II. RÉSZ

A tavaszi hadjárat

A Tiszántúlon lévő hadtestek a Tiszán átkelve március utolsó napjaiban egyesültek a VII. (Görgei, majd Gáspár) hadtesttel. A négy hadtest állományába összesen 50 000 fő és 200 löveg tartozott. A hadjárat terve szerint a Gödöllő térségében vélt ellenfelet, Aszód irányából a VII. (Gáspár) hadtest foglalkoztatja, míg az I. (Klapka), a III. (Damjanich) és a tartalék II. (Aulich) hadtest Jászberény—Nagykáta—Isaszeg felől az osztrákok jobbszárnyát megkerülve csatára kényszeríti őket. E két irányból egyszerre végrehajtott támadástól remélte Görgei az osztrák fősereg döntő legyőzését. A hadjárat április1-én kezdődött meg.

Windisch-Grätz a magyar csapatmozgásokról nem rendelkezett pontos információkkal, mindenesetre a Debrecen elleni támadásról lemondott és csapatait Pest előterében gyülekeztette. Az I. (Jellačić) hadtest Szolnokon és nagyobb részt Cegléden, a II. (Wrbna) hadtest hadosztályai közül az egyik Vácon, a másik Balassagyarmaton, a III. (Schlik) hadtest pedig Gödöllőn helyezkedett el. Windisch-Grätz összesen 55 000 fővel és 220 löveggel rendelkezett.

A hadjárat első ütközetére már április 2-án sor került Hatvannál, a Gáspár-, illetve a Schlik-hadtesthez tartozó csapatok között. A szétbontakozott magyar hadtesttel szemben az eredetileg felderítésre küldött osztrák csapatok Gödöllőre vonultak vissza. A megkerülést végrehajtó hadtestek ellenállás nélkül haladtak április 4-ig, amikor azonban az élen haladó I. (Klapka) hadtestet az üresnek hitt Tápióbicskén meglepetésszerű támadás érte. A hadtest soraiban ekkor pánik tört ki és a katonák menekülni kezdtek. A helyzetet, a beérkező III. (Damjanich) hadtest csapatai mentették meg, elűzve a Jellačić-hadtesthez tartozó dandárokat. Görgei félve, hogy szándékát Windisch-Grätz felfedte, késedelem nélkül Isaszeg felé irányította csapatait. Ebben a helyzetben a két irányból támadó csapatok már olyan közel voltak egymáshoz, hogy együttes tevékenységükkel lehetett számolni. Az április 6-án kialakult isaszegi csata azonban nem hozta meg a várt sikert. A helyi erőfölényben lévő magyar csapatok győztesen kerültek ki ugyan a csatából, de mivel a VII. hadtest parancsnoka Bagnál várakozott, a kétirányú támadás, az esetleges bekerítés nem jöhetett létre. Osztrák részről a csatában a II. (Wrbna) hadtest nem vett részt. A csatát követő nap Kossuth jelenlétében a további teendők megbeszélésére, haditanács ült össze. Az elfogadott terv szerint a magyar csapatok Vácon keresztül Komárom felmentésére sietnek, majd a Dunán átkelve bekerítik az osztrák főerőt. Pesttel szemben a II. (Aulich) hadtestet, valamint egy önálló hadosztályt hagynak hátra. A csapatok április 8-9-én indultak meg, az I. (Klapka) és a III. (Damjanich) hadtestet a VII. (Gáspár) hadtest biztosította. Április 10-én Vácnál az osztrák II. (Wrbna) hadtesthez tartozó Götz-hadosztály állta a magyar csapatok útját, sikertelenül. A Garam áthidalása után Nagysallónál, a még szervezés alatt álló IV. (Wohlgemuth) hadtestet verte szét a magyar fősereg. Görgei április 23-án vonult be a majd négy hónapos körülzárás alól felszabaduló Komáromba. A Dunán azonban nem vezetett át híd, ezért a csapatok csak 26-án, a hajnali órákban kezdhették meg az átkelést. A bal parton szétbontakozott két magyar hadtest sikeresen űzte el a körülzáró erőket, de már nem bírt a beérkező osztrák főerővel, amelyet ismét sikertelenül igyekezett megsemmisíteni.

Időközben Windisch-Grätzet — akivel egyébként Aulich napokon át sikeresen elhitette, hogy a magyar fősereg Pest előtt áll — felmentették főparancsnoki tisztéből és Ludwig Welden táborszernagyot, nevezték ki utódjául. Az új főparancsnok — tájékozódás után — elrendelte Pest kiürítését. Az I. (Jellačić) hadtest Eszék felé, a II. (Wrbna) és a III. (Schlik) hadtest pedig Komárom felé vonult el. A budai várat és őrségét azonban jelentősen megerősítették. A két osztrák hadtest április 26-án még egyszer csatát vívott a magyar sereggel, de csak annyi sikert ért el, hogy folytathatta visszavonulását Bécs felé.

A komáromi csata után a hadjárat következő céljának meghatározása érdekében Görgei haditanácsot hívott össze. A két szóba jöhető cél közül — Bécs vagy Buda — hosszas vita után az utóbbit fogadták el. Az Osztrák Birodalom császára I. Ferenc József márciusban aláírt és kiadatott egy alkotmányt, mely minden országra és tartományra egyformán érvényes volt. Az ún. oktrojált alkotmány — bár az áprilisi törvények közül nem mindent semmisített  meg — megszüntette a magyar önállóságot. Annak ellenére, hogy ennek bevezetésére a birodalom más részein sem került sor, a magyar érdekeket annyira sértette, hogy Kossuth válaszlépéseket határozott el. Ez vezetett az április 14-i Debrecenben elfogadott határozathoz, mely kimondta a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választották, a feloszlatott OHB szerepét a Szemere Bertalan vezette kormány, vette át. A Függetlenségi Nyilatkozattal azonban több katona sem értett egyet, közülük sokan lemondtak. A haditanácsi határozat értelmében tehát a magyar fősereg megindult Buda felé, a Poeltenberg-hadtest két hadosztályának kivételével, amelyet Győrbe irányítottak az osztrák csapatok szemmel tartására. A magyar fősereg május 4-én érkezett Buda alá. A hadvezetés elképzelése szerint az elavult vár néhány nap alatt bevehető, sőt esetleg egy jól sikerült erődemonstráció esetén a védők meg is adhatják magukat. Hamar kiderült azonban, hogy a megerősített vár 5000 főnyi védőseregével, melynek élén Heinrich Hentzi tábornok állt felkészült a végsőkig való kitartásra. Az is tisztázódott az első napok után, hogy a hadsereg tábori lövegei nem alkalmasak a falak ledöntésére, ami viszont elengedhetetlen feltétele volt a vár bevételének. Görgei a szükséges ostromlövegek küldésére Guyon tábornokot, komáromi várparancsnokot utasította, ezzel egy időben megkezdték a szükséges műszaki munkák elvégzését is. A tüzérségi tűzzel és látszattámadásokkal állandóan nyugtalanított vár dél-nyugati oldalával szemben, május 15-én felállított ostromüteg két nap alatt rést tört a meghatározott falszakaszon. Az első roham azonban nem sikerült, így tovább lövették a várat. A következő — május 21-én hajnalra kitűzött — roham már meghozta a régen óhajtott sikert, az ország fővárosa ismét magyar kézen volt.

Harcok Erdélyben és a délvidéki hadszíntéren

1848 decemberében Erdélyt teljes egészében Puchner altábornagy tartotta ellenőrzése alatt. A magyar csapatok Csucsán, Feketetón, Krasznán és Nagybányán álltak, Czetz János őrnagy parancsnoksága alatt. A lengyel Józef Bem tábornok — Kossuth megbízásából — december elején vette át a parancsnokságot. A beérkezett csapaterősítésekkel együtt december közepén Bem már 12 500 fővel rendelkezett, valamint 24 löveggel. Ez az erő nézett szembe Puchner 17 000-es seregével, amelynek a célja egy Nagyvárad — Debrecen irányú előrenyomulás volt. A kezdeményezést az osztrák fél ragadta magához, december 18-án három dandárral akart utat nyitni az Alföld felé. A támadás azonban kudarcot vallott, Bem pedig az alkalmat kihasználva megindította csapatait. A magyar csapatok vezére a sikeres előretörés eredményeként december 26-án, Kolozsváron egyesítette erőit, ugyanakkor a császári csapatok részeit elvágta egymástól. A következő cél Karl Urban ezredes és Gustav Jablonsky ezredes dandárának kiszorítása volt Erdélyből, melyet december utolsó és január első napjaiban végre is hajtott a magyar sereg. A bukovinai határról Bem visszatért Marosvásárhelyre és Puchner főerejével fordult szembe. A két sereg január 17-én Szőkefalvánál ütközött meg, melynek eredményeként az osztrák fősereg kénytelen volt Nagyszebenbe visszavonulni. Bem január 21-én az Erdélyi Főhadparancsnokság székhelyét is megtámadta, de eredménytelenül. Innen Szelindekre vonult a magyar sereg, ahol megerődített állásban, Puchner január 30-i támadását visszaverte. Bem annak reményében, hogy a Bánságból segítséget kap, seregének egy részét Dévára küldte, ő pedig Vízaknára vonult vissza. Itt érte az újabb osztrák támadás, amelyet kezdetben eredményesen kivédett, de miután támadásba ment át, seregét majdnem teljesen szétverték. A lengyel tábornok Szászsebesre, majd Szászvárosba, végül Piskire vezette csapatainak maradványait, ahol újra egyesült a Dévára küldött seregrésszel és az Arad felől érkező erősítéssel. Február 9-én Bem már ismét 8000 fővel és 30 löveggel rendelkezett és így szállt szembe Puchner még mindig túlerőben lévő seregével. A piski hídért vívott ütközetből a magyar csapatok kerültek ki győztesen. A győzelem után Bem ismét Észak-Erdélybe indult, hogy a Bukovinából újra betört Urbán-dandárt visszavesse, majd miután ez sikeresen megtörtént, visszafordult Puchner ellen. Az osztrák csapatokat ekkor már egy orosz hadosztály támogatta. A március 2-3-án Medgyesnél megvívott kétnapos csatát Bem elvesztette és kénytelen volt visszavonulni Segesvárra. Itt ismét megerődített állásban várta az osztrák támadást, ez azonban késett, mivel az idős osztrák tábornok kerülő úton kívánta Segesvárt megtámadni. Bem ezt kihasználva erőltetett menetben Nagyszebenbe vezette csapatait és a város védelmére hagyott orosz csapatokat megverve, március 11-én elfoglalta az osztrákok legfontosabb erdélyi helyőrségét. Az orosz és az osztrák csapatok ezután elhagyták Erdélyt, mindössze Gyulafehérvár és Déva maradt az ellenség kezén. Az osztrák hadtest május folyamán a Bánság felől próbált ismét támadni, de Bem ezt elhárította.

A déli hadszíntéren, a csapatok zömének távozása után, mindössze egy csekély erejű hadosztály maradt hátra, Hadik Ágoston ezredes irányításával. Szeged környékén állomásozva ez az erő nem tudta megakadályozni, hogy Nugent táborszernagy Eszék várát elfoglalja. A csapatok létszámát sürgősen növelni kellett és ez olyan sikerrel járt, hogy márciusra elérte a 14 000 főt. A IV. hadtestnek elnevezett sereg parancsnokságát Perczel Mór tábornok vette át. A hadtestparancsnok először a körülzárt Péterváradot kívánta felmenteni, de ez csak észak felől sikerült. A tábornok következő célja a felkelők megerődített szenttamási tábora volt, ezt április 3-án el is foglalta. A következő lépésként a Titeli-fennsík megtisztítását tűzte ki célul Perczel, de ez ismét nem sikerült. A megismételt támadás azonban újabb győzelmet hozott, április 19-én a magyar csapatok elfoglalták Óbecsét. Az elért sikerek lemondatták az osztrák és szerb erőket a támadási szándékukról. Ezzel a IV. (Perczel) hadtest jelentős segítséget nyújtott a főhadszíntér számára.

Szintén egy hadtest ostromolta Arad várát is, mely Temesvárral együtt az országrész kulcsfontosságú helyének számított. A komolyabb ostrom előkészületek Gaál Miklós ezredes kinevezésével, 1848 decemberében kezdődtek, de csak vontatottan haladtak. A hadrend szerint V. hadtest irányítását áprilisban Vécsey Károly tábornok vette át. Vécsey minden oldalról elszigetelte a várat és tüzérségi tűzzel állandóan nyugtalanította. A hadtest az ostromhoz a szükséges feltételekkel valójában nem rendelkezett.

A nyári hadjárat

Az osztrák kormány a magyarországi események kedvezőtlen alakulása miatt kénytelen volt külső segítséget kérni. Ez vezetett a varsói szerződés megkötéséhez, melyben Miklós orosz cár katonai segítséget ígért a magyar szabadságharc leveréséhez. A vállalt kötelezettségnek megfelelően 1849 júniusában Iván Paszkevics-Erivánszkij tábornagy irányítása alatt négy teljes orosz hadtest — három Galícia, egy Moldva felől —, illetve további kisebb csapategységek, megközelítően 200 000 fővel és 600 löveggel gyülekeztek a magyar határ átlépéséhez.

Június hónap folyamán az osztrák hadseregben is több fontos változás történt, ezek közül a legjelentősebb, hogy a Fővezérséget Julius Haynau táborszernagy kapta meg. Haynau közvetlen parancsnoksága alá négy hadtest és egy önálló orosz hadosztály tartozott, továbbá rendelkezett a Jellačić táborszernagy vezette déli hadsereggel és a Moldvában lévő Eduard Clam-Gallas altábornagy irányítása alá tartozó erdélyi hadtesttel is. Ez az erő 180 000 főt és 605 löveget jelentett.

A két fél a terv szerint önállóan tevékenykedett, a cél Pest minél gyorsabb elfoglalása volt. Az osztrák csapatoknak főirányként a Győr—Komárom—Pest, az orosz csapatoknak a Kassa—Miskolc—Pest vonalat határozták meg. Az összeköttetést Észak-Magyarországon egy orosz hadosztály tartotta. Erdélyt az orosz és osztrák hadtesteknek együttműködve kellett felszabadítani, míg Jellačić önállóan tevékenykedhetett.

A magyar csapatokat Buda elfoglalása után szintén átszervezték. A fősereg Görgei irányítása alatt négy hadtestből és néhány különítményből állt, illetve tevékenységét segítette a komáromi őrsereget képező VIII. hadtest is. Volt ezen kívül egy északi-hadsereg Dembiński, majd Józef Wysocki tábornok parancsnoksága alatt, mely egy hadtestből és egy hadosztályból állt. Bem erdélyi hadserege, a Vetter Antal tábornok által irányított déli hadsereg mellett egy Szegeden állomásozó tartalék hadtesttel is rendelkezett a magyar hadvezetés. A hadsereg létszáma 160 000 fő és 450 löveg volt. A honvédsereg elé állított célokkal és feladatokkal kapcsolatban, több terv látott napvilágot, melyek közül Görgei az osztrákok elleni minél gyorsabban végrehajtandó támadás mellet döntött. Görgei terve szerint a Poeltenberg-hadtest Győrnél marad, a többi pedig a Vágon átkelve Nagyszombat irányába támad. A meginduló magyar csapatok június 9-én Szerednél, 16-án Zsigárdnál vívtak ütközetet, majd 20-21-én Perednél került sor arra a kétnapos csatára, mely nem hozta meg a várt sikert. A csata első napja a magyar csapatok számára kedvezően alakult, a II. (Asbóth) hadtest elfoglalta Peredet, illetve honvéd csapatok vették birtokukba Királyrévet is. A csata másnapi folytatása azonban — a hadtestek közötti belső összhang hiányában — már kevésbé volt sikeres. Az orosz Panyutyin-hadosztály megjelenése pedig végképp eldöntötte a csata sorsát. A peredi csata után Haynau a Duna jobb partjára irányította át csapatait, az eredeti tervnek megfelelően. Az átcsoportosítás után a június 28-án meginduló támadást a Győrben álló Poeltenberg-hadtestnek, illetve az ettől délre álló Kmety-hadosztálynak nem sikerült megállítania, így szívós ellenállás után a csapatok visszavonultak. A további osztrák előretörésnek a Komáromnál, a Duna jobb parti sáncait kihasználva felálló magyar fősereg állta útját. Ezen a helyen július 2-án alakult ki csata, amely egyik fél számára sem hozta meg a várt sikert. Ebben a csatában szerzett fejsebe akadályozta Görgeit, hogy a kilenc nap múlva megismételt csatában személyesen irányítsa csapatait. Ez utóbbi csatának magyar részről az lett volna a célja, hogy a fősereg számára szabaddá tegye az utat a Tisza—Maros szöge felé, ahol — a kormány határozata értelmében — a csapatoknak gyülekezniük kellett. A sikertelen áttörési kísérlet, azt is jelentette, hogy az egyetlen lehetséges út a Duna bal partján vezet, viszont ekkor ezt már az orosz csapatok ellenőrizték. Más választás nem lévén Görgei a július 11-i sikertelen csatát követő napokban megindította csapatait, miután a komáromi vár őrségét alaposan megerősítette. A visszavonulást azonban már Vácnál 15-én megállította egy orosz különítmény, amely egyre nagyobb erősítést magához vonva, megakadályozta a magyar sereg további előretörését. Görgeinek tehát új menetvonalat kellett választania, ez pedig a Losonc—Miskolc—Debrecen irány lett. Ez azt is jelentette, hogy már a Tiszánál álló orosz csapatok háta mögött, azok utánpótlási vonalát keresztezve kellett a három magyar hadtestnek menetelnie. A manővert szerencse kísérte, néhány kisebb ütközet után 22-én Görgei már Miskolc közelébe ért, 28-án kelt át a Tiszán és haladt tovább Arad felé. Augusztus 2-án az oldalvédet képező I. (Nagysándor) hadtest Debrecennél szenvedett el vereséget, de ez nem akadályozta jelentősen a sereg mozdulatait. Görgei élhadteste 9-én már Aradon volt. Július hónapban a Tiszántúlon is gyorsütemű hadseregszervező munka folyt, melynek eredményeként — több váltás után — Dembiński tábornokot nevezték ki fővezérré. Dembiński seregeit egyesítve a déli hadsereggel, Szegednél erődített állások mögött kívánta Haynaut megakadályozni abban, hogy átkeljen a Tiszán. Miután az osztrák csapatok beérkeztek, a fővezér váratlanul kiüríttette Szegedet.

Haynau a Tiszán átkelve augusztus 5-én támadta meg Dembiński csapatait, aki Szőregre vonult vissza, de itt sem fejtett ki hosszabb ellenállást. Innen az Aradra rendelő parancs ellenére Temesvár felé irányította seregét, ahonnan valószínűleg tovább akart vonulni. Augusztus 9-én a szintén ide érkező Bem a parancsnokságot átvette és azonnal megtámadta az osztrák fősereget. A csata azonban a magyar sereg teljes összeomlását eredményezte. Ez után a döntő vereség után a legnagyobb magyar hadsereg Görgei kevesebb, mint 30 000 fős serege maradt, amely egyedül már nem vehette fel a harcot. A diktátorsággal felruházott Görgei számára egyetlen lehetőség maradt, letenni a fegyvert. Ez augusztus 13-án Világosnál következett be. Ezután sorban megadták magukat a várak is, utoljára október 2-4-e között kiürítették Komáromot is.

Az erdélyi és a délvidéki hadszíntér 1849 májusa után

Erdélybe június közepén vonultak be az egyesített orosz-osztrák csapatok. Az orosz főirány a Tömösi-szoroson át Brassó, másik irány Dornavatra—Beszterce volt. Clam-Gallas osztrák altábornagy a Vöröstoronyi-szoroson át igyekezett csatlakozni az orosz főerőkhöz, melyet Lüders tábornok vezetett. A Brassó elleni támadás sikeres volt, az oroszok június 27-én már Nagyszebent is elfoglalták.

Bem először Besztercénél próbált ellenállni, de miután felismerte, hogy a nagyobb veszély délről fenyegeti, idesietett. Először Clam-Gallas csapatait július 20-án megverte Sepsiszentgyörgynél, majd egy rövid moldvai kitérő után Lüders elé Segesvárra meneteltette seregét. Itt azonban július 31-én vereséget szenvedett. A csata után Nagyszeben felé indult a lengyel tábornok, ahol ugyan ért el részsikereket, de az augusztus 6-ai nagycsűri ütközetben döntő vereséget szenvedett.

Délvidéken az események menetében változást jelentett a Jellačić-hadtest megérkezése Budáról. A horvát bán miután átszervezte csapatait, június elején átkelt a Duna bal partjára és körülzárta Péterváradot, betört a Bácskába és felégette Újvidéket. Sikeres előretörésének azonban, július 14-én egy súlyos kudarc véget vetett. E napon ugyanis megtámadta Guyon-hadtestét, amely kishegyesnél vereséget mért rá. Ezután Jellačić először a Titeli-fennsíkra vonult vissza, majd visszatért a Duna jobb partjára. Arad vára július1-ig tartott ki, ekkor az osztrák őrség kapitulált. Temesvárt a magyar csapatoknak minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült elfoglalniuk.