A páncélelhárítás elvei és eszközei a második világháborúban
- A páncélelhárítás elvei és eszközei
- A Lengyelország elleni hadjárat tapasztalatai
A Lengyelország elleni hadjárattal elkezdődött a második világháború, szembeötlő újdonság volt a páncélos- és gépesített magasabb egységek tömeges és főirányban való összpontosított
alkalmazása. Ez a tény sürgető követelményként vetette fel a páncélelhárítás gyakorlati kérdéseinek megoldását. A lengyel hadszíntér katonaföldrajzi és időjárási viszonyai (nagy síkságok, száraz időjárás) elősegítették a német páncélosok nagy tömegben való bevetését. Kedvezően hatott számukra, hogy a légierő és a szárazföldi csapatok főerői váratlanul kezdték a támadást. Ezzel hadászati meglepetést értek el. A páncélos magasabb egységek 3-5km-es áttörési szakaszokon 50-80db/km harckocsi sűrűséggel támadtak. A lengyel hadosztályok első világháborús állásvédelemre készültek, de páncéltörő eszközeik száma kevés volt, így hatásos ellenállást nem tudtak kifejteni. Problémát jelentett az is, hogy a lengyelek harckocsik elleni harcra való felkészítése, kiképzettsége nem volt kellő színvonalú, a védelem mélységében nem volt páncélelhárító védelem, de páncéltörő tartalékkal sem rendelkeztek.
A korabeli német harckocsik zöme (Pz I, Pz II) páncélvastagsága 8-14mm között volt. Ellenük eredményesen lehetett volna alkalmazni a gyalogsági közelharc eszközeit, de még a nehézfegyvereket is, illetve a harckocsikat. Erre volt példa, amikor Lvov térségében bevetett lengyel harckocsi dandár, 20-25%-os veszteséget okozott egy német páncélos hadosztálynak.
Összességében a hadjáratban elszenvedett lengyel vereség bizonyította, hogy az állásháború időszaka lejárt. A nagytömegben támadó páncélos magasabb egységek elleni védelmet, már nem lehet a régi módon megszervezni és megvívni. A páncélosok több hullámban végrehajtott csapását, csak mélyen lépcsőzött, elegendő hatásos páncéltörő eszközközökkel rendelkező védelem képes megállítani. A támadó szándékról való lemondatáshoz, azonban még szükséges a harckocsi magasabb egységekkel végrehajtott ellencsapás is.
- A Franciaország elleni hadjárat tapasztalatai
A francia vezérkar a két világháború között katonai gondolkodás terén lemaradt a fejlődésben. Azt remélték, hogy a technika korszerűsödése ellenére a hadművészetben érvényesek maradnak az első világháborúban kialakult elvek. Úgy gondolták, hogy az új fegyverek és eszközök tömeges elterjedése ellenére a hadászati védelem akkor lesz megbízható, ha mélyen lépcsőzött, műszakilag jól kiépített, megerődített, erős tűz- és akadályrendszerrel kerül kiépítésre. Ennek megfelelően a határmentén mélyen lépcsőzött erődrendszert hoztak létre, amelyben állásvédelemmel kívánták a támadó ellenséget elvéreztetni, és további támadó szándékáról lemondatni.
A hadjárat megindulásakor a szövetségeseknek csaknem 500 harckocsival több volt, mint a németeknek. Ezt az előnyt azonban nem tudták kihasználni, mert harckocsijaik lassúak voltak, kis űrméretű lövegekkel, gyengébb páncélzattal rendelkeztek. Elmaradtak a németektől a manőverezésben, páncélátütő képességben, de szervezetük és alkalmazási módjuk is alulmaradt. A harckocsik többségét zászlóaljakba szervezve a gyaloghadosztályoknak rendelték alá. Ugyanakkor a gyaloghadosztályok 25mm-es páncéltörő ágyúi, már lényegében nem voltak eléggé hatásosak a németek Pz III, és Pz IV-es harckocsijaival szemben, ráadásul a rendszeresített lövegeik száma még felét sem érte el a német hadosztályok páncéltörőinek. Gyakorlatilag az erős páncélelhárító védelemhez szükséges páncéltörő fegyverek hiányoztak. Sajnos a szövetségesek légiereje, ha számszerűleg nem is, de szervezeti rendszerük és alkalmazási elveik elmaradt a követelményektől. A védelem általában kis mélységre terjedt ki, ennek áttörése az erős páncélos csoportosításoknak nem jelentett különösebb nehézséget.
A német páncélos- és gépesített magasabb egységek, a légierő tömeges támogatásával megváltoztatták a franciaországi hadjáratban a hadműveletek jellegét. A támadó tevékenység gyorsabbá, a csapások mélyebbekké váltak, melyekben a fő szerepet a fontos irányokban tömegesen alkalmazott páncélos- és gépesített csapatok játszották. A franciák törekvése arra irányult, hogy megállítsák a támadókat. Ezt azonban nem tudták megvalósítani, mert –sok más hiányosság mellett- nem volt megbízható páncélelhárításuk. A Weygand-vonalban, ahol 15km mély összefüggő védelmi rendszert hoztak létre, aknamezőkkel és más akadályokkal biztosították, a páncéltörő eszközökkel jól ellátott ellenállási csomópontok hálózatát. A tüzérség- és a páncéltörők tűzrendszerét összehangolták az akadályok rendszerével, a harckocsik elleni gyalogsági közelharc módszereivel és a légierővel. A védelem sikerrel járt. 1940. június 5-én a Kleist-páncélos csoport nagy veszteségei ellenére nem tudott áttörni. Ez azonban csak elszigetelt tevékenység volt, így a súlypontáthelyezéssel, más irányban az áttörés sikerrel járt.
A hadjárat bizonyította, hogy a védelem csak akkor lehet eredményes, ha mélyen lépcsőzött. Ha rendelkezik nagy mennyiségű és jó minőségű páncéltörő eszközzel, ezeket a várható harckocsi veszélyes irányokban összpontosítják. Ha a természetes és mesterséges akadályokat és aknamezőket jól kihasználják. Ha rendelkeznek jó menőverező képességű páncélelhárító és harckocsi tartalékokkal, és végül, ha a csapatokat szervezetileg és kiképzésileg is felkészítik a tömegesen támadó harckocsik elleni harcra. A vezetés szilárdan kézben tarja a csapatok harc alatti irányítását.
A franciák ezt nem tudták biztosítani, ezért páncélelhárításuk kudarcba fúladt és vereséget szenvedtek.
- A Szovjetunió elleni háború első két évének tapasztalatai
Németország és szövetségesei a Szovjetunió elleni háborút 190 hadosztállyal, állományukban kb. 47200 tüzérségi eszközzel, 4300 harckocsival és rohamlöveggel, valamint kb. 4300 repülőgéppel, kezdte. Támadásukat a korábbi tapasztalatoknak megfelelően váratlanul a főerőkkel, a fő irányokban keskeny arcvonalszakaszra összpontosított páncélos csapatokkal, igen erős légitámadással és légi támogatással kezdték. Így a fő irányokban a védőkkel szemben többszörös erőfölénnyel bírtak. Az arcvonal kilométerenként a harckocsi sűrűség elérte a 60-80 darabot.
Ilyen nagy erejű csapás elhárítására a határ menti szovjet csapatok nem voltak felkészülve. A hadosztályoknak a rendszeresített 88 páncéltörő lövegeinek csak alig fele volt meg. A tisztikar nem rendelkezett olyan háborús tapasztalatokkal, mint a németek. A csapatok nagy része a késői riasztás miatt nem tudta elfoglalni védőkörletét. Mindezek-és egyéb okok-azt eredményezték, hogy a németek kezdeti csapása rendkívül súlyos veszteségeket okozott a szovjet csapatoknak. A németeknek az első napokban sikerült kijutni a hadműveleti mélységbe. Megállításukra az első héten a határtól 300-400km-re elhelyezett szovjet gépesített hadtestek ellencsapásokat hajtottak végre, de a várt eredmény elmaradt. Mert a hadtestek feltöltöttsége harckocsikkal és lőszerrel alig haladta meg az 50%-ot. Másrészt a harckocsik többsége elavult volt, és menetoszlopaikat, gyülekezési körleteiket a német légierő folyamatosan támadta. A létszámban jelentősen megfogyatkozott harckocsi kötelékeket tüzérségi és egyéb biztosítás nélkül vetették be, úgy hogy a németek már felkészülve várták a rohamot. Ehhez megfelelő mennyiségű páncéltörővel (hadosztályonként 80-90db.) és harckocsival rendelkeztek. Így aztán a szovjet gépesített hadtestek állományuknak több mint 90%-át elvesztették, a németek előre törését némileg lassítani tudták.
A nehézségek ellenére a megmaradt, bekerítésből kitört és az újonnan felállított erők elkeseredett harcot folytattak, és jelentős veszteségeket okoztak a németeknek. Például július-augusztusban Szmolenszk térségében. Az 1941. augusztusában készített német összefoglaló jelentés szerint az itt támadó 3. páncélos csoport elvesztette állományának 55-57%-át, a 2. páncélos csoport pedig 55%-át. A német páncéloshadosztályok ereje folyamatosan csökkent, a szovjet páncélelhárítás pedig lassan erősödött. Annak ellenére, hogy az eszközökben még mindig hiányt szenvedtek. 1941. októberében például a legerősebb Nyugati Front állományában, a hadműveleti felépítésben arcvonal kilométerenként csak 0,9 harckocsi,1,5 páncéltörő löveg, és 7,5 tüzérségi eszköz jutott.
A szovjet legfelső vezetés, utasításokat hozott a harckocsi veszélyes irányokban a páncélelhárítás összpontosítására, megerősítésére. Így például 1941. október-novemberben Volokalamszk térségében védő 316. lövészhadosztály (14km széles 3-4km mély sávban), minden ezrede egy páncélelhárító körletet hozott létre, melyekbe 4-20 löveget osztottak be. Helyenként robbanó és más műszaki zárakat alkalmaztak. A hadseregnél és a hadosztálynál is páncélelhárító tüzértartalékot képeztek, számukra több irányban szétbontakozási terepszakaszt készítettek elő. A harc alatt a hadsereg páncélelhárító tartalék a hadosztály mélységében bontakozott szét. A szervezés bevált, 1941. október16-21-ig a hadosztály sávjában 80 német páncélost pusztítottak el. Voltak olyan helyek ahol zászlóaljanként páncélelhárító támpontokat szerveztek 4-6 löveggel. A támpontok, körletek parancsnoka mindig tüzér tiszt volt, a hadosztály páncélelhárításáért a tüzérfőnök volt a felelős, az összfegyvernemi parancsnok köteles volt megszervezni a beosztott tüzérséggel az együttműködést. Ez a felelősség megosztás a hatékonyság rovására ment, illetve csökkentette a parancsnokok szerepét. 1941 őszétől a harckocsik elleni közel harc mellett alkalmazták a harc alatti aknatelepítést. Önálló műszaki csoportok (rajok) telepítették az aknákat. Ezekből alakultak ki a mozgózáró osztagok. Csak 1943-tól válnak általánossá, és a páncélelhárító tartalékkal együtt alkalmazzák őket.
Az 1941-ben vívott harccselekmények felszínre hozták a szovjet páncélelhárítás gyengeségeit. Ezek a következők voltak: kevés a páncéltörő fegyver, a fegyvereket nem a legcélszerűbben alkalmazták, a páncélelhárításnak nem volt mélysége, gyenge volt az együttműködés, megosztott vezetés (tüzértiszt, összfegyvernemi parancsnok).
A hadiipar termelésének növekedésével 1942-re javult a páncéltörő fegyverek mennyisége és minősége. Ez lehetővé tette a csapatok állományában lévő páncéltörő eszközök számának növelését, új szervezetek létrehozását. 1942. szeptemberében Sztálingrád térségében a frontok 23, a hadseregek 3-4 páncéltörő tüzérezreddel rendelkeztek. Ebből a frontoknál 2-3, a hadseregeknél 1 páncéltörő tüzérezredből páncéltörőtüzér tartalékot hoztak létre, a többit a hadosztályok megerősítésére osztották be. Így sikerült harcászati szinten arcvonal kilométerenként 2-4 páncéltörőt biztosítani. Harc alatt hadműveleti méretekben a páncélelhárító tartalékok manőverével pedig a páncéltörők számát jelentősen növelni. Mint például az 57. hadseregnél, ahol a német támadás főirányában 8 páncéltörő tüzérezredet összpontosítottak, ezzel a páncéltörő löveg sűrűség kilométerenként 20-ra növekedett. A páncélelhárító rendszer fejlődését 1942-ben Sztálingrád térségében a 38. lövészhadosztály szemlélteti. A páncélelhárító eszközöket a század és zászlóaljparancsnokoknak rendelték alá, egyszemélyi felelősségük nyilvánvalóvá vált, javult a vezetés és az együttműködés. A zászlóaljaknál páncélelhárító támpontokat szerveztek, állományukban lehetett: 4-6 páncéltörő löveg, egy páncéltörő puskás szakasz, egy páncélvadász csoport, mely páncéltörő gránátokkal, vagy kézigránátokkal felszerelt 4-5 főből állt. A harckocsik várható támadási irányába aknamezőket és más műszaki akadályokat telepítettek. A hadosztály az első és másodi állás között harckocsi veszélyes irányban páncélelhárító körletet szervezett. Állományában egy páncéltörő osztály, vagy ezred tartozott. A páncélelhárító tartalékot egy páncéltörő tüzérosztály képezte. Képeztek harckocsi tartalékot is. A tábori tüzérség álláskörletét a harckocsi várható támadási irányában jelölték ki, eléje harckocsi aknamezőt telepítettek, a tüzérséget felkészítették a harckocsik elleni közvetlen irányzású feladatokra. A tüzérség felkészült a peremvonal elé harckocsik elleni tömegtűz és zárótűz lövésére. A légierő felkészült a távoli megközelítési utakon a harckocsik pusztítására, illetve harc alatt az ellencsapások előkészítésére, támogatására. Összességében javult a páncéltörő eszközök sűrűsége, nőtt a páncélelhárítás mélysége, erősödött a vezetés, együttműködés és a fegyverek felhasználásának módszere. Ennek ellenére még volt mit javítani.
- A páncélelhárítás jellemzői a kuszki védelemben
A keleti hadszíntéren, 1943 tavaszán patt helyzet alakult ki, egyik fél sem tudta folytatni a támadást, így védelembe mentek át és erőt gyűjtöttek a nyáron indítandó támadáshoz. A német hadvezetés az erősödő szovjet páncélelhárítás ellensúlyozására növelte harckocsik védettségét és tűzerejét. A megalkotott új harckocsik (Párduc és Tigris), illetve rohamlövegek (Ferdinánd), a korábbi típusok 30-80mm-es páncélzatával szemben 80-100mm-es páncéllal, és 50mm-es lövegek helyett 88mm-es löveget kaptak. A páncélelhárítás erősítése érdekében 75mm-es és 88mm-es páncéltörő lövegeket rendszeresítettek, egy részüket önjárósították. A németek Kurszk térségében készítették elő a támadó hadműveletet a hadászati kezdeményezés megragadására. Ennek érdekében a körzetben 50 hadosztályt (köztük 14 páncélost és 2 gépesítetett), 2700 harckocsit összpontosítottak. A támadás tervezett főirányiban hadműveleti szinten arcvonal kilométerenként 100 harckocsit alkalmaztak, az áttörést négy lépcsőben tervezték elérni. A támadó csoportosítások erős légi támogatásban részesültek. A győzelem mégis elmaradt.
A szovjetek időben felderítették a németek szándékát és erős, nagy mélységű, szilárd páncélelhárítással rendelkező védelmet, hoztak létre. Ezt az tette lehetővé, hogy ekkor már nagy tömegben gyártották a különböző harctechnikai eszközöket. Javult a páncéltörő eszközök minősége, az új német harckocsik ellen már hatástalan 45mm-es lövegek helyett 57mm-est gyártottak. A harckocsik elleni közelharcra kumulatív hatású páncéltörő kézigránátot rendszeresítettek. Tömegével jelentek meg a SZU-76, SZU-122 és a SZU-152-es rohamlövegek. 1943 tavaszától a harckocsi- és gépesített hadtestekhez tüzér-, aknavető-, légvédelmi-, páncéltörőtüzér- és rohamlövegezredeket szerveztek. Létrehozták az áttörő tüzérhadtesteket és páncéltörőtüzér dandárokat. Mindez lehetővé tette a szilárd, megbízható védelem megszervezését. A kurszki védelem páncélelhárításában kitűnt: nagy mélységével, ami hadosztálynál elérte az 5-8km-t, hadseregnél a 20-25km-t, a frontnál akár az 50km-t is. A páncélelhárító elemek sokoldalúságával, mint: századoknál páncélelhárító támpontok (3-5 löveggel), zászlóaljaknál páncélelhárító csomópontok (8-12 löveggel), ezredektől-frontig páncélelhárító körletek, zászlóaljtól felfele minden szinten páncéltörő tüzértartalék és mozgó záró osztag, különböző fegyvernemi tartalékok, robbanó és egyéb műszaki zárak, páncélvadász csoportok, a légierő. A páncélelhárításban résztvevő eszközök sokaságával, mint: kumulatív kézigránátok, harckocsi aknák, páncéltörő puskák és ágyúk, rohamlövegek, tábori és légvédelmi tüzérség, harckocsik. Az ellenséges harckocsik várható támadásának irányaiban összpontosított nagy mennyiségű tüzérséggel (elsősorban páncéltörő) és harckocsikkal. Harc alatt a páncélelhárító eszközök céltudatos és a szükségletnek megfelelő, gyors manőverestetésével. A védelmi rendszer nagy mélységű műszaki kiépítésével (lövészárkok, közlekedő árkok, tüzelőállások, figyelő- és vezetési pontok, stb), hadászati szinten a védelem mélysége elérte a 220-250km-t. A jól megszervezett tűzrendszerével (elsősorban páncéltörő és tüzérségi), a műszaki akadály rendszerével (aknazárrendszer, harckocsi árkok, harckocsi akasztók, drótakadályok stb.). Harckocsi magasabb egységek és seregtestek ellencsapásaival, a jól szervezett és eredményes légi támogatással. A páncélelhárítás megszervezéséért és vezetéséért minden szinten az összfegyvernemi parancsnok volt a felelős, így megszűnt a korábbi kettősség és a vezetés együttműködés hatékonyan működött. Ezek együttes hatása ként a kurszki védelem a kitűzött célját elérte. Meg állította és elvéreztette a német támadó csoportosításokat, megteremtette az ellentámadásba való átmenet feltételeit.
A háború tapasztalatai alapján a páncélelhárítás elvei, mára vonatkozóan is a következőkben foglalhatók össze:
- A harckocsi elhárítása páncélosok elleni harc a szárazföldi csapatok minden fegyvernemének fő feladata, ez képezi a védelem alapját.
- A harckocsik elleni harchoz-a harckocsik technikai adottságától függő-jóminőségű és a szükséges mennyiségű páncélelhárító eszközre van szükség, és természetesen jól felkészített, erkölcsileg szilárd kezelőkre.
- A harckocsik elleni harc a rendelkezésre álló minden eszköz bevonását és alkalmazását igényli.
- A páncélelhárítást a várható harckocsi támadások irányába összpontosítva a mélységbe tagolva kell elhelyezni.
- A harckocsik elleni tevékenységet a védelemhez vezető megközelítési útvonalakon kell kezdeni, és a védelem teljes mélységére ki kell terjeszteni.
- A kísérő gyalogságot a harckocsikról le kell választani.
- A peremvonalat és a közeli mélységet kell páncéltörőkkel legjobban megerősíteni, hogy a támadó harckocsik a védelembe való betörés előtt megsemmisüljön.
- A támadó harckocsik manőverező képességével azonos vagy jobb manőverező és tűzhatású eszközök manőverét kell szembe állítani.
- A permvonal elé és a védelem mélységébe robbanó és más műszaki akadályokat kell telepíteni.
- A védelem nem lehet eredményes megbízható légvédelem és légi támogatás nélkül.
- A különböző tűzeszközök, fegyvernemek, és szakcsapatok közötti együttműködést a harckocsik megsemmisítésének fő célkitűzésével kell megszervezni
- A páncélelhárítás megtervezése, megszervezése és vezetése az összfegyvernemi parancsnok feladata és felelőssége.
.