2       Katonai elméletek és háborús nézetek a háború előestéjén

A századfordulóra a katonai teoretikusok kidolgozták a kor legfontosabb hadművészeti elveit. Kutatták a fegyveres harc megvívásának körülményeit, számba vették a rendelkezésre álló erőket és eszközöket. Országaik eltérő politikai céljaiból, gazdasági és katonai lehetőségeiből sokszor egymásnak ellentmondó következtetéseket vontak le. A milliós tömeghadsereg döntő szerepét (amelynek legfontosabb része a szárazföldi haderő) az angolok kivételével minden katonai teoretikus elismerte. Valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a jövő háborúját hatalmas tömegek vívják. A katonai szakemberek nagytöbbsége a háború gyors befejezését, a döntő siker elérését-az ellenség főerőinek rövid idő alatti megsemmisítését-a háború kezdetére az első összecsapások idejére tervezte.

A döntő csatával megvívott gyors lefolyású háború elvének legjelentősebb képviselője a német Alfred von Schlieffen tábornagy (1844-1913), a német hadtudomány kiemelkedő alakja volt. Véleménye szerint a háborúnak néhány hónapnál tovább nem szabad tartani. Elméletének legfontosabb jellemzője az ellenség megsemmisítését célzó döntő csatára való törekvés volt, a főerők bekerítésére indított (cannaei elv)[1] átkaroló manőver révén. Azt vallotta, hogy az arcból mért csapás nem teszi lehetővé a gyors győzelmet, mert nagy veszteséggel jár, és elhúzódó tevékenységhez vezet. Schlieffen elmélete nagy hatást gyakorolt az első világháborút megelőző évek katonai teoretikusainak gondolkodására, illetve a háborús nézetek kialakulására. Hasonló gondolatot képviselt a francia Ferdinand Foch (1851-1929) marsall is –a későbbi antant főparancsnok-, aki az elkövetkező háborút rövid ideig tartó, a korábbiaknál sokkal nagyobb erőfeszítést, hatalmas emberi és anyagi áldozatokat követelő küzdelemnek képzelte el. Ebből eredően nagy jelentőséget tulajdonított az erkölcsi tényezőnek, amely alatt a csapatok és a vezetés minőségét, energiáját, lendületét és hozzáértését értette. Foch a hadművészet örök változatlan elveit hirdette. Ezek közé sorolta az erők gazdaságos alkalmazását, a cselekvés szabadságát, a hadműveletek biztosítását stb. Véleménye szerint a hadi technika fejlődése a hadművészetben új formákat és módszereket hoz létre, ami az elvek pontosabb és világosabb alkalmazását követeli meg. Foch az ismeretlent tekintette a háború törvényének, ezért igen nagy jelentőséget tulajdonított a felderítés és a biztosítás gondos megszervezésének. Clausewitzhez hasonlóan a harcot tartotta a háború döntő tényezőjének, mert csak az biztosíthatja a sikert, ezért a hadászat a harcnak van alárendelve, gondolta tévesen. Fontosnak tartotta a csapatok mozgékonyságát, magas fokú fegyelmét és a harccselekmények aktív vezetését. A harctevékenység fő formájának a támadást tekintette, a védelemről az volt a véleménye, hogy ha az csak az állások, megtartására szorítkozik, elkerülhetetlenül vereséghez vezet. A kor teoretikusai a hadszínterek befolyásoló tényezőit vizsgálva azt gyakran túlértékelték. Az amerikai Alfred Thayer Mahan (1840-1ö14) ellentengernagy ún. tengeri erő elmélete hazája földrajzi helyzetéből kiindulva a tengeri uralmat tartotta döntő tényezőnek. Ennek megvalósításához erős tengeri flottára és a kereskedelmi útvonalak mentén kiépített támaszpontrendszerre volt szükség. Lényegében Mahan elképzelésén alapult az angol Philip Colomb tengernagy (1831-1899) elmélete is. Szerinte azonban nem elég csupán a tengeri szállítás zavartalanságának biztosítása, a győzelmet csak az ellenséges flotta teljes megsemmisítése eredményezheti, ezért gyakoriakká válnak a nagyméretű tengeri csaták.

Ezek az elméletek – az uralkodó rétegek politikai célkitűzései és gazdasági-technikai bázis teljesítőképessége mellett- jelentős hatást gyakoroltak a különböző államok háborús nézeteinek kialakulására. Így a németek terveik kialakításánál elsősorban azt vették figyelembe, hogy olyan államok elleni háborúra készülnek, amelyek gazdasági és katonai potenciálja nagyobb, mint az övéké és szövetségeseiké. A hivatalos német háborús elképzelések ezért a gyors lefolyású háborúban látták a győzelem feltételeit, addig kell a győzelmet elérni, míg az ellenség nagyobb gazdasági és katonai potenciálja érvényesülni tud. Emellett a várható ellenfelek hadszíntéri elhelyezkedése az is maga után vonta, hogy Németországnak két arcvonalas háborúra kellett készülnie. Úgy vélték, ellenfeleik eltérő felkészültségük miatt nem lesznek képesek egy időben hadműveleteket kezdeni. Ezért Németország a háború kezdetén fölénybe kerülhet, s így képes lesz ellenségeit egymásután megsemmisíteni. A győzelem feltételeit a következőkben határozták meg: támadással gyorsan szétzúzni az erősebb ellenfelet (Franciaországot), ez alatt kis erőkkel feltartóztatni és pusztítani a gyengébbet (Oroszországot), majd a főerők átcsoportosítása után azt is térdre kényszerítik. Az ellenség erői egyesülésének megakadályozására váratlansággal és meglepéssel a hadászati kezdeményezést kezdettől fogva kézben kell tartani. Az Osztrák-Magyar Monarchia háborús nézetei és tervei lényegüket tekintve megegyezett a német elképzelésekkel.

A Francia háborús nézeteket és terveket az ország megváltozott politikai és stratégiai helyzete határozta meg. Franciaország az 1870-71. évi vereség sokkoló hatása következtében a háború kezdetén Németországgal szemben védekezni akart. Ez az elgondolás az új francia német határon kiépített erődrendszerek (övvárak Verdun, Toul, Epinal, Belfort) létrehozásában valósult meg. A végső sikert azonban a támadók védelemmel történő elvéreztetése után, ellentámadással látták megvalósíthatónak. Az antant létrejöttével azonban Franciaország politikai és katonai helyzete megerősödött. Ettől kezdve a francia katonai elméletben fokozatosan, már a háború kezdetétől a támadás került előtérbe. Hosszú viták után a gyors lefolyású támadó háború elmélete a francia háborús tervek alapgondolata lett. Az új elmélet gyakorlatba való átültetése azonban megkésett, ami a háború kezdetén komoly hibák forrásává vált.

Az orosz katonai elmélet nem volt egységes. A teoretikusok nézetei megoszlottak a gyors lefolyású háború, a döntő csata elve, valamint a passzív védelem a kezdeményezésről való lemondás között. Nem alakult ki egységes irányvonal a háborúra való felkészülés és annak megvívása kérdésében.

Anglia háborús elképzelése az ún. „utolsó csata megnyerése” elméletén alapult. Ennek lényege az volt, hogy a szárazföldi hadműveleteket Anglia szövetségesei vívják, a szigetország elsősorban tangeri erejével vesz részt a háborúban, biztosítva a tengeri uralmat. Az angol szárazföldi erők csak az utolsó fázisban (utolsó csata) vesznek részt a küzdelemben, és ekkor nemcsak az ellenség feletti győzelmet szerzik meg, hanem előnyös helyzete teremtenek a meggyengült szövetségesekkel szemben is.

Az elméletek és nézetek kialakításánál a szakemberek nem vették kellően figyelembe sem az orosz-japán (1904-1905, sem a Balkán-háborúk (1912-1913) tapasztalatait, jóllehet sokan ezeket a várható háború főpróbájának tekintették.  Nem ismerték fel, hogy az orosz-japán háborúban az átkarolásra törekvő csapatok megtorpantak a Védők nagy erejű tüzében, ami viszont lehetővé tette, hogy a védők szárnyaikat meghosszabbítva zárt arcvonalat alakítsanak ki. Így az átkarolás szándékával indított támadás arcból mért csapássá változott. Ilyen körülmények között a gyors döntés mind nehezebbé vált, az ütközetek ideje elhúzódott. A csapatok tevékenységének méretei mind térben, mind időben kiterjedtek. A tűz meg növekedett hatása elől a csapatok mind többször lövészárkokban kerestek menedéket, és tevékenységük igen sokszor az árkokból, helyből folytatott tűzharcra korlátozódott. Hasonló tapasztalatokat hoztak az 1912-13. évi Balkán-háborúk is. E háborúk hadműveleteinek tapasztalataiban a nagyhatalmak vezérkarai inkább saját nézeteik igazolását keresték annak ellenére, hogy az események már jelezték a technika és a hadművészeti elvei között kibontakozó ellentmondásokat. A tapasztalatok bizonyos vonatkozásaiban mégis hatottak. Az orosz vezérkar pl. megszervezte és begyakoroltatta a rejtett mozgósítást . A németek a támadás tapasztalatait hasznosítva, a nehézütegek számának szaporítását határozták el. A franciák a védelem műszaki berendezésének tanulságait igyekeztek hasznosítani. Mindezek azonban nem változtatták meg a fegyveres küzdelem megvívásának általános elveit.