Magyar részvétel Bosznia—Hercegovina okkupációjában

A XV. század közepétől az egész Balkán török fennhatóság alatt állott. A XIX. század hetvenes éveire érett meg a helyzet arra, hogy a gyengülő török birodalommal szemben a balkáni népek kivívják függetlenségüket. Oroszország a törekvéseket hathatósan támogatta, mert a Balkánt a saját érdekszférájában akarta tudni. Az ennek kapcsán keletkező háborús feszültség Oroszországot az Osztrák—Magyar Monarchiával való egyezkedésre kényszeríttette. Budapesten és Bécsben, 1877-ben olyan szerződések keletkeztek, ami az Osztrák—Magyar Monarchiát adott esetben felhatalmazta Bosznia-Hercegovina katonai megszállására és igazgatására. A háború 1877-ben valóban kitört a török porta és a cári birodalom között. Az orosz győzelem biztosította Románia, Szerbia, Montenegró és Bulgária önállóságát, amit a San Stefano-i szerződésben rögzítettek. Az európai nagyhatalmak még ugyanebben az évben, a balkáni orosz befolyás csökkentésére Berlinben revideálták a San Stefano-i békét. Az Osztrák—Magyar Monarchiát viszont felhatalmazták, hogy rendteremtés céljából szállja meg Bosznia-Hercegovinát.

A feladat végrehajtásával 1878 júliusában a közös hadsereg 13. hadtestét és 18. önálló hadosztályát bízták meg. A kezdetben csak rutinfeladatként tervezett megszállást azonban a felkelők ellenállása miatt a kijelölt erők nem tudták végrehajtani. Augusztus 27-én újabb három hadtest bevonásával megalakították a 2. hadsereget és a hadműveletek október közepéig tartottak. A haditevékenység elhúzódásának okai igen összetettek voltak. Bosznia-Hercegovina lakosságának a zöme nem a rendteremtőt, hanem a megszállót látta a Monarchia katonáiban. A már a törökök elleni függetlenségi harcban fegyveres csoportokba tömörült szerb, bosnyák erők élvezték a lakosság támogatását és jól ismerték a terepviszonyokat. Kisebb csoportjaik váratlan csapásaival eredményesen gátolták az úthoz és utánpótláshoz kötött reguláris haderő tevékenységét. A 270 000 főre duzzadt osztrák-magyar sereg számára teljesen szokatlan volt az úthálózattal alig rendelkező, hegyes terepen való tevékenység. Az erők egyharmadát a nagy esőzések miatt tönkrement utak helyreállítására és biztosítására, másik harmadát az utánpótlás szállítására kellett alkalmazni. Így a hadműveletekhez ténylegesen is alkalmazható erők létszáma jelentősen lecsökkent.

A mozgósított erők zömükben a magyar szentkorona országainak területéről kerültek ki. A 13. zágrábi, a 4. budapesti, az 5. pozsonyi kiegészítésű hadtest volt, de a 18. hadosztály állományába is voltak magyar alakulatok beosztva. A hadműveletek második szakaszában a magyar honvédség VII. zágrábi kerületének 83. dandárát, valamint a 3. szegedi, a 65. székesfehérvári és a 66. paksi gyalogzászlóaljakat is mozgósították. A magyar alakulatok a 2. hadsereg parancsnokságának alárendeltségébe kerültek. A honvédek alapvetően hadtápszolgálati és határbiztosítási feladatokat láttak el, melynek során kisebb csatározásokban is részt vettek. I. Ferenc József október 19-én rendelte el a mozgósított erők leszerelését. A hivatalos jelentés 900 halottról és 3700 sebesültről adott számot. Más források ezt háromszorosára emelik, de beszámolnak mintegy 100 000 hastífuszban és maláriában megbetegedett katonáról is.

TISZTKÉPZÉS AZ OSZTRÁK—MAGYAR MONARCHIÁBAN

A kiegyezés a tisztképzés szerkezetében alapvető változásokat nem hozott, a katonai képző- és nevelőintézetek nagy része már korábban meg volt. A dualista állam hadseregének tisztképzésében a fordulópontot az 1874-es esztendő jelentette, amikor tanügyi reformot vezettek be a hadseregben. Az úgynevezett „Wurmb” reform alapján kialakított képző- és nevelőintézetek rendszere egészen 1918-ig fennállt, sőt a két világháború között a megváltozott társadalmi és politikai viszonyokhoz alkalmazkodva tovább élt. Adolf Wurmb ezredes a bécsi külügyminisztérium 6. (tanügyi) osztályának vezetője dolgozta ki az 1874-ben induló iskolarendszer elveit. E szerint voltak 4 évfolyamos alreáliskolák, 3 évfolyamos főreáliskolák, 4 éves hadapródiskolák, 3 illetve 4 éves akadémiák. Az alreáliskolákból főreálba csak kiváló növendékek kerültek át, a nagyobb rész a hadapródiskolákban tanult tovább, ahonnan kikerülve a növendékek hadapród-tiszthelyettesi rendfokozattal a csapatokhoz kerültek. A főreáliskolát végzettek az akadémiára mehettek tovább, s onnan avatták őket hadnagyokká. Kivételt képezett ez alól a haditengerészet akadémiája, ami 4 éves volt, az alreáliskolából lehetett rá jelentkezni és a végzett növendékek, mint másodosztályú hadapródok léphettek a haditengerészet kötelékébe. Ebbe a rendszerbe illeszkedve a közös hadseregnek két akadémiája volt. Az egyik a bécsújhelyi „Mária Terézia” Katonai Akadémia, ahol a gyalogság, a hegyivadász és lovassági fegyvernemek számára képeztek tiszteket. A másik akadémia a mödlingi Műszaki Katonai Akadémia. Ebben az iskolában a tüzér és műszaki (utász, hidász, árkász) vasúti és távíró alakulatok tisztjeit képezték, akik, mint az előző akadémia növendékei is, hadnagyként kerültek szolgálati helyeikre.

A Haditengerészeti Akadémia Fiumében volt. Az előzőektől eltérően a képzés itt négy évig tartott. Az akadémia történetének érdekessége, hogy a növendékek kiképzése 1856 és 1866 között egy fregatton történt, majd ismét a szárazföldön működött az iskola. 1866-ban alakították ki az akadémia képzésének azt a formáját, ami szerint az első világháború végéig működött.

A Magyar Királyi Honvédség nevelő- és képzőintézetei

A honvédség felállításnál a legnagyobb gondot a tisztikar megteremtése jelentette. A közös hadseregtől átvett, vagy reaktivált honvédtisztek nem elégítették ki a tényleges szükségletet. Ezért már az első évben minden honvédkerületben féléves tisztképző iskolát szerveztek. Ennek sikeres elvégzését követően a jelölteket, mint tartalékos hadapródokat avatták fel. Aki közülük vállalta a tényleges szolgálatot, azt beosztották csapatszolgálatra. Bizonyos szolgálati idő után és sikeres vizsgát követően vették csak fel őket tényleges (akkori elnevezés szerint tettleges) állományba.

Az 1868. évi honvédségi törvény értelmében a honvédség tisztikarának kialakításánál a következő kategóriákkal számoltak:

¾     a közös hadsereg nyugállományba vonult tisztjei, akik szolgálatra még alkalmasak voltak;

¾     rangjuk megtartásával a hadseregből kilépett tisztek, akik nem tartoztak a tartalékba;

¾     az 1848/49-es honvédtisztek, akik szolgálatra alkalmasak voltak;

¾     olyan polgári egyének, akik közmegbecsülésben álltak, hadkötelezettségüknek eleget tettek és a tiszti állás betöltéséhez kellő képességekkel rendelkeztek;

¾     a honvédség altisztjei tiszti vizsga letétele után.

A felsorolt kategóriák mutatják, hogy egységes tisztikarról a kezdeti időszakban szó sem lehetett. Növelte a gondokat, hogy nem csak a „tettleges” (tényleges) állományról, hanem a „szabadságolt állományról” (tartalék) is gondoskodni kellett. A minisztériumi osztályok élére, a főparancsnoksághoz, a kerületek élére és zászlóaljparancsnoki beosztásba 1868—69-ben zömében a volt 1848—49-es honvédtisztek, továbbá a nyugállományból visszahívott magasabb rendfokozatú tisztek kerültek. Kevés volt a közös hadseregből átvett tisztek száma, mivel azok rangon alulinak tartották, hogy egy második vonalbeli alakulatnál szolgáljanak. A zászlóaljak alantos- (beosztott) tiszti karát nagy részben az önként jelentkező polgári személyek tiszti kinevezésével biztosították. Ebben a kategóriában jelentős volt azoknak a száma, akiket az 1866-os porosz-osztrák háborúban altisztből tisztté léptettek elő, majd a háború után elbocsátottak. A magyar ifjúság körében óriási volt a lelkesedés az 1848—49-es honvédség kapcsán, de amikor a végrehajtásra került sor, ez jelentősen megcsappant. 1869 és 1871 között a pesti, a pozsonyi, a kassai, a zágrábi, a nagyváradi és a pécsi egyetemeken, főiskolákon katonai tanszékeket állítottak fel hadapródképzés céljából. A csapattiszti képesítést a polgári diploma mellé kapták volna az önként jelentkezők. A hallgatók kezdetben, nagy számban jelentkeztek, majd a kurzus során gyakorlatilag lemorzsolódtak. 1873-ban meg is szüntették a katonai tanszékeket.

1869—70 telén kerületenként gyalogos tiszti és tisztképző iskolákat állítottak fel. A tiszti iskola három hónapig tartott. Hallgatói már kinevezett tisztek voltak. A honvédlovasság számára Székesfehérváron állítottak fel hasonló iskolát. Az alantostiszti hiány pótlására 1870-ben elrendelték, hogy arra alkalmas polgári egyének hadapródvizsgát tehetnek. Az önként jelentkezők a kerületenként felállított bizottságoknál vizsgáztak. A vizsga anyaga attól függött, hogy tényleges vagy tartalékos szolgálatra, illetve gyalogsághoz vagy lovassághoz jelentkezett-e az illető. A tisztté válás lehetőségeinek eddig felsorolt formációi csak ideiglenes megoldást jelentettek a kezdeti problémák leküzdésére. A végleges megoldást csak az önálló magyar tisztképző intézmény, a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia felállítása hozta.

A Ludovika Akadémia épületeit már 1836-ra felépítették, de a tervezett tisztképzés a magyar oktatási nyelv királyi tiltása miatt nem indult meg. A forradalom és szabadságharc időszakában kísérletet tettek az intézmény beindítására, de az a hadiesemények miatt nem élte túl az 1849. január 7-i tanévnyitót. A valóságos tisztképzés a Ludovika épületében csak a kiegyezés a honvédség felállítása után kezdődhetett meg. Az 1872. évi 14. törvénycikk alapján, az 1873—74-es tanévvel nyitották meg az akadémiát. A tanintézetben három tanfolyamot indítottak:

1. Előkészítő tanfolyam: azok számára, akik már átestek a nyolchetes újonckiképzésen, hivatásos állományba jelentkeztek, s a középiskola három vagy négy osztályát elvégezték. Egy évképzés után a jó rendűeket átvették a tisztképző tanfolyamra, a többiek visszakerültek a csapatokhoz.

2. Tisztképző tanfolyam: az előzőeken kívül kérhették felvételüket azok is, akik eredményesen elvégezték a gimnázium nyolc, vagy a reáliskola hat osztályát. A tanév végén a három első helyen végzettet hadnaggyá, a többieket hadapród tiszthelyettesekké nevezték ki.

3. Tiszti tanfolyam: ide azokat iskolázták be, akik legalább két évet csapatnál töltöttek és magasabb katonai képesítés megszerezésére törekedtek.

Az 1883. évi 34. törvénycikk az akadémiát lényegében hadapródiskola jellegűvé változtatta. A hadapródiskolák a csapattiszteket képezték ki, akik tanulmányaik során magasabb, akadémiai képzésben is részesülhettek. Felvételüket azok a 14-17 éves fiatalok kérhették, akik elvégezték a középiskola négy, illetve öt osztályát. Az iskola négy évfolyamos volt. A kitűnő és jó eredménnyel végzetteket zászlósként, a többieket hadapród tiszthelyettesként avatták. Ezen túl felállítottak egyéves tartalékos tiszti tanfolyamot, de a felsőbb tiszti tanfolyam továbbra is megmaradt.

A tisztképzés, első világháború végéig fennálló rendszerét az 1897. évi 23. törvénycikk alapozta meg:

„—1. A Magyar Királyi Honvédség  tényleges állományú tisztsarjadékénak kiképzésére a következő honvéd nevelő- és képzőintézetek rendszeresíttetnek:

a.      a magyar királyi honvéd Ludovika Akadémia három évfolyamban, s minden évfolyamban 50 növendékkel, és

b.      egy magyar királyi honvéd főreáliskola három évfolyammal, s minden évfolyamban 50 növendékkel, és

c.       két magyar királyi honvéd hadapródiskola négy-négy évfolyammal, minden évfolyamban 100 növendékkel.”

A főreáliskolát Sopronban, a hadapródiskolát Pécsen és Nagyváradon állították fel. A főreáliskolások a Ludovika Akadémia utánpótlására voltak hivatottak, míg a hadapródiskolákba a korábban leírtak alapján lehetett jelentkezni. A csapatokhoz kerülő hadapród tiszthelyetteseket, 1908-tól zászlósokat egy-két év szolgálat után hadnagyokká léptették elő. A legjobbak előtt nyitva volt az út az akadémiára. A Ludovika Akadémián végzett tiszteket magasabb beosztásba tervezték.

A Magyar Királyi Honvédségnél a vezérkari tisztek részére nem volt iskola. Évente 2-4 főt iskoláztak be a bécsi hadiakadémiára, és végzés után a honvédségnél teljesítettek szolgálatot, de a közös hadsereg állományába tartoztak. A magyar honvédségnek tehát nem voltak saját állományú, vezérkari minősítésű tisztjei, mint ahogy vezérkara sem volt. Ehhez hasonlóan tábornoki kara sem volt a honvédségnek, mert a tábornokká kinevezettek a közös hadsereg állománytábláját terhelték.

A Ludovika Akadémián 1912-ig csak gyalogos és lovas szakon folyt képzés, de 1912-ben a tüzérség megalakulásakor ez a fegyvernem is helyt kapott a tisztképzésben.

A Monarchia fegyveres erői a nagy háború előestéjén

A véderőről szóló 1912. évi 30. tc. és a honvédségről alkotott 31. tc. végre lehetővé tette a haderő modernizálását. Növekedett az újonclétszám, csökkent a tényleges szolgálati idő, valamint a gyakorlatok száma és időtartama. Módosult a hadkiegészítés rendszere. A törvény 12 évre előre, a korábbinál lényegesen nagyobb évi újonclétszámot állapított meg: A közös hadseregnek 159 ezer, a honvédségnek 25 ezer, a Landwehr-nek 27 ezer főt. A tényleges szolgálati idő 2 évre csökkent a közös hadsereg gyalogságánál, a tüzérségnél és a műszaki csapatoknál. A lovasságnál, a lovas tüzéreknél viszont megmaradt a három év, a haditengerészetnél a 4 év.

Jelentős változás volt a hadkiegészítést végző szervezetek önállóvá válása. A honvédkerületek számát 7-ről 6-ra csökkentették, és területeiket szinkronba hozták a közös hadsereg Magyarországon állomásozó hadtesteinek hadkiegészítési területeivel. Átálltak a hadosztály, ezred- dandárszervezésre, a hadtestek számára pedig tüzérezredeket szerveztek. Új alakulatokat hoztak létre, mint pl.: gépkocsi- és léghajós osztályt.

A honvédség megszűnt másodvonalbeli haderő lenni. Szervezetében, fegyverzetében, kiképzettségében a monarchia első vonalbeli alakulatai sorába emelkedett. A Magyar Királyi Honvédség az új törvény alapján nem csak tüzérséget kapott, de gyalogságát is szaporították négy ezreddel és az egész honvédség eddigi 25 000 fős békeállományát 50 000 főre emelték. Az átszervezést fokozatosan kellett végrehajtani, úgy, hogy az 1916-ig befejeződjön. A honvéd csapatok az átszervezés után 32 gyalogezredből, 10 huszárezredből, 8 tábori ágyús és 8 tábori tarackos ezredből, valamint 2 lovas tüzérosztályból álltak volna.

A Monarchia szárazföldi hadserege 16 hadtestbe volt szervezve, amelyek állományába összesen 52 gyalog- és 11 lovashadosztály tartozott. A gyaloghadosztályokból 19 magyarországi kiegészítésű volt. Ebből 10 volt a közös- és 9 a honvéd hadosztály. A lovashadosztályok közül 2 honvéd- és 4 közös-hadosztály szerveződött Magyarország területéről. Természetesen ehhez még különböző szervezésű és rendeltetésű alakulatok és intézetek is tartoztak. Többek között 483 tábori és hegyi tüzérüteg, 2610 löveggel, 224 erődtüzérségi század, 155 technikai és 15 repülőszázad, stb.

A magyarországi közös- és honvédhadosztályok békében 6 hadtest kötelékébe tartoztak (a budapesti IV., a pozsonyi V., a kassai VI., a temesvári VII., a nagyszebeni XII., és a zágrábi XIII. hadtest). A honvédhadosztályok a hadvezetés rendelkezése szerint háború esetén közvetlenül a hadsereg parancsnokságok alárendeltségébe kerültek, így háborús hadtestbeosztást nem kaptak. Ennek megfelelően a közös- és honvédhadosztályok hadi beosztása (mozgósítás után) az alábbi volt:

¾     az 1. hadsereghez beosztva: a 14. pozsonyi, a 33. komáromi közös gyaloghadosztály, a 37. pozsonyi honvéd gyaloghadosztály;

¾     a 2. hadsereghez: a 31. és 32. budapesti, a 17. nagyváradi, a 34. temesvári, a 16. nagyszebeni, a 35. kolozsvári közös gyaloghadosztály, az 1. temesvári közös lovashadosztály, a 23. szegedi, a 38. kolozsvári, a 20. nagyváradi honvéd gyaloghadosztály, az 5. budapesti honvéd lovashadosztály;

¾     a 3. hadsereghez: a 2. pozsonyi közös lovashadosztály, a 41. budapesti honvéd gyaloghadosztály, az 5. budapesti honvéd lovashadosztály;

¾     a 4. hadsereghez: a 15. miskolci, a 27. kassai, közös gyaloghadosztály, a 39. kassai honvéd gyaloghadosztály, a 10. budapesti honvéd lovashadosztály;

¾     az 5. hadsereghez: a 42. zágrábi honvéd gyaloghadosztály;

¾     a 6. hadsereghez: a 40. budapesti honvéd gyaloghadosztály.

A magyarországi közös hadosztályok nemzetiségi összetétele éppúgy, mint a monarchia egyéb részeiben vegyes volt, legtöbbször nem magyar ajkú legénység képezte a többséget. A magyar királyi honvédhadosztályoknál a magyar nemzetiségi állomány 40-70% között ingadozott, kivéve a zágrábi hadtest hadosztályait, ahol az állomány nagy többsége szerb-horvát volt. A magyar királyi honvéd lovashadosztályok ezredeiben a magyar elem elérte a 75-90%-ot. A gyaloghadosztályok szervezése nem volt egyforma, 15 különböző hadosztálytípust különböztettek meg. A legáltalánosabban használt hadosztálytípus az alábbiak szerint épült fel:

¾     a zászlóalj 4 századból és 1-2 géppuskával rendelkező géppuskás osztagból állt;

¾     az ezredben 3-4 zászlóalj volt;

¾     2 ezred alkotott egy dandárt;

¾     2 dandár, 7-9 tüzérüteg, műszaki század és 2 lovasszázad alkotott 1 hadosztályt;

¾     3 hadosztály és 1 nehéz tarackos osztály alkotott 1 hadtestet.

Ezen kívül a mozgósításkor rendelkezésre álló idősebb korosztályokból állították fel a népfelkelő dandárokat, szám szerint 21-et. Ezek sokszor elavult fegyverzettel rendelkeztek és alig volt tüzérségük. Kezdetben még egyenruha sem jutott számukra. Mégis a hadvezetőség már 1914 augusztusában bevetette az első vonalakban ezeket, a dandárokat, ahol igen nagy veszteségeket szenvedtek.

A hadsereg belső feszültéségét fokozta, hogy a csapatok kiképzése — amely a korábbi háborúk rosszul levont és helytelenül értelmezett tapasztalatain alapult — a csakhamar kibontakozó harcokban korszerűtlennek bizonyult. A kiképzési elveknek megfelelően a gyalogságot csupán támadásra készítették fel: a „támadni minden áron” jelszó nagyszerűen érvényesült a főhercegek, vezette békebeli hadijátékokon, hadgyakorlatokon, de egészen másképp festett a valóságban, amikor a támadó gyalogság az ellenség modern tűzfegyvereivel megerősített védelmével találta szembe magát. A támadások majdani kudarcai, a vártnál nagyobb veszteségek arra is visszavezethetők, hogy a meglevő felszerelést helytelen szervezési elvek alapján osztották szét. Így például a világháború nagy hatású tűzfegyverével, a géppuskával, amelyből a háború kitörésekor egy-egy zászlóaljra általában 2, 1 lovashadosztályra 4 jutott, nem gyalogsági szakaszokat szereltek fel, hanem külön géppuskás osztagokat, amelyeket a harc hevében ide-oda vezényeltek. A korszerűtlen karabéllyal felszerelt lovasságról már a háború első heteiben kiderült, hogy nem tudja megoldani feladatát. A távolfelderítésre bevetett lovas alakulatok információi, amelyeknek az orosz hadsereg felvonulásáról, erejéről kellett volna helyes képet adni, a hadvezetést félrevezették, illetve helytelen következtetések levonására késztették. A megbízhatatlan felderítési adatok nem kis szerepet játszottak a hadsereg 1914 őszi veszteségeiben.

Az osztrák-magyar tüzérség különösen elmaradottnak bizonyult. Míg egy német hadtestnek 160, egy francia hadtestnek 120, egy orosz hadtestnek 108 lövege volt addig egy osztrák-magyar hadtest átlag 50 löveggel rendelkezett. 1914 őszétől kezdték meg a hadsereg modern lövegekkel való felszerelését, de tömeggyártásukat nem tudták biztosítani. A termelés szervezetlensége miatt a lőszerhiány is állandósult. A haderő a háború megindulásakor motorizált alakulatokkal nem rendelkezett, kivéve a 30,5 cm-es mozsarakat és a szállítójárműveket.

A kor új vívmányának, a repülőgépeknek (79 db) felhasználását csak a felderítésben szorgalmazták. 1914 augusztusában a repülőgép-felderítés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

A világháború nagy tűzerejű fegyvereivel szemben fokozott jelentősége volt a terep kihasználása, a rejtőzködésnek is. A hadsereg többszínű ruházata nem felelt meg a követelményeknek. Például a magyar lovasság kék atillája már messziről elárulta a felderítő járőröket. Persze igazságtalan lenne, ha csak a Monarchia vezetéséről feltételeznénk azt, hogy nem megfelelő színű ruházatot biztosított katonáinak. Ez sokszor a csapatok hagyományokhoz ragaszkodó ellenállásán is múlott. A francia gyalogság is 1914-ben hagyományaihoz ragaszkodva piros nadrágban és sötétkék kabátban indult háborúba, jól látható célpontot adva ez által a német lövészeknek.

A hadsereg élelmezése, ellátása is komoly gondokkal küzdött a háború folyamán. A csapatok ellátását a hadügyminisztérium és a hadbiztosok irányították. A központi ellátmány rendszertelensége miatt a hadbiztosok és beosztottjaik részben vásárlásokkal, részben a rendelkezésükre bocsátott katonai különítmények segítségével harácsolás vagy rekvirálás útján igyekeztek élelmet biztosítani.

Mindezekből látható, hogy a monarchia fegyveres ereje csak részben tudott megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a modern gépi háború támasztott. A hadsereg szervezete, létszámviszonyai, a háború előtti, majd a háború menetében fokozódó nemzetiségi ellentétei, a kiképzésé az anyagi-technikai felkészületlenségé az ellátás és pótlás korszerűtlen volta a háború végén bekövetkezett felbomlást is elősegítették.

Magyar részvétel Bosznia—Hercegovina okkupációjában

A XV. század közepétől az egész Balkán török fennhatóság alatt állott. A XIX. század hetvenes éveire érett meg a helyzet arra, hogy a gyengülő török birodalommal szemben a balkáni népek kivívják függetlenségüket. Oroszország a törekvéseket hathatósan támogatta, mert a Balkánt a saját érdekszférájában akarta tudni. Az ennek kapcsán keletkező háborús feszültség Oroszországot az Osztrák—Magyar Monarchiával való egyezkedésre kényszeríttette. Budapesten és Bécsben, 1877-ben olyan szerződések keletkeztek, ami az Osztrák—Magyar Monarchiát adott esetben felhatalmazta Bosznia-Hercegovina katonai megszállására és igazgatására. A háború 1877-ben valóban kitört a török porta és a cári birodalom között. Az orosz győzelem biztosította Románia, Szerbia, Montenegró és Bulgária önállóságát, amit a San Stefano-i szerződésben rögzítettek. Az európai nagyhatalmak még ugyanebben az évben, a balkáni orosz befolyás csökkentésére Berlinben revideálták a San Stefano-i békét. Az Osztrák—Magyar Monarchiát viszont felhatalmazták, hogy rendteremtés céljából szállja meg Bosznia-Hercegovinát.

A feladat végrehajtásával 1878 júliusában a közös hadsereg 13. hadtestét és 18. önálló hadosztályát bízták meg. A kezdetben csak rutinfeladatként tervezett megszállást azonban a felkelők ellenállása miatt a kijelölt erők nem tudták végrehajtani. Augusztus 27-én újabb három hadtest bevonásával megalakították a 2. hadsereget és a hadműveletek október közepéig tartottak. A haditevékenység elhúzódásának okai igen összetettek voltak. Bosznia-Hercegovina lakosságának a zöme nem a rendteremtőt, hanem a megszállót látta a Monarchia katonáiban. A már a törökök elleni függetlenségi harcban fegyveres csoportokba tömörült szerb, bosnyák erők élvezték a lakosság támogatását és jól ismerték a terepviszonyokat. Kisebb csoportjaik váratlan csapásaival eredményesen gátolták az úthoz és utánpótláshoz kötött reguláris haderő tevékenységét. A 270 000 főre duzzadt osztrák-magyar sereg számára teljesen szokatlan volt az úthálózattal alig rendelkező, hegyes terepen való tevékenység. Az erők egyharmadát a nagy esőzések miatt tönkrement utak helyreállítására és biztosítására, másik harmadát az utánpótlás szállítására kellett alkalmazni. Így a hadműveletekhez ténylegesen is alkalmazható erők létszáma jelentősen lecsökkent.

A mozgósított erők zömükben a magyar szentkorona országainak területéről kerültek ki. A 13. zágrábi, a 4. budapesti, az 5. pozsonyi kiegészítésű hadtest volt, de a 18. hadosztály állományába is voltak magyar alakulatok beosztva. A hadműveletek második szakaszában a magyar honvédség VII. zágrábi kerületének 83. dandárát, valamint a 3. szegedi, a 65. székesfehérvári és a 66. paksi gyalogzászlóaljakat is mozgósították. A magyar alakulatok a 2. hadsereg parancsnokságának alárendeltségébe kerültek. A honvédek alapvetően hadtápszolgálati és határbiztosítási feladatokat láttak el, melynek során kisebb csatározásokban is részt vettek. I. Ferenc József október 19-én rendelte el a mozgósított erők leszerelését. A hivatalos jelentés 900 halottról és 3700 sebesültről adott számot. Más források ezt háromszorosára emelik, de beszámolnak mintegy 100 000 hastífuszban és maláriában megbetegedett katonáról is.

TISZTKÉPZÉS AZ OSZTRÁK—MAGYAR MONARCHIÁBAN

A kiegyezés a tisztképzés szerkezetében alapvető változásokat nem hozott, a katonai képző- és nevelőintézetek nagy része már korábban meg volt. A dualista állam hadseregének tisztképzésében a fordulópontot az 1874-es esztendő jelentette, amikor tanügyi reformot vezettek be a hadseregben. Az úgynevezett „Wurmb” reform alapján kialakított képző- és nevelőintézetek rendszere egészen 1918-ig fennállt, sőt a két világháború között a megváltozott társadalmi és politikai viszonyokhoz alkalmazkodva tovább élt. Adolf Wurmb ezredes a bécsi külügyminisztérium 6. (tanügyi) osztályának vezetője dolgozta ki az 1874-ben induló iskolarendszer elveit. E szerint voltak 4 évfolyamos alreáliskolák, 3 évfolyamos főreáliskolák, 4 éves hadapródiskolák, 3 illetve 4 éves akadémiák. Az alreáliskolákból főreálba csak kiváló növendékek kerültek át, a nagyobb rész a hadapródiskolákban tanult tovább, ahonnan kikerülve a növendékek hadapród-tiszthelyettesi rendfokozattal a csapatokhoz kerültek. A főreáliskolát végzettek az akadémiára mehettek tovább, s onnan avatták őket hadnagyokká. Kivételt képezett ez alól a haditengerészet akadémiája, ami 4 éves volt, az alreáliskolából lehetett rá jelentkezni és a végzett növendékek, mint másodosztályú hadapródok léphettek a haditengerészet kötelékébe. Ebbe a rendszerbe illeszkedve a közös hadseregnek két akadémiája volt. Az egyik a bécsújhelyi „Mária Terézia” Katonai Akadémia, ahol a gyalogság, a hegyivadász és lovassági fegyvernemek számára képeztek tiszteket. A másik akadémia a mödlingi Műszaki Katonai Akadémia. Ebben az iskolában a tüzér és műszaki (utász, hidász, árkász) vasúti és távíró alakulatok tisztjeit képezték, akik, mint az előző akadémia növendékei is, hadnagyként kerültek szolgálati helyeikre.

A Haditengerészeti Akadémia Fiumében volt. Az előzőektől eltérően a képzés itt négy évig tartott. Az akadémia történetének érdekessége, hogy a növendékek kiképzése 1856 és 1866 között egy fregatton történt, majd ismét a szárazföldön működött az iskola. 1866-ban alakították ki az akadémia képzésének azt a formáját, ami szerint az első világháború végéig működött.

A Magyar Királyi Honvédség nevelő- és képzőintézetei

A honvédség felállításnál a legnagyobb gondot a tisztikar megteremtése jelentette. A közös hadseregtől átvett, vagy reaktivált honvédtisztek nem elégítették ki a tényleges szükségletet. Ezért már az első évben minden honvédkerületben féléves tisztképző iskolát szerveztek. Ennek sikeres elvégzését követően a jelölteket, mint tartalékos hadapródokat avatták fel. Aki közülük vállalta a tényleges szolgálatot, azt beosztották csapatszolgálatra. Bizonyos szolgálati idő után és sikeres vizsgát követően vették csak fel őket tényleges (akkori elnevezés szerint tettleges) állományba.

Az 1868. évi honvédségi törvény értelmében a honvédség tisztikarának kialakításánál a következő kategóriákkal számoltak:

¾     a közös hadsereg nyugállományba vonult tisztjei, akik szolgálatra még alkalmasak voltak;

¾     rangjuk megtartásával a hadseregből kilépett tisztek, akik nem tartoztak a tartalékba;

¾     az 1848/49-es honvédtisztek, akik szolgálatra alkalmasak voltak;

¾     olyan polgári egyének, akik közmegbecsülésben álltak, hadkötelezettségüknek eleget tettek és a tiszti állás betöltéséhez kellő képességekkel rendelkeztek;

¾     a honvédség altisztjei tiszti vizsga letétele után.

A felsorolt kategóriák mutatják, hogy egységes tisztikarról a kezdeti időszakban szó sem lehetett. Növelte a gondokat, hogy nem csak a „tettleges” (tényleges) állományról, hanem a „szabadságolt állományról” (tartalék) is gondoskodni kellett. A minisztériumi osztályok élére, a főparancsnoksághoz, a kerületek élére és zászlóaljparancsnoki beosztásba 1868—69-ben zömében a volt 1848—49-es honvédtisztek, továbbá a nyugállományból visszahívott magasabb rendfokozatú tisztek kerültek. Kevés volt a közös hadseregből átvett tisztek száma, mivel azok rangon alulinak tartották, hogy egy második vonalbeli alakulatnál szolgáljanak. A zászlóaljak alantos- (beosztott) tiszti karát nagy részben az önként jelentkező polgári személyek tiszti kinevezésével biztosították. Ebben a kategóriában jelentős volt azoknak a száma, akiket az 1866-os porosz-osztrák háborúban altisztből tisztté léptettek elő, majd a háború után elbocsátottak. A magyar ifjúság körében óriási volt a lelkesedés az 1848—49-es honvédség kapcsán, de amikor a végrehajtásra került sor, ez jelentősen megcsappant. 1869 és 1871 között a pesti, a pozsonyi, a kassai, a zágrábi, a nagyváradi és a pécsi egyetemeken, főiskolákon katonai tanszékeket állítottak fel hadapródképzés céljából. A csapattiszti képesítést a polgári diploma mellé kapták volna az önként jelentkezők. A hallgatók kezdetben, nagy számban jelentkeztek, majd a kurzus során gyakorlatilag lemorzsolódtak. 1873-ban meg is szüntették a katonai tanszékeket.

1869—70 telén kerületenként gyalogos tiszti és tisztképző iskolákat állítottak fel. A tiszti iskola három hónapig tartott. Hallgatói már kinevezett tisztek voltak. A honvédlovasság számára Székesfehérváron állítottak fel hasonló iskolát. Az alantostiszti hiány pótlására 1870-ben elrendelték, hogy arra alkalmas polgári egyének hadapródvizsgát tehetnek. Az önként jelentkezők a kerületenként felállított bizottságoknál vizsgáztak. A vizsga anyaga attól függött, hogy tényleges vagy tartalékos szolgálatra, illetve gyalogsághoz vagy lovassághoz jelentkezett-e az illető. A tisztté válás lehetőségeinek eddig felsorolt formációi csak ideiglenes megoldást jelentettek a kezdeti problémák leküzdésére. A végleges megoldást csak az önálló magyar tisztképző intézmény, a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia felállítása hozta.

A Ludovika Akadémia épületeit már 1836-ra felépítették, de a tervezett tisztképzés a magyar oktatási nyelv királyi tiltása miatt nem indult meg. A forradalom és szabadságharc időszakában kísérletet tettek az intézmény beindítására, de az a hadiesemények miatt nem élte túl az 1849. január 7-i tanévnyitót. A valóságos tisztképzés a Ludovika épületében csak a kiegyezés a honvédség felállítása után kezdődhetett meg. Az 1872. évi 14. törvénycikk alapján, az 1873—74-es tanévvel nyitották meg az akadémiát. A tanintézetben három tanfolyamot indítottak:

1. Előkészítő tanfolyam: azok számára, akik már átestek a nyolchetes újonckiképzésen, hivatásos állományba jelentkeztek, s a középiskola három vagy négy osztályát elvégezték. Egy évképzés után a jó rendűeket átvették a tisztképző tanfolyamra, a többiek visszakerültek a csapatokhoz.

2. Tisztképző tanfolyam: az előzőeken kívül kérhették felvételüket azok is, akik eredményesen elvégezték a gimnázium nyolc, vagy a reáliskola hat osztályát. A tanév végén a három első helyen végzettet hadnaggyá, a többieket hadapród tiszthelyettesekké nevezték ki.

3. Tiszti tanfolyam: ide azokat iskolázták be, akik legalább két évet csapatnál töltöttek és magasabb katonai képesítés megszerezésére törekedtek.

Az 1883. évi 34. törvénycikk az akadémiát lényegében hadapródiskola jellegűvé változtatta. A hadapródiskolák a csapattiszteket képezték ki, akik tanulmányaik során magasabb, akadémiai képzésben is részesülhettek. Felvételüket azok a 14-17 éves fiatalok kérhették, akik elvégezték a középiskola négy, illetve öt osztályát. Az iskola négy évfolyamos volt. A kitűnő és jó eredménnyel végzetteket zászlósként, a többieket hadapród tiszthelyettesként avatták. Ezen túl felállítottak egyéves tartalékos tiszti tanfolyamot, de a felsőbb tiszti tanfolyam továbbra is megmaradt.

A tisztképzés, első világháború végéig fennálló rendszerét az 1897. évi 23. törvénycikk alapozta meg:

„—1. A Magyar Királyi Honvédség  tényleges állományú tisztsarjadékénak kiképzésére a következő honvéd nevelő- és képzőintézetek rendszeresíttetnek:

a.      a magyar királyi honvéd Ludovika Akadémia három évfolyamban, s minden évfolyamban 50 növendékkel, és

b.      egy magyar királyi honvéd főreáliskola három évfolyammal, s minden évfolyamban 50 növendékkel, és

c.       két magyar királyi honvéd hadapródiskola négy-négy évfolyammal, minden évfolyamban 100 növendékkel.”

A főreáliskolát Sopronban, a hadapródiskolát Pécsen és Nagyváradon állították fel. A főreáliskolások a Ludovika Akadémia utánpótlására voltak hivatottak, míg a hadapródiskolákba a korábban leírtak alapján lehetett jelentkezni. A csapatokhoz kerülő hadapród tiszthelyetteseket, 1908-tól zászlósokat egy-két év szolgálat után hadnagyokká léptették elő. A legjobbak előtt nyitva volt az út az akadémiára. A Ludovika Akadémián végzett tiszteket magasabb beosztásba tervezték.

A Magyar Királyi Honvédségnél a vezérkari tisztek részére nem volt iskola. Évente 2-4 főt iskoláztak be a bécsi hadiakadémiára, és végzés után a honvédségnél teljesítettek szolgálatot, de a közös hadsereg állományába tartoztak. A magyar honvédségnek tehát nem voltak saját állományú, vezérkari minősítésű tisztjei, mint ahogy vezérkara sem volt. Ehhez hasonlóan tábornoki kara sem volt a honvédségnek, mert a tábornokká kinevezettek a közös hadsereg állománytábláját terhelték.

A Ludovika Akadémián 1912-ig csak gyalogos és lovas szakon folyt képzés, de 1912-ben a tüzérség megalakulásakor ez a fegyvernem is helyt kapott a tisztképzésben.

A Monarchia fegyveres erői a nagy háború előestéjén

A véderőről szóló 1912. évi 30. tc. és a honvédségről alkotott 31. tc. végre lehetővé tette a haderő modernizálását. Növekedett az újonclétszám, csökkent a tényleges szolgálati idő, valamint a gyakorlatok száma és időtartama. Módosult a hadkiegészítés rendszere. A törvény 12 évre előre, a korábbinál lényegesen nagyobb évi újonclétszámot állapított meg: A közös hadseregnek 159 ezer, a honvédségnek 25 ezer, a Landwehr-nek 27 ezer főt. A tényleges szolgálati idő 2 évre csökkent a közös hadsereg gyalogságánál, a tüzérségnél és a műszaki csapatoknál. A lovasságnál, a lovas tüzéreknél viszont megmaradt a három év, a haditengerészetnél a 4 év.

Jelentős változás volt a hadkiegészítést végző szervezetek önállóvá válása. A honvédkerületek számát 7-ről 6-ra csökkentették, és területeiket szinkronba hozták a közös hadsereg Magyarországon állomásozó hadtesteinek hadkiegészítési területeivel. Átálltak a hadosztály, ezred- dandárszervezésre, a hadtestek számára pedig tüzérezredeket szerveztek. Új alakulatokat hoztak létre, mint pl.: gépkocsi- és léghajós osztályt.

A honvédség megszűnt másodvonalbeli haderő lenni. Szervezetében, fegyverzetében, kiképzettségében a monarchia első vonalbeli alakulatai sorába emelkedett. A Magyar Királyi Honvédség az új törvény alapján nem csak tüzérséget kapott, de gyalogságát is szaporították négy ezreddel és az egész honvédség eddigi 25 000 fős békeállományát 50 000 főre emelték. Az átszervezést fokozatosan kellett végrehajtani, úgy, hogy az 1916-ig befejeződjön. A honvéd csapatok az átszervezés után 32 gyalogezredből, 10 huszárezredből, 8 tábori ágyús és 8 tábori tarackos ezredből, valamint 2 lovas tüzérosztályból álltak volna.

A Monarchia szárazföldi hadserege 16 hadtestbe volt szervezve, amelyek állományába összesen 52 gyalog- és 11 lovashadosztály tartozott. A gyaloghadosztályokból 19 magyarországi kiegészítésű volt. Ebből 10 volt a közös- és 9 a honvéd hadosztály. A lovashadosztályok közül 2 honvéd- és 4 közös-hadosztály szerveződött Magyarország területéről. Természetesen ehhez még különböző szervezésű és rendeltetésű alakulatok és intézetek is tartoztak. Többek között 483 tábori és hegyi tüzérüteg, 2610 löveggel, 224 erődtüzérségi század, 155 technikai és 15 repülőszázad, stb.

A magyarországi közös- és honvédhadosztályok békében 6 hadtest kötelékébe tartoztak (a budapesti IV., a pozsonyi V., a kassai VI., a temesvári VII., a nagyszebeni XII., és a zágrábi XIII. hadtest). A honvédhadosztályok a hadvezetés rendelkezése szerint háború esetén közvetlenül a hadsereg parancsnokságok alárendeltségébe kerültek, így háborús hadtestbeosztást nem kaptak. Ennek megfelelően a közös- és honvédhadosztályok hadi beosztása (mozgósítás után) az alábbi volt:

¾     az 1. hadsereghez beosztva: a 14. pozsonyi, a 33. komáromi közös gyaloghadosztály, a 37. pozsonyi honvéd gyaloghadosztály;

¾     a 2. hadsereghez: a 31. és 32. budapesti, a 17. nagyváradi, a 34. temesvári, a 16. nagyszebeni, a 35. kolozsvári közös gyaloghadosztály, az 1. temesvári közös lovashadosztály, a 23. szegedi, a 38. kolozsvári, a 20. nagyváradi honvéd gyaloghadosztály, az 5. budapesti honvéd lovashadosztály;

¾     a 3. hadsereghez: a 2. pozsonyi közös lovashadosztály, a 41. budapesti honvéd gyaloghadosztály, az 5. budapesti honvéd lovashadosztály;

¾     a 4. hadsereghez: a 15. miskolci, a 27. kassai, közös gyaloghadosztály, a 39. kassai honvéd gyaloghadosztály, a 10. budapesti honvéd lovashadosztály;

¾     az 5. hadsereghez: a 42. zágrábi honvéd gyaloghadosztály;

¾     a 6. hadsereghez: a 40. budapesti honvéd gyaloghadosztály.

A magyarországi közös hadosztályok nemzetiségi összetétele éppúgy, mint a monarchia egyéb részeiben vegyes volt, legtöbbször nem magyar ajkú legénység képezte a többséget. A magyar királyi honvédhadosztályoknál a magyar nemzetiségi állomány 40-70% között ingadozott, kivéve a zágrábi hadtest hadosztályait, ahol az állomány nagy többsége szerb-horvát volt. A magyar királyi honvéd lovashadosztályok ezredeiben a magyar elem elérte a 75-90%-ot. A gyaloghadosztályok szervezése nem volt egyforma, 15 különböző hadosztálytípust különböztettek meg. A legáltalánosabban használt hadosztálytípus az alábbiak szerint épült fel:

¾     a zászlóalj 4 századból és 1-2 géppuskával rendelkező géppuskás osztagból állt;

¾     az ezredben 3-4 zászlóalj volt;

¾     2 ezred alkotott egy dandárt;

¾     2 dandár, 7-9 tüzérüteg, műszaki század és 2 lovasszázad alkotott 1 hadosztályt;

¾     3 hadosztály és 1 nehéz tarackos osztály alkotott 1 hadtestet.

Ezen kívül a mozgósításkor rendelkezésre álló idősebb korosztályokból állították fel a népfelkelő dandárokat, szám szerint 21-et. Ezek sokszor elavult fegyverzettel rendelkeztek és alig volt tüzérségük. Kezdetben még egyenruha sem jutott számukra. Mégis a hadvezetőség már 1914 augusztusában bevetette az első vonalakban ezeket, a dandárokat, ahol igen nagy veszteségeket szenvedtek.

A hadsereg belső feszültéségét fokozta, hogy a csapatok kiképzése — amely a korábbi háborúk rosszul levont és helytelenül értelmezett tapasztalatain alapult — a csakhamar kibontakozó harcokban korszerűtlennek bizonyult. A kiképzési elveknek megfelelően a gyalogságot csupán támadásra készítették fel: a „támadni minden áron” jelszó nagyszerűen érvényesült a főhercegek, vezette békebeli hadijátékokon, hadgyakorlatokon, de egészen másképp festett a valóságban, amikor a támadó gyalogság az ellenség modern tűzfegyvereivel megerősített védelmével találta szembe magát. <SPAN style="LETTER-SPACING: -0.1pt