felszólította a magyar kormányt, hogy a háborút lezáró béke megkötése céljából hivatalosan megbízottjait küldje Neullybe. A gróf Apponyi Albert által vezetett küldöttségnek 1920. január15-én nyújtották át a békefeltételeket, amelyek rendkívül súlyos, igazságtalan megkötéseket tartalmaztak. Végül 1920. június4-én a Trianon kastélyban a magyar megbízottak, Benárd Ágoston magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, aláírták a békeszerződést. A Magyarországra vonatkozó szerződés (diktátum) XIV részből állt, melyet a Nemzetgyűlés 1920. november15-én háromszori olvasatban fogadott el és ezt a kormányzó meg is erősítette.

A békeszerződés szövege szerkezetében és felépítésében megegyezett a német és az osztrák békeszerződéssel. A szöveg 364 cikkelyéből 290 cikkely teljesen megegyezett a német, illetve az osztrák szerződés szövegével. A békeszerződés I. része a Nemzetek Szövetségének Egységes okmányát tartalmazta, melyet a párizsi békekonferencia fogadott el 1919. április28-án. A II. rész a határ megállapításokkal foglalkozott. Ennek értelmében Magyarország elvesztette területének 71,52%-át, lakosságának 63,56%-át. (Németország, a „nagy vesztes”, területének 13, lakosságának 9,5%-át vesztette el.) Magyarország határhossza az eddigi 4166km-ről, amelynek 85%-a jól védhető terület volt, 1450km-re csökken. Ennek 23%-a volt folyóhatár. A 19 723km hosszú vasútvonal 42,2 %-a maradt meg, ami egyben a nagy vasúti csomópontok levágását is jelentette. Ide tartozott Pozsony, Kassa, Temesvár, Szabadka és Arad is. Az eredeti határok alapján eddig 29 vasútvonal vezetett ki az országból, ami a határváltozások után 46-ra duzzadt. Ez tovább gyengítette az ország védelmi képességét. Magyarország elvesztette szántóföldjeinek 62, erdeinek 88, legelőinek 72, rétjeinek 77, kertgazdaságának 78, szőlőterületének 38%-át. Elvesztette marhaállományának 69, sertéseinek 56, lóállományának 61, juhainak 74%-át. Az ipar tekintetében elveszik a vas- és acélgyártás 62, a szénbányák 30, fűrésztelepeinek 90, bútoriparának 80, papírgyártásának 90, malomiparának 40 és cukorgyárainak 40%-át. A szerződésben megrajzolt határok alapján szétvágták az árvízvédelmi rendszereket, és több mint 100 községet vágtak el közigazgatási, egyházi, kereskedelmi központjától, vasútállomásától. Közel 200 községet szó szerint kettévágtak, és 1011 birtokosnak kerültek át a földjei a határon túlra. A legszembetűnőbb határ megállapítás Alsócsatáron történt, ahol Hódosi Márton háztáji birtokán keresztül húzták meg az új határt, így a disznóól került át a „szomszédba”. Ezek után már az sem volt meglepő, hogy Szöreg és Kis-zombor között, a Magyarország és Románia között egy 15km hosszú, fél méter széles Szerbiához tartozó sáv maradt

Az V. rész tartalmazta a „Katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezéseket”. Ebből azonnal kitűnt, hogy a győztes hatalmak egyértelmű célja az, hogy Magyarország csak egy belrend fenntartására és határrendőr szolgálatra alkalmas hadsereggel rendelkezzen. Így próbálták elérni, hogy a revíziós elképzeléseknek még táptalaja se lehessen. Meg kellett szüntetni az általános hadkötelezettséget és összesen (tisztekkel és a pótkerettel együtt) 35 000 fős hadsereget lehetett önkéntes szerveződés alapján felállítani. Megszabták a felállított egységek létszámát, a tisztek és altisztek arányát. Összesen 1750 tiszt és 1313 fő altiszt teljesíthetett szolgálatot a hadseregben a 31 937 rendfokozat nélküli legénységi állomány mellett. A mozgósítást elrendelő vagy, mozgósításra vonatkozó mindennemű intézkedést tiltottak, így a vezérkar sem működhetett tovább. Tilos volt továbbá állatok vagy egyéb katonai szállító eszközök igénybevételének előkészítését célzó bármilyen intézkedés. Az új tisztek szolgálati idejét 20, míg az altiszti és legénységi szolgálati időt 6+6 évben határozták meg. Így próbálták elérni, hogy az ország minél kevesebb kiképzett katonával rendelkezzen. Szigorú szabályok vonatkoztak a fegyver és lőszer tartására és gyártására is. Külön-külön minden fegyverhez meghatározták azt a lőszermennyiséget, amit állandóan fenn lehetett tartani. Egy puskához például 500 lőszer volt engedélyezve. Ez azt jelentette, hogy ha egy lőgyakorlaton az adott puskával 50 lövést adtak le, akkor csak azt az 50 lőszert lehetett pótlólag előállítani. Engedélyezték viszont golyós vadászpuska gyártását, de csak olyan feltétellel, hogy annak kalibere nem egyezhetett egyetlen európai hadsereg hadifegyverével sem. Tilos volt gyártani és beszerezni lángvetőt, harci gázokat, páncélost, harckocsit és minden más hadi célokra alkalmazható járművet. Nehéz, vagyis 105 mm-nél nagyobb kaliberű löveg rendszeresítése szintén tilos volt A létszámadatok arányában meghatározott fegyvermennyiség a következő volt: puska, karabély 40 250 db, géppuska 525 db, könnyű aknavető 70 db, közepes aknavető 70 db, löveg 105 db. Érdekességként meg kell jegyezni, hogy az első világháború végén egy gyalog hadosztály rendelkezett kb. 105 db különböző űrméretű löveggel.

A hadihajózási rendelkezések alapján az újjáalakuló hadsereg összesen 3 felderítő naszáddal rendelkezhetett és le kellett adnia minden építés alatt álló hajót, továbbá minden itt található haditengerészeti lőszert, fegyvert. Ez vonatkozott a haditengerészeti repülőkre is. Nem engedélyezték továbbá kormányozható léghajó rendszerben tartását, továbbá tilos volt minden légi jármű motor, alkatrész behozatala, beszerzése. A katonai határozványok betartását a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (SZKEB) felügyelte. Ennek a bizottságnak teljes költségét Magyarország viselte és köteles volt minden információt a bizottság rendelkezésére bocsátani. A budapesti székhellyel működő ellenőrző szervek folyamatosan járták a különböző helyőrségeket és pontosították az engedélyezett létszámot, fegyverzetet és lőszert. Végül, Magyarországnak köteleznie kellett magát, hogy más országokba se küld kiképzésre katonákat.

Az alakuló hadsereg

A Tanácsköztársaság bukása után Szegeden gyülekeztek az „új” rend hívei. A Horthy Miklós mögé tömörülő katonatisztek egyértelműen benne látták céljaik megvalósításának legmegfelelőbb eszközét. Itt jelent meg Gömbös Gyula, Kozma Miklós, Stréter István, Prónay Pál, Bádoki Soós Károly, Magasházy László, Görgey József és még több, a következő években, évtizedekben jelentős szerepet betöltő személy is. Horthy 1919. augusztus9-én bejelentette a Fővezérség megalakulását és két nappal később fővezérré, neveztette ki magát. A Fővezérség megszervezésére, és 1300 fős haderejének kiegészítésére a Szegedet megszállva tartó francia katonai parancsnokság adott engedélyt. Horthy azonban augusztus13-ától Siófokra tette át állomáshelyét, így hamar „elfelejtette” a franciák által megszabott létszámkereteket is. A Fővezérség rövid idő alatt berendezkedett a Dunántúlon, és erőltetett ütemben igyekezett növelni a létszámot. Az önkéntes jelentkezések előremozdítására a fővezér szeptember 5-én felhívást intézett a Dunántúl népéhez. Ebből a kiáltványból kitűnt, hogy Horthy lényeges kérdésként értékelte a Dunántúl lakosságának állásfoglalását az adott helyzetben, továbbá, hogy elsősorban a középosztályra és a parasztságra számított az önkéntes jelentkezéseknél, és erről a felhívásban külön is szólt.

Még augusztus19-én Siófokon, Kaposváron és Szombathelyen katonai parancsnokságokat állítottak fel, ahol tiszti (katonai) igazoló bizottságokat hoztak létre. Ezek feladata a hadseregben szolgáló tisztek forradalom alatti magatartásának vizsgálata volt. Nagyrészt visszavették a Vörös Hadseregben szolgált és onnan dezertált tiszteket és azokat gyakran magas beosztásba, helyezték. Ilyen volt például Werth Henrik, aki később a vezérkar főnöke is lett. Párhuzamosan a hadsereg folyamatos fejlesztésével, nagy gondot fordítottak a hírszerző és elhárító szervek kiépítésére is. (Ebben az esetben hírszerzésnél a belső adatgyűjtésre, a felforgató, rendszerellenes elemek elleni harcra kell gondolni.) Ennek első lépéseként lehet értékelni a lakosság, de kiemelten a munkásság figyelését. Kezdetben ezt a feladatot a katonai parancsnokságok kiterjedt hálózata, azon belül a nemzetvédelmi feladatokért felelős osztály végezte. 1919. decemberétől a „vörös védelmi szolgálat” látta el ezeket, a feladatokat. A másik nagyon fontos lépés a katonai cenzúra azonnali bevezetése volt. A Fővezérség 1919. december1-jén kérte a miniszterelnökségtől a cenzúra gyakorlatának megbeszélését. Ettől függetlenül a katonai cenzúra folyamatosan és egyre több területre kiterjedően végezte munkáját. A Fővezérség felhatalmazása alapján a körletparancsnokságok jogosultak voltak, körletük katonai és politikai sajátosságának figyelembe vétele mellett ellenőrizni a távíró- és távbeszélő forgalmat, továbbá minden olyan intézkedést megtenni, amely révén biztosíthatták a nemzeti hadsereg meglétét és fejlesztését. A kormány tudomásul vette a Fővezérség intézkedéseit, sőt azt is megállapították, hogy a katonai cenzorok a miniszterek nyilatkozatát is „megcenzúrázták.” Azonban a kormány nem tett ellenintézkedéseket. A leveleket, a táviratokat és a távbeszélő rendszert is a katonák ellenőrizték. Ezek az ellenőrzési központok a következő helyeken voltak felállítva: Komárom, Esztergom, Szombathely, Sopron, Szentgotthárd, Dombóvár, Miskolc, Eger, Sátoraljaújhely, Abaújszántó, Salgótarján, Balassagyarmat, Vámosgyörk, Gyöngyös, Szolnok, Kecskemét, Nagykőrös, Kalocsa, Szeged, Sárospatak, Hatvan, Vác, Szendrő, Gönc, Nagymaros, Putnok, Füzesabony, Tokaj, Kiskunfélegyháza, Kistelek, Kiskunhalas, Kiskőrös. A felsorolt helyeken az ellenőrzési központokat a miskolci, szombathelyi és szegedi körletparancsnokság szervezte meg. Budapesten központi cenzúrabizottságot szerveztek, amely a táviratokat, az interurbán beszélgetéseket ellenőrizte, és részleges levélcenzúrát gyakorolt.

1919 decemberében azonban már külön működött, II. csoport megnevezéssel, a „Nyilvántartás”, amelynek főnöke Stojekovics (Sztójay) Döme őrnagy volt. Feladata volt a külföldi államok politikai és katonai viszonyainak nyilvántartása (hírszerző és kémelhárító csoport), továbbá politikai emigrációba kényszerült baloldali, demokratikus, haladó gondolkodásúak figyelése és azok külföldi és magyar kapcsolatainak felderítése. Létrehozták továbbá a VI. „katonapolitikai” ügyek csoportját Kozma Miklós vezetésével. Feladataként a belső védelem, vörös védelem teljes szervezeti kiépítése szerepelt. A katonai parancsnokságokon elhárító részeket kellett létrehozniuk, amely saját besúgó hálózatot épített ki és folyamatosan ellenőrizte a sajtót is. Stojekovics Döme kiemelkedő szerepet töltött be a hírszerző és elhárító rendszer megszervezésében. Az Osztrák—Magyar Monarchia vezérkarának mintájára alakította ki a szervezetet, ahová több, a Monarchia vezérkarában speciális feladatokat, ellátó tisztet is bevont. Sikerült alkalmaznia a szolgálathoz a bécsi Evidenzbüro néhány szakemberét, közöttük Pokorny Herman vezérkari őrnagyot és Kabina szolgálaton kívüli tábornokot. Pokorny Herman azzal vált ismertté, hogy az első világháborúban sikerült megfejtenie az oroszok rejtjelkulcsát. A Sztójay által elképzelt szervezet tehát rövid idő alatt működőképessé vált.

Közben több olyan polgári szervezet is jelentkezett, amely felajánlotta, hogy hírszerző tevékenységgel kívánja segíteni a hadsereget. A MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) Szeged környéki szervezete 1920. szeptemberében pl. olyan kéréssel fordult a hadügyminisztérium (HM) illetékes osztályához, hogy támogassák egy Hírszerző iroda felállítását szervezetükön belül. A HM. C. osztálya is támogatta az elképzelést, de a döntést az illetékes körletparancsnokra bízta. A körletparancsnok azonban elutasította ezt a kérést, a következő indokkal: A körletparancsnokság „Nyilvántartó osztálya” és „T” (tájékoztató) osztálya már meglévő szervezet, így a MOVE-nak felvilágosítást tud adni szükség esetén. A havi „T” jelentést a MOVE is megkaphatja, de csak felsőbb utasításra és csak az országos elnökség. Külön tisztek alkalmazását tenné szükségessé ez az iroda, ezt biztosítani nem tudja a körletparancsnokság. Ez év októberében hívták össze a körletparancsnokságok vezérkari főnökeit (helyetteseit), a körletek „T” osztály vezetőit, hogy a honvédelem egységes vezetését, szervezésének rendszerét kidolgozzák. A cél egyértelműen a központosítás, az állandó tájékoztatás folyamatos és gyors biztosítása volt.

A Trianon után újjáalakuló Magyar Királyi Honvédség minden erejét mozgósítva erőteljes lépéseket tett a megszabott kereteken belüli hadsereg minél előbbi felállítására. Ennek szervezeti oldala is komoly gondokat vetett fel, de még nagyobb problémát okozott az alkalmazással kapcsolatos elméleti kérdések kidolgozása. A hadsereg fejlesztése Trianoni határozványok megismerése és ratifikálása után új mederbe került. A határozványok figyelembe vételével kellett az újjáalakuló honvédséget kialakítani és megszervezni.

Komoly gondot jelentett a tiszti állomány létszámkeretének kialakítása. A Katonai Határozványok ugyanis összesen 1750 tiszt illetve katonai növendéket engedélyeztek, azonban a tiszti létszám ennek legalább a tízszerese volt. Ezek legnagyobb része jól képzett, szakmáját értő katona volt, akiket a katonai vezetés meg akart tartani. A lehetséges nyugdíjazások után, a megmaradt létszám feletti tiszti állományt igyekeztek különböző szerveknél úgymond „elrejteni”. Így a csendőrségnél, csendőriskolák néven, kb. 50 tisztet, tudtak elhelyezni. A megalakuló Vámőrség is lehetőséget biztosított több tiszt elhelyezésére. A pénzügyminisztérium felügyeletével működő szervezetet a hadsereg kiegészítő részeként hozták létre és a meglévő, hét katonai körlet mellé rendelve, hét szakaszra osztva szervezték meg. Összlétszáma 5900 fő volt, így újabb tisztek, kb. 800 fő jutott biztos „rejtett” álláshoz. A rendőrség állományába közel 70 tisztet és több mint 500 fő legénységet helyeztek el. A Folyamőrségnél a megengedett létszám 3420 fő volt, de összesen csak 100 tiszt és 1200 főnyi legénység jelentette a feltöltöttséget. Ide szintén komolynak mondható tiszti és legénységi állományt lehetett elhelyezni. Szót kell még ejteni a Légyügyi Hivatalról, ahol a négy repülőposta kirendeltség adta a négy repülő század alapját.

A haderőn kívül is igyekeztek minél szélesebb körben növelni a kiképzettek létszámát. Az első ilyen kezdeményezés volt a MOVE keretein belül létrehozott lövészegyletek rendszere. A szakmai munkát itt is hivatásos tisztek vezették. Az ifjúság képzését is komoly feladatnak tekintették, ezért hozták létre az ún. levente intézményt, amelynek vezető szervei 1923-ban álltak föl. A képzés élén az Országos Testnevelési Tanács III. szakosztálya állt. A szakmai munkáért a katonai kerületenként alkalmazott testnevelési felügyelő, illetve a megyei- és járási testnevelési vezetők feleltek. Ezek mind „bujtatott” tisztek voltak, míg a leventeoktatók tartalékos tisztek, illetve altisztek. Az ifjúság az első időszakban kivonta magát ebből a képzési formából, de rövid időn belül már aktív élet folyt a levente intézményen belül.

Az antant katonai ellenőrzései az egész ország területén, napirenden voltak. Folyamatosan ellenőrizték a létszámot, fegyverzetet, lőszert és szinte kivétel nélkül kiterjesztették vizsgálatot a laktanyákon kívüli területekre is, rejtett haditechnikai eszközök után kutatva. Az első időszak lényegében az előírt hadrend felállításával és működtetéséhez szükséges feltételek megteremtésével telt el. A SZEB jelenléte nem tette lehetővé, hogy a szigorításokon lazítani lehessen. Olyan jól sikerült a békefeltételeket diktáló nagyhatalmak közreműködése, hogy 1927-re még az engedélyezett létszámkereteket sem tudtuk kitölteni. Így a már előzőleg elfogadott terv szerint maradt a hét katonai körlet. Körletenként pedig egy vegyes dandárt állítottak föl, nem sértve így a határozvány létszámkereteit. A trianoni békeszerződés megkötése után hivatalosan is megalakított katonai körletek szinte teljesen azonosak voltak az első világháborút megelőzően működő Honvédkerületekkel.

A Szegeden még számottevő katonai erővel nem rendelkező haderő gyors terjeszkedése eredményeképpen ugyanis 7 katonai körletparancsnokság felállítására került sor. Ezeket 1-től 7-ig folytatólagosan számozták és a parancsnokságok elhelyezése alapján, nevezték el őket: Budapest, Székesfehérvár, Szombathely, Kaposvár, Szeged, Debrecen, Miskolc. (A szerb csapatok kivonását követően a Kaposváron ideiglenesen felállított parancsnokságot Pécsre költöztették, ami az elnevezés megváltoztatásával is járt.) A körletparancsnokságok voltak a területileg illetékes katonai vezető szervek, így alárendeltségükbe tartozott az ott elhelyezett összes katonai alakulat.

Egy vegyes dandár a következő elemekből állt: kettő gyalogezred, egy kerékpáros zászlóalj, egy lovasszázad, egy tüzérosztály, egy aknavető század, egy híradószázad, egy vonatosztag és egy autóosztag. A gyalogezredek a „gyalogsági parancsnok”, míg a tüzérség a „tüzérségi parancsnok” útján tartozott a dandár alárendeltségébe. A gyalogezredek, a közvetlen alakulatok nélkül, három gyalogzászlóaljra, a zászlóaljak három puskás és egy géppuskás századra tagozódtak. A puskás századok szervezetében három puskás és egy géppuskás szakasz, míg a géppuskás századéba kettő géppuskás szakasz, egy árkászosztag és egy távbeszélő járőr tartozott. A kerékpáros zászlóaljak két kerékpáros puskásszázadból és egy kerékpáros géppuskás századból álltak. A tüzérosztályok szervezetébe 4-4 löveggel, egy 7,5cm-es hegyi ágyús, egy 8cm-es tábori ágyús és egy 10cm-es tábori tarackos üteg tartozott.

Összességében egy vegyes dandár 3053 puskával, 68 géppuskával, 10 aknavetővel és 12 löveggel bírt. A vegyes dandárok mellett, köteléken kívül, négy huszárezred szerepelt a hadrendben egyenként két-két lovas osztállyal. Minden osztályban egy lovas karabélyos és egy lovas géppuskás század kapott helyet. Ezen kívül tüzér és utász alakulatok szerepeltek még köteléken kívül. Az alakulatok számozása ekkor a következőképpen nézett ki. A vegyes-dandárokat 1-től 7-ig folytatólagosan számozták és a területileg illetékes körlet, később kerületi parancsnokság székhelye után nevezték el. A gyalogezredek 1-től 14-ig terjedő számokat kaptak. A gyalogezredek zászlóaljait I-től III-ig, a puskás századokat 1-től 9-ig számozták, a géppuskás századok pedig a zászlóaljak római számát viselték. Minden más, a vegyes dandár kötelékbe szervezett alakulat a vegyes dandár számát kapta.

A kialakított hét katonai körleten belül is megfigyelhető volt azonban bizonyos erőeltolódás. A katonai vezetés ugyanis különös figyelmet szentelt az északi résznek. Főleg azt vették figyelembe, hogy az ország iparának döntő része Budapesten koncentrálódik, a főváros pedig nagyon közel, 35-40 km-re, fekszik a csehszlovák határtól. A további legjelentősebb ipartelepek és bányavidékek szintén az ország északi határa mentén helyezkednek el, így ezek védelme prioritást kellett, hogy élvezzen. A vezérkart folyamatosan foglalkoztatta egy Csehszlovákia elleni fellépés lehetősége is, amit egy esetleges gazdasági összeomlás, illetve nemzetiségi forrongás támasztott volna alá. Valószínűleg ezekkel, a tényekkel magyarázható, hogy a gyorsan mozgó lovasságot, a kerékpáros zászlóaljakat és a tüzérség zömét az északon lévő körletekben (Budapest, Miskolc, Debrecen) helyezték el.

Az engedélyezett haderő egyértelműen csak belső karhatalmi feladatokra és a határok ellenőrzésére volt alkalmas, így igyekeztek egy rejtett hadrendet kialakítani, amelyet, bár ez a tiltások egyértelmű megszegése volt, szükség esetén mozgósítással akartak alkalmazni. Az engedélyezett hadrenddel párhuzamosan tehát kialakítottak és életbe léptettek egy felriasztott (Fr.) hadrendet is, ami végeredményben egy háborús hadrend volt és három hadtestparancsnokság felállítását irányozta elő. A Fővezérséget egy esetleges háború esetén a honvédelmi miniszterből, a hadsereg-főparancsnokából, a HM VI. csoport főnökéből (vezérkar főnöke) és a legfelső hadúrból (Horthy) tervezték megalakítani, amelynek egyértelmű feladata lett volna a hadműveletek vezetése.

1927. december20-án és 23-án, majd 1928. április26-án tartott Koronatanácson határozatot hoztak a Legfelső Honvédelmi Tanács (LHT) felállításáról. Az LHT-nak, mint a legfelsőbb ország védelmi szervnek, kellett meghozni azokat a döntéseket, amelyek ország védelmi szempontból szükségesek voltak. Az országban azonban a helyzet nehezen konszolidálódott. A politikai harc, a szabad királyválasztók és a legitimisták között, a tisztázatlan hatalmi helyzet miatt, kezdett elmérgesedni.