A Magyar Királyi Honvédség 1919—1940 között

Az 1918—1919-es forradalmak hadügye

1918. október végére Magyarországon forradalmi vállság alakult ki. Ennek oka a hadsereg háborús katasztrófája, és a Monarchián belül megindult nemzeti önállósulási folyamatok voltak. Október25-én megalakult, egyelőre nem kormányként, hanem békepártiak összefogó szerveként a Magyar Nemzeti Tanács. Elnöke Károlyi Mihály gróf lett, tagjai baloldali polgári politikusok és szociáldemokrata munkáspárti vezetők voltak. Az események gyorsaságára jellemző, hogy október30-31-én győzött az „őszirózsás forradalom”, és Károlyi Mihály demokratikus forradalmi kormányt alakíthatott. Ez a kormány létét egyértelműen a forradalomnak köszönhette, mégis igyekezett megőrizni a legitimitás látszatát, ezért október31-én a királyra tette le az esküt. Így valójában „magyar királyi kormányként” lépett hivatalba.

A Monarchia közben elemeire esett szét. A fegyverszüneti egyezményt 1918. november3-án délután 1 órakor írták alá a Padova melletti Villa Giustiban. A padovai fegyverszünet ellenére a balkáni antant erők folytatták hadműveleteiket. November4-én a szerb csapatok átkeltek a Száván és benyomultak a történelmi Magyarország területére. Ezért volt szükség, a Duna vonalán álló antant déli hadsereg parancsnokán keresztül, a fegyverszünet katonai kérdéseinek pontosítására vonatkozó belgrádi katonai konvenció megkötésére. Az egyezmény határozatai katonai, és nem politikai jellegűek voltak. A kormány részéről az egyezményt Linder Béla hadügyminiszter írta alá 1918. november13-án. Ezt követően a kormány katonapolitikájában érezhető jobbratolódás következett be.

A kormány még a fegyverszüneti tárgyalásokat megelőzően szinte megoldhatatlan feladattal birkózott. Fogadta az arcvonalról százezrével hazaérkező katonákat. Linder hadügyminiszter még a fegyverletételre vonatkozó parancsával egy időben kiadott egy leszerelési rendeletet is, ami szerint minden magasabb parancsnokságnál, csapatnál, intézetnél leszerelési különítmények alakítását írta elő. Ezek feladatául szabta minden katonai felszerelés és hadianyag összegyűjtését, a leszereltek hazairányítását. 1918. november végéig 700 000 katona tért haza, december közepéig pedig már 1,2 millió volt a leszereltek száma. A polgári életbe visszatérő katonák nagy része az összeomlást követő kaotikus gazdasági helyzet miatt nem kapott munkát, így a balratolódás, a forradalmasodás bázisát képezték.

Az első kísérlet az önálló haderő megszervezésére

1918. november12-én falragaszokon jelent meg az öt legfiatalabb évfolyamra vonatkozó behívási parancs. Az 1896—1900-as születésűek visszatartásában többen a belgrádi katonai egyezmény megsértését látták és féltek az antant fellépésétől. Az öt korosztály teljes bevonultatása ugyanis 300 000 fős hadsereget eredményezett volna, ami messze meghaladta az egyezményben megszabott 8 hadosztály létszámát. A leszerelési rendeletben megjelent szűkszavú közlemény még nem szólt a felállítandó hadseregről. Hamarosan elkészült azonban egy részletes utasítás, ami már tartalmazta a felállítandó haderő diszlokációját, hadrendjét és feladatát. Elsőrendű feladataként az ország belrendjének és biztonságának védelmét szabta meg, miszerint: „Ezredéves hazánkat, a sokat szenvedett népet és ennek jólétét mindennemű rabló és csőcseléknép garázdálkodótól megóvni”. Elrendelte, hogy a visszatartott egyénekből azonnal katonai egységeket kell alakítani, amelyeknél a békelétszámot vette alapul (egy gyalogszázad 150 fő, egy géppuskás század 8 géppuska, egy huszárszázad 100 lovas, egy üteg 4 löveg stb.). A tervezet sokat foglalkozott a hadsereg demokratikus szellemének kialakításával. A hadügyminiszter a felállítandó hadsereg három hadosztályát (40., 41. gyalogos, valamint az 5. lovashadosztály) Budapesten állomásoztatta. Itt helyezkedett még el az 1. és a 32. volt közös gyalogezred is, amelyek elsőként esküdtek föl az új kormányra. A bevonulás lassan haladt előre, november20-án még csak 25 000 fő érkezett meg Budapestre, 3000 pedig Debrecenbe. December közepén a Károlyi kormány már közel 50 000 fős hadsereg felett rendelkezhetett volna, azonban ez csakhamar kicsúszott az irányításuk alól és alakulatainak nagy része a katonatanácsok befolyása alá került.

Linder menesztését követően a hadügyi tárcát Bartha Albert vezérkari alezredes vette át és hozzáfogott a forradalmi eszméktől mentes hadsereg felállításához. Az volt az elképzelésük, hogy önkéntesekből riadó lovas-zászlóaljakat, riadó századokat, ütegeket szerveznek. Ezek megalakítási központjait a nagyobb városoktól távol telepítették, hogy a katonák a forradalmasodó munkássággal ne érintkezhessenek. Ezeket, az alakulatokat a hadügyminiszter mozgó karhatalomként akarta alkalmazni ott, ahol arra a kormánynak szüksége lett volna. A titkos utasítás előírta, hogy minden katonai kerület területén egyelőre 1 gyalogzászlóaljat, 1 lovasszázadot, 1 tábori üteget és 1 hegyi ágyús üteget állítsanak fel. Az alapelvek között hangsúlyozottan szerepelt a haza megvédésének gondolata. „Magyarország jelenleg ki van szolgáltatva kapzsi szomszédjai erőszakoskodásának, védtelen hazánkat kell tehát megvédenünk a végpusztulástól .... Ne a pénz, ne a jutalom hozza ezen osztagokhoz a magyar katonákat, hanem a haza iránt érzett kötelességtudás.” A Bartha-féle riadó lovas alakulatok között szerepelt egy székely huszárezred felállítása is, amiből később a székely hadosztály alakult meg, mint a polgári demokratikus rendszer legütőképesebb alakulata. Ez nem új alakulat volt, ugyanis a császári és királyi 2. huszárezred tisztikara és katonái kérelemmel fordultak a hadügyminiszterhez, hogy az ezredet ne oszlassák fel, hanem mint „székely huszárezred” a jövendő magyar hadseregnek is alkotó része legyen. A miniszter eleget tett a kérésnek, sőt 1919. márciusára az ezredet hadosztállyá fejlesztették. Bartha a riadó alakulatok szervezésével párhuzamosan a budapesti forradalmi helyőrséget el akarta távolítani. A forradalmasodott helyőrség katonái, azonban az utcára vonultak, ezzel a hadsereg beleszólt az ország katonapolitikájába. A hadügyminiszternek távoznia kellett.

A megüresedett hadügyi tárcát ideiglenesen Károlyi vette át, ám a hadügy tényleges irányítását Böhm Vilmos hadügyi államtitkár látta el. A Bartha-féle riadó alakulatokat hamarosan feloszlatták, és két korosztály leszerelését rendelték el. Böhm saját hatáskörében öt nap alatt 400-nál több tisztet elbocsátott a hadügyminisztériumból, és feloszlatta a vezérkari osztályt.

Közben súlyos külpolitikai bonyodalmak adódtak a román hadsereg előnyomulása miatt. Károlyi jobboldali nyomásra sógorát, Festetics Sándort nevezte ki hadügyminiszternek, aki Böhm irányvonalát követte. A két korosztály leszerelése heves baloldali katona-megmozdulásokat eredményezett, így Festeticsnek is mennie kellett, sőt január11-én a kormány is lemondott. A január18-án megalakult Berinkey kormány katonapolitikájában és a hadsereggel kapcsolatos elképzeléseiben új vonások jelentkeztek. A határozottabb és az ellenállást is vállaló katonapolitikához azonban erős, harcolni akaró és tudó haderőre volt szükség. Az új hadügyminiszter, Böhm Vilmos meglepő elképzeléssel állt elő. Szakszervezeti zsoldos hadsereget kell felállítani. „Az öntudatos munkásokból álló 70 ezer fős haderő képes lesz az ország védelmére.” Január végén leszerelték a hadsereg kötelékéből a harmadik, az 1898-as születésű korosztályt is. Böhm megfelelő szakembereket választott maga mellé. Így államtitkárrá neveztette ki Stromfeld Aurél ezredest is. A szakszervezeti zsoldoshadsereg ötletéből azonban semmi nem lett, mert az öt-hétig tartó toborzás után is csak mintegy ötezer fő jelentkezett a tervezett 70 ezer helyett. Közben tovább folytatódott a román előnyomulás, a csehek által elfoglalt területeket az antant jogosnak ismerte el.

A demokratikus változások folyamatos erősödése közben arra kényszeríttette a magyar királyt, IV. Károlyt, hogy november13-án, hasonlóan, mint Német-Ausztria vonatkozásában, lemondjon magyar uralkodói jogainak gyakorlásáról. Ekkor ennek az ún. eckartsaui nyilatkozatnak nem volt különösebb jelentősége, igaz viszont, hogy ennek hatására az 1918. évi I. néptörvény proklamálta, hogy Magyarország Népköztársaság. Az új kormánynak végeredményben semmiféle katonai erő nem állt rendelkezésére, ezért is kényszerült a győztesek által diktált feltételeket elfogadni. A helyzetet az is nehezítette, hogy a románok, akik előzőleg különbékét írtak alá Bukarestben, most felújították a hadiállapotot és benyomultak Erdélybe. Ezzel párhuzamosan az új cseh és szlovák állam csapatai is megindultak északnyugat felől.

Március20-án a békekonferencia megbízásából a budapesti antant misszió tagja Ferdinand Vix alezredes által átadott jegyzék újabb területek átadását követelte volna a románok és az antant számára. A felháborodás most már országos jellegűvé vált. Még a királyhű tisztektől is egyre gyakrabban lehetett hallani: „Hát inkább legyünk kommunisták, mint eltűrjük ezt a gyalázatot, amit ezek a bitangok akarnak hazánk ellen.” A kormány nem vállalta, hogy szinte a teljes Tiszántúlt átadja, ezért lemondott. Károlyi Mihály, akit januárban választottak köztársasági elnökké tisztán szociáldemokrata kormányt kívánt kinevezni, akik viszont megállapodtak a kommunista vezetőkkel a két párt egyesüléséről, és egy Oroszországihoz hasonló tanácskormány létrehozásáról. A tömegekben egyértelmű támogatásra talált ez a változás, hiszen a polgári politikusok tehetetlensége és tanácstalansága, továbbá az antant egyre kiszámíthatatlanabb és ellenséges magatartása radikálisabb lépéseket sürgetett.

A kormány 1919. március20-i lemondása így megteremtette ennek a változásnak a feltételeit. Tovább erősítette ezt a folyamatot a már említett Vix jegyzék nyilvánosságra hozatala is, hiszen ennek hatására még az ingadozó katonák is az új kormány mellé álltak. A szocialista hatalomátvétel 21-én egy csepeli megbeszéléssel kezdődött, ahol a Katonatanács és a két párt vezetői egyeztették a feladatokat, majd a főváros stratégiai pontjainak megszállása mellett döntöttek, amit még aznap végre is hajtottak. Rövid idő alatt, szovjet mintára, kialakították a vezető szerveket. Ennek a piramisnak a csúcsán a Forradalmi Kormányzótanács állt. Elnöke Garbai Sándor lett, de a valódi vezető Kun Béla volt, aki egyben a külügyi népbiztosi funkciót is viselte. Ezen kívül még 12 népbiztos és a melléjük kirendelt népbiztos-helyettesek alkották a kormányzótanácsot. A kormányban a reszortok általában megegyeztek a polgári kormány minisztériumaival. A szocialista forradalom 1919. március21-22-én, az egész ország területén, békés úton történt meg.

A belső rend biztosítása érdekében létrehozták a Vörös Őrséget, amely minden előítélet nélkül átvette a rendőrség állományát és a csendőrlegénység egy részét is. A Szamuely Tibor vezette karhatalmi erőt, nem rendelték alá a megyei és városi tanácsoknak. Velük közvetlenül a belügyi népbiztosság rendelkezett. Feladatuk az ellenforradalmi lázadások leverése és megtorlása volt. A belső politikai elhárítást a Belügyi Népbiztosság politikai osztályán szervezték, amelynek vezetője Korvin Ottó volt.

A Vörös Hadsereg megszervezése

A Tanácskormány a polgári demokráciától egy átszervezés alatt álló, ellátási gondokkal küszködő, alacsony harcértékű hadsereget „örökölt”, amelyben csak a székely hadosztály képviselt komolyabb erőt. A Forradalmi Kormányzótanács tisztában volt azzal, hogy a szomszédok rövid időn belül mindent megtesznek azért, hogy ezt az „idegen testet” eltávolítsák a térképről, ezért a legrövidebb időn belül ki kellett alakítani egy ütőképes haderőt. Így már március24-én elrendelték egy új típusú forradalmi hadsereg felállítását. Az elgondolás szerint a hadsereget elsősorban toborzás útján, a szervezett munkásokból kellett szervezni. A hónap végére a jelentkezők száma már elérte az 53 000 főt, de az ellátási és felszerelési problémák miatt csak egy részüket tudták beosztásba helyezni. A parancsnoki állomány kialakításánál több fele koncepciót érvényesítettek. Az alparancsnokokat főleg a munkásság katonai tapasztalatokkal rendelkező tagjaiból választották, míg a magasabb parancsnoki beosztásokat a „régi” tisztekkel töltötték be. A csapatoknál folyó politikai nevelőmunka irányítására és a régi tisztek ellenőrzésére létrehozták a politikai biztosok intézményét. Az április16-án sikerrel induló román támadás azonban nem adott időt a szervezés befejezésére. Ez a támadás a nem kellő harcértékű magyar csapatokat váratlanul érte, és rövid idő alatt tért nyert.

Forradalmi Kormányzótanács (FKT) a keleti fronton lévő csapatok operatív vezetésének biztosítására április21-én létrehozta a Tiszántúli Hadsereg-parancsnokságot, és élére Böhm Vilmost nevezték ki. A tényleges katonai vezetés azonban a vezérkar főnökké kinevezett Stromfeld Aurél kezében volt, aki a régi hadseregben magas vezérkari tisztséget töltött be. Kiváló katonai tehetsége, fáradhatatlan munkabírása nagymértékben hozzájárult a Vörös Hadsereg későbbi sikereihez.

A Tanácsköztársaság elleni intervenciót a román királyi hadsereg hat gyalog- és egy lovashadosztály támadásával kezdte. Velük szemben csupán két magyar hadosztály és egy önálló dandár védekezett. A támadás 250km széles arcvonalon bontakozott ki, s az első napon áttörte a vörös csapatok hevenyészett védelmét, és április30-ától, május2-ig Csaptól Szegedig elérte a Tisza vonalát. A Hadügyi Népbiztosság igyekezett a helyzetet megszilárdítani. Stromfeld végig arra törekedett, hogy a csapatok visszavonulását szervezetté tegye és a front bizonyos pontjain helyi túlsúlyt kialakítva ellencsapásokkal késleltesse az ellenség előrenyomulását. Megpróbálta a folyamatos visszavonulást aktív védelmi hadműveletekké változtatni, de ez nem minden esetben sikerült. A román támadást követően, április27-én a csehszlovák intervenciós csapatok négy hadosztállyal és négy dandárral szintén átlépték a demarkációs vonalat. Az volt a céljuk, hogy közelebbi feladatként kijussanak Salgótarján, Miskolc, Latorca, Tisza vonalára, a továbbiakban pedig birtokba vegyék a Nagyszál, Pásztó, Mályi, Sárospatak terepszakaszt, és megteremtsék a csatlakozást a román hadsereggel. A hadművelet 150km szélességben az észak-déli irányú folyóvölgyekben napi 5-10km-es ütemmel bontakozott ki. A két gyengén feltöltött vörös hadosztály a négyszeres erőfölényben lévő csehszlovákok előnyomulását csak késleltetni tudta. Április30-án megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyet, május2-án Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot, Salgótarján elfoglalása azonban nem sikerült.

A május2-i általános mozgósítást követően meggyorsult a Vörös Hadsereg újjászervezése. Ez lehetővé tette, hogy május9-én Salgótarján védelmét a bányászokból újjászervezetett 6. hadosztály vegye át, amelynek a 10-én meginduló ellencsapása 12-ére az ellenséget a demarkációs vonalra vetette vissza. A csehszlovákok Losonc körzetéből új támadást készítettek elő Salgótarján birtokbavételére. Miközben folyt a „Losonci Csoport” felkészítése, a hadsereg-főparancsnokság elhatározta Miskolc felszabadítását. A feladat végrehajtására a III. hadtestet vonultatta fel. Az újabb csehszlovák támadás Salgótarján elfoglalására május18-án indult meg. Stromfeld Aurél vezérkari főnök azonban felismerte, hogy Salgótarján sorsa is a miskolci ellencsapás sikerétől függ. Ezért május20-án a III. hadtest megindította ellencsapását, és a csehszlovák védelmet áttörve május21-én reggelre felszabadította Miskolcot. Az ellenség súlyos veszteséget szenvedett a május20-30-a között folyó harcokban. Elvesztette Miskolcot, és Salgótarjántól is kénytelen volt visszavonulni a demarkációs vonalra.

A sikerek nyomán az FKT és a hadsereg-főparancsnokság úgy döntött, hogy szétveri, illetve visszavonulásra kényszeríti a betört intervenciós csapatokat. A hadjárat első szakaszában a román csapatok elleni védelmet, a csehszlovák hadsereg elleni támadást tervezett végrehajtani. A hadjárat második szakaszában a román királyi hadsereg szétverését és az ukrán Vörös Hadsereggel való egyesülést tűzték ki célul. A tervezésnél figyelembe vették a rendelkezésre álló korlátozott erőket és a szűkös gazdasági lehetőségeket.

Az Északi Hadjárat

Észak-Magyarország felszabadításának terve május27-ére készült el. A hadsereg-főparancsnokság elgondolása az volt, hogy Miskolc körzetéből Kassa-Eperjes irányába cseh-román haderők csatlakozó szárnyát áttöri, a cseheket megveri és ezután a Tiszán átkelve a románok ellen, fordul. A csoportosítást ennek megfelelően alakították ki. A hadművelet május30-án indult 250km széles arcvonalon. Június6-ára a vörös csapatok megtörték az ellenség ellenállását, felszabadították Érsekújvárt, Selmecbányát, Losoncot, Kassát, Sátoraljaújhelyet, majd kifejlesztve a sikert június10-ig az ellenséget a főirányban 150km-t visszavetve elfoglalták Eperjest, Bártfát, Rozsnyót és Zólyomot. Június13-17-e között az ellenség több ellencsapást hajtott végre, de sikert csak a Nyitra völgyében ért el, ahol visszafoglalta Érsekújvárt.

A hadjárat folytatása

A hadsereg-főparancsnokság sikerek hatására az eredeti tervet megváltoztatta, s a román hadsereg elleni hadművelet helyet a nyugati csehszlovák erők további visszaszorítását határozta el. A támadás június17-én indult meg. A csapatok átkeltek a Nyitrán, és folytatták előnyomulásukat Érsekújvár irányába, de a várost elfoglalni már nem tudták. A nyugati hatalmak a vereség hatására diplomáciai manőverekhez folyamodtak. A Tanácsköztársaság kormányához intézett jegyzékben a hadműveletek azonnali befejezését és csapatainak a demarkációs vonalra történő visszavonását követelték. Cserébe megígérték a tiszántúli területek kiürítését és a Tanácsköztársaság meghívását a béketárgyalásokra. A tanácskongresszus hosszú vita után elfogadta az antantjegyzéket. A június24-én megkötött fegyverszünet értelmében a Vörös Hadsereg június30-án megkezdte az elfoglalt területek kiürítését. A Tanácsköztársaság belső helyzete rendkívül nehéz volt. A termelés visszaesett, erősödtek az ellenforradalmi mozgalmak, a hadsereg utánpótlási nehézségei szükségessé tették a lélegzetvételnyi szünetet. Az a tény, hogy biztosíték nélkül elfogadták az antantjegyzéket, súlyos károkat okozott a forradalom és az ország ügyének.

Az antant nem teljesítette ígéreteit, ezért elhatározták az eredeti tervben szereplő támadás végrehajtását a románok ellen. A visszavonulás következtében azonban jelentősen csökkent a Vörös Hadsereg harcértéke, továbbá az ellenség túlereje és az egyre elviselhetetlenebb anyaghiány eleve kilátástalanná tette a hadművelet sikerét. Így a július20-án megindult támadás, kezdeti sikerek ellenére július24-én a román erők nagy erejű ellencsapásai következtében összeomlott. Július27-én az intervenciós csapatok újból elérték a Tiszát, majd azon átkelve folytatták a támadást Budapest irányába. A Tanácsköztársaság sorsa ezzel megpecsételődött.

A tapasztalatok

1919. március21-én a Forradalmi Kormányzótanács meglehetősen nehéz helyzetben vette át az ország irányítását, ami a négyéves háborúban erősen kimerült. Fokozta a nehézségeket, hogy 1918. őszétől az ország legfontosabb ipari és mezőgazdasági területeit az intervenciós haderők tartották megszállva. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően Magyarországot az antant országok embargója is sújtotta. A nehézségek katonai téren is tovább fokozódtak. Az országot három oldalról ellenséges csapatok vették körül, amelyek több helyen átlépték a demarkációs vonalat. Erejük többszörösen meghaladta a magyar hadsereg erejét, amelyet az 1918. november13-án aláirt belgrádi fegyverszüneti szerződés 6 gyalog- és 2 lovashadosztályban maximálta.

A Tanácsköztársaság kikiáltása utáni legfontosabb feladat az új hadsereg megteremtése volt, mivel a szakszervezeti hadsereg felállítására irányuló toborzás eredménytelen maradt, mindösszesen 5000 fő jelenezett a felhívásra. A hadsereg kialakítása, kiegészítése terén legelőször azt az alapvető kérdést kellett eldönteni, hogy az új hadsereget toborzás, vagy általános hadkötelezettség alapján építsék-e föl? A vita végén az általános hadkötelezettség mellett döntöttek, de májusig folytatták a toborzást is. A Tanácsköztársaság katonai szervezetében a kezdeti fejetlenség után a májusi átszervezés teremtett rendet. Csak ettől az időtől kezdve beszélhetünk egységes elgondolás alapján működő, hadkiegészítési és szervezési tevékenységről. Az április végi május eleji mozgósítás lendületet adott a fegyveres erőknek. Az így rendelkezésre álló katonákból hozták létre azokat a hadosztályokat, melyek nemcsak megszilárdították a helyzetet, hanem végrehajtották a magyar Vörös Hadsereg legszebb, legeredményesebb hadműveletét, az Északi hadjáratot.

Az önként jelentkezés rendszerét felváltó mozgósítás biztosította a modern háborúban eredményesen működő tömeghadsereget. A sorozott tömegek biztosítani tudták, hogy a Vörös Hadsereg a nagy veszteségeket okozó harcok ellenére állandóan növelni tudta erejét. Míg április16-án csak 55 zászlóalj volt, addig május30-án már 114, továbbá 100 géppuskás osztag, tíz és fél lovasszázad, valamint 58 üteg. Végül július20-án 167 zászlóalj, 119 géppuskás osztag, 12 és fél lovasszázad, valamint 105 üteg állt a hadsereg-főparancsnokság rendelkezésére. Ez közel 160 000 főt jelentett. A hadsereg a májusi átszervezésig csak vegyes szervezésű és összetételű dandárokból és hadosztályokból állt. Az átszervezés során hozták létre a hadtesteket. A hadtestek a helyzettől és a feladattól függően 2-4 hadosztályból, illetve önálló dandárokból álltak. A hadtestet alkalomszerűen megerősítették tüzérséggel, műszaki csapatokkal, páncélvonatokkal és repülőkkel. A hadtestparancsnokságnak az ellátó intézeteken kívül szervezetszerűen törzs, lovas és távíró alegységei is voltak. A hadtest szervezete igen rugalmas volt, és ez biztosította a legváltozatosabb harchelyzetekhez való alkalmazkodást is. A hadtestparancsnokságok közül a legtöbbet a III., rövidebb ideig az I. és az V. vett részt a harcokban. A II. hadtest végig határszolgálatot teljesített, de törzséből alakult meg egy időre az V. hadtestparancsnokság. A IV. hadtest feladata a főváros védelme volt. Ehhez még csatlakozott a Dunai őrség Szamos monitora, valamint a Viza és Compó őrnaszádja.

A hadosztályok a májusi átszervezéstől kezdve általában két dandárból, hadosztály-tüzérségből, árkász, törzs- és távbeszélő alegységekből álltak. A harcok alatt a hadosztályok, mint legmagasabb harcászati egységek működtek, rendszerint hadtest kötelékben. Néha azonban előfordult, hogy önálló feladatot kaptak, mint pl. a 6. hadosztály a salgótarjáni harcok idején. A dandárok májusban már szervezetszerűen két ezredből (hat zászlóaljból) álltak, de a harcok folyamán voltak 2-7 zászlóaljas dandárok is. Igen gyakran előfordult az is, hogy egyes dandárokból elvett zászlóaljakkal a fő irányba támadó dandárt erősítették meg. A dandárok rendszerint hadosztály kötelékben működtek, de voltak a hadtesteknek, sőt hadseregnek közvetlenül alárendelt dandárok is. A dandárok tüzérséggel és más fegyvernemekkel szervezetszerűen nem rendelkeztek (kivéve az önálló dandárokat) azokkal csak alkalomszerűen erősítették meg őket. Az ezredek általában három zászlóaljból álltak, amelyekhez két ágyúból álló gyalogsági ágyúsüteget, műszaki és távbeszélő alegységet rendeltek. Ezeket azonban legnagyobb részt nem tudták feltölteni. A zászlóaljakat három lövész és egy géppuskás századból szervezték. A gyalogszázadok létszáma 150 harcos volt, de a valóságban igen sokszor csak 30-80 fővel rendelkeztek. A géppuskás században viszont megvolt a szervezetszerű 6-8 géppuska.

Összefoglalva megállapítható, hogy a Vörös Hadsereg egységeinek, alegységeinek szervezete az akkori viszonyok között korszerű volt és sok tekintetben lényegesen felülmúlta a cseh és román csapatok szervezését.

A vezetés kérdése

A háború gépi korszakában a harcterület nagyobb mérete, jellege, új problémák egész sorát vetette fel. A hadműveletek vezetésének problémaköre volt talán az egyik legjelentősebb gond, mert a harctevékenységek térbeli kiterjedése miatt hadműveleti vezetést kellett a harcászati és hadászati vezetés közé iktatni. Ezt kezdetben a „Keleti hadsereg-parancsnokság” megoldotta, majd a hadsereg-főparancsnokság megszervezésével véglegesítették a hadműveleti vezetést. A gödöllői hadsereg-főparancsnokság célszerűen egyesítette a hadászati és hadműveleti vezetést. Ezt az aktivitást, a merész elhatározások, az összpontosított erőkkel mért gyors, erőteljes csapások, a határozott támadó jelleg és az ezzel kapcsolatos manőverező képesség jellemezte. A hadsereg újjászervezését a hadsereg-főparancsnokság tartalékok megteremtésére használta fel. A hadműveleti tartalékok birtokában ezután nagyobb vállalkozásokba kezdhetett, sőt ezek tették lehetővé, hogy magához ragadja a kezdeményezést. A tartalékok alkalmazásának és újraképzésének legjobb példáját az Északi hadjárat adta. Ennek során a hadsereg-főparancsnokság mihelyt tartalékait (1., 4. és 6. hadosztály) harcba vetette, azonnal újabbakról gondoskodott. (8. hadosztály, 2. dandár). Majd ezek harcbavetése után a 2. hadosztályt helyezte készenlétbe. A Vörös Hadsereg parancsnoksága így az északi hadjárat során folyamatosan jelentős tartalékokkal rendelkezett, amelyek lehetővé tették, hogy a május végén megszerzett kezdeményezést folyamatosan megtartsa. A hadvezetőség tartalékait nem aprózta el, hanem azokat egységesen alkalmazta, így a védelem során is erélyes ellencsapásaival mindig megszilárdíthatta a helyzetet. A támadó hadműveletek során pedig a tartalékok helyes alkalmazása tette lehetővé a csapás erejének állandó növelését.

A hadvezetőség a döntő irányba való erőösszpontosítás megvalósítását is magas színvonalon művelte. Például: az északi hadjárathoz erőinek 80%-át vonta össze, ezen belül a kisalföldi támadáshoz 40 zászlóaljat 35 géppuskás századot, 27 üteget egyesített akkor, amikor 500km-es arcvonalon álltak harcban csapatai. A Vörös Hadsereg a támadást tartotta a fő harcmódnak, de ha védelemre kényszerültek, azt a legnagyobb fokú aktivitással oldották meg. A támadás végrehajtása során ötletesen használták fel a legkülönbözőbb manőverformákat. Salgótarjánt például excentrikus csapással, szabadították fel. Losoncnál kétoldalú átkarolást alkalmaztak. Kassánál áttörési szándékkal frontális csapást hajtottak végre. A rendelkezésre álló erőkkel rendkívül gyorsan manővereztek a legkülönbözőbb irányokba.

A harcok nagy része erdős-hegyes terepen folyt, és itt olyan módszereket alkalmaztak, amelyek ma is példaértékűek lehetnek. Helyesen kombinálták és használták az átkarolást, és a frontális csapást. A völgyben előretörő csapatokkal együtt a gerincen is egy-egy különítmény nyomult előre. A hegyi terep jellege lehetővé tette, hogy fontos útcsomópontokat vegyenek birtokba az ellenség hátában. A megvert ellenséget merészen és határozottan üldözték, amiben különösen a rögtönzött gyorscsoportoknak volt nagy szerepük. A hatalmas tér, és a kis erők miatt mind a saját csapatoknak, mind az ellenségnek mindig volt szabad szárnya. Ezért a Vörös Hadsereg rendszerint az ellenség átkarolására törekedett. Frontális csapást csak akkor hajtott végre, ha erre feltétlenül szükség volt. Ekkor viszont a tüzérség nagyarányú összevonásával, a fegyvernemek együttműködésének feszes megszervezésével támadtak.

A védelem felépítése is lényegesen eltért az első világháborúban megszokott sablonoktól. Elöl tábori őrsök bontakoztak szét, általában raj erőben, mögöttük pedig a főőrsök géppuskával megerősített század erőben. A dandár zömét és a tüzérséget egy központi fekvésű helyen, összevonva helyezték el. Feladatát az áttörés elhárítása és az azonnali ellentámadás képezte.