SZERZŐDÉS JUGOSZLÁVIÁVAL

Az 1940-es év végére maradt még egy fontos politikai esemény. A már korábban megindult magyar-jugoszláv tárgyalások rövid időn belül sikerrel kecsegtettek. A Teleki miniszterelnök számára Jugoszlávia maradt az úgynevezett „nyitott ablak” a korlátozott magyar függetlenség védelmében a nyugat felé. A tárgyalásokat Németország is jó szemmel nézte, hiszen Jugoszlávia német orientációjának biztos lehetőségét látta benne. Lényeges kérdés volt továbbá a németek számára, hogy a szovjetek ellen készülő német csapatok jobbszárnya teljesen biztos alapokon álljon. 1940. december12-én aztán a belgrádi külügyminisztérium márványtermében Cincar Markovic jugoszláv és Csáky István gróf magyar külügyminiszter aláírta a szerződést, amely a következő fő részekből állt:

„1. Cikk. A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örökös barátság fog fennállni.

2. Cikk. A Magas Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik.

3. Cikk. A jelen Szerződés meg fog erősíttetni és a megerősítő okiratok, amint lehetséges, Budapesten ki fognak cseréltetni.”

1940. december18-án aztán Hitler aláírta a „Fall Barbarossát”, a Szovjetunió elleni német támadás tervét, amely a későbbiek folyamán Magyarországra is komoly következményekkel járt.

1940. végén a Magyar Királyi Honvédség hadrendje a következő volt: A Honvédelmi Minisztérium Központi Irattár: HM 1940 HM-III. 40400 számú szervezési intézkedés alapján. Hadirend tervezett létszáma: tiszt: 24 000 fő; legénység:600 000 fő; összesen: 624 000 fő összlakosság : 13,9%-a. A rendelkezésre álló fegyverzet _-összesített adatai: Táb. tü.lg. összesen: 246 db; Könnyű harckocsi 130 db; Repülőgép: 302 db.

ÖSSZEGZÉS

Az első világháborús vereség és a Monarchia széthullása utáni vákuum Magyarországon is megmozgatta az önállósuló nemzeti erőket. Az Őszirózsás Forradalom, majd a Tanácsköztársaság, katonai szempontból az első igazi nemzeti haderő kialakítását jelentette 1848 óta. Emberfeletti munkával kialakult egy olyan magyar haderő, amely saját erejéből táplálkozva vette fel a küzdelmet a minden téren fölénybe lévő ellenséggel szemben. A hadsereg parancsnoki kara és legénységi állománya is a hazájáért küzdött, de a politika, mint már oly sokszor, ismét döntően befolyásolta, (elárulta?) és semmissé tette az elért katonai sikereket, eredményeket.

A trianoni diktátum utáni években szinte teljes egészében hiányzott a szabad cselekvés lehetősége a hadseregfejlesztés terén. A körülményeket egyértelműen a békeszerződés katonai előírásai és a SZEB jelenléte határozta meg. A tiltások és a rendszabályok zömét két nagyobb csoportra lehetett osztani. Az elsőbe azok a részek tartoztak, amelyek a magyar hadsereg azonnali leszerelését, míg a másodikba a közvetett, vagyis a hosszabb távra szólóan a haderő akció képtelenségét volt hivatva biztosítani. Ez utóbbi lényegében az első ütemben kiépített és a még önvédelemre sem képes katonai állapotokat konzerválta. A közvetlen eredményeket hozó előírások körébe sorolhatók a szervezeti formák, a létszámviszonyok, a lőszer és fegyverzeti arányok. A magyar hadsereg hosszú távú akcióképtelenségét pedig az általános védkötelezettség eltörlése, a túl hosszú szolgálati idő bevezetése, a tiszti utánpótlás minimalizálása, illetve az akcióképesség felélesztésére alkalmas szervezetek és intézetek megtiltása volt hivatott biztosítani. Az 1920. június4-én Trianonban aláírt békeszerződés olyan hadsereg felállítását tette lehetővé, amelynek feladata csupán a belsőrend és a határrendőr-szolgálat ellátása lehetett. Ezer főre 1150 puskát, 15 géppuskát, 3 könnyű löveget és 2 aknavetőt engedélyeztek. A 40 250 puskával, 525 géppuskával, 105 könnyű löveggel, aknavetővel felszerelt létszámkeretből az előírások szerint durván vagy három hadosztályt, vagy hét vegyes dandárt lehetett felállítani. Ez a minimális létszám, valamint a nehéztüzérséget, a harckocsikat és a repülőgépeket nélkülöző hadsereg eleve nem lehetett akcióképes. Trianon katonai tiltásainak többi része még kegyetlenebb volt, hiszen nem csupán a kifelé történő ütőképességünket, de még az önvédelmünk biztosításának jövőbeni reményét is szertefoszlatta.

A haderő fejlesztés első időszaka (1920—1927 között) lényegében az előírt hadrend felállításával és működtetéséhez szükséges feltételek megteremtésével telt el. A SZEB jelenléte nem tette lehetővé, hogy a szigorításokon lazítani lehessen. Olyan jól sikerült a békefeltételeket diktáló nagyhatalmak közreműködése, hogy 1927-re még az engedélyezett létszámkereteket sem tudtuk kitölteni. A katonai vezetés végül a vegyes dandárok felállítása mellett döntött. Ennek az állt a hátterében, hogy így hét katonai körletet lehetett ismét létrehozni, amely magában hordozta a hadosztályokká, később pedig hadtestekké történő fejlesztés lehetőségét. Az alakulatok felállításával egy időben történtek ugyan kísérletek a tiltások kijátszására, mint pl. tisztek és legénység rejtése „K” (kényszer) toborzás bevezetésére, azonban ezek érezhető javulást nem hoztak. Sőt a két királypuccs után a kisantanttá szerveződött utódállamok, és a még szigorúbb ellenőrzés tovább rontotta az esélyeket.

A javuló lehetőségeket az a tény szolgáltatta, hogy a SZKEB 1927. március31-ei hatállyal elhagyta az ország területét és a közvetlen ellenőrzést az időszakos ellenőrzés, váltotta fel. Ezzel Magyarország némi lehetőséget kapott arra, hogy kilépjen a teljes elszigeteltségből. Már 1927. április5-én ratifikálásra került az olasz-magyar barátsági és együttműködési szerződés. A két fél úgy látta, hogy Magyarország önállóan képtelen a revízió érdekében eredményesen fellépni, ezért a kisantant megosztására kell törekedni. Magyarországnak Csehszlovákiára kellett koncentrálni, a Romániához fűződő viszony javítása mellett. Jugoszlávia semlegesítését Mussolini vállalta magára. Katonai megállapodások is születtek, amelyek elsősorban a fegyverszállításokra és pilóták kiképzésére irányultak. A tárgyalásokon egyeztették a további külpolitikai lépéseket. Mindenek előtt megállapodtak az Anschluss elleni közös fellépésben. Végül is az önállósulni akaró olasz külpolitika balkáni törekvései teremtették meg azt a lehetőséget, hogy Magyarország kilépjen a teljes elszigeteltségből. Magyarország külpolitikája egészen az olasz-osztrák-magyar hármas egyezmény megkötéséig (1934. március17.) ezt az utat járta. A német orientáció ezt követően kezdett kialakulni, amikor egyértelművé vált, hogy az elégedetlenkedők táborának vezetésére Olaszország nem alkalmas, azt a hitleri Németországra kell bízni.

Változások történtek a haderőfejlesztés területén is. A koronatanács 1927. decemberi ülésén határozatot hozott egy azonnali fejlesztésről, amelyet 1928—1930 között kellett végrehajtani. A fő célkitűzés az volt, hogy jelentősen megnöveli a Magyar Királyi Honvédség hadilétszámát, jobb fegyverzeti arányokat teremtenek, illetve lerakják a harckocsi- és repülőcsapatok alapjait. Az 1920—27 közötti évekhez viszonyítva jelentős létszámgyarapodásnak tekinthető az a tény, hogy közel 23 000 fővel nőtt a hadsereg békelétszáma, míg a felriasztott hadsereg hét hadosztályból és Fővezérségi közvetlenekből állt. A gyalogságnál az ezred közvetlenként aknavetőket és ágyúkat, míg a dandárok két osztályból álló tüzérezredeket kaptak. Az LH (légügyi hivatal) 1181 fős kerete igen szerény volt, amit az anyagi-technikai okok miatt egyelőre nem lehetett bővíteni. Jelentősnek tekinthető viszont a hét repülőszázad megszervezése, annak ellenére, hogy a kevés és elhasználódott gépek miatt ezek csak keretek voltak. A RUISK (Rendőr Újonc Iskola) fedőnév alatt működő páncéljárműves osztály felállítása képezte a páncélos fegyvernem alapját. Azonban a gondot itt is a technikai eszközök hiánya jelentette. Az osztálynak csak két, a páncélgépkocsi és a páncélmenetoszlop százada volt felszerelve, mert harckocsikat nem tudtak beszerezni.

Az antant által szétvert és leépített hadiiparunk képtelen volt talpra állni. Hiányzott a tudományos-kísérleti munka, nagy volt a nyersanyaghiány, licenc vásárlására pedig nemigen nyílott lehetőség. A rendszeresítés másik fázisát az import jelentette volna, de a lehetőségek ebben a szakaszban sem javultak lényegesen. Titokban érkeztek ugyan fegyverek Olaszországból, azonban ezek első világháborús eszközök voltak (amit a háború után elkoboztak tőlünk). Ezek a próbálkozások elégtelennek bizonyultak, és sok botrányos helyzetet teremtettek. 1928-ban az osztrák szociáldemokraták leplezték le a szentgotthárdi „ügyletünket”, majd 1933. január elején az Arbeiter Zeitung kürtölte világgá, hogy a hirtenbergi fegyvergyárba nagy mennyiségű volt osztrák-magyar fegyver érkezett, elsősorban Magyarország számára.

1932-ben a felső vezetés újabb nagyobb lélegzetű fejlesztési tervet dolgozott ki konkrét időhatárok megjelölése nélkül. Az új hadrend már egy-egyszeri maximális erőkifejtésre épült. Ebben a hét vegyes dandár területén hét hadtestparancsnokságot terveztek létrehozni, amelyet három hadsereg-parancs-nokság fogott össze. Javítani kívánták a fegyvernemi arányokat, a harckocsi és repülő csapatok helyzetét. A tervet három ütemben tervezték végrehajtani, ütemenként 7-7 hadosztály felállításával. A program végére a Magyar Királyi Honvédségnek 21 hadosztállyal, 45 repülőszázaddal és egy gépkocsizó ezreddel kellett volna rendelkeznie. Az időszak végéig azonban gazdasági nehézségek miatt mindebből nem sok valósult meg. 1932-ben a tiltások ellenére bevezették az általános védkötelezettséget. A hét vámőrkerületben 165 határszolgálatot, teljesítő őrsöt, és 7 határőrezredet állítottak fel. Ez utóbbiak adták a vegyes dandárok harmadik ezredét. 1934-től megkezdték a tartalékosok továbbképzését, illetve a kiképzésből kimaradt korosztályok rövidített idejű felkészítését. Mindezek ellenére a békelétszám alig nőtt, a fejlesztési programnak csak az első szakaszát tudták nagyjából teljesíteni. Az első 7 hadosztály fegyverzete viszont lényegesen javult, ami a géppuskák, golyószórók és tüzérségi lövegek számának jelentős növekedéséből adódott. A nemzetközi helyzet alakulása folytán Európa egyre inkább a háború felé sodródott. A nyugati államok közömbössége, Németország fokozódó szerepvállalása tette lehetővé, hogy Darányi Kálmán 1938. március5-én Győrben tartott beszédében bejelentse az egymilliárd pengős fegyverkezési program végrehajtásának megkezdését. Ugyan ezen év augusztus végén a jugoszláviai Bledben a kisantant országok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. Ez az engedély lényegében nem egy jóhiszemű és önzetlen lépés volt, hanem a térségünkben kialakult állapotok kényszerű tudomásulvétele.

Az Anschluss (1938. március12-13.) és a „müncheni egyezmény” (1938. szeptember29.) után Közép-Kelet Európa országainak számára világossá vált, hogy sorsuk elsősorban Németország külpolitikájának irányultságától függ. Magyarország akarva-akaratlanul közeledett a fasiszta tömbhöz, mert csak ezúton remélhette Trianon revízióját. A felső vezetés törekvése hamar meghozta gyümölcsét, hiszen az első bécsi döntés (1938. november2.) visszajuttatta a Felvidéket. A döntés végrehajtása során az I. hadtest az Ipoly körzetét, a II. Csallóközt, a VI. Munkácsot és Ungvárt, míg a VII. Kassát és környékét szállta meg. A magyar vezetés felbuzdulva a sikeren, önálló akcióba kezdett Kárpátalja visszaszerzése érdekében. Most is, mint már annyiszor, újból kiderült, hogy revízióról, önálló lépésekről csak abban az esetben lehet szó, ha az egybe esik Németország érdekeivel. Mivel a katonai akció nem volt sikeres, a Teleki kormány diplomáciai útra terelte a kérdés megoldását. A magyar külpolitikát továbbra is a már jól ismert kettősség jellemezte. Egy részről mindent a revízió érdekében, más részről nem engedni a túlzott német befolyásnak, és megőrizni a nyugati országok jóindulatát. Ez a felfogás érvényesült akkor is, amikor Magyarország csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz (1938. február24.), ugyanakkor határozottan elutasított minden német kérést a lengyelországi háború időszakában. Sajnos a második „bécsi döntés” (1940. augusztus30.) után ez a törekvés már nem valósulhatott meg. Észak-Erdély visszakerült ugyan az anyaországhoz, de a német befolyásnak már nem lehetett útját állni. Ezzel Magyarország gazdasági, politikai és katonai téren is elkötelezte magát, amelyet az 1941. április11-én történő hadba lépésünk koronázott meg.

Adalékok a magyar katonai felső vezetés 1919—1940 közötti szervezeti változásaihoz, valamint a mozgósítási és hadkiegészítési rendszer működéséhez

Horthy Miklós ellentengernagy a Károlyi Gyula kormány hadügyminisztere, 1919. június6-án rendeletet adott ki a nemzeti hadsereg felállításáról. Ennek keretét megbízható, önként jelentkezők alkották, akik fronttapasztalattal rendelkeztek 1919. augusztus9-én Horthy bejelentette a „Fővezérség” („fővezérlet”) megalakulását, amely kivált a hadügyminisztérium kötelékéből, és mint önálló parancsnokság megkezdte működését. 11-én Horthy József főhercegkormányzóval fővezérré neveztette ki magát, ezt a közben megalakuló Friedrich kormány is jóváhagyta.

Szegeden a Fővezérség még két csoportból állt: Úgymint, Hadműveleti csoport, és Szervezési csoport. Mind kettőnek két osztálya volt. Az elsőnek vezérkari- és hírszerző-, a másodiknak szervezési- és személyi osztály. Gyakorlatilag feladatává vált a hadsereg szervezésével, alkalmazásával és a hadműveletek irányításával összefüggő kérdések, továbbá a franciákkal, szerbekkel, románokkal való tárgyalás joga is. A Fővezérség vezérkari főnöke Soós Károly gyalogsági tábornok, hadműveleti csoportfőnöke Rőder Vilmos alezredes lett. A kinevezett fővezér augusztus19-én érkezett meg Siófokra, ahol berendezte főhadiszállását és megkezdte tevékenységét. Első, egyik legfontosabb lépéseként a Fővezérség kiadta szervezési utasításait. Ebben közölték, hogy a fővezérlet augusztus19-én délelőtt 8 órától megkezdte működését, majd a „jelenlegi magyar impérium alatt álló területek” kerület-parancsnokságokra való felosztását ismertették. E szerint: I. katonai kerület parancsnokság, fenntartva Budapestnek. II. kat. ker. parancsnokság, Siófok (Fehér, Komárom, Győr, Veszprém vármegye és Esztergom vármegye dunántúli része.) III. kat. ker. parancsnokság, Szombathely (Moson, Sopron, Vas és Zala megyék) IV. kat. ker. parancsnokság, Kaposvár (Somogy, Tolna és Baranya vármegye meg nem szállt része, a sásdi járás). V. kat. ker. parancsnokság, Szeged (egyelőre a Duna-Tisza közötti meg nem szállt rész).VI. kat. ker. parancsnokság, Miskolc (egyelőre függőben).

A szervezési utasítás külön kitért a „mozgótartalék” kialakítására is. Ezeket, a csapatokat a karhatalmi alakulatoktól teljesen függetlenül kívánták megszervezni, a románok által később kiürítendő területek gyors megszállására, egyéb, előre nem látható feladatokra, mint a fővezérlet mozgó tartalékát. Külön tiszti tartalékok felállítására is intézkedtek a következő helységekben: négy gyalogos tiszti század (Enying, Tab, Karád, Lengyeltóti), lovas tiszti század (Lepsény), tüzér tiszti század (Zamárdi és  Balatonföldvár) és tiszti tartalék (Balatonföldvár). A siófoki Fővezérség 1919. decemberében már a következő szervezeti felépítésben működött: Fővezér, Vezérkar főnöke, Vezérkar főnök helyettes, Elnöki csoport. Személyi ügyek: a.) Tiszti ügyek. b.) Vezérkari tiszti ügyek. c.) Becsületigazolási és egyéb ügyek. Fegyelmi ügyek: I. Csoport (Hadműveletek): I/a. Hadműveleti osztály. I/b. Légügyi osztály. I/c. Összekötő osztály. I/d. Vasúti és hajózási osztály. II. Csoport (Nyilvántartás). III. Csoport (Szervezés). III/a. ÁH. Szervezési és elvi osztály. III/b. Tüzérségi osztály. III/c. Műszaki osztály. IV. Csoport (Ügyészség). V. Csoport (Hadtáp). V/a. Vezérkari osztály. V/b. Hadbiztosság. VI. Csoport (Politikai csoport).

Közben a minisztertanács 1919. októberében ideiglenesen szabályozta a hadügyminiszter és a fővezér hatáskörét. Ebben kimondták, hogy a magyar hadsereg összes ügyeinek felelős vezetője a hadügyminiszter. A fővezér a hadügyminiszterrel mellérendelt viszonyban van. A hadsereg tisztán katonai vezetésére és felügyeletére a nemzeti hadsereg fővezére van hivatva és közvetlenül a minisztertanácsnak, tartozik felelősséggel. Az 5. pont alapján pedig a hadsereg felhasználásának jogát gyakorlatilag egy személyre, a fővezérre ruházták. A november30-án kiadott ideiglenes szervi határozványok már pontosabban meghatározták a fővezér és a vezérkar főnökének jogi helyzetét: „A fővezér a jelenlegi kivételes állapotok tartamára az ország védelmének előkészítésére és a magyar nemzeti hadsereg vezetésére van hivatva. A Vezérkar Főnökét a Fővezér javaslatára a hadügyminiszter nevezi ki, aki a fővezér első tanácsadója, és mint ilyen, a felelősségben is osztozik vele”. 1919. november14-én a román kivonulás után a nemzeti hadsereg engedélyt kapott, hogy 16-án bevonuljon Budapestre. 1920. március1-jén azután a tisztjei élén a parlamentbe érkező Fővezért a képviselők egyhangúan kormányzóvá választották.

Horthy kormányzóvá választása után jelentős változások következtek be. 1920. március26-án Soós honvédelmi miniszter javaslatot terjesztett Horthy elé a Fővezérség megszüntetéséről és a hadsereg központi vezetésének átszervezéséről, mivel az új Magyarország nemzetközi elfogadtatásához rendezni kellett a hadsereg helyzetét is. Horthy elfogadta a javaslatot, így 1920. április1-jén megszűnt a Fővezérség, a hadsereg vezetését a vezérkar vette át. Ideiglenesen a következőképpen alakult a honvédelmi miniszter (már nem hadügyminiszter) és a Vezérkar Főnök helyzete:

„A honvédelmi miniszter—amennyiben tábornoki rendfokozatot viselő katona, a kormányzó után a legfőbb katonai elöljáró..... Egyedül ő hivatott—a vezérkar főnökének ideiglenesen fenntartott ügyek kivételével—minden ügyben bármely rendelet vagy parancs kiadására. A nemzeti hadsereg vezérkari főnöke egyenlőre közvetlenül Főméltóságodnak (Horthy) van alárendelve és működéséért is csak Főméltóságodnak tartozik felelősséggel.... A csapatok hadműveleti és központilag irányítandó karhatalmi alkalmazására vonatkozóan a vezérkar főnöke Főméltóságod megbízásából a honvédelmi miniszterrel egyetértően intézkedik és pedig akként, hogy a honvédelmi miniszter hozzájárulását elvileg mindig előzetesen kér ki és csak sürgős esetekben, adja ki intézkedéseit azonnal, melyeket azután utólag hoz a honvédelmi miniszter tudomására.”

Rövid idő alatt megalakult a kormányzó katonai irodája, olyan céllal, hogy fenntartsa a szoros kapcsolatot Horthy és a hadsereg vezetői között. Erőltetett lépéseket tettek továbbá a nemzeti hadseregből alakuló Magyar Királyi Honvédség szervi ügyköreinek tisztázására. 1920. június13-án megjelent kormányrendelet tovább szabályozta a katonai szervek hatáskörét, így kivette kezükből a polgári személyek ügyeit. Valójában azonban maradtak olyan kiskapuk, hogy a katonaság, ha kellett, nemzetbiztonsági okokból be tudjon avatkozni. A Honvédelmi Minisztérium ekkor a következő csoportokra épült: Elnöki csoport; Szervezési csoport; Közgazdasági csoport; Kiképzési csoport; Jogi csoport, és Anyagi csoport.

1920. június 4-én a Trianon kastélyban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései tovább sújtották az amúgy is önmagát kereső hadsereget. A létszámkeretek, a fegyverzet minimalizálása mellett a békeállomány minden magasabb szintű vezetése (hadsereg, hadtest) illetve a háború előkészítésére és vezetésére hivatott minden szerv (vezérkar) felállítását tiltotta. „Mozgósítást elrendelő v. mozgósításra vonatkozó minden intézkedés tilos. Az alakulatokhoz, igazgatási szervekhez és törzsekhez kiegészítő keretek semmi esetre sem tartozhatnak.”

A békeszerződés aláírásától 1940-ig a hadsereg szervezeti változásait végeredményben, három szakaszban vizsgálhatjuk: A békeszerződés aláírásától 1927-ig, SZKEB távozásáig. Ebben az időszakban kialakultak a fejlesztés további alapját képező keretek, elgondolások. 1927-től 1938 tavaszáig („győri program”). Ez a vegyes dandárok belső fejlesztésének, új fegyvernemek és szolgálati ágak kialakításának időszaka, illetve a vezérkar ismételt nyílt megjelenése. Az 1938 és 1940 közötti, békés területszerzések időszaka, a hadsereg és hadtest szervezet kialakítása. A hadsereg létszáma 1920. őszén kb. 80 000 fő volt. Az 1921. július26-án ratifikált békeszerződés katonai rendelkezéseit 1922. májusáig kellett bevezetni, így igyekeztek minden percet kihasználni, hogy a rejtett alakulatok hadrendjét ki tudják alakítani.

A békeszerződés területi rendelkezései mellett tehát a katonai korlátozások nagyon súlyosak voltak. Csak egy belső rendfenntartásra alkalmas, létszáma, fegyverzete tekintetében Közép-Európa leggyengébb hadseregét engedélyezték Magyarországnak. A természetes határokkal nem rendelkező ország szinte teljesen védelem nélkül maradt. A békeszerződés katonai rendelkezései nem érintették azt a kérdést, hogy a hadsereg milyen egységekből álljon, így ennek eldöntése jelentette az első problémát. Lényeges, és ehhez kapcsolódó kérdésként merült fel az egyes fegyvernemek optimális arányának megállapítása is. A lehetőségek közül végül a vegyes dandárt fogadták el, mint magasabb köteléket, két lényeges meghatározó ok miatt. Először is, ez a kötelék biztosította több fegyvernem együttes jelenlétét. Másodszor, lehetőséget nyújtott e fegyvernemek folyamatos, és egyben rejtett fejlesztéséhez is. Így a már előzőleg elfogadott terv szerint felállítandó hét katonai körlet, (Budapest, Székesfehérvár, Szombathely, Kaposvár, Szeged, Debrecen, Miskolc a szerb csapatok kivonását követően a Kaposváron ideiglenesen felállított parancsnokságot Pécsre költöztették, ami az elnevezés megváltoztatásával is járt.) egy-egy vegyes dandárt állíthatott föl, nem sértve meg a határozván létszámkereteit. A trianoni békeszerződés megkötése után megalakított katonai körletek szinte teljesen azonosak voltak az első világháborút megelőzően működő Honvédkerületekkel.

A katonai kerületeket az SZKEB hivatalosan 1922. júniusában betiltotta, mert hadtestekkel egyenértékű alakulatoknak tartotta őket. A békeszerződés értelmében a hadsereg tehát vezérkarral sem rendelkezhetett, ezért a Honvédelmi Minisztérium VI. Csoportfőnöksége látta el feladatait, magában foglalva mindazon (vezérkari) osztályokat, melyek irányító szerepének ellátásához szükségesek voltak. (Rőder Vilmos tábornok, a Fővezérség hadműveleti csoportjának főnöke látta el először a VI. főcsoport vezetői teendőit.) 1922-ben a Honvédelmi Minisztérium már felvette azt a szervezeti formát, amely a későbbiekben, természetesen néhány változással, de jellemezte. A honvédelmi miniszter mellett (mellérendelve), megjelent a Honvédség Főparancsnoka. Alárendeltségébe a beosztott tábornok és a katonai ügyész. Ezek szerint a minisztériumon belül három főcsoportfőnökség működött, élükön mint egyszemélyi vezető, a főcsoportfőnök. a.) Katonai közigazgatási főcsoportfőnök (három csoportfőnökség). b.) Polgári főcsoportfőnök (kettő csoportfőnökség). c.) Katonai főcsoportfőnök (kettő főcsoportfőnök). Az első főcsoportfőnökséghez tartozott az I. csoportfőnökségen belül, a Katonai politikai osztály, a Békevégrehajtás (Eln.D.) osztály és az Általános katonai szervezési és Karhatalmi osztály. A II. csoportfőnökséghez tartoztak a becsületügyi, fegyelmi, személyügyi, egészségügyi, nyugdíj, igazságügyi stb. területek. A III. csoportfőnökség az ellátási, elhelyezési ügyeket irányította. A második főcsoportfőnökség két csoportfőnöksége a polgári személyügyi, honvédség mint joggyakorló szerv, ügyvitel, továbbá hadszolgáltatási, segélyezési, beszállásolási ügyekkel foglalkozott. A harmadik (katonai) főcsoportfőnökséghez tartozott a VI. A. és a VI. B. csoportfőnökség. Ezek osztályai a következők voltak: VI. A.: csapatok alkalmazási osztály; kommunista mozgalmak figyelemmel kísérése; állomáshelyükön kívül alkalmazásban lévő csapatok anyagi ellátása; közlekedési ügyek; összekötő ügyek (egyúttal az I. csoportfőnök közegei). VI: B.: vezérkari szolgálatot teljesítő tisztek személyi ügyei; kiképzési osztály; katonai irodalmi osztály és szabályzatszerkesztési osztály.

1925-ben átalakításra került a Honvédelmi Minisztérium és 1926. január1-jétől a következő változtatásokkal működött tovább. A honvédelmi miniszter alá rendelt főcsoportfőnökségek közül leszervezték a Katonai Főcsoportfőnökséget, így a VI. csoport és az újonnan megalakult önálló kiképzési csoport, közvetlenül a Honvédelmi Miniszter felügyelete alá került. A VI. csoport a következő osztályokra bomlott: VI-1. Csapatok alkalmazása; VI-2. Kommunista mozgalmak figyelemmel kísérése; VI-3. Állomáshelyén kívül alkalmazott csapatok anyagi ellátása; VI-4. Vkszt (vezérkari szolgálatot teljesítő tisztek személyi ügyei); VI-7/k. Közlekedési ügyek; VI-7ö. Híradó ügyek. A 7/k. és 7/ö. osztályok egyben a Katonai Közigazgatási főcsoportfőnökség I. csoportjának osztályai is. Ekkor az I. csoport az Eln.D. (Békevégrehajtás), az 1. (Katonai szervezési és karhatalmi ügyek) és a 10. (Legénységi ügyek) osztályból állt. Az említett kiképzési csoportba a Kiképző osztály (Csapatkiképzési ügyek) és a Szabályzatszerkesztési Osztály (Szabályzatok szerkesztése) tartozott. A Honvédség Főparancsnokához tartozott ezután a beosztott tábornok és a katonai ügyész mellett kialakított „Fegyvernemi Szemlélők” rendszere is. A honvédség felső vezetését, tréfásan az ún. „szentháromság” látta el. A Honvédelmi Miniszter, a honvédség főparancsnoka és a honvéd vezérkar főnöke (HM. VI. csoportfőnök).

Ez a vezetési struktúra magában hordozta, hogy a három „önálló” vezetési szint több kérdésben ne értsen egyet, továbbá, hogy állandó vitás kérdések maradjanak a felszínen. Az ügykörök pontosítását nem lehetett egyszerűen megoldani. Elvileg a honvédelmi miniszter felelt az anyagi szükségletek kielégítéséért, a katonai közigazgatás működtetéséért és ő viselte a politikai felelősséget is. A honvédség főparancsnoka, mint a legmagasabb honvédségi elöljáró irányította és felügyelte a kiképzést, elbírálta a magasabb parancsnokok alkalmasságát, és mint a legmagasabb fegyelmi hatóság szerepelt. A vezérkar főnöke az ország határainak megvédéséért felelt. Az erre vonatkozó és egy esetleges, bekövetkezhető háború terveinek előkészítéséért. Egy személyben döntött a csapatok alkalmazásával kapcsolatban, vezette a vezérkari tisztek képzését, beosztásba helyezését, előmenetelét. Összesítve tehát, a háborús vezetés feladatait kellett megoldania, a másik két vezetővel szemben, akik a béke vezetéséért feleltek. Személyileg nem voltak egymásnak alárendelve, hanem mellérendelt viszonyban működtek, fölöttük a legfelsőbb hadúr, Horthy állt.

A vezérkar szerepe azonban még a béke időszakban is meghatározó volt. Vezérkari tisztek vezették egyes magasabb parancsnokságok törzsszolgálatát, amely három nagy irányt ölelt fel: hadműveletek vezetését, pontos helyzetnyilvántartást és az anyagi szolgáltatást. A vezérkari főnök fogta össze az említett területeket, és mint a parancsnok első munkatársa formálta az elhatározást, a kivitelezést és a végrehajtást. A trianoni békeszerződés miatt a vezérkari tiszteket átkeresztelték „vezérkari szolgálatot” teljesítő tisztekre, így próbálták igazolni, hogy nincs vezérkari testület, A vezérkari tisztek pótlására létrehozták Budapesten az „1. számú szabályzatismertető tanfolyam” fedőnévvel ellátott képzőhelyet, amely a régi bécsi hadiiskola mintájára szerveződött és működött.

1927. december20-án és 23-án, majd 1928. április26-án tartott Koronatanácson határozatot hoztak a Legfelső Honvédelmi Tanács (LHT) felállításáról. Horthy július28-án már jóvá is hagyta a tanács szervi határozványait. Az LHT-nak, mint a legfelsőbb ország védelmi szervnek kellett meghozni azokat a döntéseket, amelyek ország védelmi szempontból szükségesek voltak. Feladatát az alábbiak szerint konkretizálták. „Az állami élet mindazon hivatalos és nem hivatalos szerveinek működését, melyekre egyrészt a honvédelem korszerű kiépítése, másrészt a háború korszerű és eredményes vezetése szempontjából akár közvetlenül, akár közvetve szükség van; illetve lehet egységes alapon akként előkészíteni és megszerezni, hogy az ország élet-halál harcában a nemzeti erők minden vonatkozásban a teherbírás legvégső határáig használhatók legyenek.”. Az LHT hatáskörébe nem tartoztak az államfő és a honvédelmi miniszter jogkörébe tartozó dolgok, illetve háború esetén a hadműveletek tervezése és végrehajtása. Az LHT elnöke a miniszterelnök volt, tagjai a külügy-, a belügy-, a pénzügy- és a tárgyalt témában illetékes miniszter, a honvédelmi miniszter, a honvédség parancsnoka és a vezérkar főnöke. A tanácson belül lényeges volt, hogy a három katonai szint egy, előre egyeztetett véleményt képviseljen. Ezért 1929. február26-án Csáky Károly honvédelmi miniszter, Janky Kocsárd, a honvédség főparancsnoka és Rőder Vilmos vezérkari főnök mint a tanács tagjai, a honvédség által előterjesztett kérdésekben előzőleg közös álláspontot alakítanak ki és képviselnek.

1932. október1-én lépett hivatalba Gömbös Gyula miniszterelnök, aki a honvédelmi tárcát is megtartotta. (Gömbös Csáky Károlyt váltotta a miniszteri székben 1929. október10-én.) 1932-ben, hasonlóan az előző évekhez, újabb átszervezés történt, de ez sokkal fontosabb volt, mint az azt megelőzők. Megtörtént az áttérés a zsoldos hadseregről a kerethadseregre. A belső levelezésben ettől kezdve ismét használták a vezérkari főnök megszólítást. Hivatalosan a Tiszti címtárban viszont csak 1935-től szerepel a VKF. A honvédelmi minisztérium 1935-ös tagozódását figyelembe véve feltűnő, hogy ismét megalakult a Katonai főcsoport és osztályaiban, illetve azok elnevezésében voltak változások. VI-1. osztály: Csapatok központi alkalmazását, összevonását felölelő munkálatok előkészítése, azoknak adott esetben megfelelő feldolgozása. VI-2. osztály: Katonai és statisztikai szolgálat; kémvédelem. VI-3. osztály: Állandó helyőrségeiken kívül alkalmazott csapatok anyagi ellátásával kapcsolatos ügyek. VI-4. osztály: Vezérkari szolgálatot teljesítők személyi ügyei, ki- és továbbképzése. Bel- és külföldi tudományos katonai szakirodalom figyelemmel kísérése. Levéltári kutatások irányítása. VI-5. osztály: A HM. katonai főcsoport elvi és katonapolitikai ügyeinek ellátása.

VI-6. osztály: A fegyvernemek gyakorlati szabályzatainak és a különböző szolgálati ágak harctéri vonatkozású utasításainak szerkesztése. Külföldi hadseregek szabályzatainak és utasításainak figyelemmel kísérése. VI-7/k. osztály: Katonai szállítási ügyek. VI-7/ö. osztály: Híradó ügyek elvi irányítása. A Kiképzési Osztály alapfeladatain túl figyelte a katonai irodalmat, a csapatok kiképzése szempontjából. A vezérkar (HM VI. osztály) feladatát az 1930-ban megjelent „A vezetés kézikönyve” az alábbiak szerint fogalmazta meg:

„A Vk. feladata: Ált: A vezér támogatása, a pcs. adás részleteiben való tehermentesítése. Békében: Az eredményes hadviselés alapfeltételeinek megteremtése. Háborúban: A felvonulástól kezdve, a harc befejezéséig lezajló tevékenységekben, főleg a vezér közvetlen támogatása, elsősorban a seregvezetésben és az ütőképesség fenntartásában. Részleteiben: Szemrevételezéssel és előmunkálatokkal a parancsnok elhatározásainak és intézkedéseinek előkészítése. A vezérek mindenkor világos képet nyújtani a helyzetről, melynek alapján az, elhatározáshoz juthat. A vezér döntését parancsba átültetni, és ennek végrehajtását ellenőrizni. Gondoskodás az összeköttetésről, a parancsok továbbításáról. Szolgálati ágak alkalmazása a harctevékenység fenntartására.”

1938 minden tekintetben döntő évvé lépett elő. A „győri program” meghirdetése, majd a bledi fegyverkezési egyenjogúság elnyerése lehetőséget biztosított a hadsereg, hadtest szervezet felállítására. Az 1940-es központi vezetést vizsgálva megállapítható, hogy a VKF személyi tekintetben az államfőnek volt alárendelve, a honvédelmi miniszterhez tárgyi tekintetben tartozott. Feladatának meghatározásánál kiemelték, hogy az ország összes erőforrásának előkészítéséért felel, a háborúra való felkészítés figyelembevételével. Befolyását a személyek kiválasztásánál is érvényesítette, kulcspozícióba csak vezérkari tisztek kerülhettek, a VKF döntése alapján. Hadműveleti alkalmazás és háború esetén a VKF irányítása alá tartoztak a mozgósított egységek is. A VKF-hez tartozott továbbra is közvetlenül az ügyész és a fegyelmi és becsületbeli osztály. Meg kell említeni, hogy 3 vezérkari osztály (Állomáshelyén kívül alkalmazott csapatok anyagi ellátása) kikerült a vezérkari osztályok közül.

A Honvédség Főparancsnoki szint már az 1940-es Központi Vezetési rendben sem szerepelt. Ennek az volt az oka, hogy ez az állás kreált, valójában reprezentatív volt, kizárólag békében bírt hatáskörrel. Feladatát a kiképzés vezetése és irányítása jelentette, mint a békehaderő parancsnoka. A Vezérkar Főnökéhez hasonlóan a honvédelmi miniszternek csak tárgyi tekintetben volt alárendelve. Háború esetén azonban teljesen feleslegessé vált ez a beosztás, hiszen a haderő feletti parancsnokság jogát a Vezérkar Főnöke gyakorolta. A háború előestéjén már nem töltötték be ezt a szintet, így ez a magyarázata annak, hogy a fent említett évben már nincs a Honvédség Főparancsnoka a felső vezetésben.

Mozgósítás és hadkiegészítés

1920—1927 között az erős külső nyomás és szoros belső ellenőrzés mellett érdemi fejlesztésről szó sem lehetett. A hadsereg kiegészítését a toborzással kellett megoldani. Azonban a hosszú szolgálati idő (6—12 év) nem volt csábító, az anyagi lehetőségek nem voltak jobbak, mint egy átlagos tisztviselőnél és még nagyon elevenen élt az emberekben az első világháború emléke is. A békeszerződés megtiltotta minden, mozgósítással kapcsolatos tevékenység folytatását, és az azt irányító szervek létrehozását. Ennek ellenére titokban többszörös átfedéssel folytak ilyen irányú munkálatok. Nem volt naprakész nyilvántartás, több évfolyam kimaradt a katonai kiképzés alól. Nem rendelkezett megfelelő létszámú és jól kiképzett tartalékos állománnyal a katonai és politikai vezetés. A hadrendnek nagy része papíron létezett, ezek túlnyomó része minden realitást nélkülözött, csak az elméleti elgondolásokat tükrözte.

A közvetlen ellenőrzés megszűnését követően egyre tágabb teret nyert az úgynevezett „K” toborzás, amely nem volt más, mint a rejtett sorozás. A békehadrendek évenkénti változásai fokozatosan mutatják a személyi feltételek javulását. Az 1931-es népszámlálás tette először lehetővé a háború óta, hogy a hadsereg vezetésének rálátása legyen a valós helyzetre. Közben folytatták a „K” toborzásokat, amelyek most már a régi védtörvény utasításainak megfelelően kerültek végrehajtásra. A békehadrend alakítgatásával folytatták az „fr” hadrendek kialakítását is. A mozgósítás nagyrészt csak abból állt, hogy egyes ütegek, alakulatok ikreződtek. 1939. augusztus1-jétől létrejöttek a kiegészítő parancsnokságok. Megalakultak a belbiztonsági központok, amelyek nem voltak mások, mint „M” esetén bevonulási központok. A Honvédelmi Minisztérium, mozgósítást és hadkiegészítést irányító osztályainál többszöri átszervezés történt a változó helyzetnek megfelelően.

A hadkiegészítési és mozgósítási rendszer kialakításánál a lényegi változás ideje 1938-39-től jött el. 1938-ban már mozgósítást (fegyvergyakorlatokat) hajtottak végre. Ezek tapasztalatait is felhasználva, valamint a LHT által a szomszédos és vezető nyugati országokból összegyűjtött honvédelemmel kapcsolatos törvények feldolgozása után kidolgozta az 1939. évi II. törvényjavaslatát a Honvédelemről. Ezzel párhuzamosan szabályzatok, utasítások sokasága látott napvilágot, ezek azonban főleg a már meglévők átdolgozott példányai voltak. Hiányosságai: nem számoltak a reális valósággal; erősen meglátszott az erőltetett fejlesztés; a mozgósítási és hadkiegészítési rendszerhez képest maga a honvédség felszerelési és anyagi ellátottsága nagyon gyenge volt; a mozgósítási és hadkiegészítési rendszer sem volt képes megszüntetni az elmélet és a gyakorlat közötti ellentmondást; az ország mozgósítás rendszere nem mérte fel kellően az elhúzódó háború következményeit.

Összességében megállapítható, hogy Magyar Királyi Honvédség mozgósítási és hadkiegészítési rendszere a kor színvonalán állt. Aránylag gyorsan tudta a mozgósított alakulatokat hadilétszámba emelni. Megfogalmazták és alkalmazták több-kevesebb sikerrel a területi és területen kívüli kiegészítés elvét. Elkészítették azokat a terveket, amelyek a községek, városok mozgósításának vezetéséhez, irányításához szükségesek voltak. A rendszer élt, működött, bizonyítja ezt a háborúba lépésig végrehajtott négy mozgósítás, amelyet békében minden külső veszélyeztetettség nélkül, sőt nacionalista eszméktől fűtötten, eredményesen hajtottak végre. Tehát a hadvezetés megoldotta a mozgósítás egyik lényeges összetevőjét, a személyi részt. A mozgósítási és hadkiegészítési rendszer személyi része, mennyiség tekintetében megfelelő volt. A magyar politikai- és katonai vezetés lehetőségei függvényében igyekezett megoldani feladatait. Valószínűsíthető, hogy sokkal többet ebben a helyzetben tenni nem lehetett. A trianoni korlátozások által elvesztegetett 18 évet azonban nem lehetett néhány év alatt pótolni.