5. A MAGYAR HONVÉDSÉG A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN I.

E tanulmány a Magyar Néphadseregben és a Magyar Honvédségben 1989 és 2000 között végbement főbb változásokat igyekszik bemutatni. A korábbi évtizedekben a Magyar Néphadsereg fenntartása, minőségi és mennyiségi fejlesztése a Varsói Szerződés elvárásainak megfelelően a szocialista tervgazdaság viszonyai között, a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai irányításával, és ellenőrzése alatt ment végbe a rendszerváltásig.

A Magyar Néphadsereg az 1980-as évek végén

Az 1980-as évek végén a Magyar Néphadsereget még mindig az úgynevezett ipari társadalomnak megfelelő „tömeghadsereg” sajátosságai jellemezték, nevezetesen a túl magas békelétszám, a régi és az új haditechnikai eszközök együttes hadrendben tartása, a túlzott költség-, anyag- és katonaigény, a szovjet hadművészet elveinek és módszereinek alkalmazása, valamint a nemzetgazdaság különböző ágazataiban végzett idénymunka. A helyzetből a kiutat a Honvédelmi Minisztérium már kereste Oláh István vezérezredes minisztersége idején. Ezt a munkát az új—Gorbacsov nevével fémjelzett—politikai gondolkodás tette lehetővé. Az úgynevezett „RUBIN” feladat szerint a Magyar Néphadsereg szárazföldi csapatainál a meglévő zászlóalj—ezred—hadosztály struktúrát a zászlóalj—dandár—hadtest felépítés váltotta fel. Az új szervezeti rendszertől várták a létszámgondok enyhítését, és az ütőerő lényeges növekedését, de a struktúra eltért a szovjet fegyveres erőkben és a Varsói Szerződésben elfogadott, valamint támogatott csapatszervezetektől. A szovjetek a változtatást nem utasították el, így az végrehajtásra került. Oláh István tragikus halála után honvédelmi miniszterré Kárpáti Ferenc altábornagyot nevezték ki. Rövid katona-miniszteri szolgálat után az ideiglenes köztársasági elnök 1989. december15-én Kárpáti Ferencet tartalékállományba helyezte, és ezt követően, mint „civil” miniszter tevékenykedett tovább.

Az ország életében kibontakozó válság, egyre kényszerítőbb hatást gyakorolt a honvédelem és a hadsereg minden területére. Az új miniszter tevékenységét a korábban megkezdett reformok folytatása és számos újabb változtatás elkezdése jellemezte. Ezek közül a legfontosabbak a következők voltak. A káder- és személyügyi munka átalakítása, az „elvtárs” helyett a „bajtárs” megszólítás bevezetése. A pártszervezetek kitiltása a hadseregből, az MSZMP Néphadseregi Bizottságának megszüntetése, a Politikai Főcsoportfőnökség átszervezése és feladatainak megváltoztatása. A fegyver nélküli katonai (polgári) szolgálat bevezetése. A Magyar Néphadsereg elnevezés megváltoztatása Magyar Honvédségre. A Magyar Honvédség Parancsnokságának felállítása stb. Nem kimondottan a haderővel kapcsolatos, de a rendszerváltás biztonsága szempontjából nagyon fontos volt az 1989. évi XXX. törvény, mely kimondta a Munkásőrség jogutód nélküli felszámolását.

A változások a Varsói Szerződést sem hagyták érintetlenül. A Honvédelmi Miniszterek Bizottsága Szófiában tartott ülésén határozatot hozott az egyoldalú csapatcsökkentésről. A magyar honvédelmi miniszter a szövetségesekkel történt egyeztetés után az 1989. január27-én megtartott néphadseregi vezetői értekezleten bejelentette, hogy 1989-ben és 1990-ben kilenc százalékkal csökkenti a Magyar Néphadsereg létszámát. Számszerűsítve, a csökkentés 9300 katonát, egy vadászrepülő-századot és 251 db harckocsit jelentett. Ennek során felszámolták a szárazföldi csapatoknál a szabadszállási harckocsi dandárt, a rétsági harckocsi dandárt pedig gépesített dandárrá alakították át. A hátországi alakulatokat 400 fővel, a honi légvédelmi és repülő csapatokat 500 fővel és egy repülőszázaddal, a Honvédelmi Minisztérium közvetleneket pedig 3100 fővel csökkentették. Ez a csökkentés akkor bátor lépésnek minősült. Közben az ország politikai életében jelentős változások történtek, mindenekelőtt 1989. október23-án a Magyar Népköztársaságot megszűntnek nyilvánították, és kikiáltották a Magyar Köztársaságot. A Honvédelmi Minisztériumban a létszámcsökkentések és szervezeti változtatások végrehajtására tervet dolgoztak ki, melynek lényege az volt, hogy az átalakítást három ütemben fogják végrehajtani, mégpedig 1989. augusztusában, 1990. februárjában és 1990. augusztusában. A már említett létszámcsökkentés mellett jelentős mennyiségű haditechnika kivonását is tervbe vették. Így 2 db hadműveleti-harcászati rakétakomplexum, 4 db harcászati rakétakomplexum, 93 db T—34-es és 158 db T—54-es harckocsi, 254 db tüzérségi löveg és aknavető, 9 db MiG—21-es vadászrepülőgép és 180 db páncéltörő löveg került a központi raktárakba.

A végrehajtás elindítása egybeesett azzal, hogy 1989. november30-án és az akkori Minisztertanács december1-jei hatállyal Lőrincz Kálmán altábornagyot, a Székesfehérváron települt 5. hadsereg parancsnokát a Magyar Néphadsereg Parancsnokává, Borsits László altábornagyot pedig a Magyar Néphadsereg Vezérkar Főnökévé nevezte ki. Az átszervezések és csökkentések végrehajtásával a következő célokat igyekeztek elérni: A változtatások a fegyveres erők alkalmazási és hadműveleti terveiben lényeges módosításokat ne okozzanak. A haderő fenntartási és fejlesztési költségei csökkenjenek. A csapatok harcértéke és hadrafoghatósága lehetőleg lényegesen ne csökkenjen, azaz ne változzon. Az egyes helyőrségekben meglévő elhelyezési problémák megoldódjanak, és felszámolásra kerüljenek a felesleges katonai objektumok. Ez a „reform” még nem csak a nemzeti célok, elérését tartotta szem előtt, hanem figyelemmel volt a koalíciós követelményekre is. A különböző egyeztetéseket a Szovjet Vezérkarral és az Egyesített Fegyveres Erők Törzsével is elvégezték, ennek során jegyzőkönyvben rögzítették, hogy a korábban vállalt haditechnikai eszközök, beszerzése elmarad, ami jelentős lépésnek számított.

A bel- és külpolitikai helyzet gyorsuló ütemben változott, a belpolitikában a politikai, társadalmi és gazdasági válság elérte a társadalom minden szövetét. A válságból kivezető utat az akkori hatalom a rendszer úgynevezett átfogó reformjával együtt, az egyre jobban nyilvánosságra lépő és azt vállaló demokratikus erők, a rendszer teljes megváltoztatásával tartották lehetségesnek megoldani. A korabeli külpolitikában fontos elem volt, hogy a Bécsben folyó Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tizenhat országa és a Varsói Szerződés hét tagállama közötti tárgyalások a hagyományos fegyveres erők és a fegyverzetek csökkentéséről egyre reménykeltőbb eredményeket jeleztek. Mindezekkel egy időben, a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok megkezdték haderejük létszámának csökkentését, miközben a nemzetközi helyzet is kedvezőbbé vált. A reformokra igazán vágyó magyar kormány—jelezve eltökélt szándékát—saját elhatározásából elrendelte a nyugati határzár (aknamező, nyomsáv, drótakadály és jelzőrendszer) lebontását. Ilyen kül- és belpolitikai környezetben nyilvánvalóvá vált, hogy a haderő hadrafoghatósága, fenntarthatósága, pénzügyi finanszírozhatósága átfogó lépéseket követel. Azaz, a biztonságpolitikai és geostratégiai helyzet átalakulása és a gazdasági körülmények romlása megkövetelik, hogy a koalíciós támadó hadműveletre szervezett, felállított és kiképzett nagy létszámú tömeghadsereget igen rövid időn belül jelentősen le kell csökkenteni és védelmi jellegű nemzeti haderővé, kell átalakítani. Ennek során az emberi tényezőre, illetve a minőség megőrzésére kellett a fő figyelmet fordítani—hangsúlyozta az akkori katonai vezetés.

Miközben a szervezetek és a fegyverzet további csökkentése nem állt le, a katonai felső vezetés az átalakuló biztonságpolitikai tényezők figyelembe vételével új elgondolást dolgozott ki a soron lévő haderőreformra vonatkozóan. A tervezetet az előírt államigazgatási és minisztériumi egyeztetések után beterjesztette a Németh Miklós, vezette kormányhoz. „A védelmi doktrína megvalósítása a Magyar Néphadseregben” címmel. Már a megnevezés is lényeges változást jelzett, hiszen a támadó szándék helyett a védelmi jelleg került előtérbe. A kidolgozók az előterjesztés elején összegezték azokat a biztonságpolitikai elemeket, amelyek lehetővé és szükségessé tették az újabb haderőreform előkészítését, és annak végrehajtásával a meglévő tömeghadseregnél egy lényegesen kisebb, ugyanakkor hosszú távon is finanszírozható és kellő színvonalon álló haderő jöjjön létre. A tervezet kimondta, hogy a haderő feladata az ország megvédése, tehát védelmi doktrínát kell kidolgozni és a haderőt, erre kell felkészíteni és alkalmassá tenni. Ezzel összefüggésben a már bejelentett kilenc százalékos egyoldalú csökkentésen túl, 1991. végéig újabb 20-25%-os csökkentést javasolt úgy, hogy a haderő védelmi jellege erősödjön, a támadó jellegű szervezetek többsége pedig kerüljön ki az állományból, továbbá a békefeltöltöttség csökkenjen és az állami irányítással összhangban, alakítsák át a hadsereg vezetési rendjét. A megfogalmazott fő feladatokat öt pontba sorolva összegezték: 1. A Honvédelmi Minisztérium átalakítása szervezeti és vezetési szempontból és a Magyar Néphadsereg Parancsnokságának megalakítása. 2. A 30-35%-os csökkentést rövid időn belül úgy kell végrehajtani, hogy a haderő a szárazföldi erői 1991. végére három hadtesttel, biztosító, kiszolgáló és hátországi alakulatokkal rendelkezzenek. 3. A Polgári Védelem átadása a Belügyminisztériumnak.

A védelemre biztosítandó pénzügyi fedezet 1990—92 között 153 milliárd forint volt. Ez csak azt tette lehetővé, hogy a csökkentést a leggyorsabban megvalósítsák, de a technikai állapot tovább rosszabbodott, mivel beszerzésre nem került sor. A Minisztertanács az előterjesztés elfogadásával egyidejűleg, 1989. november30-án elrendelte a Magyar Néphadsereg létszámának, fegyverzeti eszközeinek 30-35%-os csökkentését 1991. végéig; a Honvédelmi Minisztérium átszervezésének megkezdését 1989. december1-jével, és a Polgári Védelem átadását a Belügyminisztériumnak. A Minisztertanács egyetértett a sorkatonai idő 12 hónapra való redukálásával, és azzal, hogy a hivatásos állomány csökkentése a természetes kiáramlás útján valósuljon meg (ehhez az alakulatok sorának helyőrség-változtatásai bőséges alkalmat biztosítottak), továbbá azzal, hogy a honvédelmi tárca 1990—92 közötti időszakra 153 milliárd forint támogatást kapjon. Egyúttal a Minisztertanács felhatalmazta a honvédelmi minisztert arra, hogy a Szovjet Fegyveres Erők Vezérkarával és a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erők Parancsnokságával egyeztető tárgyalásokat folytasson azért, hogy a Magyar Köztársaság védelme nemzeti doktrína alapján, de továbbra is a Varsói Szerződés szövetségi rendszerén belül legyen biztosítva. Ugyanakkor az 1991—1995 közötti időszak fejlesztési jegyzőkönyvei csak 1992 végéig kerüljenek összeállításra és aláírásra. Ezek a jegyzőkönyvek a „Protokoll” megnevezést kapták. A fentiek után parancsban rendelkeztek a fentiekben megfogalmazott feladatok végrehajtására. A létrehozott Magyar Néphadsereg Parancsnokságának állományába tartozott: A Magyar Néphadsereg Vezérkara, (az MN hadműveleti főcsoportfőnökséggel, a Szervezési és Hadkiegészítési, a Híradó és Automatizálási Csoportfőnökséggel és a Vezérkar Titkárságával), a Magyar Néphadsereg Kiképzési és Szárazföldi, a Magyar Néphadsereg Légvédelmi és Repülő, valamint az Anyagi-technikai Főcsoportfőnökségek, a Magyar Néphadsereg Nevelési és Szociálpolitikai-, a Közgazdasági és Pénzügyi Főnökségek, végezetül a parancsnok titkársága. Tanácskozó és konzultációs testületként létrehozták a Magyar Néphadsereg Parancsnokságának Katonai Tanácsát.

A haderőcsökkentés után a szárazföldi hadsereg három gépesített hadtestből (három gépesített lövész- és egy harckocsi dandár, valamint a közvetlenek) és hadsereg-közvetlenekből tevődött össze. Megszüntetésre vagy átszervezésre került hat gépesített lövész, két harckocsi dandár, három hadtest-közvetlen rakétaosztály, egy légvédelmi tüzérezred, egy deszant-rohamzászlóalj, illetve a biztosító és kiszolgáló csapatok. A légvédelmi és repülőcsapatoknál felszámoltak egy légvédelmi rakétaezredet és egy rádiótechnikai zászlóaljat. A központi alárendeltségű szervezeteknél 20%-os létszámcsökkentést hajtottak végre, míg a csapatrepülő erőknél lényeges csökkentéseket nem terveztek.

Mint láttuk tehát, az 1980-as évek második felében a bel- és külpolitikai események alakulásával párhuzamosan megindult a néphadsereg átalakítása is. A korábbi években ugyanis a magyar haderő fejlesztése, felkészítése, vezetése stb. alapvetően a Varsói Szerződés koalíciós követelményeinek megfelelően történt. Az ország légvédelme a Varsói Szerződés egységes rendszerébe integrálódott. A romló gazdasági helyzet a ’80-as évek elejétől már nem tette lehetővé a rohamosan elavuló technika és fegyverzet modern eszközökkel való felváltását. Így az évtized végére a technikai eszközök átlagéletkora jelentősen meghaladta a 10 évet és ez megannyi problémát jelentett. A kényszerítő körülmények hatására a haderőben is változások sora indult el, melyek az 1980-as évek végére a nemzeti haderő megteremtése felé mutattak. Ennek ellenére a rendszerváltáskor hazánk egy túlméretezett, a reális lehetőségekkel nem számoló, túlzott követelményektől feszített, egyre nehezebbé váló pénzügyi feltételekkel küszködő, működési zavarokkal terhes fegyveres erővel rendelkezett. Ez a haderő szervezettségét, kiképzettségét és vezetettségét tekintve még megfelelt a csikorogva működő koalíciós honvédelmi igényeknek, de nagyságrendje, szervezeti felépítése, fegyverzetének mennyisége és minősége, diszlokációja nem felelt meg függetlenné váló országunk nemzeti haderejével szemben támasztott új követelményeknek. Az 1980-as évek végére nagy hullámokat verő politikai harcok a Magyar Néphadsereg személyi állományát nem érték el. A katonák a nehezedő megélhetési viszonyok ellenére zömében távol tartották magukat a belpolitikai hullámveréstől, igyekeztek esküjük szellemében teljesíteni a haza védelmében rájuk háruló feladatokat.

A magyar haderő a szabad választásokat követő első négy évben

1990. március25-én az első szabad, többpárti választásokat az MDF (Magyar Demokrata Fórum) 24,7%-al megnyerte. A Honvédelmi Minisztériumot a kormány stratégiai jelentőségű tárcának tekintette. Az új honvédelmi miniszter Dr. Für Lajos, a politikai államtitkár Dr. Raffai Ernő, a közigazgatási államtitkár pedig Annus Antal altábornagy lett. Legújabb kori történelmünkben ekkor lett a Honvédelmi Minisztérium valóban polgári vezetésű. 1990. június21-én a honvédelmi miniszter a Magyar Honvédségben a bajtárs megszólítás helyett úr, illetve hölgyek esetében az úrhölgy, úrasszony megszólításokat vezette be. Az új kormány az ország katonai védelmével párhuzamosan értékelte a nemzetközi biztonságpolitikai eseményeket, az új kihívásokat, és elkezdte az ország védelemmel kapcsolatos elméleti és politikai alapok lerakását, azaz a gyökeresen új nemzeti és honvédelmi nézetrendszer kidolgozását és megteremtését. Folyamatosan lazultak a katonai kapcsolatok a Szovjetunióval és a Varsói Szerződéssel. A haderő teljes átalakításának és reformjának igényét az a szándék vezérelte, hogy koalíciós jellegű támadó doktrínára felépített, túlméretezett és az MSZMP által irányított és ellenőrzött haderő egy nemzeti jellegű, a külpolitikai és a hazai igényekkel, feltételekkel összhangban álló, a haza védelmét biztosítani képes, a parlament által irányított és ellenőrzött fegyveres erővé váljon. A kitűzött cél elérése nem ment egyik napról a másikra. Az átalakítás látható jelei a létszám- és fegyverzet leépítésében mutatkoztak meg először. Ebben az irányban hatott az a tény is, hogy a Párizsban folyó tárgyalások az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről (CFE) 1990. november03-án, egyezmény aláírásával zárultak. E szerint a Magyar Köztársaság 835 db harckocsival, 29 db önjáró hídvetővel, 1700 db páncélozott szállító harcjárművel, 840 db tüzérségi eszközzel, 180 db harci repülőgéppel, 108 db harci helikopterrel és 100 000 fős hadsereggel rendelkezhet. A végrehajtás pontos számadatait a következő táblázat mutatja:

Megnevezés           Tisztek       Tiszth.          Soráll.      Kpa                 Össz

1989          17 800       12 700        91 900      33 300             155 700

1990         17 300        12 400        81 000      32 500             143 200

1991          16 800       11 900         65 000     27 600             121 000

1992           14 400      8 500           51 000     26 000             100 000

1993           13 700      8 300          52 340      25 600             100 000

Csökkentés %     24                33                    43        23                    35

A létszámcsökkentéssel párhuzamosan szervezeti átalakítások és a fegyverzetek kivonása is megtörtént. Megszűnt több mint 200 hadrendi és hadrenden kívüli szervezet. Többek között felszámoltak hét gépesített lövészdandárt, egy harckocsi dandárt, két tüzérdandárt, öt légvédelmi tüzér, illetve rakétaezredet, két páncéltörő tüzérezredet, három műszaki ezredet, valamennyi harcászati rakétaosztályt, a közlekedési dandárt, számos híradó, rádiótechnikai, ellátó, egészségügyi, műszaki zászlóaljat, a katonai szállítási igazgatóságokat, különböző intézeteket, és nem utolsó sorban a hadműveleti-harcászati rakétadandárt. Felszámolásra kerültek a fegyvernemi kiképző központok, ezért a tartalékos tiszti- és tiszthelyettes képzés is a tiszti főiskolák folytatták. A csökkentés mellett néhány új szervezetet is létrehoztak ezek többsége vezetésbiztosításra és elektronikai harcra voltak alkalmasak. Megalakították továbbá az első légi mozgékonyságú zászlóaljat, korszerűsítették a hadkiegészítő parancsnokságok struktúráját, illetve a katonai közigazgatást. Ezek a lépések egyértelműen bizonyítják, hogy a Magyar Honvédség (1990. március15-étől Magyar Néphadseregről erre változott a neve), megtette az első lépéseket a támadó fegyverzet és jelleg felszámolására és a nemzeti haderővé válás útján. A Magyar Honvédség 1993. december31-ig a nemzetközi szerződésben (CFE) előírt mértékre csökkentette fegyverzetét, vagy legalábbis kivonta a hadrendből, sőt néhány esetben az előírásokat túl is teljesítette.  Ezek az eredmények, lépések a bizalomerősítést és a kapcsolatteremtést szolgálták, ezért nagy figyelmet fordítottak a szerződés ellenőrizhetőségére. Ennek operatív és hatékony megoldására a honvédelmi miniszter 1990. május1-jén felállította a Haderőcsökkentési Információs és Ellenőrző Központot

Hazánk teljes függetlenné válásában mérföldkőnek számít, hogy 1991. március31-vel megszűnt a Varsói Szerződés 1991. július1-vel pedig a Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés. Szorosan ide tartozik az is, hogy egyrészt tárgyalások eredményeként elhagyta hazánkat az Egyesített Fegyveres Erők főparancsnokának magyarországi képviselője, másrészt kétoldalú—szovjet és magyar—szerződés aláírásával abban állapodtak meg, hogy 1991. június30-ig szovjet csapatok elhagyják hazánkat. Hazaszállításuk előkészítése és végrehajtása óriási munkát követelt a vezérkartól, a közlekedési és vasúti szervektől. Kivonásra került kb. 100 000 fő, 27 000 db harci technika és 500 000 tonna felszerelés. Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport utolsó parancsnoka 1991. június19-én, a megállapodás előtt két héttel, a Tisza-hídon (Záhonynál) a magyar-szovjet határvonalon elhagyta Magyarországot. Ezzel lezáródott a több évtizedes „ideiglenes” itt-tartózkodás korszaka, és elkezdődött a csapatkivonásokkal kapcsolatos pénzügyi viták tárgyalásos úton történő rendezése. A szovjet csapatkivonást minden esztendőben majálissal ünnepli Budapest lakossága.

Az 1990—94 közötti időszak kiemelkedő eseménye volt az első Biztonságpolitikai Alapelvek című dokumentum országgyűlési határozatként történő elfogadása. A 11/1993. (03. 12.) Országgyűlési határozat megfogalmazta a Magyar Köztársaság biztonságpolitikájának céljait. Többek között kimondta azt, hogy nincs ellenségképünk, bemutatta a főbb veszélyforrásokat, és felvázolta azokat a lehetőségeket, amelyek biztosítják, hogy később teljesen betagozódhassunk a nyugati intézményrendszerbe, kiemelte a regionális együttműködés által kínált lehetőségeket, a szomszédos országokkal való jószomszédi viszonyt, az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló szerződés (CFE) fontosságát és fegyveres erők tevékenységének céljait. A Magyar Köztársaság Honvédelmi Alapelvei a 27/1993. számú (04. 23.), szintén országgyűlési határozatban került elfogadásra. A honvédelmi alapelvek meghatározták a honvédelmi politikát, annak céljait, a biztonságot fenyegető veszélyek alapján körvonalazta az önálló nemzeti alapokra épülő honvédelmi politika stratégiáját, a honvédelmi rendszert, a fegyveres erőkre vonatkozó követelményeket, így a haderő alkalmazásával, fejlesztésével, felkészítésével és ellátásával összefüggő feladatokat. Kiemelte az elégséges védelem elvét és az arányos fegyveres erők fenntartását. Célként fogalmazta meg a teljes jogú csatlakozást a NATO-hoz és a Nyugat Európai Unióhoz, továbbá a bekapcsolódást a nemzetközi békefenntartó és válságkezelő tevékenység gyakorlati megvalósításába.

Az átalakulás folyamatához tartozott egy új Honvédelmi Törvény megalkotása is. A kormány előbb 1991. őszén a legszűkebb mértékben módosította az 1976. évi—többször módosított—honvédelmi törvényt. Ez leszállította a férfiak hadkötelezettségét 55 évről 50 évre, a sorkatonai szolgálat idejét 18 hónapról 12 hónapra stb. Az új törvényt az Országgyűlés december 7-én—egy „nem” szavazat és egy „tartózkodás” mellett—,egyhangúlag fogadta el. Ezen törvények elfogadása teremtette meg a jogi alapját a már folyamatban lévő átszervezéseknek. Hátra volt még a katonák jogállásáról szóló törvény átdolgozása. Bár a kormány a tervezetet 1994. januárjában benyújtotta, ebben a ciklusban nem került elfogadásra.

Magyarország és a NATO kapcsolatokban egyre gyakoribbá váltak az olyan civil- és katonai-diplomáciai lépések, amelyek az együttműködés szorosabbá fűzését célozták meg. Ezek közül is kiemelkedő volt Antall József miniszterelnök látogatása a brüsszeli NATO központban (1990. július18-án), és az Országgyűlés külügyi és honvédelmi bizottságainak kapcsolatfelvétele a NATO szervekkel, valamint Manfred Wörner NATO főtitkár látogatása hazánkban. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete magas beosztású politikai és katonai vezetőinek látogatása egyre gyakoribb lett, majd az alsóbb szintekre is átterjedt. 1991. decemberében a NATO létrehozott egy teljesen új konzultációs fórumot, nevén nevezve az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsot (NACC), amelynek munkájába kilenc nem NATO ország külügyminiszterét is meghívták. Ezáltal megteremtették a politikai és biztonsági kérdésekről folyó konzultáció, tárgyalás és együttműködés szervezett kereteit. A biztonság és a bizalomépítés szempontjából különösen fontos a „Nyitott égbolt” szerződés, melynek előkészítésében és aláírásában kezdeményező szerepet játszottunk.

Az 1990-es esztendőben a honvédelmi tárcánál folytak az új nemzeti haderő kialakításával kapcsolatos munkálatok. Az első a katonai költségvetés elégtelenségéből fakadó gondok enyhítése. A második a délszláv határon kialakult helyzet, ami megkövetelte a határszakaszok katonai biztosítását. A harmadik a keleti és a nyugati országokban folyó haderő-átalakítás tapasztalatai. Jóllehet, az ellenségorientált katonai erőt nem egyszerű képességorientálttá átalakítani, miközben sok országban lett népszerű az ún. önkéntes haderő, és szorult háttérbe a hadkötelezettségen alapuló sorozott haderő. Dr. Für Lajos, az új honvédelmi miniszter 1990. közepén elrendelte a Magyar Köztársaság új védelmi koncepciójának (akkori fogalommal védelmi doktrínájának) kidolgozását. A döntés értelmében a politikai oldal kimunkálása a tárcára, a katonai-technikai oldalé pedig a Magyar Honvédség Parancsnokságára és a Vezérkarra hárult, miközben folyt a már bemutatott honvédelmi alapelvek megfogalmazása is. Így tehát egy időben több helyen dolgoztak a két fontos dokumentum előkészítésén, miközben folyamatban volt a honvédség korábban meghatározott átalakítása. A honvédség átszervezésével kapcsolatos teendők kidolgozására felállítottak egy munkacsoportot, amely három lehetőséget (változatot) körvonalazott. 1. Az akkor kialakuló szervezetek működési rendjének megtartása. 2. Egy radikális létszámleépítés. 3. Kb. 100 000 fős békelétszámmal számolt.

Miközben folyt a haderő átalakítása, a déli határon háborús helyzet alakult ki. (Jugoszlávia felbomlását követő harci cselekmények, légtérsértések stb.) a honvédség szárazföldi, légvédelmi és repülő szervezeteinél, valamint a Határőrségnél különleges rendszabályok foganatosítását követelte meg. Az átszervezés, a békekiképzés és a határbiztosítás összehangolt és magas szinten szervezett tevékenységet igényelt úgy a vezető szervektől, mint a végrehajtó állománytól. A határ közelben élő lakosság örömmel és megnyugvással látta a járőröző határőröket és katonákat a különböző településeken és az útvonalakon. Az elhúzódó váltság és a volt Jugoszlávia területén zajló fegyveres eseményekről a NATO brüsszeli központjában kevés adat, tény és információ állt rendelkezésre. Ezért a NATO vezetése azzal a kéréssel fordult a Magyar Köztársaság kormányához, hogy engedélyezze a NATO AWACS felderítő gépeinek járőrözését a magyar légtérben. A társadalom egyetértett magyar kormánnyal a járőrözés engedélyezésének kérdésében, és ez fontos lépésnek bizonyult a NATO-val történő együttműködésben. A nyugathoz való csatlakozás jegyében, ha jelképesen is, de magyar katonák is részt vettek a Kuvaitot lerohanó iraki agresszió felszámolására szerveződött, az USA által vezetett nemzetközi koalíciós ENSZ haderőben. A légi és szárazföldi hadműveletek igen sikeresek voltak, minimális veszteséggel szabadították fel Kuvaitot. A 37 fős magyar egészségügyi csoport teljesítményével nemzetközi szinten is komoly elismerést váltott ki.

Az új honvédelmi politika—a védelmi doktrínára alapozó nemzeti haderő—kialakítása sok munkát jelentett. A bizalomerősítés és a szavahihetőség bizonyítékaként, az elhatározott haderőcsökkentés részeként 1991. február1-jén Dr. Für Lajos honvédelmi miniszter parancsára felszámolták a tapolcai 5. önálló hadműveleti rakétadandárt. A rakétakomplexumok megsemmisítésére később Táborfalván nyilvánosa került sor, az amerikai és más nagykövetek jelenlétében. Fokról-fokra, lépésről-lépésre haladtunk az új elképzelések megvalósítása felé. Ebben jelentős szerepet játszott a magyar katonai diplomácia is. A regionális kapcsolatépítés keretében Lengyelországgal, Csehszlovákiával létrehoztuk az ún. „Visegrádi Hármak” együttműködését. Ezen a fórumon is, de a NATO új katonai stratégiai koncepciója és Római Nyilatkozata, amelyeket 1991. november7-8-án Rómában fogadták el, rámutattak az új veszélyekre, a katonai konfliktusok lehetőségeire és a haderők átalakításának gyökeresen új irányaira. A kapcsolatfelvétel a NATO-val, a párbeszéd és az együttműködés lehetősége és megvalósítása magában hordozta egy majdani integráció lehetőségét és a békéért való cselekvő hozzájárulást. Ebben a folyamatban nagy szerep jutott a bizalomnak és az átláthatóságnak. Az új magyar politikai és katonai szervek e tekintetben a nemzetközi színtéren jól vizsgáztak. Az intenzív katonai-diplomáciai élet lehetővé tette a nyitást egy sor—elsősorban a NATO-hoz tarozó—ország és azok haderői felé. Az akkori NATO főtitkárt Manfred Wörnert, ilyen irányú tevékenysége elismeréséül a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia ünnepélyes körülmények között díszdoktorrá avatta.

Az 1992. júliusában a CFE szerződés—melyet 1990. november3-án írtak alá—értelmében a csökkentéseket három szakaszban és 40 hónap alatt kellett végrehajtani. A magyar kormány—mint korábban már szóltunk róla—a szükséges intézkedéseket meghozta, sőt azon túlmutatóan már azzal számolt, hogy a magyar haderő létszáma békeidőben a lakosság lélekszámának mintegy 0,7—0,9%-a legyen. Az átszervezések kapcsán—alakulatok szűntek meg, mások új helyőrségbe költöztek—a hivatásos és továbbszolgáló tiszti és tiszthelyettesi állományból közel 10 000 fő vált ki. A hadsereget elhagyók zöme a fiatal korosztályhoz tartozott, de a maradók helyzete is romlott, fokozódott a létbizonytalanság érzése és csökkent a családok életszínvonala. A személyi állomány csökkentése mellett a szerződés értelmében hazánknak több száz fegyvert, technikai eszközt és harcjárművet is ki kellett vonni a rendszerből. Ezek hazai megsemmisítését több nemzetközi ellenőrző csoport is figyelemmel kísérte, miközben végrehajtották a változásokkal járó bejelentési kötelezettségeket a nemzetközi információs központnak.

A Honvédelmi Minisztérium kabinetülésén 1992. augusztus26-án megállapították, hogy véget ért az átszervezés a Magyar Honvédségben. A továbbiakban előtérbe került a haderő feletti demokratikus és civil ellenőrzés kérdésköre úgy elméleti, mint gyakorlati vonatkozásban, ami NATO elvárás volt.

Szociológiai felmérések, majd később a kormány is megállapította, hogy a létminimum alatt él a tisztikar egyötöde, a tiszthelyetteseknek pedig több mint 40%-a. Sajnos e probléma orvoslására az 1990—94-es ciklusban nem sok lehetőség adódott. Ugyanakkor a személyi állomány ellátása is egyre nehezebbé vált. Szorosan ide tartozik, hogy a magyar kormány a megállapodások alapján elfogadta, hogy a volt szovjet államadósságok fejében Oroszország nyolcszáz millió USA dollár értékben haditechnikai eszközöket szállít majd hazánknak. Így vettek át 1993. októberétől a 28 db MiG—29B vadászbombázó repülőgép is. Csaknem ez jelentette a ciklus összes harctechnikai eszközbeszerzését.

Hivatalos intézkedéssel törvényesítették az alakulatoknál spontán meginduló névválasztást, a névadóval összefüggő hagyományok ápolását, és a „csapatünnep” rendszeresítését. Ez a nap fokozatosan segítette a névadóról szerzett ismeretek bővítését, és a csapatszellemet ápoló és erősítő eseménnyé vált. A csapatünnep segíti a védőszentek kultuszának megőrzését, a helyőrség társadalmi nyilvánossága előtti bemutatkozást és a társadalommal történő kapcsolattartást. Egymás jobb megismerését, hogy a polgári lakosság magáénak érezze a helyőrségben állomásozó alakulatokat. Ezzel együtt bevezették a fegyvernemek, szolgálatok és intézmények karjelzéseit, és az alakulatok címert vagy logo-t választhattak. Ezek mind az együvé tartozást szimbolizálták. Sajnos utólag azt is elmondhatjuk, hogy ezek a választások néha esetlegesek voltak, nem mindig koncentráltak a vidék magyar katonahőseire.

A nemzeti jellegű hadsereg megteremtése nem képzelhető el új szellemiségű parancsnoki kar nélkül. Ez pedig a katonai oktatás átalakítását, korszerűsítését követelte. A középfokú katonai nevelő és oktatási szervezetek képzési rendszere közelített a hasonló polgári intézmények minőségi követelményeihez. A gyenge hatásfokkal működő katonai kollégiumi hálózat egy részét felszámolták. Ugyanakkor a hivatásos állomány utánpótlásának magasabb követelményeihez igazodva 1992. szeptember elsejével elkezdte működését két honvéd gimnázium Egerben és Győrött. A cél az volt, hogy a tiszti főiskolákra magasan művelt, fizikailag állóképes, életvitelében kiegyensúlyozott, kultúrált magatartású, a haza szolgálata iránt elkötelezett fiatalok kerüljenek. A korszerűsítés a honvéd szakközépiskolákat is érintette. Az öt még meglévő intézményben a korábbi kifutó képzés folytatása mellett elindult a 4+1 éves technikusi képesítést nyújtó tiszthelyettesi felkészítés is. 1991-től a két éves tiszthelyettes képzést a katonai főiskolák vették át. A katonai felsőoktatás korszerűsítését igényelték egy részről az új felsőoktatási törvény, másrészről pedig a megváltozott biztonságpolitikai, követelmények. Első lépésként az addig folyó hároméves tisztképzést négyévesre emelték. A tiszti alapképzést nyújtó főiskolák képzési rendszerének korszerűsítése eredményeként nyitottabbá váltak, a nem szakmai katonai tárgyak kivételéve közelítettek a polgári főiskolák ismeretanyagához. Ebbe a folyamatba illett, hogy a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola és a Kossuth Lajos Katonai Főiskola bekapcsolódtak a Budapesti Politechnikum, a Szolnoki Repülőtiszti Főiskola pedig a Szolnoki Főiskolai Szövetség munkájába.

A Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát a magyar katonai oktatás legmagasabb szintű intézményét a felsőoktatási törvény egyetemi rangú szervezetté tette, de ez igen széleskörű strukturális és minőségi követelmények teljesítését írta elő. Az átalakításra már 1990-ben döntés született. Az új képzési struktúra és követelmények igazodtak a haderő szervezetében beállt változásokhoz. 1991-től megindult az egyéves törzstiszti képzés, mely a főiskolai diplomára alapozva az egyetemi végzettséget biztosító kiegészítő képzés első éve volt. 1992-től a törzstiszti képzés továbbfejlesztéseként beindult a kétéves akadémiai alapképzés, amely végül egyetemi végzettséget adott és dandárparancsnoki, illetve magasabb törzsekben végzendő feladatok ellátására készített fel. A katonai oktatás legmagasabb szintjeként 1993-tól indult az egyéves vezérkari tanfolyam. Az 1993 szeptemberétől hatályba lépő új felsőoktatási törvény szükségessé tette az egész katonai felsőoktatás megújítását, illetve új alapokra helyezését. Hosszas előkészítés és viták után 1993 novemberében elfogadott koncepció szerint a tisztképzés a magyar katonai felsőoktatás integráns részévé kellett, hogy váljon, nyitottabb lett és igazodott a társadalom elvárásaihoz. Az akadémiát egyetemmé kellett átszervezni, ehhez két tudományágban indították el a képzést, a hadtudomány és a vezetés- és szervezéstudomány területén. Emellett a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem nagyobb önállóságot kapott a tudományos fokozatok eléréséhez szükséges feltételek megteremtéséhez. A főiskolai képzés megmaradt ugyan, de előtérbe került az egyetembe történő integrálásuk. Jelentősen javult a katonai tanintézetekben a nyelvképzés lehetősége. Egyrészt több országból érkeztek nyelvtanárok, másrészt a magyar nyelvtanárok külföldi továbbképzésen vehettek részt, és anyanyelvi környezetben tanulhattak. Ugyanakkor 1990 második felétől megindult a tisztek tanfolyamszerű továbbképzése a NATO országok által fenntartott és működtetett katonai tanintézetekben.

A NATO-val és tagországaival történő kapcsolatépítésben, az észak-atlanti szervezet feladatának, felépítésének, működési mechanizmusának széleskörű megismertetésében kimagasló szerepet játszott a HM Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Információs és Sajtóhivatalának közös gondozásában kiadott első magyar nyelvű NATO kézikönyv, amelyet később több kiadás is követett, közte a NATO Logisztikai Kézikönyv.

1994. január10-11-én a NATO Észak-atlanti Tanácsa brüsszeli ülésén elfogadta a „Partnerség a békéért” programot és közzétette az abban foglalt, úgynevezett CJTF (Combat Joint Tasks Force = Összhaderőnemi Alkalmi Harci Kötelék) koncepciót. A Partnerség a békéért program új lehetőséget tárt a NATO tagok elé a szorosabb együttműködésben, melynek keretdokumentumát Jeszenszky Géza külügyminiszter a brüsszeli NATO-központban 1994. február8-án aláírta .A békefenntartásban való jövőbeni felkészült részvételünk megalapozása érdekében felállításra került a Magyar Honvédség Békefenntartó Erők Kiképző Központja Budapesten. Ezzel együtt a Jugoszláviával szembeni dunai embargó betartásának segítésére a Nyugat-európai Unió őrhajókat küldött Mohácshoz.

A honvédelmi tárca már 1990-től fontos feladatának tekintette a haderő és az egyházak közötti kapcsolatfelvételt. A demokratizálódó haderő nem tarthatta magát a korábbi ateista felfogáshoz. A kapcsolat teremtésénél a problémát az jelentette, hogy mely egyházakkal és milyen mélységű viszonyt alakítsanak ki. Ugyanis 1990-ben, hazánkban még 35, de 1993-ra már 53 törvényesen bejegyzett egyház és vallási felekezet működött. A tárca vezetése a demokratikus országok gyakorlatának megfelelően minden működő egyházzal és vallási felekezettel igyekezett kapcsolatot teremteni. Igazán intenzív napi kapcsolat a legbefolyásosabb és legnagyobb történelmi hagyományokkal bíró római katolikus, református és evangélikus egyházzal, valamint a zsidó hitközösséggel alakult ki. 1992 decemberében létrejött az Egyházi Szakértői Iroda, majd e szervezet 1993 júniusában átalakult Katonai Lelkészi Hivatallá, mely a tábori püspökségek megalakulásáig (1994) működött.