III. RÉSZ.

Hadműveletek 1916-ban

Tervek 1916-ra

1916-ban mindkét fél továbbra is a döntő összecsapásra készült. A németek úgy gondolták, hogy az oroszoktól most jó ideig nem kell tartani, így erőiket nyugaton összpontosíthatják. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy az arcvonalat nem lehet áttörni. Ezért Falkenheyn, a német vezérkar főnöke új stratégiát dolgozott ki. Véleménye szerint Franciaországot megfosztva északi vasérclelőhelyeitől összeroppanhat, ha erőit a fronton szakadatlanul felőrlik. A támadás helyszínéül — ahol a francia hadsereget fel lehet őrölni — Verdunt szemelte ki. Németország valóban minden eddiginél nagyobb erővel (118 hadosztály) tudott megjelenni a nyugati hadszíntéren, de az antant csapatok erejét nem tudta túlszárnyalni (105 francia, 37 angol, 3 kanadai hadosztály).

Az Osztrák—Magyar Monarchia a következő év tervezésénél a balkáni hadjáratot akarta tovább folytatni és annak részeként győzni Olaszország felett. A németek viszont nem álltak még hadiállapotban Olaszországgal. Az osztrák-magyar politikai vezetés sem erőltette a németek részvételét, mert szerette volna őket távol tartani a térségtől. Így a központi hatalmak következő évre vonatkozó terveit nem sikerült egyeztetni. Az Osztrák—Magyar Monarchia 1915 végén, 1916 elején tovább folytatta a hadjáratot Montenegróban és Albániában. Arra készültek, hogy Dél-Tirolban indítanak nagy erejű támadást az olaszok ellen.

Az antant 1916-ra elfogadott terve szintén az ellenséges haderő felmorzsolásán alapult. Mindhárom hadszíntéren egyszerre terveztek támadást, és így mindhárom arcvonal egyidejű harcával akarták felmorzsolni az ellenséges erőket, elsősorban a németeket a nyugati arcvonalon.

Az olasz arcvonal eseményei: Asiago és az 5. isonzói csata

Az osztrák-magyar hadvezetés 1916 elején befejezte Montenegró és Albánia túlnyomó részének elfoglalását és minden rendelkezésre álló erővel az olaszok elleni támadásra készült. A terve az volt, hogy Dél-Tirolból Pádua felé törik át az olasz védelmet, így kijutva az észak-olasz síkságra hátba támadhatja az Isonzónál harcoló olasz hadseregeket. Május15-én erős tüzérségi előkészítés (641 könnyű és 276 nehéz löveg) után megkezdődött a 11. és a 3. osztrák-magyar hadsereg támadása. Első lépésként Arsiero és Asiago városokat kellett volna elfoglalni. A siker alapfeltétele a meglepetés lett volna, azonban a nagyarányú előkészületeket nem lehetett titokban végrehajtani, így az 1. olasz hadsereg megfelelően felkészült az ellenállásra. A sikeresen induló akció hamarosan lelassult és egyre több tartalékot kellett a galíciai arcvonalról átszállítani. A hónap végére mégis sikerült a városokat bevenni. Ez azonban csak félsiker volt, mert a támadás továbbfejlesztésére nem volt lehetőség, mivel a keleti (orosz) arcvonalon nagy erejű támadás indult. Ezért itt le kellett leállítani az előnyomulást, védelemre berendezkedni és minden nélkülözhető erőt a keleti arcvonalra szállítani. Az olasz arcvonalon a monarchia által indított támadás korlátozott sikere ellenére jelentős zsákmányt eredményezett: 318 löveg, 191 géppuska, 45 ezer fogoly. Közben a Doberdó-fennsíkon és a Monte St. Michelen újabb olasz támadás kezdődött március11-én (5. isonzói-csata). Az egy hétig (március16-ig) tartó ütközetben az olaszok most sem értek el eredményt.

Az orosz arcvonalon: Bruszilov offenzívája

Az antant egyeztetett tervei szerint, június végén—július elején, közel azonos időben kellett összehangolt offenzívát indítani keleten, délen és nyugaton. Az orosz támadás indul először Vilnánál, az arcvonal északi szárnyán. Ezt követően angol-francia támadás kezdődik a Somme folyónál, végül az olaszok csatlakoznak az Isonzónál. Az olaszok már májusban sürgették az orosz offenzíva megkezdését, hogy csökkenjen a nyomás az Asiago-fronton. Külön kérték, hogy a nagy támadás az osztrák-magyar arcvonal ellen is irányuljon. Az antant méltányolta ez utóbbi kérést, hiszen az olaszok megsegítésére másképp nyugatról kellett volna csapatokat átszállítani. Az oroszok azonban nem tudták vállalni a Vilna elleni támadás korábbi megkezdését. Bruszilov tábornok azonban észrevette, hogy az olaszországi támadás miatt a vele szemben lévő osztrák-magyar erők jelentősen meggyengültek. Az orosz hadvezetés ragaszkodott eredeti tervéhez, július közepén mégis engedélyezte Bruszilovnak a Vilna elleni támadást. Az orosz Délnyugati Frontnak 630 000 katonája volt, míg vele szemben az osztrák-magyar és német csapatok létszáma mintegy 475 ezer főt tett ki. Bruszilov a támadás során új taktikát alkalmazott. Hogy ne fedjék fel az áttörés helyét, a hosszú, napokig tartó tüzérségi előkészítés helyett csak rövid ideig tartó tüzérségi előkészítést alkalmazott. Ezzel megakadályozta az ellenség tartalékainak szabad átmanővereztetését a nem támadott arcvonalszakaszokról, a 400 kilométer hosszú arcvonalon egy időben 11 helyen kezdte meg az áttörést. A gyalogság négy hullámban támadott. Az első hullám elfoglalta az első és második ellenséges állást, a második hullám a veszteségeket pótolta, a harmadik és negyedik hullám biztosította a továbbhaladást. A támadásnak ez a módja már eleve feltételezte a hatalmas vérveszteséget. A Délnyugati Front 1916. június4-én Luck és Csernovicz között áttörte az osztrák-magyar csapatok (4, és 7. osztrák-magyar hadsereg) jól kiépített állásait. Július végére az áttörés mélysége az arcvonal egyes szakaszain elérte az 50-100 kilométert és csak szeptemberben sikerült a támadókat a nyugati arcvonalról és a Dél-Tirolból átcsoportosított erőkkel feltartóztatni. Bár az oroszok jelentős területeket (20 000 km²) foglaltak el és jelentős veszteségeket okoztak, közben nagy veszteségeket szenvedtek, a sikert nem tudták kiaknázni. Északon pedig egyáltalán nem jutottak előre.

A Doberdó ostromai

A dél-tiroli osztrák-magyar támadás leállítása, valamint a Bruszilov offenzíva miatt az Osztrák—Magyar Monarchia katonai helyzete meglehetősen válságosra fordult. Nem csak a tiroli arcvonalról, de az Isonzó mellékéről is csapatokat kellett elvonni és egyrészt Oroszországba, másrészt Erdélybe a küszöbön álló Román támadás elhárítására. Ilyen körülmények között került sor az olaszoknak azon áttörési kísérleteire, amelyek az úgynevezett 6.,7.,8. és 9. isonzói csatákat eredményezték. Mind a négy támadás arra irányult, hogy a Doberdó körüli fennsíkon át utat nyissanak Trieszt felé. Az első nagy támadás az úgynevezett 6. isonzói csata augusztus4-én kezdődött és 16-ig tartott. Az olasz hadvezetőség olyan eredményt akart felmutatni, amely javíthatja a hadsereg harci morálját és a szövetségesek szemében is komoly győzelemnek, tűnhet. A közelebbi cél Görz városának elfoglalása volt. A támadást rajtaütésszerűen akarták végrehajtani, ezért a 3. olasz hadseregnek rejtetten kellett felvonulnia. A támadás kezdetéig sikerült is biztosítaniuk a kétszeres erőfölényt. 17 olasz hadosztály (223 zászlóalj) 700 tábori és 240 nehéz löveg állt szemben a Monarchia 9 osztrák-magyar hadosztályával (106 zászlóalj) 402 tábori és 137 nehéz lövegével. Augusztus6-án kezdődött a tüzérségi előkészítés, ami pergőtűzzé fokozódott Tolmeinitől a tengerig húzódó arcvonalszakaszon. A roham tüzérségi előkészítése egészen délutánig tartott. A hullámharcrendbe tagozott olasz gyalogság ezután kezdte meg a rohamot a görzi hídfőt védő 9, meglehetősen „leharcolt” zászlóalj ellen. A hídfő jobbszárnyán, a Monte Sabotinán védő zászlóalj nem tudta magát sokáig tartani. A hídfő más részein azonban sikerrel verték vissza az első olasz rohamot. Az olasz csapatok térnyerése csak akkor volt lehetséges a hídfőben, ha a doberdói térség északi pillérét, a Monte St. Michele hegyet is elfoglalják. Itt, a József királyi herceg vezette magyar alakulatokból álló VII. hadtest rendezkedett be védelemre. A 17. közös, valamint a 20. honvéd gyalogos hadosztály alkotta ezt a hadtestet.

A nagy erőkkel indított olasz támadást feltartóztatni nem lehetett, elkeseredett harcok után az osztrák-magyar hadvezetés úgy döntött, hogy kiüríti a hídfőt. Erre augusztus8-án sor is került. Az utóvédharcok nehéz feladata a gyulai 2. népfelkelő gyalogezrednek jutott, amit eredményesen végre is hajtott. A hídfő megtartása az olaszok számára csak akkor volt lehetséges, ha a délen a Monte St. Michelét, északon pedig a Monte Sabotínót is elfoglalják. Ezért a következő napokban ezek ellen indítottak elkeseredett rohamokat az olasz csapatok. Augusztus12-én a Monte St. Michelét el is foglalták, de az északi szárnyon nem sikerült előrejutniuk, az arcvonalat csapataink megszilárdították.

Szeptember13-án kezdődött a „7. Isonzó-csata”. A harc központja most is a Doberdó-fennsík volt, ahol 130 olasz zászlóalj próbált előre jutni 62 osztrák-magyar zászlóalj ellenében. Az öt napig tartó küzdelemben 45 ezer fős veszteséggel csak a San Grado di Merna magaslatot sikerült bevenniük.

A „8. Isonzó-csata” október9-én kezdődött. Az olasz tüzérség nehéz aknavetők és nehéz lövegek tüzével szinte teljesen szétrombolta a védők akadályait, mellvédjeit. Ezt követően négy napon át megismételt rohamokkal próbáltak az olaszok előrejutni. Október11-én kilenc rohamot intéztek az osztrák-magyar árkok ellen, eredménytelenül. Az október12-én végrehajtott roham után 65 000 fős veszteséggel vége szakadt a „csatának”.

Az október31-én kezdődő „9. Isonzó-csatában” az olaszok azt remélték, hogy az előző „csatákban” megpuhított védőkön most már könnyen győzelmet arathatnak. Az olasz gyalogság támadása ismét a Doberdót érte 20 kilométer széles arcvonalon. A Wippack völgyében egy hadtest ellen 6 olasz hadosztály intézett rohamot. Az olaszok kezdetben áttörték az osztrák-magyar arcvonalat, de a november2-án indított ellentámadás megállította az olasz előnyomulást. A „9. Isonzó-csatával” a Doberdó elfoglalására indított olasz kísérletek sora bezárult. A hadijelentésekben gyakran tettek említést dícsérőleg a székesfehérvári 17. honvéd, a debreceni 3. honvéd, a nagykanizsai 48. közös, a budapesti 32. közös, a debreceni 39. közös, a komáromi 43. közös, a szegedi 46. közös, a pécsi 52. közös és a gyulai 2. népfelkelő gyalogezredről.

Románia hadba lépése. Hadműveletek a román arcvonalon

Az antant 1916-os nyári támadássorozata mindhárom fronton rendkívül nehéz helyzetbe hozta a központi hatalmakat, különösen a Monarchia állt közel az összeomláshoz. Tartalékai kimerültek és az egyidejű orosz és olasz nyomásnak már nem tudott megfelelni. Elkerülhetetlen volt a német segítség igénybevétele, amit viszont a háború kezdete óta próbált elkerülni, vagy legalább minimális szinten tartani. Ebben a helyzetben egyre inkább számítani lehetett Románia hadba lépésére. Ettől leginkább a magyar kormány tartott és sürgette a hadvezetést az ellenintézkedések megtételére. 1916 júliusában végre a német, osztrák-magyar és bolgár katonai vezetés között megállapodás jött létre a román haderő támadása esetén alkalmazandó katonai lépésekről. A megállapodás szerint — román támadás esetén — a három ország összehangolt támadást indít Románia ellen. A központi hatalmak nem engedhettek meg egy újabb arcvonal kialakulását, ezért a fő cél nem a román hadsereg feltartóztatása, hanem megsemmisítése volt. A nyugati és a keleti arcvonalról ehhez a hadművelethez nem lehetett erőket elvonni, ezért a német hadvezetés a szaloniki arcvonalról csoportosított bolgár, török és német egységeket Bulgária északi határára. Ennek a csoportosításnak, ami még nem képviselt jelentős erőt, egy kipróbált német tábornok, Mackensen vezérezredes lett a parancsnoka. A Monarchia kezdetben nem rendelkezett jelentős haderővel Erdélyben.

A francia kormány a verduni harcok idején egyre erőteljesebben sürgette Románia hadba lépését és arra kérte az orosz kormányt, hogy maximálisan elégítse ki Románia területi igényeit. Ezeket, az igényeket viszont Oroszország is túlzottnak tartotta, különösen ott, ahol orosz érdekek is sérültek volna. Az oroszok elismerték Románia igényét az Osztrák—Magyar Monarchia románok lakta területére, de Bukovina nagy részére maga is számot tartott. A Temesi bánságot, pontosabban annak nagyobb részét pedig Szerbiának szánta. A román kormány viszont hajthatatlan és telhetetlen volt. Igényelte Bukovinát, továbbá azt is, hogy a Maros torkolatától délre a Tisza és a Duna legyen az új államhatár. A katonai együttműködés kérdésében is rendkívül makacsnak és önzőnek mutatkozott az új antantszövetséges. A román kormány erdélyi benyomulással akarta megkezdeni a hadműveleteket, de az esetleges bolgár támadással szemben orosz csapatoktól várta, hogy tehermentesítsék. Az orosz hadvezetés viszont a galíciai siker kiaknázásában való közreműködésre kérte a román haderőt.

A román kormány már bizonyos volt az antant teljes győzelmében és területi igényeit gyorsan, kevés veszteséggel akarta realizálni. Júniusban és júliusban már folytak a titkos tárgyalások az antant és Románia között. Július6-án ajánlotta fel csatlakozását az antant szövetségesekhez és augusztus17-én Bukarestben aláírták a titkos egyezményt, amelyben Oroszország engedett szövetségesei kérésének. Az egyezményben a román kormány kötelezte magát, hogy a Monarchia ellen augusztus végéig hadba lép és megszakít minden kapcsolatot Németországgal. A négy nagyhatalom ennek fejében elismerte Románia jogát Erdélyre, valamint Bukovina és a Bánság részeire.

A román kormány még június végén titokban megkezdte a hadsereg mozgósítását, majd augusztus27-én hadat üzent a Monarchiának és a román hadsereg első egységei még aznap éjjel átlépték a hágóknál a magyar határt. Másnap Németország, Bulgária és Törökország hadat üzent Romániának, amire válaszul Olaszország — bár olasz és német csapatok már egy éve harcban álltak egymással — is hadat üzent Németországnak. A román haderő 600 000 katonával (20 hadosztály) négy hadseregbe csoportosítva, 1300 löveggel megkezdte a hadműveleteket. Három hadseregük (1.,2.,4.) a magyar határ egész vonalán benyomult Erdélybe, a 3. hadsereg pedig a bolgár határon védelemre rendezkedett be.

Az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság 1916 nyarától biztos volt a román támadásban, amit augusztus közepére várt. Ennek ellenére — az olasz és orosz arcvonalon folyó antanttámadások miatt — nem tudott megfelelő csapatokat Erdély védelmére összpontosítani. Július15-én Erdély védelmének előkészítésével megbízták Karl Pflanzer-Baltin vezérezredest az orosz arcvonal déli szárnyán küzdő 7. osztrák-magyar hadsereg parancsnokát. Ehhez alárendelték az erdélyi póttesteknél a veszteségek pótlására szánt és menetkész állapotba helyezett 16 menetzászlóaljat, a petrozsényi szénbányák munkásaiból alakult 3 bányász zászlóaljat, valamint Erdélybe vezényeltek még 10 hadtáp zászlóaljat, amelyeknek a kiürítésnél kellett volna segédkezniük. A hadtest-főparancsnokság július végén még Erdélybe küldött három olyan magyar hadosztályt, amelyeket nagy veszteségeik miatt az orosz arcvonalból ki kellett vonni. Így a 2500 főt számláló 51. honvéd gyaloghadosztályt, a 3000 főből álló 61. gyaloghadosztályt (magyar népfelkelő zászlóaljakból állt!) és a 11. honvéd lovashadosztályt, amelyik hadilétszámának mindössze egynegyedével rendelkezett. Ezeken felül még két népfelkelő és 23 menetzászlóalj indult Erdélybe.

A korábbi elképzelésekkel szemben — mely szerint a Maros vonalára vonulnak vissza, és ott várják be az erősítéseket — az a döntés született, hogy a határon kell várni a támadást. A védelem vezetésére az erdélyi születésű Arz Artúr gyalogsági tábornokot nevezték ki, aki augusztus14-én Kolozsváron átvette a parancsnokságot. Bár augusztus27-e előtt még Erdélybe érkezett a székely 82. gyalogezred, a 32. és 44. közös gyalogezredek 1-1 zászlóalja, a marosvásárhelyi népfelkelő huszárosztály (11. honvéd lovashadosztályt viszont Bukovinába vezényelték), a román támadás napján Arz tábornoknak mindössze 51 zászlóalja (33 900 fő) 9 lovasszázada és 19 ütegbe osztott 76 lövege volt. De ez sem volt mind harcra alkalmas. A 11 tábori zászlóalj felelt meg csak a követelményeknek. Arz tábornok csapatai azt a feladatot kapták, hogy a lehetőségek függvényében késleltessék a román előnyomulást, minél kisebb veszteség árán. A csapatok harci erejét a későbbi ellentámadásra kellett tartogatni. Ezt a feladatot sikeresen teljesítették is. A túlerő elől, az átkarolások kivédésére fokozatosan harcolva vonultak vissza. A románok, mivel nem tudták felderíteni, hogy mekkora erő áll velük szemben és hogy a velük közvetlen harcérintkezésben lévő osztrák-magyar csapatok mögött állnak-e nagyobb tartalékok, az egész arcvonalon nagyon óvatosan és lassan nyomultak előre. Három hét alatt mindössze 60 kilométer-t jutottak előre az északi és 100 kilométer-t a déli szárnyon.

Közben délen August von Mackensen tábornagy „Duna-hadserege” rajtaütéssel elfoglalta Tutrakan román erődöt, a 3. bolgár hadsereg pedig benyomult Dobrudzsába. Szeptember10-én pedig a szaloniki antant haderő kezdett támadást, hogy megakadályozza a macedóniai arcvonalról német és bolgár csapatok Romániába szállítását. Erre az arcvonalra egy újabb német hadosztályt szállítottak a bolgár és német erők főparancsnokának Otto Bülow tábornokot nevezték ki. A háború alatt első ízben sikerült a németeknek kikényszeríteniük szövetségeseiknél az egységes fővezérlet elfogadását.

A Mackensen tábornagy parancsnoksága alatt álló Duna-hadsereget megerősítették és Bukarest elleni támadásra, csoportosították. A Dobrudzsába benyomult 3. bolgár hadsereget szintén Mackensen parancsnoksága alá helyezték. Az eddig Erdélyben védekező csapatokat, mint az 1. osztrák-magyar hadsereget a Maros mentén, Marosvásárhely környékén összpontosították, attól délkeletre pedig a német és osztrák-magyar egységekből álló 9. német hadsereget vonultatták fel Falkenhayn tábornok parancsnoksága alatt. A Bukarestet délről fenyegető támadás a román hadvezetést arra kényszeríttette, hogy leállítsa az erdélyi támadást és erőinek egy részét délre, csoportosítsa. Ez a körülmény jelentősen megkönnyítette a támadáshoz felsorakozott 1. osztrák-magyar és 9. német hadsereg helyzetét. Szeptember26-án a 9. német hadsereg megkezdte az ellentámadást az 1. román hadsereg nagyszebeni csoportosítása ellen. A 9. német hadsereg állományába volt beosztva az 51. honvéd gyaloghadosztály (300., 301., 302., és 305. honvéd gyalogezred.) Szeptember22-től két német (187. és 76.) hadosztály között vonult fel, hogy két oldalról átkarolják a Nagyszebentől délre álló román hadtestet. A két német hadosztály hajtotta végre az átkarolást, míg az 51. honvéd hadosztály arcból rohamozott. A győztes „nagyszebeni csatában” a hadosztály 1375 fős veszteséggel eredményesen teljesítette feladatát, majd végig a hadjárat alatt kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A 9. német hadsereg, miután az 1. román hadsereget megfutamította, a 2. román hadsereget is kiszorította Erdélyből. A 4. román hadsereget az 1. osztrák-magyar hadsereg kényszeríttette visszavonulásra. A román hadseregek minden arcvonalon nehéz helyzetbe kerültek és saját erőikkel már nem voltak képesek a rendezett visszavonulásra sem. A dobrudzsai arcvonalon megjelentek az orosz Délnyugati Front csapatai, így az itt harcoló román alakulatok Bruszilov tábornok parancsnoksága alá kerültek. Az Erdélyből visszaözönlő román erőket csak francia segítséggel (Berthelot tábornok katonai missziója) sikerült újjá szervezni. Novemberben Erdély felől a 9. német hadsereg, a Duna irányából Mackensen hadserege nyomult előre a román Alföldön. December6-án elfoglalták Bukarestet és Ploieştit, és az év végére Románia túlnyomó része német fennhatóság alá került. Mindössze a Szeret-Duna vonalon tudták — valójában orosz erők — stabilizálni az arcvonalat.

A román részvétellel az antant helyzete nem vált könnyebbé. Az orosz arcvonalon pedig kifejezetten hátrányt teremtett, hiszen a Bruszilov offenzíva végére alaposan kimerült orosz hadseregeknek most már egy sokkal hosszabb arcvonalon kellett helytállniuk. A visszavonulás alatt a román hadseregnek mintegy a fele elveszett. Az olajkutakat a visszavonuló román csapatok felrobbantották ugyan, de a román gazdaságot rövidesen helyreállították, és a német hadsereg ellátó bázisává vált, ugyanis a megszállt Románia német katonai igazgatás alá került. A románok kiszorítása után Erdélyben a harcok nem értek véget. A keleti határok megszállása és biztosítása meglehetősen nehéz feladat volt. A románok utóvédharcai, majd az orosz csapatok segítségével végrehajtott ellentámadásai megnehezítették csapataink helyzetét, amit a terep és az időjárás tovább nehezített. Az átlag 1000 méternél magasabb hegyek szűk völgyekkel, meredek hegyoldalakkal, sokszor őserdő jelleget öltő rengetegeivel, a vasút, út és emberi települések hiányaival, a hideg esős őszi idő és a korán beköszöntött zord tél nagyon megnehezítette a csapatok mozgását és vezetését. A rendelkezésre álló csapatok sem minden esetben voltak alkalmasak az ilyen körülmények közötti harcra. Az orosz, vagy az olasz hadszíntérről ideszállított csapatok rendszerint leharcolt, kimerült állapotban voltak, és a hegyi harcra nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel. Mivel nem volt elegendő erő, az alakulatok a szokásosnál lényegesen nagyobb arcvonalszakaszt kaptak, amit meg kellett védeniük.

Az erdélyi fronton csapataink csak önfeláldozó harcokkal tudták tartani az arcvonalat a túlerőben levő orosz hadseregek ellen. Ezek a védelmi harcok tették lehetővé, hogy Mackensen tábornok katonái december6-án bevonulhattak Bukarestbe. A harcok igen nagy veszteséget okoztak mind a támadónak, mind a védőnek. A november28-tól december4-ig tartó műveletekben például a 39. honvédhadosztály 1200 főt veszített. A nagy veszteségekre való tekintettel a 61. hadosztályt a hadvezetőség fel is oszlatta, és megmaradt állományából megalakították a 16. népfelkelő-dandárt.

Az 1916-os év tapasztalatai

Ez évben elhunyt I. Ferenc József császár és király. Az agg uralkodót unokaöccse IV. Károly követte a trónon. Az 1916. évi felőrlő harcok nyomán az erőviszonyok egyre inkább az antant javára kezdtek billenni. Az antant 1916 végén 14,5 millió katonával rendelkezett, amit tartalékban tartott további 3 millióval tudott megnövelni. A központi hatalmak 9,5 millió katonáját csak 1 millióval tudta még kiegészíteni. A haditechnikai eszközök tekintetében is egyre inkább az antant javára billent a mérleg. Mindez azonban a védelmi harcban ellensúlyozható, az állások áttörését követően továbbra sem tudták a harcászati sikert hadműveleti sikerré fejleszteni. Felismerték, hogy a tüzérség egy időben nem képes lefogni az ellenség védelmét annak teljes mélységében, ezért a tüzet csak a védelem egyes állásaira irányították. A gyalogság támadása csak többnapos tüzérségi előkészítés után indult meg. Miután birtokba vették az első árkokat, a tüzérség a tüzét a következő terepszakaszra helyezte át. A túlzott módszeresség a támadás ütemének további csökkenéséhez vezetett.