Munka- és életkörülmények. Bázisok

Az 1960-as évek során nagyobb figyelmet fordítottak az élet- és szolgálati körülmények javítására is. Alapvetően megoldottnak volt tekinthető a ruházati ellátás rendszere. A sorállományt 1967-ben teljes egészében ellátták hálóruházattal, befejezték a szalmazsákok lecserélését matracokkal. A technikai fejlődésben és a harctevékenységek lefolyásában bekövetkezett változásoknak, a várható hadműveleti alkalmazás követelményeinek megfelelően igyekeztek kialakítani a személyi állomány általános és különleges hadiruházatát. Ennek keretében egy magasabb-egységet elláttak 65 M („surranó”) lábbelivel. 1966-tól még kísérleti jelleggel került sor az „M” ruházati ellátás kérdésének újszerű rendezésére, melynek keretében a hadiruházatot a (tartalékos) hadkötelesek egy része számára kiadták otthoni megőrzésre, tárolásra. A pozitív tapasztalatok alapján anyagi lehetőségeket figyelembe véve 1968-ig az 5. HDS alakulatai részére, majd folyamatosan 1970-ig a többi alakulatokhoz biztosított tartalékosoknak is tervezték kiadni az „M” ruházatot.

Az 1960-as években javultak a kiképzés anyagi-technikai feltételei. A laktanyákban és a gyakorlótereken viszonylag korszerű kiképzési bázisok (hegyi, vízi, pszichikai), objektumok és tantermek komplex rendszerét építették ki, és működésbe állították a különböző korszerű kiképzési segédeszközöket. A munkakörülményeket nagyban javította a kiképzési bázisok korszerűsítése. Az évtized végére építették ki az elektromos berendezésekkel ellátott lőtereket, a gyakorlótereket is felszerelték bizonyos minimális szimulációs makettekkel. Demonstrációs tantermeket alakítottak ki a kiképzési feladatok megoldásának könnyítésére, jobb végrehajtása érdekében. Korszerűbb kiképzési eszközök, valamint a meglévő lőterek, gyakorlóterek és bázisok fejlesztésével megteremtették a magasabb színvonalú kiképzés előfeltételeit. Mindezek eredményeként a harckészültség hadtápbiztosításának feltételei a legfontosabb területeken alapvetően megfelelő szinten biztosították. Megkezdték a barakk legénységi körletek helyett állandó jellegű legénységi körletek építését. Emellett erőfeszítéseket tettek a laktanyák elavult helyiségeinek, berendezéseinek, elsősorban a legénységi és tiszti konyhák, valamint éttermek korszerűsítésére, felújítására.

A katonai felső vezetés az 1970-es évekre felülvizsgálta és szigorította a kiképzéssel kapcsolatos anyagnormákat, ami több tízmillió forint megtakarítást eredményezett. De ezen összegeket nem vonták el. A politikai és hadseregvezetés most már igyekezett jelentőségének megfelelő figyelmet fordítani a személyi állomány szolgálati és életkörülményeinek javítására. Ez a tevékenység, a minőségi fejlesztés egyik kiemelt területté vált. Alapvetően megoldottnak volt tekinthető a ruházati ellátás rendszere. Jó volt az egészségügyi ellátás, pl. a fertőző megbetegedések aránya az országos átlag alatt volt. Korszerűbbé vált az étkeztetés. Enyhült az elhelyezési feszültség is. A kormány döntése alapján jelentősen javult a családos sorkatonák eltartásra szoruló hozzátartozóiról való szociális gondoskodás is. Lassan elfogadottá vált az elvi állásfoglalás, hogy a hadsereg színvonala, valamint a fejlesztése attól is függ, mennyire sikerül a korszerű technika, fegyverzet mellett a személyi állomány életfeltételeit a társadalmi fejlettség szintjén biztosítani. Arra törekedtek, hogy a hivatásos állomány anyagi, szociális és kulturális körülményei lépést tartsanak a társadalom egésze fejlődésével, s összhangban legyenek az önként vállalt hivatás magas fokú követelményeivel. Az intézkedések hatására az 1970-es évekre emelkedtek a hivatásos állomány illetményei. Erőfeszítések történtek a lakásgondok enyhítésére, az egészségügyi ellátás továbbfejlesztésére, a pihentetési és üdülési lehetőségek kiszélesítésére is. Emellett megfelelő intézkedésekkel csökkenteni kívánták a hivatásos állomány leterheltségét, annak érdekében, hogy több időt fordíthassanak tanulásra, kulturálódásra, pihenésre, a családdal való törődésre. 1965-re összesen ezer lakást terveztek biztosítani a hivatásos állomány számára. Az illetékes szervek csak 407 lakást, megépítését engedélyezték. A néphadsereg tevékenysége, személyi állományának élete az 1970-es években alapvetően megváltozott, bonyolultabbá vált. Az alaprendeltetéséből adódott feladatrendszerek¾harckészültség biztosítása, növekvő kiképzési feladatok teljesítése—mellé társultak még a népgazdasági feladatok, a hadseregen belüli építő, felújító és fenntartó tevékenység. A személyi állomány jelentős részére komoly terhek nehezedtek. A feszítő gondok kezelésére a politikai és katonai vezetés kénytelen volt megoldásokat keresni. Különösen jelentősek voltak ebből a szempontból az 1971-ben bevezetett, a hivatásos állomány jogi helyzetét szabályozó törvényerejű rendelet, az új nyugdíjtörvény és az illetményrendszer, amelyek a gondoskodás egységes, összefüggő rendszerét alkották. Együttes hatásukban megfelelő perspektívát jelentettek a hivatásos állomány számára. A jogok és kötelességek tekintetében az új honvédelmi törvény rendezett helyzetet teremtett, valamelyest nőtt az életszínvonal, s így kedvezőbb feltételeket hoztak létre az egzisztenciális gondok csökkentéséhez.

Felkészítés

Kiképzés

A csapatok kiképzése kezdetben alapvetően a korábbi rendszer keretei között folyt, ami nem bizonyult megfelelően hatékonynak. 1965. második felében a honvédelmi miniszter vezette KT arra a következtetésre jutott, hogy megérettek a feltételek a kiképzési rendszer átfogó megreformálására. A kiképzési főcsoportfőnök intézkedésére a 3x8 hónapos kiképzést vezették be 1963. december1-jétől. Először a harckocsizó, majd 1965. december1-jétől a gépesített lövész, tüzér- és légvédelmi tüzér, valamint a híradó és csapatfelderítő egységek és alegységek egy részénél—kísérletként. A tapasztalatok alapján a szükséges korrekciókat elvégezve 1967. január1-jétől a szárazföldi haderőnem csapatai teljesen áttértek az új kiképzési rendszerre. Majd a fennmaradó valamennyi magasabb-egységnél és csapatnál 1968-ban szintén elkezdték ezt a kiképzési formát. Az új kiképzési rendszer lényegét a személyi állomány és a kiképzési idő harmadolása, a második és harmadik időszak tartalmának a korábbi időszakokra építő és azt továbbfejlesztő kialakítása és végrehajtása képezte. Természetesen nagyobb lett a leterhelés, hiszen két év alatt a korábbi kiképzési rendszer három évre előirt feladatait kellett végrehajtani. Ugyanakkor a parancsnokok a korábbiaknál lényegesen nagyobb önállóságot kaptak a végrehajtás megtervezésében és megszervezésében. Mindez minőségi változást jelentett. Azt lehet mondani, hogy az új kiképzési rendszer jobban megfelelt a követelményeknek, biztosította az új technika megfelelő kezelésének, harci alkalmazásának elsajátítását, a csapatok hatékony felkészítését. Több, a harckészséget meghatározó kiképzési ágban pl. lőkiképzés, fegyvernemi szakkiképzés, a csapatok rendszeresen „jó” és „kiváló” eredményeket értek el. Ezen intézkedések eredményeként is az 1960-as évtized második felében javult a kiképzés eredményessége, hatékonysága.

A Magyar Néphadsereg csapatainak kiképzése 1965-re beilleszkedett az EFEF egységes kiképzési rendszerébe. A modernebb kiképzési elvek érvényesülésének eredményeként a szárazföldi csapatok egyre inkább képessé váltak gyors ütemben meneteket végrehajtani; menetből harcba lépni; gyorsan összpontosítani; találkozóharcot vívni; nagy mélységre kiterjedően támadni és rövid idő alatt védelembe átmenni stb. A honi légvédelmi csapatok kiképzése állandó készenlét ellátása mellett történt. A vadászrepülő-csapatok elsősorban a kis és nagy magasságban tevékenykedő ellenséges célok leküzdését gyakorolták, nappal, illetve éjjel, valamint bonyolult légi, illetve időjárási viszonyok között. A légvédelmi rakétacsapatok az ellenséges légi célok megsemmisítését, illetve a vadászrepülőkkel való együttműködést igyekeztek elsajátítani.

Némi előrehaladás történt 1965-ben a hadműveletek műszaki biztosítási kérdéseinek feldolgozásában. Kialakították, meghatározták a hátországi műszaki csapatok hadműveleti feladatait, azt továbbképzéseken, törzs- és csapatgyakorlatokon gyakoroltatták Ennek eredményeként a hátországi csapatokkal, megtették az első lépéseket a Duna és Tisza átkelési szakaszok műszaki biztosítására. Változatlanul nem volt kielégítő eredmény az erdős-hegyes terepen folytatott műszaki kiképzésben, a rakéta és légvédelmi rakéta csapatok műszaki biztosítási kérdéseinek megoldásában, a fegyvernemi és szakcsapatok műszaki kiképzésének megvalósításában.

A Magyar Néphadsereg katonai doktrínája¾átvéve a szovjet mintát¾azon az elven alapult, hogy az esetleg bekövetkező háborúban a tömegpusztító fegyverek az ellenség megsemmisítésének fő eszközeit képezik Egy ilyen háború sikeres megvívásának alapvető feltétele, hogy a harcoló csapatok és a hátország milyen mértékben képesek fenntartani a harc-, illetve működőképességüket. A csapatok állandó harckészültségének és a radioaktív anyagok hatásától való megóvásának érdekében a miniszter elrendelte az Országos Sugárfigyelő- és Jelzőrendszer létrehozását, működtetését. A harckészültség, a kiképzés további fejlesztését kívánták biztosítani a kiadott új szolgálati és alaki szabályzatok. Ezekben már figyelembe vették a végbement változásokat, a nagyarányú technikai korszerűsítést, a kiképzési követelmények növekedését.

A kiképzés tartalmának korszerűsítését alapvetően az 1967-ben kiadott Összkövetelményi Programokkal kívánták elősegíteni Ebben meghatározták a katonákkal—alegységekkel és a csapatokkal—szemben támasztandó kiképzési követelményeket az szolgálati idő egészére, illetve a kiképzés egyes időszakaira. Ugyancsak meghatározták a kiképzési ágak belső tartalmát, annak logikus sorrendjét, különös tekintettel az alegységek harcászati (szakharcászati) kiképzésének komplex felfogására, nagy hangsúlyt fektetve a valószínű hadszíntér követelményeire. Határozottan a sokoldalú, komplex felkészültség biztosítását tartották szem előtt, (fegyvernemi ismeretek alkalmazása, magas ütem, terepkihasználás, éles helyzetváltozás stb. Tankönyveket, módszertani útmutatókat és norma-összefoglalókat is készítettek, illetve adtak ki. Ugyanakkor napirenden volt a kiképzési módszerek, eljárások fejlesztése is a korszerű pedagógiai-pszichológiai ismeretek fokozottabb alkalmazásával, mindenekelőtt a gyakorlatias felkészítés érdekében.

Képzés, továbbképzés rendszere

A minőségi fejlesztés kezdetén a tisztikar általános műveltsége, katonai- szakmai felkészültsége elmaradt a korszerűsítés által támasztott követelményektől. 1960-ban az MN tisztjeinek mindössze 27%-a rendelkezett érettségivel és felsőfokú polgári végzettséggel. De a katonai szakképzettséget, biztosító főiskolát, egyetemet, katonai akadémiát végzettek aránya alig haladta meg 20%-ot. Ekkor még alig szolgált a hadseregben magas fokú hadműveleti felkészültségű tiszt. A korszerű követelményeknek megfelelően felkészült tisztikar megteremtése mind a hadseregvezetéstől, mind a tisztikartól rendkívüli erőfeszítést igényelt. Az új fegyvernemi arányoknak megfelelően át kellett képezni a tisztek jelentős részét. Mindenekelőtt tömeges méretekben meg kellett oldani a katonai-szakmai felkészültségnek is alapját képező általános műveltség emelését. Kötelezővé tették az érettségi megszerzését.

A nagytömegű korszerű, bonyolult technikai eszközök megjelenése a hadsereg fegyverzeti rendszerében a kiképzés tartalmában és formájában is nagyobb követelményeket támasztott. Korszerűsíteni kellett a képzést. A tiszti iskolákra 1961-től már csak középiskolai végzettségűeket vettek fel és a kiképzési időt 4 évre emelték és a végzettek polgári főiskolai diplomát is szereztek. Mindezek eredményeként a főiskolai végzettséggel rendelkezett 1966. elején a tiszti állomány 28,2%-a.” A négyéves tiszti iskolai képzés a parancsnoki szakokon már a századparancsnoki felkészítést is magába foglalta. De az alapképzés színvonalának emelése mellett biztosítani kívánták, hogy a hivatásos állomány, ha részlegesen is, de megismerkedjen a korszerű technikával, annak harci alkalmazásával. A tiszti állomány felkészítésében elért eredmények igen jelentősek voltak. Számottevően nőtt a tisztikar felkészültsége. Jelentősen csökkent az érettségivel nem rendelkezők száma. Megjelentek az MN soraiban azok a fiatal¾érettségizett¾tisztjelöltek, akik már az új katonai főiskolák hallgatói lettek. Ugyanis az Elnöki Tanács 13. számú törvényerejű rendelete alapján 1967. szeptember1-jei hatállyal a tiszti iskolákat katonai főiskolákká nyilvánították. (Zalka Máté; Killián György; Kossuth Lajos) A tiszti főiskolákon 4 év (az akadémián 3 év) lett a képzési idő. Az ETI-hez képest növelték az elérendő célt: a főiskolákon végzett tiszteknek alkalmassá, felkészültté kellett válniuk zászlóaljparancsnoki vagy annak megfelelő szintű beosztásra. Tömegessé váltak az át- és továbbképző tanfolyamok is. Jelentősen megnövelték a polgári egyetemekre és főiskolákra, valamint a szovjet katonai tanintézetekbe beiskolázottak számát

A három új intézmény létrehozása nem jelentett mennyiségi gyarapodást, de a színvonal javulásához hozzájárult azzal, hogy feloldotta azokat a feszültségeket, amelyek¾a szakok nagy száma miatt¾a korábbi egy intézményben (az ETI-n) felhalmozódtak, de nem adott igazi minőségi lökést, mert a belső szervezeti felépítés nem követte a polgári főiskolákét. Átszervezték a katonai és polgári szakok párosítását, egyesítették a katonai és polgári diplomát. Tovább szűkítették az ágazati szétaprózottságot. Növelték a szakalapozó és a szakképzésre fordított órák számát. Ugyancsak a tartalmat érintő alapvető előrelépésnek bizonyult, hogy mindhárom katonai főiskolán¾1973. szeptember1-jétől, meghatározott szakokon a korábbi szak-technikusi képzésről áttértek a magasabb szintet jelentő üzemmérnök-képzésre. A feltételrendszer több eleme azonban nem javult kellőképpen. Ugyanakkor kétségtelen előrelépés történt a képzés hatékonyságának fokozása terén. A képzési folyamatot továbbra is államvizsga zárta, amelynek sikere esetén a végzősök egyesített¾a katonai és a polgári végzettséget is megnevező¾diplomát kaptak.

Lényegében a „békekiképzés” részét képezte az is, hogy államközi megállapodás alapján a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán 64 vietnami fiatal tiszt képzése is beindult. (Az ünnepélyes avatás 1969. augusztus20-tól kezdődően, mindhárom katonai főiskola végzősei számára közösen és nyilvánosan a Parlament előtt történt.) A 70-es években már viszonylag nagyobb létszámban iskoláztak be tiszteket és kötöttek társadalmi ösztöndíjszerződéseket az egyetemi hallgatókkal. E képzési forma működésének a feltételeit továbbra is az MN Katonai Kollégium¾1969. március15-től a Karikás Frigyes Katonai Kollégium, KFKK¾biztosította. A Szerov Egyesített Repülőhajózó-Műszaki Tiszti Iskolán (Krasznodar) a repülőgép-vezető növendékek (hallgatók) képzése az előző időszakban kialakult rendszerben folytatódott. Az 1972/73-as tanévtől Szovjetunióba indulók a repülő gyakorlati előképzést azonban már nem Magyarországon kapták¾minthogy Szolnokon az 1970/71-es tanév végén megszűnt a repülőkiképző ezred¾ hanem a csapatoknál. Ezen időszakban 163 vadászrepülőgép-vezetőt bocsátottak ki. Magyar szempontból repülőtörténeti jelentőségű esemény volt a helikoptervezető tisztképzés beindítása az 1970/71-es tanévben Frunze-ban, a Központi Repülő Tiszti Kiképző és Továbbképző Tanfolyamon. Elő- és utóképzésük teljesen azonos módon történt, mint a repülőgép-vezetőké. A Szovjetunióban pedig a MI—1, MI—8 és a KA—26, majd később MI—24 típusú helikopterek vezetését sajátították el. 1968—1981 között 153 végzőst avattak. A zászlóalj- (osztály) parancsnoki tanfolyamok szervezése és végrehajtása elsősorban a hazai katonai főiskolákhoz utaltan, csökkenő létszámban, de a korábbiaknál magasabb színvonalon történt.

A tiszti utánpótlás feltételeinek javítása érdekében megkezdődött a katonai középiskolai kollégiumi rendszer kiépítése, és bevezették a nem túl sikeres Katonai Főiskolai Előkészítő Tanfolyamot (KET). A reform befejezésének egyik legfontosabb része az eddig hiányzó előképzési szint újjászervezése volt, ami egyrészt az utánpótlási választék bővítését, másrészt a jelöltek minőségi színvonalának javítását szolgálta. Ezt a feladatot a középiskolai katonai kollégiumok voltak hivatva megoldani.

Összességében mégis az mondható, hogy a sokoldalú erőfeszítések ellenére sem volt megfelelő több területen az előrehaladás. Nem sikerült kellő mennyiségben és minőségben teljesíteni a létszám-előirányzatokat. 1967-től folyamatosan csökkent a jelentkezők száma, s emiatt növekedett a gyenge középiskolai eredményekkel felvettek aránya. A katonai hivatás iránti érdeklődés csökkenése miatt nem tudták biztosítani a fejlesztéssel együtt járó növekvő tiszt igényt, s emiatt a feltöltöttség mindössze 80% körül mozgott.

Az 1965¾1973 közötti időben a középfokú tisztképzés teljes megreformálására került sor. E tisztképzési szint legfőbb bázisa továbbra is Zrínyi Miklós Katonai Akadémia maradt. A beiskolázottak összetételének fokozatos minőségi javulása lehetővé tette, hogy megkezdődjön a valóban akadémiai szint kialakítása, és megszűnjön a tiszti főiskolák tananyagának tartalmát átfedő képzés. A korábbi szárazföldi összfegyvernemi szemléletet felváltotta az összhaderőnemi szemlélet. Ez nemcsak a tananyagok tartalmában mutatkozott meg, hanem a szervezeti felépítés 1967/68-as tanévben történt átalakításában is. Mindez új tagozatok és szakok létrehozását is jelentette. (Pl. az 1965/66-os tanév kezdetén az illetékes szakhelyettes irányításával megkezdődött a honi légvédelmi haderőnemi képzés vadászrepülő, honi légvédelmi rakétás- és honi légvédelmi rádiótechnikai szakokon.) A tanszékek folyamatosan képessé váltak a haderőnemi összfegyvernemi koordináció szellemében való felkészítésre. A korábbi, alapvetően szárazföldi és ezen belül főleg fegyvernemi szakképzés egyrészt differenciálódott haderőnemek szerint, másrészt integrálódott összhaderőnemi koordinációban. Jelentős változások következtek be az oktatandó szakok belső struktúrájában is. Az 1973/74-es tanévtől növekedett az ezred és csökkent a hadosztály harcának oktatására fordított idő, nőtt a gyakorlati foglalkozások és a csapatgyakorlat időtartama. Az oktatás, a középszintű katonai vezetővé képzés színvonala felzárkózott a hosszabb idő óta elvárt egyetemi nívóhoz. Az Elnöki Tanács 1971. évi, 23. tvr. a ZMKA-t egyetemi szintű oktatási intézménynek ismerte el, melynek oklevele a hazai civil egyetemi diplomával lett egyenértékű. A korszak végén az akadémia nemzetközi szintű elismerését jelentette, hogy először vietnami, 1978/79-től lengyel és az 1979/80-as tanévtől szovjet tisztek képzésére kapott lehetőséget. Az 1970-es évek elejétől lendületet vett a tudományos képzés, sokan szereztek kandidátusi fokozatot a ZMKA oktatói közül. (1975-ben a 11 tudományok doktora mellett 93 kandidátus volt a Néphadseregben.) Az 1970-es évtizedben az akadémia a Magyar Néphadsereg egyik legjelentősebb és legeredményesebb tudományos bázisává vált. Fontos feladatokat oldott meg a néphadseregi érdekű kutatások terén. Ennek elismerését jelentette, hogy 1976-ban megkapta az egyetemi doktori cím odaítélésének jogát. 1969-től ismét fokozatosan felújították a magyar tisztek külföldi beiskolázását, ami új elemekkel bővült. Az 1969/70-es tanévben a szovjet parancsnoki akadémiákra, az 1971/72-es tanévben a mérnöki tiszti akadémiákra történő beiskolázás felújítására került sor. Új mozzanatként ebben a tanévben kerültek először magyar tisztek a varsói Dabrowski Technikai Akadémiára.

A felsőfokú tisztképzést a 60-as, 70-es években stabilizálódás jellemezte. A vezérkari szintű tisztképzés a Vorosilov Vezérkari Akadémián, Moszkvában folytatódott tovább, de kb. 50%-al csökkentett létszámban, amiben tükröződik az időszakban beállt mennyiségi konszolidáció.

A hivatásos állomány továbbképzése problémáinak megoldása több átmeneti intézkedést követelt. Mindenekelőtt azt, hogy a beosztásaikat csak nagy nehézséggel ellátó tisztek részére új összkövetelményi programok alapján részben a tanfolyamképzés bázisát fejlesztve—részben a munka melletti önképzés rendszerét szélesítve, teremtsék meg a feltételeket a beosztáshoz szükséges ismeretek megszerzéséhez. De végül az átképző jellegű tanfolyamok szinte teljesen megszűntek és az ismeret-kiegészítő tanfolyamok, kerültek előtérbe, melynek alapvető bázisát a ZMKA jelentette. A magasabb-egységek törzsei vezetőinek és tisztjeinek felsőfokú katonai képzésére beindították a ZMKA hadműveleti továbbképző tanfolyamát. A szovjet Vezérkari Akadémián és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián 1964-ben beindított „Hadműveleti Tanfolyam”-okon 1967-ig összesen 105 tiszt és tábornok szerzett hadműveleti felkészítést, és vált alkalmassá magasabb-egység(ek) vezetésére. A Hadműveleti Tanfolyamon a ZMKA-n a tisztek felsőfokú képzése 1967 és 1973 között jól begyakoroltan, hosszú évek tapasztalata alapján kiépített formában zajlott tovább. Ez a felkészítési forma a kétfokozatú akadémiai képzés magasabb elemeként a ZMKA alapfunkciójának szerves részévé vált.

1962-ben beindították a tartalékos tiszti képzés, amely az orvosok kivételével 1956 óta szünetelt, ugyanakkor megkezdték a tartalékos tisztek továbbképzését is. Az intézkedések eredményeként javult az „M” tervekben biztosított tartalékos tisztek képzettségi összetétele. Az új közép- és felsőfokú tisztképzés keretében kibocsátottakkal számottevően javult az MN hivatásos állománya katonai iskolai végzettség szerinti összetétele. Mintegy 60%-al nőtt a vezérkari iskolát és hadműveleti tanfolyamot, 30%-al a szovjet akadémiát, és 11%-al a ZMKA-t végzettek aránya. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek első felében hozott reformintézkedések tehát eredményesek voltak, és a hivatásos állomány felkészítésében minden előző korszakhoz képest jelentősebb fejlődés következett be. A képzési rendszer fejlődése eredményeként a hivatásos állomány iskolai végzettség szerinti összetételét az eddigi legkedvezőbbre változtatta. 1980. december31-én a hivatásos tisztikar 21,5%-a egyetemi, 69,4%-a pedig főiskolai végzettséggel rendelkezett. 1960-hoz viszonyítva 1980-ig az alapképzettség is javult. Az érettségivel és felsőfokú polgári végzettséggel rendelkezők aránya csaknem háromszorosára emelkedett, és elérte a 75%-ot. A mérnöki és felsőfokú technikusi végzettségűek arányának növekedése hasonló mértékű volt. Időközben az 1956 után kiképzett tisztek aránya 60%-ra növekedett, és 1983-ban a tisztikar átlagéletkora hozzávetőleg 40 év volt, a 26-35 évesek pedig 30% körüli arányt képviseltek. Bár a fejlődés mutatói imponálóak voltak, a mennyiségi növekedés elmaradt az igényektől. A tiszti beosztások átlagos feltöltöttség szintje ugyan 90%-ra emelkedett, de ez nagyfokú aránytalanságokat takart. (A tiszthelyettesi feltöltöttség aránya 80% volt.) Az évtized végén pl. a harckocsi szakaszparancsnoki beosztások 54%-a, a századparancsnoki beosztásoknak pedig 76%-a volt betöltve.

Az 1960-as évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hadsereg korszerűsítésével nincs kellő összhangban a tiszthelyettes képzés. Az addigi tiszthelyettes képző intézetek nem voltak képesek az egyre súlyosabb tiszthelyettesi hiányok megszüntetésére. E kedvezőtlen helyzet megváltoztatása indokolttá tette mennyiségi és minőségi szempontból történő továbbfejlesztését. A tanintézeti jellegű hivatásos tiszthelyettes képzést minden szakmai ágra kiterjedően, s időtartamának jelentős meghosszabbításával kívánták javítani. A tiszthelyettes képzés terén bevezetésre került a szakvizsgáztatás rendszere. Ennek keretében azon szakmák, ahol addig hivatásos tiszthelyettes képzés nem volt, szakmai vizsga útján történhetett a hivatásos állományba vétel. A szakvizsga rendszer kiképzési feltételeinek megteremtése során összkövetelményi és tanulmányi programok kiadására 1967 első felében kerülhetett sor. A tiszthelyettes képzés fejlesztését szolgálta az 1967/68-ban végrehajtott intézményi decentralizáció, valamint az 1968/69-től bevezetett új képzési rendszer is. Az intézményi decentralizáció a csapatoknál hat új tiszthelyettes-képző bázis felállításával valósult meg, amelyek mindegyike az MN Központi Tiszthelyettes Iskolát mentesítette a szakképzés átvételével.

Az 1973. szeptember1-jével új tiszthelyettes képzési rendszer lépett hatályba. Megszűnt a Központi Tiszthelyettes képző Iskola. Feladatát a fegyvernemi kiképző bázisok vették át. Minden fegyvernem a maga számára képezhetett tiszthelyetteseket, az arra legalkalmasabb feltételekkel rendelkező saját fegyvernemi kiképző bázison. A tiszthelyettes képzés a 18¾23 éves korosztályból¾polgári életből¾ jelentkezők részére minden szakon egységesen egy, illetve kétéves lett.. A mennyiségileg kedvezően alakuló helyzet negatív oldala, hogy az ebben az időszakban végzettek felkészültsége, hivatástudata alacsony fokúnak bizonyult. A tiszthelyettes képző intézmények még nem mindenben feleltek meg az elvárásoknak. Néhány évi próbálkozás után emelték a tiszthelyettes képzés szintjét és 1975-től a szakközépiskolai szintű képzés szakmunkás képesítést is adott. Ugyanis beindult a 14-15 éves korosztályúak 4 éves, szakmunkásképzéssel egybekötött tiszthelyettes képzése. A jelöltek 4 év alatt szakmunkás-képesítést szereztek és felkészültek beosztásaik ellátásra. A tapasztalatok e képzési formában rendkívül kedvezőek voltak.

A minőségi hadseregfejlesztést szolgáló 1968-as „békekiképzési” feladatként a honvédelmi miniszter elrendelte, hogy a vezérkari főnök közvetlen szerveként fel kell állítani egy Hadtudományi Intézetet, melynek a hadtudományi kutatómunka központi tervezésével, szervezésével, koordinálásával és ellenőrzésével kell majd foglalkoznia. Ezen intézetre nagy munka várt, hiszen a meg növekedett minőségi követelményeket előtérbe állító háttérmunkát, annak irányítását, szervezését kellett felvállalnia. Nem így történt. A Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsa 1975. június2-ai ülésén tárgyalta a Hadtudományi Intézet javaslatát, és elvetette az abban megfogalmazott ajánlásokat, sőt a HM vezetése 1975-ben az intézet megszüntetéséről döntött. 1975. júliusában megjelenő miniszteri parancs elrendelte a vezérkar tudományos osztályának megalakítását és a Hadtudományi Intézet megszüntetését. Ez utóbbi intézkedése nem volt kellően megalapozott, hiszen éppen akkor szűkítette a hivatásszerűen tudományos kutatatással foglalkozók számát, amikor annak növelése, további szélesítése lett volna indokolt.

Felkészültség

Harckészültség és mozgósítás

A szovjet felvonulási tervekhez igazodva a Magyar Néphadsereg legjobban feltöltött alakulatai zömmel az ország nyugati részén állomásoztak. Az elgondolás szerint egy esetleges háborúban a kijelölt magyar egységeknek ausztriai Duna völgyi, illetve a klagenfurti irányba kellett volna előretörni, vagy legalábbis tartani a vonalat az innen érkező¾német vagy olasz¾támadással szemben. Ennek megfelelően (1967-ben) a dunántúli, valamint közvetlenül a nyugati határszélen települt csapatok feltöltöttsége 80—85%-os volt, míg a Dunától keletre eső csapatok csak 14—35%-ot értek el. A tábori és légvédelmi tüzér alakulatok esetében 55%-os, a műszaki, vegyvédelmi és híradó csapatok vonatkozásában 35%-os volt a feltöltöttség.

A 60-as, 70-es években kiemelt fontosságú feladat volt a harckészültségi, valamint a mozgósítási rendszer magas színvonalának fenntartása, hiszen főleg ebben testesült meg a biztonság, az esetleges agresszió elhárítására való felkészültség. Ennek megfelelően jelentősen módosult ebben a periódusban a Magyar Néphadsereg harckészültségi rendszere. A vezérkari főnök utasítására 1963-ban bevezették megfelelő időnormákkal az „állandó”, a „fokozott” és a „teljes” harckészültségi fokozatokat, majd átszervezték a hadműveleti ügyeleti szolgálat rendszerét. Az MN háborús állapotra való átállásának gyors, szervezett végrehajtása érdekében az állomány 70%-ának mindig a bázison kellett lennie. Az állandó harckészültségben lévő csapatoknak folyamatosan készenlétben kellett lenniük „kiindulási körleteik” elfoglalására, a harcfeladatok végrehajtásának gyors megkezdésére. A fokozott harckészültség elrendelésének célja az volt, hogy előmunkálataival lerövidítse a teljes harckészültség eléréséhez szükséges időtartamot és megteremtse a csapatok harcfeladatai végrehajtásának előfeltételeit. A teljes harckészültség már sok esetben a tartalékosok mozgósítását is jelentette.

A Magyar Népköztársaság Kormánya 1963. június30-i hatállyal a Magyar Népköztársaság valamennyi fegyveres erőire és testületeire (Határőrség, Karhatalom, Munkásőrség) kiterjesztette a harckészültségi fokozatok egységes rendszerét. Az 1963-ban végrehajtott díszlokációs változások nagymértékben megjavították az egyes hadosztályok, valamint az 5. hadsereg egésze magasabb fokozatú harckészültségbe helyezésének, az országhatárhoz való előrevonásának, szétbontakozásának és harcba lépésének feltételeit. A honi légvédelmi csapatok harckészültsége is számottevően fejlődött. Csökkentették a harckészültségi feladatok végrehajtásának az idejét. A honi légvédelem összes erői és eszközei képesekké váltak normaidőn belül végrehajtani a magasabb harckészültség elérésével kapcsolatos feladatokat és harcba lépni a légi ellenséggel, nappal és éjjel, egyszerű és bonyolult időjárási viszonyok között. Mindezek eredményeként erősödött a Magyar Néphadsereg harckészültsége és annak rendszere megfelelt az EFEF 1963. novemberében a harckészültség biztosítására kiadott direktívájában foglaltaknak. Az 1967-es Direktíva alapján az állandó „harckészültségi fokozat” helyett a „készenléti időszak” alkalmazásával együtt az alakulatokat „állandó”, „rövid” (néhány órás) és „hosszabb”(néhány napos) készenlétű csapatok kategóriáiba sorolták. Biztosították a harckészültségi tervek naprakészségét és a csapatok begyakoroltatását. Ez a rendszer kisebb módosításokkal gyakorlatilag egy évtizedig volt érvényben, s megfelelt az Egyesített Fegyveres Erők főparancsnoka által 1963-ban kiadott harckészültségi direktívának.

A 60-as évek elején kezdték meg a mozgósítási rendszer fejlesztését is. 1961-ben elkészítették az ország mozgósítására vonatkozó terveket. Ugyancsak 1961-ben dolgozták ki a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Néphadsereg háborús vezetésének elveit, rendszabályait. Ezzel együtt felülvizsgálták és korszerűsítették a mozgósítási, háborús nyilvántartási és kiegészítési rendszert. 1963-ban az 5. HDS harcoló, kiszolgáló és hadtáp csapatai „M” készenléti ideje „M¾1”—„M¾3”-ig terjedtek. Összességében az 5. HDS „M¾3 24,00”-ra teljesen befejezte a mozgósítást. A HM közvetlen csapatok és intézetek a mozgósítást (a tartalék gépkocsizó lövészhadosztály és a honi légvédelmi tüzérség kiképző központ kivételével) „M¾6 24,00”-ra fejezik be. A honi légvédelem alakulatainak többsége állandó harckészültségűek voltak, egyes kiszolgáló alakulatainak a mozgósítást „M¾3”-ra kellett befejezni. Ugyancsak ekkor rendelték el, hogy a Szövetséges Fegyveres Erők biztosítására (utólagos megtérítéssel) a Magyar Népköztársaság tartalékából készleteket hoztak létre (gépkocsi benzin¾4 ezer tonna; diesel üzemanyag¾2 ezer tonna; repülő üzemanyag¾1 ezer tonna).

Miután 1964. júliusától a békelétszám növekedését megtiltották, a későbbiekben még fokozottabb méreteket öltött az ún. keretesítés. Ez a szervezési forma azon túl, hogy hátrányosan hatott a harckészültségi követelmények teljesítésére, a technikai eszközök kiszolgálására, a személyi állomány életkörülményeire, megnövelte a mozgósítással kapcsolatos teendőket is. Ugyanis megkezdődött a békében „nem élő” katonai szervezetek mozgósítását előkészítő törzsek, majd az 1960-as évek második felében a középirányító törzsek létrehozása.

Az 1964-es „PANNÓNIA” gyakorlat alapvetően feltárta a mozgósítási rendszer és ezen belül a mozgósítás tiszti biztosításának hiányosságait. A feltárt hiányosságok alapján meghatározták a hivatásos és tartalékos tisztek, tisztjelöltek „M” biztosításának elveit és módszereit. Intézkedtek, hogy „M” esetén újonnan megalakításra kerülő alakulatok is megfelelő számú és képzettségű, helyi ismeretekkel rendelkező hivatásos tiszti keretet kapjanak. 1965-re jelentős előrelépés történt a mozgósítási (és a harckészültségi) rendszer követelményeinek biztosítása terén. Növekedett a feladatok begyakorlottsága és csökkent az alakulatok harckészültségbe helyezésének időtartama. Például egy gépkocsizó lövész-ezred 2,5-3 órán belül képes volt az összes technikájával, felszerelésével elvonulni tartózkodási körletéből és a harctevékenységet megkezdeni. Tehát javult a csapatok „M”-készsége, csökkentek a mozgósítási idők. Ekkor kezdődött meg a tartalékosok hadiruházattal történő ellátása, amit otthon tartottak és mozgósítás esetén már „beöltözve” érkezhettek a kijelölt helyre. Az „M” készség növekedéséhez hozzájárult még, hogy az alakulatokat túlnyomó többségükben képzett tartalékosokból tudták feltölteni. Növekedett az „M” anyagi biztosítottság foka is. 1967-ben a miniszter direktívában határozta meg a mozgósítással összefüggő feladatokat a rakéta-atomfegyverekkel váratlanul mért ellenséges csapások esetén. A direktíva, esetleges háború kezdetei időszakában elszenvedett veszteségek pótlására, decentralizálta a létrehozandó tartalékképzést.

Élesnek mondható helyzet is akadt. Tipikus hidegháborús reagálás: az USA fegyveres erőinek 1966. április21-én tartott harckészültségi gyakorlatára válaszként (a VSZ-el összehangolva) az MN-ben is készültséget rendeltek el. Az ekkor szerzett tapasztalatok alapján 1966. június 1-jével a Vezérkar életbe léptette a „Vízválasztó” fedőnevű borítékot, mellyel a csapatokat fokozatosan és rejtve a „fokozott harckészültség” állapotába helyezhették.

Gyakorlatok

A megszabott kiképzési, képzési feladatok végrehajtásával egy időben biztosítani kellett azok végrehajtásának, a megszerzett tapasztalatoknak folyamatos felmérését, elemzését. Ezt a különböző színtű gyakorlatok során biztosították. Ezek a gyakorlatok alkalmat adtak arra is, hogy felmérjék a népgazdaságtól igénybe vett gépjárművek és egyéb anyagok hadihasználhatóságát, intézkedjenek a felmerülő hibák kiküszöbölésére. Gyakorivá váltak a VSZ Egyesített Fegyveres Erők közös katonai rendezvényei. A harcászati gyakorlatok száma igen magas volt. A 60-as évek végétől az MN önálló és a szövetségesekkel közös gyakorlatai meghatározott rendszerben zajlottak le. A szárazföldi csapatoknál a zászlóaljak nyolchavonta, az ezredek általában évente, az állandó készenlétű hadosztályok ötévente kétszer, a hosszabb készenlétű hadosztályok ötévente egyszer hajtottak végre harcászati gyakorlatokat. A honi légvédelmi csapatok „ZENIT” elnevezés alatt kétévenként gyakorolták az egységes légvédelmi rendszeren belüli feladataikat. „GRÁNIT” fedőnevű gyakorlaton a légvédelmi harctevékenységek előkészítését és megvívását gyakorolták bonyolult elektronikai zavarás körülményei között. A szövetséges csapatokkal végrehajtott közös gyakorlatokon túl a korábbinál nagyobb figyelmet kaptak a Magyarország területén állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoporttal közösen végrehajtott hadosztály- és seregtest gyakorlatok is. Voltak természetesen kisebb volumenű gyakorlatok is, melyeket inkább a mozgósítás „ellenőrzésére” rendelt el a katonai vezetés. (Így az évek során a tartalékosok igénybevétele folyamatosan emelkedett.) Az eredmények mellett néhány ismétlődő hiányosság akadályozta az eredményesebb munkát.

A harckészültségi feladatokra való felkészülés mérését szolgálta és kiemelt figyelmet kapott a VSZ keretében végrehajtott, de még nem túl sikeres „DUNA” hadműveleti-harcászati gyakorlat 1962-ben, magyar, csehszlovák és bolgár egységek részvételével. (Az első VSZ közös hadgyakorlat Magyarországon 1961-ben zajlott le „VIHAR” fedőnéven és ugyanezen év májusában még HM karhatalmi gyakorlatot is tartottak. A seregtest és a magasabb-egységparancsnokok és törzsek vezetési készségét szolgáló gyakorlatot 1963-ban megismételték. Természetesen voltak „kisebb” méretű gyakorlatok is, melyek előkészítést, felkészülést jelentettek a nagyobb megmozdulásokra.

A Szovjetunió Állami Lőterén 1967. augusztus7—15. között az 5. hadműveleti-harcászati rakétadandár egy osztálya és a 147. mozgó rakéta-technikai bázis éles rakéták előkészítésével, indításával egybekötött harcászati gyakorlatot tartott („kiváló” eredménnyel). A honi légvédelem magasabb egységei törzsei és alárendelt csapatai teljes állománnyal, az 5. HDS légvédelmi törzse és rádiótechnikai zászlóalja, valamint a légvédelmi egységek és alegységek törzsei vettek részt az egyáltalán nem „kisebb” méretű „VÉRTES” (légvédelmi) gyakorlaton 1967. szeptember25-26-án.

A Szovjetunió területén, 1969 nyarán „RASZVET” fedőnévvel tartottak gyakorlatot, amelyen magyar, bolgár, román és szovjet egységek, magasabb-egységek és törzseik vettek részt. A gyakorlat Magyarország területén folytatódott június2¾7 között a Déli Hadseregcsoport és hét alárendelt hadosztályunk bevonásával. Nemzeti keretben—áprilisban—már folyt egy 5 napos hadseregszintű harcászati gyakorlat az Magyar Néphadseregnél. A VSZ gyakorlatot követően szeptemberben „VÉRTES” fedőnéven a 11. harckocsi hadosztály és az 5. hadsereg közvetlen egységek gyakorolták a „hadosztálytámadásban” feladatot.

A harcászati gyakorlatok száma igen magas volt. Az 1970-es évek sem múltak el jelentősebbnek mondható csapatgyakorlat nélkül. Ezek felsorolásától eltekintünk. A harcászati gyakorlatok közül a legjelentősebbeknek a VSZ közös hadgyakorlatai számítottak. Kiemelt jelentőséggel bírtak a seregtest harcászati magasabb-egységparancsnokok és törzsek vezetési képességét felmérő gyakorlatok. E gyakorlatok mindenek-előtt az együttműködés begyakorlását szolgálták—különböző nemzeti hadseregek között. A szövetséges csapatokkal végrehajtott közös gyakorlatokon túl a korábbinál nagyobb figyelmet kaptak ettől kezdve a Magyarország területén állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoporttal közösen végrehajtott hadosztály- és seregtest gyakorlatok is. A Szovjetunió területén a „SZTRELBA” elnevezésű, éleslövészettel egybekötött gyakorlatokra 1973—82 között kétévente került sor.

A fegyvernemek közötti együttműködés és az új harci technikai eszközök alkalmazásának gyakorlása a 70-es években került előtérbe. A nemzeti keretek között végrehajtott gyakorlatokon is az új harci technikai eszközök alkalmazásának, a repülőcsapatokkal való együttműködés elvi és gyakorlati kérdései merültek fel. Az évek során a tartalékosok igénybevétele folyamatosan emelkedett. Ennek keretében 1969 során közel 900 fő tartalékos mozgósítására került sor 5¾15 napos időtartamra. 1978-ban már minden korábbinál nagyobb létszámú tartalékos¾23 572 fő¾vett részt 2—20 napos mozgósítási gyakorlaton.

Polgári védelmi gyakorlatokat is rendeztek. Az 1965-ben a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága (PVOP) és az MN Vegyvédelmi Főnökség közös szervezésében Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén 5 napig tartó atomcsapás elhárítási gyakorlatot tartottak. Már 1969 júniusában a Hajdúságban ¾ feltételezett vegyitámadást szimulálva ¾ 8000 ember kitelepítését gyakorolták. Az átalakított polgári védelem jegyében Czinege Lajos honvédelmi miniszter a PV Országos parancsnokaként 1970-ben adott ki utasítást a lakosság polgári védelmi felkészítéséről, 14-65 éves férfiak és 14-60 éves nők kötelező kiképzéséről volt szó. Néhány üzem kivételével nem került sor tényleges kiképzésre, de azért mégis viszonylag jól működött a rendszer. Sorkerült élelmiszerek, termények szennyeződéstől történő mentesítésének, csomagolásának, tárolásának bemutatására, a „háborús” közétkeztetés megszervezését mutatták be Füzesabony, Miskolc térségében.

A mozgósítási gyakorlatok általában sikeresek voltak, de előfordultak negatív „jelenségek” is. Ebbe a sorba tartozott 1967. augusztus 21-én egy légvédelmi rakétaezred (munkaidő alatti!) mozgósítása is (Budapestet, Komárom-, Pest-, Bács-Kiskun megyéket érintette), melynek során a kiegészítő parancsnokság tisztjei késedelmeskedtek, egyes vállalatok (pl. Posta Központi Járműtelep, Gépipari Autófuvarozási Vállalat) vezetői vonakodtak a tartalékosokat, gépjárműveket átadni

Fegyelmi helyzet

A fegyelmet, a hadrafoghatóságot, egyáltalán a harckészültséget az elöljáró ellenőrző bizottságok 1961-ben ellenőrizték, és igen rossz tapasztalatokat szereztek. Már az 1960. augusztus1-jei Katonai Tanács ülésén a Politikai Csoportfőnökség is jelentette: „A tisztek fegyelme, példamutatása nem javult kielégítően, sőt egyes területeken romlott.” Így aztán nem meglepő, hogy az ez évben leszerelt 247 főből 164 főt fegyelmi úton távolítottak el a hadseregből. A fegyelem csak nem szilárdult meg. 1963-ban 38 öngyilkosság történt, de 1964. március végéig már 20 öngyilkosságot regisztráltak. A szökések száma is igen magas volt. Az MN tagjai által elkövetett morális jellegű bűntettnek minősített (vádemelésig eljutott) esetek száma 1964-ben 464 volt. Ez az egyébként sem alacsony szám növekedett 1965-re 609-re. Az esetek nagyobbrészt „társadalmi tulajdon elleni szándékos bűntett (lopás, sikkasztás stb.)” volt. Még ugyanebbe a kategóriába tartozott a „személyi tulajdon elleni bűntett”, de a „testi sértés” és a „nemi erőszak”, valamint a 7, illetve 8 „emberölés” már igen súlyos büntettet jelentett. A „szökés” 14, illetve 17 száma csak némi növekedést mutat, de a „külföldre szökés” 9-ről 23-ra való emelkedése már kiugrónak mondható. A 70-es évek adatai hasonló képet mutatnak. A fegyelmi helyzet nem javult, bár jelentősen nem is romlott.