|
A negyedik arab-izraeli háború
2007.04.17. 16:13
Az 1973-as háború főbb eseményei és tapasztalatai
A negyedik arab-izraeli háború 1973
Az 1967-es háborút részt vevő országok különbözően értékelték. Izraelben vita bontakozott ki a 67-ben megszerzett területek védelme és biztosítása ügyében. A Golán-fennsíkon elvégzendő hadszíntér előkészítési munkákkal mindenki egyetértett, de a Sínai-félsziget védelmével kapcsolatban már megoszlottak a vélemények. Ezért Bar-Lev vezérkari főnök egy bizottságot hozott létre egy optimális javaslat elkészítésére. A javaslat szerint a Szuezi-csatorna teljes hosszában, közvetlenül a keleti parton, tizenöt erődcsoportot hoztak létre, egymástól 10-20kilométer távolságra. Az erődcsoportok közötti kapcsolatot sűrű járőrözéssel biztosították és az erődítések mögött harckocsi és tüzér csapatokból álló mozgó tartalékot, helyeztek el. 1968 közepén megkezdték a „Bar-Lev” vonal építését. Az erődcsoport 2-3 erődöt foglalt magába, amelyek között 6-8kilométer volt a távolság. Az erődök mindkét oldalon 1,5 kilométert tudtak tüzükkel ellenőrizni, míg a fennmaradt hézagokat figyelőkkel és járőrökkel biztosították. Az egyes erődök kezelőszemélyzete 30 fő volt. Az erődcsoportokban 7-8 harckocsit is elhelyeztek. A páncélkupolás erődök fegyverzetét főleg géppuskák és páncéltörő eszközök képezték. Az erődvonal mögött 3-5 kilométerre megerődített körletek voltak tüzérségi és harckocsi tüzelőállásokkal. Az erődök ellátására hozzájuk vezető utakat építettek, ezek biztosították a szükséges manőverek lehetőségét is. 1969. márciusára befejezték az erődvonal kiépítését, amit az egyiptomi tüzérség gyakori tüze sem tudott jelentősen késleltetni. Ettől kezdve azután szinte számolatlanul folytak a kisebb-nagyobb egyiptomi-izraeli összecsapások. Ezekben a tüzérség és a repülők játszották a főszerepet. 1970. júliusában a harci cselekmények már olyan méreteket öltöttek, hogy felrémlett egy újabb háború lehetősége. Ezért az Amerikai Egyesült Államok tűzszünet megkötését javasolta három hónapos időtartamra. Eszerint a csatorna mindkét oldalán 50 kilométeres sávban meg kellett szüntetni a katonai tevékenységet. A felek vonakodva, de végül elfogadták a tervet. A tűzszünet alatt az aktív tevékenység nem szünetelt. Egyiptom tovább folytatta légvédelmi rakéta rendszerének kiépítését, míg Izrael a „Bar-Lev-vonal” erősítésével és a hadszíntér előkészítésével foglalkozott.
1970-ben Nasszer elnök meghalt. Utóda Anvar Szadat lett, aki miután eltávolította politikai ellenfeleit, 1972. novemberében az Izrael elleni újabb háború megindításáról döntött. Szovjet katonai tanácsadók segítségével új hadműveleti terveket készítettek és szoros együttműködést szerveztek Jordániával és Szíriával. A közvetlen felkészülést 1973 nyarán kezdték meg az egyiptomi és a szíriai csapatok. Az egyiptomi vezérkar a háború megvívására a közös „Sarara” terven belül kidolgozta a „Badr” hadműveleti tervet, ami a Szuezi-csatornán történő átkelést és hídfők foglalását tartalmazta. Ez a terv nagyon figyelt arra, hogy csapatai végig az általuk kialakított légvédelmi ernyő alatt tevékenykedjenek, és ne legyenek kitéve az izraeli repülőgépek csapásainak. Szíria terveiben a Golán-fennsík elfoglalása és a Jordán folyóhoz történő kijutás szerepelt. Ezt széles arcvonalon, kétlépcsős hadműveleti felépítésben indított támadással akarták elérni Első lépcsőben három megerősített gyaloghadosztályt, míg a másodikban két páncélos hadosztály alkalmazását tervezték.
Izrael számolt egy együttes arab támadással. Ebben az esetben gyors mozgósítást terveztek és rövid védelmi hadművelet után általános ellentámadásban, gondolkodtak. Ennek alapját a „Sovah Jonim” elnevezésű tervben rögzítették. A terv mind a Déli, mind pedig az Északi Arcvonalon külön-külön, illetve együtt támadó hadművelet végrehajtását tartalmazta.
Az események rövid összefoglalása
A háború 1973. október 6-án az egyiptomi és a szíriai csapatok együttes támadásával indult. A támadás napja szombatra (az izraeli pihenőnapra) esett, és ekkor ünnepelték a zsidók vallásuk legnagyobb ünnepét az „engesztelés napját” (héber nyelven „Jám-kipúr”). Ugyanekkor ez a nap a mohamedán „Ramadan” böjti hónap egy napja is volt. A Szuezi-csatorna keleti partján védelembe lévő csökkentett állományú izraeli csapatokat váratlanul érte az egyiptomi támadás. A megfelelően támogatott egyiptomi hadosztályok az esti órákra kierőszakolták az átkelést, majd elfoglalták az első védelmi vonal támpontjait. A következő két napban 10-12 kilométert nyomultak előre, miközben a fontosabb hágóknál harcászati légi deszantokat vetettek be. A sikert azonban nem használták ki és a támadás továbbfolytatása helyett inkább az elért terepszakasz megerősítésére fordítottak hangsúlyt.
Közben a szíriaiak október 7-én a délelőtti órákra 4-8kilométer mélyen betörtek az izraeli védelembe a Golanon, de az izraeli ellencsapások meghiúsították további térnyerésüket. A következő napon már az izraeli csapatok támadtak és 10-re visszaállították az eredeti helyzetet, sőt a későbbiek során 15-20kilométer mélyen benyomultak szíriai területre. Ezután a harcok, amelyeket főleg a páncélos csapatok széleskörű alkalmazása jellemzett, váltakozó erősséggel folytak egészen október 24-ig a tűzszünet kihirdetéséig.
Az egyiptomi arcvonalon az izraeli csapatok október 15-én 18 dandárral (9 páncélos) a légierő tömeges légi csapásainak támogatása mellett támadásba mentek át és három nap alatt elérték a Nagy Kesetű tavat és attól északra a Szuezi-csatornát. Hídfőt alakítottak ki és azt legyezőszerűen fejlesztették észak, északnyugat, illetve délnyugati irányba. Válaszként az egyiptomi vezetés csak a különböző terepszakaszok lezárását rendelte el, de tartózkodott egy összpontosított csapástól és erőit részenként vetette harcba. Az egyiptomiak veszélyes helyzetbe kerületek. Igaz, tartották a keleti parti hídfőt, de a nyugati partra átkelt izraeli erők tovább folytatták támadásukat és jelentősebb ellenállásba, nem ütköztek.
Az ENSZ október 22-én szólította fel a szemben álló feleket a haditevékenységek beszüntetésére, amit Egyiptom azonnal elfogadott. Izrael azonban kihasználva a vákuumot, gyors manőverrel bekerítette a délen harcoló 3. egyiptomi hadsereget és további jelentős területeket foglalt el. Végül október25-én az egyiptomi-izraeli arcvonalon is befejeződtek a harcok.
A háború értékelése
A negyedik arab-izraeli háború jellegében nem tért el az előző háborúktól. Az 1967-es háború tanulságait szem előtt tartva készültek fel az arab országok az újabb összecsapásra. Céljukat, hogy visszaszerezzék az előző összecsapásban elvesztett területeket a háborúval ugyan nem érték el, de a későbbi tárgyalásokon Egyiptom visszaszerezte a Sínai-félszigetet és ezzel megszerezte a Szuezi-csatorna ismételt ellenőrzési jogát is. Katonai doktrínájuk és hadászati elgondolásuk a stratégiai célkitűzésekhez igazodott, és abból indult ki, hogy az arab országok nem indíthatnak általános és végső döntést eredményező háborút Izrael ellen a nemzetközi politikai helyzet és a fennálló katonai erőviszonyok mellett. Ezért korlátozott célú háborút indítanak, amelynek során Izrael minőségi katonai fölényét (légierő, mozgékonyság) nem érvényesítheti, és ez a megszállt területek, kiürítésére kényszeríti. Kiemelt jelentőséggel kezelték a meglepést és a váratlanságot. A váratlanság hadászati értékű érvényesítése lényegében nem sikerült. Az arab országok a rejtett előkészületek eredményeként és a háború egyidejű, több arcvonalon történő megindításával teljes mértékben meglepték ugyan Izraelt, ami a háború első napjaiban jelentős sikereket is eredményezett, de ennek nem volt hadászati kihatása és alapvetően nem befolyásolta a háború végső kimenetelét. Az arab országok hadműveleti tervezésével és a hadműveletek végrehajtásával kapcsolatban több szempontot kell figyelembe venni. Rendkívül jelentős tényező volt, hogy az arab országok első ízben alkottak a háború egészére („Sarara”) és az egyes arcvonalakra vonatkozó hadműveleti terveket. Ezeket azonban csak részben hangolták össze, illetve egyeztették. A célkitűzések közös meghatározása, a támadás időpontjának helyes megválasztása alapvetően hozzájárult a támadó hadműveletek kezdeti sikereihez. Az egyiptomi és szíriai vezérkar a hadműveleti terveket a titoktartás messzemenő betartásával dolgozta ki. Az egyiptomi és szíriai vezetés között ugyanakkor nem volt meg a kölcsönös bizalom, tulajdonképpen arra vártak, hogy az arab országok közti rivalizálásban a másik gyengüljön. Ez a körülmény nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Izrael képes volt az eredetileg kétfrontos háborút olyképpen megvívni, hogy a háború kezdetén fő erőkifejtését Szíria ellen (az Északi Arcvonalon) összpontosítsa, majd később ezt a Déli Arcvonalra helyezze át. Az egyiptomi „Badr” hadműveleti terv részeként a Szuezi-csatornán való erőszakos átkelést példásan dolgozták ki, az erőket és eszközöket célszerűen csoportosították és ezek felvonultatását eredményesen, készítették elő. A terv egyik jelentős hiányossága az volt, hogy a két támadó hadsereg csatlakozási pontját helytelenül választották, meg és azt nem biztosították kellően, gyakorlatilag a két hadsereg között mintegy 15-20km rés maradt szabadon. A hadműveleti terv a támadás első ütemében „hadsereg-hídfő” kialakítását határozta meg és a második ütemben a további térnyerést a helyzet alakulásától tette függővé. Itt alapvető szerepet játszott, hogy a szárazföldi csapatok csak olyan mélységben nyomulhattak előre, amely még a Szuezi-csatornától nyugatra telepített légvédelmi rendszer hatótávolságán belül maradt (25-30km).
A szíriai hadműveleti terv alapjában véve helyes volt, és célkitűzése is reálisnak tekinthető. Az a tény, hogy végül is a tűzszünet megkötéséig nem valósult meg, főleg abból eredt, hogy a tűzszünet előbb bekövetkezett, mielőtt a szíriai és velük szövetséges erőket összpontosíthatták, és bevetésükre sor kerülhetett volna.
Az izraeli hadászati elgondolás eredményességét az előző három háború alapjában véve igazolta. A „megelőzés”, a „meglepés” és a „közvetett megközelítés” módszere célravezetőnek bizonyult és az izraeli hadműveleti terv ennek jegyében született. A „Sovah Jonim” terv ezt a hadászati elgondolást tükrözte. Mind a Déli, mind az Északi Arcvonalon, arab támadás esetére, időleges védelmet, majd ezt követően döntő ellentámadást terveztek. Izrael hadműveleti tervezésénél az időtényező rendkívül fontos szerepet játszott.
Az arab támadás esetén ugyanis a védelemnek kellő időt kellett biztosítania a mozgósításhoz és felvonuláshoz. Izraeli számítás szerint a teljes mozgósítást 72 óra alatt kellett végrehajtani, és az első mozgósított erőknek már a háború második napján harckésznek kellett lenniük. A Déli Arcvonalon a „Bar-Lev-vonal”-ban, az Északi Arcvonalon pedig a Golán-fennsíkon kiépített védelmi rendszerben vívott védelmi harcnak időt kellett biztosítani a főerők felvonulásához és a döntő ellentámadás megindításához. Az izraeli terv, az 1967. évivel szemben, nem számolt a légierő tömeges, első légi csapásával, miután az arab országok légvédelmi rendszerének ereje folytán ez rendkívül kockázatos lett volna.
A vezetés minősége döntő szerephez jutott ebben a háborúban. A hadműveleti tervek sikeres végrehajtása nagymértékben függött a vezetés színvonalától. Az arab országok közül a katonai vezetésen belül különösen élesen folyt a „tábornokok csatája”, ami egyes esetekben nemcsak hibás döntésekre vezetett, de helyes elhatározás esetén is csökkentette a végrehajtás hatékonyságát. Ez elsősorban az egyiptomi katonai vezetésnél mutatkozott meg. A hadműveleti tervek kidolgozásánál, a háborús előkészületek irányításában, sőt a háború kezdeti időszakában is a vezetés eredményes munkát végzett, később azonban a vezetésen belül is ellentétek jelentkeztek. A háború első három napja alatt az egyiptomi csapatok jelentős sikereket értek el. Ennek kimélyítése és a további előrenyomulás a Sínai-félszigeten, vagyis a támadás folytatása a második ütemben előírt célok elérésére (a Katmia-, Giddi-, és Mitla- hágók), éles vitát váltott ki az egyiptomi katonai vezetők között. A hadügyminiszter, Izmail ellenezte a támadás folytatását, míg Sazli vezérkari főnök mellette foglalt állást. Izmail érve az volt, hogy amennyiben az egyiptomi csapatok kilépnek a légvédelmi rendszer „védőernyője” alól, úgy az izraeli légierő hatékonyan akadályozhatja a támadást, és ez súlyos veszteségekhez vezethet. A támadást tehát csak akkor szabad felújítani, ha a légvédelmi rendszer részeit is áttelepítik a Szuezi-csatornától keletre, és ez által biztosítják a csapatok légvédelmét. Szadat elnök és az egyiptomi politikai vezetés az utóbbi nézettel értett egyet, és a támadás folytatásának elhalasztása mellett döntött. Ez a döntése a támadás elhalasztásáról azt eredményezte, hogy az izraeliek újabb erőket vonhattak előre a Sínai-félszigetre és légierejük zömét is, ide csoportosíthatták át. E hibás döntés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az egyiptomi támadás felújítása október 14-én kudarccal végződött. A támadás sikertelenségét csak fokozta, hogy az egyiptomi vezetés nem merte vállalni a főerők együttes alkalmazását, és inkább a részenkénti bevetéseket erőltette. A támadás újra indítását a szíriai vezetés sürgetése is motiválta. Miközben eleget kívántak tenni a szíriai kérésnek, nem voltak hajlandók olyan kockázatot vállalni, ami később Egyiptom számára veszélyes lehetett volna. A két egyiptomi hadsereg közötti szabadon maradt rést, a jól működő izraeli harctéri felderítés rövid idő alatt jelezte. A szervezetten végrehajtott izraeli ellentámadás így teljesen váratlanul érte az egyiptomi vezetést, a felderítés nem észlelte időben sem az izraeli szándékot, sem a kialakult helyzetet. Ezt a legvilágosabban az bizonyítja, hogy még két nappal az izraelieknek a Szuezi-csatornán történt átkelése után is csak azt jelentették, hogy hét izraeli harckocsi átkelt a csatornán és felszámolásuk folyamatban van, noha akkor már több dandárnyi erő tartózkodott az izraeli hídfőben. Reális megítélés szerint, amennyiben október 16-án, de még 17-én is nagyobb erejű egyiptomi ellenakcióra (legalábbis egy-egy hadosztályerővel) került volna sor, úgy az izraeli erőket ebben a térségben felszámolhatták, vagy legalábbis visszavonulásra kényszeríthették volna (ezt a lehetőséget az izraeli vezetés is mérlegelte). Így, azonban az egyiptomi vezetés hibái folytán, az izraeliek kiszélesíthették hídfőjüket, majd abból kitörve, jelentős területet vehettek birtokba.
A szíriai katonai vezetés az erőket a kidolgozott hadműveleti terv szerint vonultatta fel és a támadást időben, indította meg. A terv a második lépcső és a tartalékok alkalmazását több változatban tartalmazta, de ezek végrehajtására nem került sor. Reális megítélés szerint azonban, ha a támadás második, illetve harmadik napján (október 7- és 8-án) a hadműveleti második lépcsőt a 3. páncéloshadosztályt az arcvonal közepén (el-Kuneitra irányába) és a főparancsnoksági tartalékból az l. páncéloshadosztályt a már elfoglalt Kfar Naffekből a Jákob testvérei-híd irányába bevetették volna, úgy az akkor még gyenge izraeli védelem az újabb, több mint 300-400 szíriai harckocsi, támadását aligha háríthatta volna el, és ez az egész háború további menetét jelentősen befolyásolhatta volna. A szíriai vezetés elkövette azt a hibát, hogy a megerősített izraeli védelem ellen a harckocsikat tömegesen, de gyalogság kísérete nélkül alkalmazta, illetve a szíriai gyalogság lemaradt a harckocsik harcrendjétől. Ez az izraeliek részére megkönnyítette a harckocsik leküzdését, és a magas harckocsi-veszteségek elsősorban ennek rovására írhatók. Végül a háború kimenetelét az is nagymértékben befolyásolta, hogy a szíriai és a segítségül küldött iraki, jordániai, marokkói csapatok között nem volt kellő együttműködés.
Az izraeli katonai vezetés tevékenységét jelentősen befolyásolta, hogy a politikai vezetésen belül sem volt egységes álláspont az esetleges háború célkitűzései, illetve annak megvívása vonatkozásában. A hibái jelentős mértékben a hírszerző-felderítő szolgálat hiányosságaira vezethetők vissza. A MOSZAD és az AMAN nem kiegészítették, hanem gátolták a helyes információk előteremtését. A várható ellenség szándékáról hibás értékelések születtek, aminek következtében a szükséges döntések elkésve születtek meg. (pl. a harckészültség és a mozgósítás elrendelése késett, a támadás várható időpontját helytelenül határozták meg stb.). Ez egyben az arab országok szokatlanul jól működő biztonsági és titoktartási tevékenységét is dicséri. Az izraeli katonai vezetésben sem volt meg a kellő összhang az október 8-án végrehajtott ellencsapás kérdésében. Ennek célja az egyiptomi csapatok visszavetése a Szuezi-csatorna nyugati partjára, sőt esetleg itt hídfő létesítését is számításba vették. A döntés, amit Elazar vezérkari főnök jóváhagyásával, a Déli Parancsnokság parancsnoka hozott (Gonen ábornok), irreális és a tényleges erőviszonyokat tekintetbe véve, helytelen volt. A nem kellő erővel, kb. négyszeres túlerővel szemben, végrehajtott ellencsapás sikertelen maradt. Ennek során, nem először, jelentkezett személyi ellentét a Déli Parancsnokság parancsnoka Gonen és Saron hadosztályparancsnok között. Az ellencsapás során Saron nem hajtotta végre elöljárója parancsát, sőt azt, személyi kapcsolatai révén, igyekezett megakadályozni (Saron, Móse Dajan hadügyminiszter személyes jó barátja volt, és jó kapcsolatai voltak a vezérkar több vezetőjével). Az ellentét még élesebben megmutatkozott az izraeli ellentámadásnál, az „Erős Szív” hadműveletnél (október 15.). Saron több esetben vagy nem hajtotta végre a parancsokat, vagy önkényesen megváltoztatta. Az események alakulása Saron tevékenységének célszerűségét bizonyította ugyan, de ez elsősorban az egyiptomi vezetés hibáinak tulajdonítható. Az izraeli vezetés ellentétei olyan élesen jelentkeztek, hogy a háborút követően 1973. november 18-án az izraeli kormány külön bizottságot jelölt ki az izraeli felderítő-hírszerző szolgálat háború előtti tevékenységének, a fegyveres erők harckészültségi helyzetének és mozgósításának kivizsgálására és a háború kezdeti időszakában mutatkozó katonai kudarcok okainak megállapítására. Ezért az AMAN vezetőjét Zeira tábornokot, helyettesét Salev dandártábornokot és több tisztet leváltottak és a katonai felderítő-hírszerző szolgálattól is elbocsátották őket. A bizottság végül javasolta a vezérkari főnök lemondatását. Elazar altábornagy még mielőtt a kormány mérlegelte volna a javaslatot, lemondott. (Utódává Mordehai Gur tábornokot nevezték ki.)
A negyedik arab-izraeli háború harcászati vonatkozásban is jelentős tapasztalatokat hozott. Újra bebizonyosodott, hogy hagyományos eszközökkel vívott háború esetén az erőknek meghatározott főirányban történő összpontosítása a siker fontos előfeltétele. Ezt igazolta az izraeliek október 8-án megkísérelt ellencsapása, ahol a csapatok széles arcvonalon szétbontakozva tevékenykedtek. Az egyiptomi vezetés hasonló következtetéseket vonhatott le október 14-én a támadás sikertelen felújítása kapcsán.
A háborús veszteségek
A háborúban mindkét fél érzékeny veszteséget szenvedett mind élőerőben, mind anyagi eszközökben. Az anyagi veszteségeket mindkét részről már a háború alatt fokozott fegyverbehozatallal pótolták, de ez a háború végső kimenetelét lényegében nem befolyásolta.
Az élőerőben elszenvedett, becsült veszteségek:
Ország |
Halott |
Sebesült |
Eltűnt v. fogoly |
Összesen |
Izrael |
2 838 |
8 800 |
508 |
12 146 |
Arab országok: |
|
|
|
|
Egyiptom |
5 000 |
12 000 |
8 031 |
25 031 |
Szíria |
3 100 |
6 000 |
500 |
9 600 |
Jordánia |
28 |
49 |
¾ |
77 |
Irak |
218 |
600 |
20 |
838 |
Egyéb arab országok |
100 |
300 |
¾ |
400 |
Arab országok összesen: |
8 446 |
18 949 |
8 551 |
35 946 |
Az anyagi veszteségeknél a harckocsikban és a harci repülőgépekben elszenvedett veszteségeket célszerű figyelembe venni. A becsült veszteségek a következők:
Ország |
Harckocsi (db) |
Harci repülőgép (db) |
Izrael |
840 |
109 |
Arab országok |
|
|
Egyiptom |
1100 |
223 |
Szíria |
1200 |
117 |
Jordánia |
54 |
10 |
Irak |
200 |
21 |
Egyéb arab országok |
40 |
20 |
Arab országok összesen: |
2594 |
391 |
Az előző háborúhoz képest Izrael veszteségének aránya kétszeresére nőtt, míg az arab országoké felére csökkent. Mind a harckocsi-, mind a repülőgép veszteségnél megjegyzendő, hogy a két fél közti arányok nem a haditechnika színvonalában mutatkozó különbségekből eredtek, hanem Izrael részéről a harceljárások eredményesebb alkalmazásából, az arab országoknál a személyi állomány gyengébb kiképzési szintjéből fakadtak.
| |