CSEHSZLOVÁKIA 1968

Legkevésbé sem tartozik az MN történetének fényes lapjai közé az 1968-as év második fele, amikor is politikai döntésre augusztustól októberig „internacionalista segítségnyújtást” hajtott végre négy másik VSZ ország hadseregével karöltve Csehszlovákiában. A „SUMAVA” fedőnevű együttműködési gyakorlat 1968 nyarán már kifejezetten a nyomásgyakorlás eszköze volt. A szovjet politikai vezetés július közepén jelezte egy újabb “gyakorlat” tervét Csehszlovákia területén. A magyar haderőt a Dunától északkeletre tervezték alkalmazni a Déli Hadseregcsoport alárendeltségében.

A szovjet elvárásoknak megfelelően július26-án megkezdődött a kijelölt zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály, a 11. harckocsizó hadosztálytól bevont 31. (rétsági) harckocsiezred, valamint a 20. (ceglédi) tüzérezred „felkészítése”. A 22 órakor elrendelt fokozott harckészültséget követően a személyi állomány, kiegészítő feltöltését 9 óra alatt végrehajtották. A hadosztály 27-én 12 óráig befejezte a rejtett mozgósítást. Ezt követően elfoglalták megindulási körleteiket, ahol a Déli Hadseregcsoport parancsnokának alárendeltségébe kerültek. A több mint tízezer katona, 964 tiszt, 659 tiszthelyettes, 8749 honvéd, továbbá 1258 gépjármű és 558 különleges jármű, 242 harcjármű, harckocsi és 205 db különböző tüzérfegyverzeti eszköz is felvonult. A megszálló magyar csapatok tevékenységének légi oltalmazására és támogatására mindhárom vadászrepülő ezred összes MIG¾21 F¾13-as százada, valamint a Killián György Repülő Műszaki Főiskola kiképző ezredének két MIG—15 BISZ százada felkészült. Légi felderítési feladatokra az 59. honi vadászrepülő századot, valamint az időközben Taszárról Kecskemétre áttelepült 31. honi vadászrepülő ezred 4. századát jelölték ki. A 8. gépkocsizó lövészhadosztályhoz Isaszeg térségében 8 MI—1-es helikopter is áttelepült. A megszállásban nem érintett repülőszázadok, légvédelmi rakétaegységek is kaptak feladatot, felkészültek az ország légterének védelmére, hiszen az agresszió következményei kiszámíthatatlanok voltak.

Augusztus 19-én este Szűcs Ferenc vezérőrnagy, a vezérkari főnök helyettese, a hadműveleti összekötő tartott eligazítást a hadosztálytörzsnél az ezred- és önálló alegységparancsnokok számára. Augusztus20-án 12 órakor kapták meg az alárendeltek a hadosztályparancsnoktól a „zárt borítékot” a konkrét feladatokról és egyben elrendelték, hogy az éles lőszert 20 óráig osszák ki. Ezt követően megkezdték a felzárkózást a megkapott csehszlovák határ menti terepszakaszra. A Csehszlovákiába történő bevonulást augusztus20-án éjszaka rendelték el. Éjfélkor mindhárom menetvonalon a felderítőcsapatok átlépték a határt. A követő csapatok fő tevékenységi körzete a Léva-Csallóköz-Nagyszombat-Vágújhely-Nagytapolcsány-Aranyosmorát határolta területen belül (mintegy 13 ezer négyzetkilométer) 10 helyőrség (Nyitra, Nagytapolcsány, Szered, Érsekújvár, Léva, Vágújhely, Pöstyén, Galgóc, Nagykürtös és Verebély) és a vonzáskörzetükbe tartozó jelentős számú csehszlovák katonai egységek, tiszti, tiszthelyettesi iskolák, lőszer- és egyéb raktárak megszállása, „kiiktatatása” szerepelt. A szovjet légideszant-hadosztályok ugyanakkor az összes csehszlovák katonai repülőteret, nyugati határsávot, Prága stratégiailag fontos központjait szállták meg.

A megszállt városok vezetői elutasították az együttműködést, de jelentősebb incidens csak Nyitrán történt, amikor a magyar harccsoport figyelmezető lövészekkel oszlatta fel a helyi tüntetőket. Ugyanez a harccsoport fegyverhasználat nélküli harckocsi bevetéssel vett birtokba egy illegális rádióadót. Csehszlovák részről egyik esetben sem volt veszteség. Ekkor még nem volt információ arról, hogy Svoboda csehszlovák elnök (főparancsnok) és a honvédelmi miniszter az eseményeket megelőző napokban parancsot adott, hogy megszállás esetén ellenállás és fegyverhasználat nélkül kell a hadseregnek tudomásul vennie a történteket. Ezzel ezrek életét és óriási anyagi javakat mentettek meg a pusztulástól. A civil lakossággal szembeni fellépés erősítésére augusztus25-én a vezérkari főnök a megszállásban részt vevő egri gépkocsizó lövészezred két zászlóalját megerősítette a belügyminisztérium állományából 300 fő rendészeti csoporttal. Ezek felszerelését már gumibottal és 4 vízágyúval egészítették ki. Komoly erőpróbát jelentett az MN szállító zászlóaljainak az utánpótlás biztosítása, mely mindvégig Magyarországról történt. Még az üzemanyag és kenőanyagok szállítását is több száz tonnás nagyságrendben a felcsúti raktárból biztosították.

Szerencsére a „csehszlovákiai események” nem eszkalálódtak. Bár az osztrák, román és jugoszláv oldalon történtek csapatösszevonások, de ezek inkább csak „figyelmeztető” felvonulások voltak. Ennek ellenére folyamatos volt a Jugoszlávia és Románia határ menti területeinek légi felderítése. Ausztria irányába eddig is az volt. Ezen túlmenő intézkedésekre is sor került. Át kellett szervezni a magyar légierő hatáskörét, egyrészt az eddig Magyarország légterében működött szovjet vadászkötelékek Csehszlovákiába települtek, másrészt a megszálló feladatok biztosítására kijelölt magyar repülőerőknek az MN csapatai menetvonalának légtérbiztosítására, szükség esetén légi támogatására is fel kellett készülnie. Miután a csehszlovák légierő „földhöz volt kötve”, (szovjet légi deszantosok őrizetében), a magyar vadászrepülők csak 128 órányi „támogató” bevetésen vettek részt.

A csapatok és fegyverzetük kivonását politikai tárgyalások előzték meg. Szeptember közepén a magyar csapatoka—a Nyitrán lévő harccsoport kivételével¾a Kis-Kárpátok erdőségeiben vonták össze. A részt vevők első csoportja október21¾25 között, az utolsó október31-én hagyta el Csehszlovákiát. Az események során 4 katona vesztette életét, nem fegyveres harcban (1fő harckocsi baleset, 1fő fegyverbaleset, 1fő öngyilkosság, 1fő betegség miatt.) Az éles helyzethez képest nem volt jelentős a veszteség, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanezen évben sajnálatosan 4 légi katasztrófa során öt pilóta vesztette életét. De a „békés építőmunka” minden emberáldozata jelentős és értelmetlen akár Csehszlovákiában, akár Magyarországon következett is be.

A Magyar Néphadsereg utolsó tíz éve (1980—1989)

Kül- és belpolitikai feltételek

A 70-es évek végére Magyarországot, és ezen belül a hadsereget az egyre szorítóbb gazdasági kényszer jellemezte. A hadsereg hivatásos állománya is érzékenyen reagált a kialakult gazdasági feszültségekre, nyitott volt a szükséges reformok elfogadására, azok hadseregben való alkalmazására. A negatív gazdasági tendenciák a Szovjetuniót is katonai kiadásai csökkentésére és így a leszerelési megállapodások mielőbbi elfogadására késztette. 1987. februárjában megszületett a „bullaváltozaton” alapuló „eurorakéta” megállapodás a Szovjetunió és az USA között, melynek keretében mind a két fél leszerelte az Európában telepített közép-hatósugarú rakétáit. Ezt követte Washingtonban ugyanezen év december8-án annak a szerződésnek az aláírására, mely 3 év alatt irányozta elő a közepes és rövid hatótávolságú atomfegyverek teljes felszámolását. A magyar közvélemény úgy tudta, hogy hazánk területén nem volt atom- és vegyi fegyver. Ma már többé-kevésbé bizonyítottnak tekinthető, hogy a Bakonyban a Szovjet Hadsereg tárolt ilyen fegyvereket hazánkban. Ez az enyhülő nemzetközi helyzet kihatott valamennyi VSZ-tagállamra. Akkor még nem is tudtuk, mennyire.

A magyar politikai vezetés eddig az ország honvédelmét a Varsói Szerződésre bízta. Nem tűztek ki nemzeti katonai stratégiai célokat. A belső stabilitást a mind sikeresebb gazdasági és külpolitikai törekvések révén igyekezett biztosítani. Önálló alkalmazásra képes hadsereg kialakítására nem törekedett, nem is igen törekedhetett. Ehhez sem gazdasági, sem katonapolitikai helyzetünk nem volt eléggé “szuverén”: Fő cél a konfliktusok elkerülése volt. Akárcsak történelmünk során annyiszor “vonakodó szövetséges” volt hazánk. A politikai vezetés megelégedett a “védelemhez való hozzájárulás” alacsonyabb követelményének teljesítésével, a tetemes ráfordítások ellenére is súlyos aránytalansággal küzdő hadsereg alakult ki. A Magyarországon általános, a VSZ többi országához képest szabadabb, rugalmasabb gondolkodást és gyakorlatot a szovjet politikai, katonai vezető szervek nem fogadták kedvezően, sőt a legkülönbözőbb utakon igyekeztek gátolni. „A magyar és szovjet vezérkar több mint öt éves perlekedése (1980¾85) a néphadsereg szervezetirányítási rendje körüli vitában jól kifejezte ezt az irányultságot és magatartást.” A VSZ tagállamai nemzeti törekvéseket is igyekeztek követni, de lényegében az önálló katonai stratégia kialakításáig, illetve megfogalmazásáig nem jutottak el.

A 80-as évek első felében már egészen láthatóvá vált, hogy a „szövetségi hűség oltárán” nem áldozható fel tovább a nemzeti szuverenitás. Mód és lehetőség mutatkozott a gorbacsovi peresztrojka katonapolitikai következményeinek kihasználására, a korábbi szempontok átértékelésére. Az nyilvánvaló volt, hogy a régi struktúrák nem voltak továbbfejleszthetők. Ez természetesen a szemléletmód megváltoztatását, követelte a hadsereg teljes személyi állományától.

A hadsereg általános helyzete

Az 1980-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi intézkedések csak átmenetileg javították az MN helyzetét. Az alapproblémát pl. a szervezetek számának folytonos növekedését a 70-es évek intenzív minőségi fejlesztésének időszakában sem sikerült megoldani, ugyanakkor a létszámkorlátozás betartása egyre nagyobb és nagyobb mérvű „keretesítést” tett szükségessé, aminek következtében az egyes szervezetek létszáma folyamatosan csökkent, „elvékonyodott”. Mind nehezebbé vált a szabályzat szerinti béketevékenység fenntartása, a kiképzési feladatok végrehajtása, a harckészültség előírt szintjének és a mozgósítási feladatok naprakészségének biztosítása. Már a 70-es évek végén a felső politikai vezetés olyan igényt támasztott a katonai vezetéssel szemben, hogy országunk nagyságrendjének, földrajzi elhelyezkedésének, a Varsói Szerződésben betöltött helyzetének, valamint a fegyverzetben és a technikában végbemenő változásoknak jobban megfelelő szervezeti struktúra kialakítására tegyen javaslatot. Országunk nagyságának és katona-földrajzi helyzetének jobban megfelelő, a meglévőnél kisebb, de korszerűbb eszközökkel rendelkező, könnyebben vezethető hadsereg építése volt a cél. Ez azonban csak részben és vontatottan valósult meg, elsősorban a régi gondolkodás következtében. Holott a változtatás ekkor már elengedhetetlen volt. A legtöbb gondot és nehézséget az okozta, hogy az intézkedések ellenére sem tudták a követelményeknek megfelelően megoldani a szükséges szakember-utánpótlást, s emiatt állandósult a tiszt és tiszthelyettes hiány. Nem tudták a hivatásos állományra háruló terheket érdemben csökkenteni, sőt a csapatok szervezetének bonyolultabbá válása és a sorkatonai idő további csökkentése 1981. január1-jétől, a 3x6 hónapos kiképzési rendszer tarthatatlansága következtében ezek a terhek még növekedtek is, miközben romlott a hivatásos katonai pálya presztízse, nem emelkedett kellően anyagi és erkölcsi megbecsülése.. A különböző szintű parancsnokságok meg növekedett jogkörével és önállóságával nem álltak arányban anyagi és egyéb lehetőségeik. Ezek a feszültségek és ellentmondások az országos átlagot, meghaladó terheket róttak a személyi állomány jelentős részére.

Czinege Lajos hadseregtábornokot, honvédelmi minisztert 1984. december6-án nyugállományba helyezték. Az új miniszter, Oláh István vezérezredes felkészültsége, katonai ismeretei reményt nyújtottak egy olyan koncepció megvalósítására, mely az 1984-re megmerevedett hadsereg szerkezetet megbontva hatékonyabbá, korszerűbbé és egyben hazánk lehetőségeihez, szükségleteihez jobban igazodó haderőt eredményezhet. Oláh István rövid minisztersége alatt meg is felelt a várakozásoknak. Már első utasításainak egyikében elrendelte az MN dandár-szervezetre való átállításának kidolgozását, előkészítését, bár ez eltért a VSZ-tagállamok hadsereg-szervezési elveitől. De ez nem azt jelentette, hogy figyelmen kívül lehetett hagyni a Varsói Szerződést. A VSZ tagállamainak párt-állami vezetői 1985-ben még 10 éves meghosszabbításról írtak alá jegyzőkönyvet. Semmi jele sem volt annak, hogy ez a szerződés-meghosszabbítás még 5 évet sem fog élni. Oláh István vezérezredes (1985. szeptember27-től hadseregtábornok) megfeszített munkával törekedett az MN színvonalának korszerűsítésére. Ez is közrejátszhatott abban, hogy 1985. december15-én a honvédelmi miniszter tragikus hirtelenséggel elhunyt. A megkezdett korszerűsítés az új honvédelmi miniszter (Kárpáti Ferenc vezérezredes) kinevezése után is folytatódott. A magyar katonai vezetés a NATO-országok katonai vezetésével közvetlen kapcsolatot teremtett. Végrehajtották a hadsereg depolitizálását.

Mintegy végső aktusként, még az Egyesített Fegyveres Erők főparancsnokával egyeztetve kidolgozott tervek alapján az MN mindkét haderőneménél lényeges változásokat irányoztak elő 1985-86-tól, és ez tartott is az egész időszakban. Ennek betetőzése volt, hogy 1989 decemberében létrehozták a Magyar Honvédség Parancsnokságát és az 1990. XVI.tv. alapjáán a magyar hadsereg 1990. március15-től a Magyar Honvédség elnevezést viseli.

Irányváltás előtt

A 80-as években a Honvédelmi Minisztérium szervezetében megvalósult a légvédelem egységes központi irányítása. Megváltozott a szárazföldi fegyvernemi főnökségek szervezeti elrendezése is. A műszaki, a vegyvédelmi főnökségek technikai osztályai az új Fegyverzeti és Technikai Főcsoportfőnökségbe olvadtak be. Maguk a főnökségek pedig a tüzérfőnökséggel együtt a Kiképzési Főfelügyelő irányítása alá kerültek. Létrejött a Fegyverzeti és Technikai Főcsoportfőnökség,—amely különösen az anyagi, technikai biztosítás (ATB) egységes, az egész néphadsereget átfogó rendszerének kialakításával összefüggésben—elősegíthette a csapatok technikai ellátottságának javulását. A változás következtében a HM-ben némileg módosult az anyagi-gazdálkodás felső szintű irányításával kapcsolatos munkamódszer.

A honi légvédelemnél Légvédelmi és Repülő Parancsnokság jött létre. Ezzel együtt természetesen megszűnt a légvédelmi és repülő felügyelői beosztás is. Megszűnt a 1. honi légvédelmi hadsereg-parancsnokság és a két hadosztályparancsnokság. Helyettük megalakult az 1. honi légvédelmi hadtestparancsnokság Veszprémben, amelynek közvetlen alárendeltségébe került a honi légvédelem mindhárom fegyvernemének valamennyi csapatszervezete. Ugyanakkor mennyiségi fejlesztésre került ismételten sor, a csapatrepülőknél 1982. őszén állították hadrendbe a 90. vadászbombázó és futár helikopterezredet. A csapatrepülő alakulatoknál a felderítő repülőgépeknek korszerűbbekkel történő lecserélése következtében a 101. felderítő repülőezred helyett önálló századot, a szállító, illetve harci helikoptereket ezredekbe szervezték. Ezzel az MN szárazföldi csapatai is saját támogató repülőgépet kaptak, amelyek eddig hiányoztak.

A szárazföldi csapatoknál, bár a seregtest vezetési szinten az 5. hadsereg-parancsnokság és a seregtest közvetlen csapatok változatlanul maradtak, teljesen új szervezeti struktúra jött létre 1986-tól. Megszűntek a hadosztály és az ezred szervezetek. Az új struktúra a raj, szakasz, század, zászlóalj, dandár, hadtest, hadsereg vezetési lépcsők szerint alakították ki. Ezzel mindkét haderőnemnél kiiktatódott az ezred és a hadosztály vezetési szint és így a kiszolgáló és biztosító szervezeteket a nyolc hadosztály helyett négy¾egy honi légvédelmi és három szárazföldi¾hadtest fogta össze. Ennek alapján állították fel az 1. gépesített hadtestparancsnokságot Tatán és a 2. hadtestparancsnokságot Kaposvárott. Az eddig önálló 3. (ceglédi) hadtest pedig az 5. hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe került. A gépesített lövész- és harckocsi-dandárokba egy-egy tüzérosztályt, és 4+2 gépesített lövész-, illetve harckocsi-zászlóaljat is szerveztek. A hadsereg állományában ezzel nem emelkedett a zászlóaljak, harckocsik, valamint a páncéltörő és tüzérfegyverek száma, de az 5¾6 zászlóaljjal rendelkező dandár jobban megfelelt a feltételezett harc dinamikájának. Vagyis kísérlet történt a szárazföldi csapatok átszervezésével a vezetés korszerűsítésére, ami az előzetes tervek szerint a csapatok harcértékének megőrzése mellett létszám és fegyverzet csökkenéssel is járt volna. Az átszervezés után a szárazföldi csapatok harcértéke gyakorlatilag valóban nem változott, de jelentős létszám- és fegyverzet-csökkenéssel sem járt.

Közvetlenül a rendszerváltozás előtt, 1988-ban az MN tizenhárom gépesített lövész-, négy harckocsi-, és négy tüzérdandárral, négy páncéltörő tüzérezreddel, hét műszaki és három híradóezreddel, egy hadműveleti—harcászati rakétadandárral, három harcászati rakétaosztállyal, négy felderítő- és egy deszant rohamzászlóaljjal, egy rádiótechnikai dandárral, tizenegy légvédelmi tüzér- és rakétaezreddel, illetve dandárral, három harci repülőezreddel, egy harci helikopter ezreddel rendelkezett. Ezen kívül a hadrendbe számos híradó, elektronikai harc, vegyvédelmi, ellátó, javító, szállító és egyéb egység és alegység, valamint különféle hadtáp, kutató és oktatási intézetek is tartoztak. Mindent összevetve a hadsereg békelétszáma 106 800 fő volt.

A technikai ellátottság mennyiségileg elfogadható volt (kezdetét vette egy 35%-os csökkentés a támadó harceszközöknél), a minőségi megítélés már inkább problémásabb. A csapatoknál 113 harci repülőgép, 96 harci helikopter, 1435 harcjármű, 27 tüzérségi rakétaindító, 1750 tábori tüzér löveg, 270 páncéltörő löveg, kb. 50 önjáró hídvető volt rendszeresítve. A hadrendben lévő MIG—21-es elfogó vadászrepülőgépek mellé beérkeztek a nagyobb hatékonyságú, harmadik generációhoz tartozó, változtatható szárnyállású MIG—23 típusú gépek, valamint a harci helikopterek is. A kétségtelen technikai fejlesztések ellenére a Magyar Néphadsereg a 80-as évekre sem vált korszerű hadsereggé.

A 80-as években a haditechnikai fejlesztés kiterjedt a vezetés technikai ellátottságának korszerűsítésére is. Viszonylag széles körben alkalmazták már a vezetés gépi eszközeit. A 60-as évek stacionáris, majd a 70-es évek mobil rendszerű¾harcvezetési célokat szolgáló, valamint a harceszközök irányító rendszerébe épített, főleg tűzvezetési feladatok megoldását segítő¾számítógépei után a 80-as években már megtalálhatók az MN központi szerveinél és a csapatoknál fél automatikus, automatikus információgyűjtő, feldolgozó és továbbító berendezések is. A korszerűbb híradó eszközök telepítése megjavította az összeköttetést, az információáramlást a különféle vezetési pontok között. Így a vezetési képesség összhangba kerülhetett a nagyobb hatású harceszközök irányításának meg növekedett igényével. Ennek következtében a harcbiztosító, kiszolgáló alakulatok teljesítőképessége, hatékonysága növekedett, és jelentősen javult a fegyvernemek harci lehetőségeinek kihasználhatósága. Ugyanakkor a vezetés szervezeti rendszere korántsem felelt meg a korszerű követelményeknek.

Felkészülés; Felkészültség

Külön gondot jelentett, hogy 1945 óta szinte folyamatosan csökkent a katonatiszti, tiszthelyettesi hivatás presztízse. A 80-as évekre várható tiszthiányok pótlására már a 70-es években jelentős energiát és pénzt fordítottak. Három új középiskolai Katonai Kollégiumot hoztak létre, a 4. számút Szegeden, az 5. számút Győrben, a 6. számút Balassagyarmaton. Ezt követően 1986-ban Pécsett a 8., Székesfehérváron a 9., majd 1988-ban Szolnokon a 10. számú Katonai Kollégiumot.

Komoly hiány volt alsóbb szintű csapattisztekből. Ezek pótlására 1986-ban az MN Személyügyi Főcsoportfőnökség lehetőséget biztosított tiszthelyetteseknek 3¾5 hónapos tiszti tanfolyam után a tiszti vizsga letételére, akik utána alhadnagyi rendfokozattal kerültek szolgálati beosztásba. Ugyancsak a szakasz szintű tiszti alegység-parancsnoki hiányok pótlására a tartalékos tiszti kiképzésben részesült és tartalékos tiszti rendfokozattal rendelkezők lehetőséget kaptak hivatásos vagy továbbszolgáló állományba vételre. 1987-ben jelent meg az a miniszteri rendelet, amely lehetőséget teremtett arra, hogy a tiszthelyettes képző szakközépiskolát eredményesen elvégzők¾továbbra is hallgatói állományban maradva¾tanulmányaikat felvételi vizsgák nélkül folytathatták valamely szakirányú katonai főiskolán. A szaktisztek számának növelését szolgálta az MN Személyügyi Főcsoportfőnökség 1987-88-as tanévre meghirdetett pályázata is a Budapesti Műszaki Egyetemen indult hadmérnökképzésre. Természetesen növekedett a katonai főiskolákra felvettek száma is, sőt a Szovjetunióban tanulók mellett Kassán, a Csehszlovák Népköztársaság Katonai Repülő Főiskolájára is beiskoláztak 20 magyar repülőhajózó tisztjelöltet. Az alapfokú tisztképzés jelentős anomáliáját szüntették meg azzal, hogy hivatásos állományba vették a katonai tanintézetekben tanuló hallgatókat. A mennyiségi növelés mellett nem lehetett a minőséget sem elhanyagolni. Elemi feltétele volt ennek, hogy a katonai főiskolára beiskolázottak megfelelő előképzettséggel rendelkezzenek. 1988-ban helyezték hatályon kívül az érettségivel nem rendelkező, szakmunkás képesítésű fizikai dolgozók katonai főiskolai előkészítő tanfolyamáról szóló 1975/23. számú HM utasítást. Ennek következményeként újra kötelezővé tették az érettségit a katonai főiskolai pályázathoz.

Az akadémiai tisztképzés, illetve annak intézményének megbecsülését jelentette, amikor is 1985-ben a MN VKF a hadtudományokban egyetemi doktorátust szerzettek doktorrá avatásának ünnepélyesebbé, bensőségesebbé tétele érdekében a ZMKA részére Tisztségláncot és Zrínyi szablyát adományozott. Ugyanakkor a ZMKA-n folyó képzés elismerését mutatta, hogy 1988-ban a Minisztertanács öt egyetemi tanári kinevezést is jóváhagyott. Az 1980-as évek közepéig több mint 20 doktori, és 200-at meghaladó kandidátusi tudományos fokozattal rendelkező személy dolgozott a hadseregben. 76%-uk a hadtudomány, 24%-uk pedig a társadalom-, a természet- a műszaki- és az orvostudományok különböző kérdéseiről készített értekezést. A kifejezetten hadtudományi kandidátusok közül 1984 végéig több éves aktív tudományos tevékenységre alapozva 11-en készítették el és védték meg az akadémia doktori fokozat elnyerésére irányuló munkát. 1982-ben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián végre megindult a szervezett egyetemi doktori képzés és a fokozat odaítélése.

 Természetesen a tanintézetek tananyaga is korszerűsödött. A létrehozott dandár, hadtest szervezet meg is követelte a módosítást. 1988-ban a ZMKA-n végzett hallgatók egy része már szakdolgozati témaként dandárral, kapcsolatos problémákkal foglalkozott. Harcászati foglalkozásokon, valamint a hallgatói parancsnoki és törzsvezetési gyakorlaton hadtest- és dandártörzsek különböző beosztásait gyakorolhatták a hallgatók. Végül is 1987-ben új harcszabályzatot adtak ki. Ez már éreztette hatását az 1987. júniusában megtartott akadémia hallgatói parancsnoki és törzsvezetési hadijáték majd gyakorlat során, amikor is még hadosztály-ezred szervezet alapján folyt le a gyakorlat, de már itt a gyakorlatvezetőség alárendeltségében működött egy tanárokból létrehozott kísérleti dandártörzs is.

A tiszthelyettes képzést is növelni kellett. A honvédelmi miniszter 1984-ben rendeletet adott ki a tiszthelyettes képző szakközépiskolák felállításáról. Így az MN tiszthelyettes állományának mennyiségi és minőségi képzésének növelése érdekében Debrecenben elektroműszerész, Orosházán gépszerelő és karbantartó, Szabadszálláson gépjármű technikai, Szolnokon repülőgép-szerelő és repülőgép-műszerész, Tápiószecsőn elektroműszerész és mechanikai műszerész, Vácott elektroműszerész, Budapesten pedig zeneművészeti szakközépiskolát létesítettek. 1987-ben Budapesten újabb kiképzőközpont létesült, Élelmezési Tiszthelyettes képző Szakközépiskola néven.

Mintegy a hidegháború egyik záró megnyilvánulásaként sűrűsödtek a gyakorlatok. 1982-ben a gyakorlaton bemutatták a helikopter alegységek és a vadászrepülőgépek harcát, valamint a deszant rohamosztag alkalmazását. Ekkor hajtottak végre első alkalommal honi vadászrepülők éles bombavetést és SZ—24 levegő-föld rakétaindítást. A pozitív nemzetközi folyamatok kiszélesedésével, a diktatúra keményebb változatának megszűntével azért még működtek a korábbi reflexek. 1987 végén (októberben) 8000 katona részvételével tartották az MN évi harcászati gyakorlatát „BAZALT—87” fedőnéven. Ezt 1988-ban¾igaz, nyugati megfigyelők részvételével¾követte a VSZ „BARÁTSÁG—88” hadgyakorlata. Az már a kölcsönös közeledés jele volt, hogy ebben az évben az ENSZ felkérte Magyarországot, hogy 15 fővel¾elsőnek 6 hónapon keresztül¾képviseltesse magát az észak-iráni tűzszünetet ellenőrző katonai megfigyelő csoportban.

ÖSSZEGZÉS

Láthattuk, hogy a tárgyalt 30 évben lehetővé vált az alapvetően megfelelő, de nem problémamentes intenzív fejlesztés. Ennek során, a külső és belső feltételek, korlátok miatt sokszor születtek erőltetett, késedelmes, nem kellően megalapozott döntések. Különösen kirívó volt a nemzeti jelleg, nemzeti stratégia egyre szembeötlőbb hiánya. A meghozott döntések nem voltak minden esetben tudományosan megalapozottak. Előtanulmányok, háttéranyagok ritkán készültek, a prognózistanulmányokat is sok esetben figyelmen kívül hagyták. Mindezek következtében az egyébként igen költséges hadseregfejlesztés hatékonysága az 1980-as évek végére sem érte el a kívánt szintet. A felszínre került társadalmi, politikai és nem utolsósorban honvédelmi életünk ellentmondásait feloldani már csak a rendszerváltást követően lehetett.

Az 1960-70-es évekről elmondható, hogy a Magyar Néphadsereg mindkét haderőneme a korszak második felére képessé vált a politikai vezetés által kitűzött feladatok végrehajtására. Miután a hadsereg a politika eszköze, a feladatok meghatározásában, annak végrehajtásában való részvételt nem a katonai vezetők, különösen nem az „egyszerű” katonák akarata vagy szándéka döntötte el. A politikai vezetés elvárásait, követelményeit a főbb területeken lényegében végrehajtották. A munkát nehezítette, hogy a feladatokat időközben lényegesen szigorúbbá vált gazdasági feltételek, a fejlesztés költségei gyors ütemű emelkedése mellett kellett megoldani. Emiatt néhány területen az eredeti célokhoz és tervekhez viszonyítva lemaradás is bekövetkezett. A hadsereg arculatának a feltételezett hadviselési mód elméleti kutatására alapozott struktúra kialakítása elsőrendű fontossággal bírt. A szellemi fundamentum megerősítése, megerősödése előfeltétele volt az—erősen korlátozott—szuverenitásnak is. Ezért volt nagy jelentősége annak, hogy a hatvanas-hetvenes években emelkedett a tisztikar műveltségi színvonala és megindult az önálló hadtudományi kutatás is hazánkban. Így—bár igen szűk mozgástér mellett—a kreativitás utat törhetett a dogmatizmuson keresztül. Láttuk, hogy a hatvanas években ellentmondásoktól sem mentesen, lényegében megindult a hadsereg fejlesztése. A Magyar Néphadsereg minőségi fejlesztése során megtett út nem volt problémáktól és nehézségektől mentes. Ezek a feszültségek és ellentmondások az országos átlagot meghaladó terheket róttak a személyi állomány jelentős részére. A „hosszú” hetvenes években, szintén nem ellentmondásoktól mentesen, lényegében megindult a hadsereg korszerűsítése.

A Magyar Néphadsereg több mint három évtizedes történetét áttekintve végül is megállapítható, hogy a külső és belső nehézségek ellenére a hadsereg figyelemreméltó fejlődésen ment át az 1957-es lefegyverzéstől a 80-as évek hadügyi forradalmához való igazodásig. A politikai eseményeken túl érdemes volt megvizsgálni azt is, hogy az MN miként érte el szervezeti, technikai értelemben azt a szintet, hogy a 70-es, 80-as évektől nemzetközi ellenőrző, békefenntartó akciókhoz is képes volt katonákat biztosítani. E vitathatatlan fejlődés feltárásával talán közelebb jutunk annak a kérdésnek megválaszolásához, hogy ez a politikai vezetés által igencsak „kézben tartott” fegyveres testület miként tudott a rendszerváltás idején¾csak a haza érdekeit szem előtt tartva¾túllépni a túlpolitizáltság, túlideologizáltság állapotán, és 10 évvel később NATO taggá válni.