SZOVJET TERÜLET GYARAPÍTÁSOK A LENGYEL HÁBORÚ UTÁN

1939. szeptember 28-1940. június 28-ig

Sztálin a lengyel területszerzés után a Molotov-Riebentrop paktum felhatalmazása alapján folytatni kívánta terjeszkedő politikáját, a következő áldozatul Észtországot, Lettországot és Litvániát szemelte ki. Az 1939. szeptember 28-a és október 10-e között kicsikart kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel elérte, hogy szovjet csapatok állomásozzanak ezen országok területén. Majd a szocialista forradalom exportálása következett. Ezzel a balti államok a Szovjetunió érdekszférájába kerültek.

A szovjet-finn háború (1939. november 30-1940. március 13.)

A könnyű katonai-diplomáciai „győzelmek” után Finnország következett. Sztálin először itt is diplomáciai síkon szeretett volna célt érni, de a felajánlott „barátsági” szerződést a finnek visszautasították. A szovjetek ezt követően jegyzékben követelték, hogy a finn határt 20-30kilométerrel tolják ki a Karél-földszoroson Leningrád stratégiai helyzetének javítása miatt. Az újabb elutasítás után, megszakították a diplomáciai kapcsolatokat. Majd egy nappal később hadüzenet nélkül megtámadták Finnországot. A nemzetközi felháborodás miatt a Népszövetség kizárta soraiból a Szovjetuniót, A finneket pedig fegyverekkel és önkénesekkel segítette.

A térség hadműveleti helyzete

A finnek a határon kiépített erődrendszerre alapozták az ország védelmét. A „ Mannerheim”-vonal a francia „Maginot”-vonal mintájára készült, 25-60kilométeres biztosítási öv és mögötte három erődvonal. A támpontok között sűrű aknamezők, körkörös védelemre alkalmas megerődített körletek, drótakadályok, harckocsiakadályok bonyolult rendszere alkotta a rendszert. A Vörös Hadsereg „aktivizálódásával” párhuzamosan a finn erőket részenként mozgósították. A teljes állományba tizenöt gyaloghadosztály és egy lovasdandár tartozott. Hét gyaloghadosztály (120 000fő) a Karél-földszoroson, kettő a Ladoga-tónál (40 000fő), a többi (160 000főt) a határ más szakaszain vonultatták fel. Rendelkeztek még 29 hadihajóval és 270 repülőgéppel.

A szovjet vezérkarnak az volt az elképzelése, hogy jelentős túlerő létesítésével gyorsan áttörik az erődvonalat, fegyverletételre kényszerítik a finneket, és a határt mintegy 100-150km-el kitolják észak felé. A háborúhoz a leningrádi katonai körzet csapatait mozgósították. Első lépcsőben a 7., 8., 9. és 14. hadsereg bontakozott szét. A főcsapást a Karél-földszoroson a 7. hadsereg mérte, el kellett foglalnia Viipurt és kijutni a Kymi folyóhoz. Állományában kilenc hadosztály (200 000fő) 900löveg és 1400 harckocsi tartozott. A 8. hadsereg a Ladoga-tónál támadt, a finn erők hátába kellett kijutnia. Állománya 130 000fő 600 löveg és 400 harckocsi volt. A 9. hadsereg a legkeskenyebb részen Finnország kettévágását kapta feladatul. 75 000fővel, 300 löveggel és 100harckocsival rendelkezett. A 14. hadsereg az északi szárnyat biztosította és meg kellett akadályoznia az esetleges partraszállási kísérletet. Állományában 65 000 fő 250 löveg és 50-60 harckocsi tartozott. Az egész csoportosítást 800-1000db repülőgép, két csatahajó, három cirkáló, tizenöt romboló és ötvenkét tengeralattjáró támogatta. Az erőfölény élőerőben kétszeres, repülőerőkben és lövegekben öt-tízszeres, harckocsikban pedig abszolút volt, mivel a f9innek nem rendelkeztek harckocsival.

A hadműveletek lefolyása

A háború 1939. 11. 30-án kezdődött, a mellék hadászati irányokban a főirányból való erőelvonás miatt. A három hadsereg azonban igen lassan nyert tért. December 7-én a 7. hadsereg is átment támadásba. A rosszul tervezett és vezetett tevékenység azonban sikertelen maradt. December 20-ára a szovjetek elvesztették a kezdeményezést, az áttörés nem sikerült, több hadosztályukat is bekerítették. A haditanács kénytelen volt leállítani a támadást, átszervezéseket hajtottak végre és új terveket készítettek. A 7. és 13. hadseregből létrehozták az Északnyugati Frontot, a seregtesteket jelentősen megerősítették. A front feladatául az erődöv áttörését és Viipur elfoglalását szabták. A 7. hadseregnek a földszoros nyugati partján kellett támadni a Viipur-Antrea terepszakaszig. Tartalékait az erődvonal áttörésének utólsó fázisában kívánták bevetni. A 13. hadsereg a földszoros keleti felén támadta az erődvonalat és Atrea-Kakisalmi terepszakaszra kellett kijutnia. Kisegítő irányba két hadosztályt különítettek ki. A front tartalékában három lövészhadosztály, egy harckocsi dandár és egy lovashadosztály volt a sikerkifejlesztés céljából. A támadáshoz a hadtestek és hadosztályok kettő az ezredek három lépcsőben bontakoztak szét. A február 11-én induló támadás ennek ellenére lassan nyert tért, óriási veszteségek mellett. Az újabb és újabb erők bevetésével mindkét fél ereje fogytán volt. Ezért megkezdődtek a tárgyalások, amelyek március 12-én fegyverszünettel értek véget. A finnek kénytelenek voltak elfogadni, hogy Leningrád térségében a határt 100-150km-el északra kitolták.

Alig fejeződött be a finn háború a Szovjetunió jegyzékben követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina „visszaadását”. A Zsukov tábornok vezetése alatt álló szovjet csapatokkal Románia nem mert szembe szállni. Így a szovjet egységek egy nap alatt (1940. 06. 28-án) megszállták az említett területeket.

A NYUGAT-EURÓPAI HADJÁRAT

(1940. 04. 09—06. 22)

A „furcsa háború” lehetővé tette Németországnak, hogy felkészüljön Nyugat-Európa lerohanására. Franciaország elfoglalása előtt fontosnak tartották Dánia és Norvégia meghódítását. Részben nyersanyag szükségleteinek kielégítésére, részben szárnybiztosításra valamint előnyös tengeri és légitámaszpontok kialakítása végett. A hadműveletet 1940. 04. 9-én indították. Dánia a király vezetésével harc nélkül megadta magát. Norvégia német támadás esetére segítséget kért Angliától és Franciaországtól. A szövetségesek csupán két hadosztályt tudtak partra tenni Észak-Norvégiában. A német hadiflotta és légierő minden fontosabb kikötőben ezred erejű deszantot tett partra és biztosították utánpótlását. A repülőtereket és fontosabb objektumokat légi deszantok vették birtokba. A deszantok igen rövid idő alatt birtokba vették a 63. szélességi fokig terjedő területeket. A szövetséges flotta április 10-én és 13-án csapást mért a német tengeri erőkre és az ígért két hadosztályt partra tette, de nem tudták megakadályozni, hogy a németek a második lépcsőket partra tegyék Észak-Norvégiában. Így az erőviszonyok a németek javára tolódtak el. Ezért a szövetségesek erőiket kivonták, a norvég kormány pedig június 10-én kapitulált.

A nyugat-európai hadjárat előkészítése.

A német hadvezetés a „Fall Gelb” („Sárga Eset”) fedőnevű hadászati terv alapján kívánta Franciaországot meghódítani. Az eredet elgondolás az volt, hogy az 1914. évi Schliffen-tervhez hasonlóan, megerősített jobb szárnnyal Belgiumon keresztül Észak-Franciaország irányában támadnak. A feladatot gyorsan, nagy erejű kezdeti csapással, a páncélos- és gépesített erők első hadműveleti lépcsőben való alkalmazásával szándékoztak végrehajtani. Az ellenség meglepésére Manstein gyalogsági tábornok a tél folyamán új tervet dolgozott ki. Eszerint a főcsapást nem a jobb szárnyon, hanem az arcvonal középső szakaszán—az Ardenneken (500-800m magas hagy vidék) keresztül, a páncélos- és gépesített csapatok főerőivel mérik San Quentin, Abbeville és a La Manche csatorna felé. A terv nagy előnye, hogy a franciák Az Ardenneket harckocsival járhatatlannak tekintették. A németek viszont gyorsan beékelődhettek a Maginot-vonal és a gyengébb Daladier-vonal közzé, kijuthattak a francia főerők hátába. A támadás sikere attól függött, hogy a páncélos hadosztályok milyen gyorsan tudják leküzdeni a hegyes körzetet. 1940. május elejére a szükséges átcsoportosításokat végrehajtották. Felsorakoztattak 136 hadosztályt (ebből 10 páncélos és 7 gépesített), 2580 harckocsit, 3824 repülőgépet és 7378 75mm-es és ennél nagyobb űrméretű löveget. Az erőket az „A” (45 hadosztály), a „B” (29 hadosztály, és a „C” (19 hadosztály) HDSCS-okba vonták össze, 43 hadosztály maradt főparancsnoksági tartalékban.

A legerősebb „A” HDSCS középen támadott, azzal a feladattal, hogy a „B” HDSCS-al együttműködve, kerítse be és semmisítse meg a Belgiumban és Észak-Franciaországban lévő szövetséges főerőket. A főszerepet a páncélos- és gépesített erőknek szánták. Az „A” HDSCS-hez tartozó Kleist páncélos csoport azt a feladatot kapta, hogy a támadó csoportosítás élén kétlépcsős hadműveleti felépítésben, kb. 30km-es sávban Luxemburg és a Mosel folyó között, törje át az ellenség védelmét és a támadást Sedan-Calais irányába, fejlessze ki, tevékenységét egy repülőhadtest támogatta. A kisegítő irányban (a jobb szárnyon) Hoth tábornok páncélos hadteste támadott. Északon 400km-es sávban a „B” HDSCS bontakozott szét. Feladata volt a Belgiumban lévő erők lekötése, amíg az „A” HDSCS hátukba nem jut, majd együttműködni a bekerítésben. A „C” HDSCS a Maginot-vonallal szemben 350km-es arcvonalon szárnybiztosítási és lekötő tevékenységet folytatott. A főerők megsemmisítése után a továbbiakban délre kellett fordulni a német erőknek, hogy verjék szét a még meglévő erőket, foglalják el Párizst és kényszerítsék fegyverletételre az ellenséget. A légierőnek meg kellett bénítani az ellenség repülőtereit, hátországát, tartalékait, illetve biztosítani a páncélos erők folyamatos tűztámogatását. A gyors győzelem követelte a harckocsik a repülők és légi deszantok szoros együttműködését, a gépesített kötelékek tömeges nagy mélységű csapását.

Az angol-francia vezetés úgy vélte, hogy a német támadás csak az Ardennektől északra következhet be, mert a Maginot-vonalat bevehetetlennek tekintették. Elképzelésük az volt, ha a németek betörnek Belgiumba, szilárdan tartják a Maginot-vonalat, főerőik pedig előnyomulnak a Maas és a Dijle folyókig, ahol a holland és a belga csapatokkal együtt szilárd védelmet létesítenek. A franciák és az angolok összesen 108 hadosztállyal rendelkeztek az északkeleti arcvonalon, ezentúl 2789+310 harckocsijuk, 11200+1350 75mm-nél nagyobb űrméretű löveg, valamint 1648+440 első osztályú repülőgép állt rendelkezésükre. A belga és a holland haderő rendelkezett még 900 000fővel, 1986 löveggel és 343 repülőgéppel.

A hadjárat első szakasza (1940. 05. 10.-30.)

A Wermacht 1940. 05. 10-én 05,35-kor a légierő csapataival erős csapásokat mér mintegy 400km mélységben a lengyel hátország katonai és gazdasági, közlekedési csomópontjaira, kivívta a légi fölényt. A bombázásokkal párhuzamosan légi deszantokat dobtak ki fontos objektumok birtokbavételére. A gyorsütemben előretörő németek a meglepetés előnyét kihasználva elfoglalták az átkelőhelyeket. A „B” HDSCS sikeresen oldotta meg feladatát, azt a látszatot keltve, hogy ők alkotják a főerőt. A szövetséges hadvezetés utasította az 1.HDSCS-ot, hogy kezdje meg az átcsoportosítást Belgiumba. A német páncéloshadosztályok az Ardenneken át csaknem ellenállás nélkül nyomultak előre, három nap alatt 100-130km törtek előre. Május 13-án reggel Sedánnál 100km-es arcvonalon elérték a Maas folyót. A jobb szárnyon támadó Hoth hadtest Dinantól északra szintén kijutott a Maashoz. A folyó elérése után a HDSCS parancsnoka úgy döntött, hogy nem várja be a gyalogságot, hanem a folyóhoz kijutott harckocsikkal megkezdi az átkelést és a siker további kifejlesztését. Az átkelést a légierő biztosította. Május 14-én reggelre a páncélosok főerői átkeltek, majd három hadműveleti hídfőt alakítottak ki, ahol hét páncéloshadosztályt összpontosítottak. A pontonhíd megépítése néhány óráig tartott. A teljes Kleist csoport átkelése 14 órát igényelt. Mindez megteremtette a lehetőségét a támadás kifejlesztésére a La Manche-csatorna felé.

Az Ardennekből előre törő harckocsik meglepték a szövetséges hadvezetést, amely képtelen volt eredménye ellenrendszabályokat foganatosítani. Innen-onnan összeszedett csapatokkal létrehozott védelemmel próbálták megállítani a németeket, eredménytelenül. A német páncélosok napi 35-40km-es és nagyobb napi üzemet értek el. Ennek eredményeként 05. 20-án Calaisnál elérték a La Manche csatornát, és a Belgiumban ill. Észak-Franciaországban lévő szövetséges csapatokat (negyven hadosztályt) a tengerhez szorítottak. Az angol-francia vezetés a Flandriában elvágott erők felmentésére eredménytelen kísérletet tett. Különösen kedvezőtlenül hatott, hogy a szövetséges hadvezetésnek nem álltak rendelkezésére harckocsi-, vagy gépesített hadosztályok, és a levegőt is a németek uralták. A németek bebizonyították, hogy a korszerű háborúban páncélos magasabb egységek tömeges alkalmazása és légi uralom nélkül nincs győzelem. A belga hadsereg 05. 28-án letette a fegyvert. Az angolok hihetetlen erőfeszítéseket tettek a bekerített erők tengeren át való kimenekítésére (több mint 450 000fő). A Flndriában visszamaradt erők letették a fegyvert. Így 06. 04-vel a hadjárat első szakasza lezárult, a németek gyakorlatilag 20 nap alatt eldöntötték a háborút.

A hadjárat második szakasza (10940. 06. 05-22.)

A németek a feladat végrehajtására mintegy 124 hadosztályt fordítottak délre, amiből 11 páncélos és 4 gépesített volt. A francia hadvezetésnek csak 66 hadosztály (köztük négy páncélos) állt rendelkezésére. A támadást a három német HDSCS-k 06. 05-én indította. A Wehrmacht nagy erejű, nagymélységű csapásokkal megakadályozta, hogy a franciák a Somme, Oisne és Aisne folyók mentén szilárd védelmet hozzanak létre. Párnap alatt betörtek az ország belsejébe, majd 06. 14-énbevonultak Párizsba. (nyílt várossá nyilvánították a franciák). Ezzel együtt kijutottak a Maginot vonal mögé. Európa legerősebb hadserege alig egy hónap alatt vereséget szenvedett. 06. 16-án a kormány lemondott, Pétiain marsall az új kormányfő fegyverszünetet kért. 06. 17-én a szervezett ellenállást beszüntették, a csapatok délfelé özönlöttek. A németek előre törése szinte ellenállás nélkül történt. 06. 22-én Franciaország aláírta a fegyverszünetet. 06. 10-én a könnyű győzelem reményében Mussolini is megtámadta Franciaországot. Az olaszok azonban a vártnál erősebb francia ellenállásba ütköztek. Lényegeében jelentéktelen terület nyereséget értek el. 06. 24-én Franciaország és Olaszország között is létrejött a fegyverszünet. A fegyverszünet Franciaországot megszállt és meg nem szállt zónára osztotta. A szárazföldi haderőt lefegyverezték és feloszlatták, kivéve a rend fenntartásához szükségeseket. A tengeri és légi flottát zár alá vették, de el nem kobozták, azt remélve, hogy így megakadályozzák Angliába, vagy az USA-ba való menekülésüket.

A német légierő támadása Anglia ellen

(1940. 08. 08—10. vége)

1940. nyarára a németek kijutva az Atlanti-óceán partjára, az elé a dilemma elé kerültek, hogy a Szovjetunió, vagy Anglia ellen lépjenek fel előbb. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a két nagyhatalom előbb utóbb szövetségre lép az USA-val Németország ellen. Hitler Anglia térdre kényszerítéséről döntött. Úgy gondolta, hogy ezzel távol tarthatja egy németellenes szövetségtől. Abban bízott, hogy a brit vezetés „méltányolja” A Wehrmacht” sikereit és semleges marad a Szovjetunió elleni háborúban. Nem így történt, de Anglia térdre kényszerítésének eredeti inváziós tervét kellő eszközök hiányában nem lehetett végrehajtani. Így csak a légi háborús invázió lehetősége maradt, melytől a brit ellenállás megtörését várták. A minimális cél az volt, hogy az angol haderőt és diplomáciát kikapcsolják, míg tart a Szovjetunió elleni hadjárat. A feladat végrehajtására az OKW (Oberkommandó der Wehrmacht) három légi flottát jelölt ki (öt légi hadtest és két önálló hadosztály).

Az angol honi vadászrepülők négy vadászosztályba szervezett ötvennégy vadászrepülő századot alkottak. Az egyes osztályok Anglia különböző területeit oltalmazták. A németek több mint négyszeres erőfölénnyel rendelkeztek, de ez nem mindig érvényesült a radarhálózat és az egységes vezetés miatt. Angliában a radarhálózat a háború kitörésekor már készen volt. A part mentén helyezték el a közepes hatósugarú eszközöket, (100km-röl észlelték a kis magasságon berepülő célokat). Mögöttük sorakoztak a 200km hatótávolságú és a magasan (3500m) repülő eszközöket észlelő berendezések. A radarokról a németek az egész légi háború alatt nem számoltak. Ezért a korai előrejelzés miatt az angolok jelentős veszteségeket okoztak nekik. Az Anglia elleni német légi háborúnak négy periódusa van.

1. szakasz: 1940. 08. 08-18 a parti célok elleni támadások. A németek elsősorban a légvédelmi rendszert akarták megsemmisíteni. Ezt a célt nem érték el, de jelentős veszteségeket szenvedtek.
2. szakasz: 08. 24-09. 06. A London környéki repterek bombázása. Egy reptér megsemmisült és hét megrongálódott. A német veszteség továbbra is aránytalanul magas. A csak vadászrepülőket számolva az erőviszony 2,5:1-hez csökkent.
3. szakasz: 09. 07-10. 05. London bombázása. Katonai eredmény alig született, mert egy pályaudvar eltorlaszolódott és a városban tűzfészkek keletkeztek. Ugyanakkor a terrorbombázás rengeteg áldozatot követelt, de az angol nép háborús ellenállását nem törte meg.
4. szakasz: Éjszakai magas támadások egész Anglia felett. Ezt a szakaszt is a német eredménytelenség jellemezte. 10. 31-e után a német légi tevékenység fokozatosan lanyhult, majd 1941. tavaszán a balkáni hadjárat idején gyakorlatilag abbamaradt.

A légihadjárat nem érte el célját. A veszteségek (sok adat összehasonlítása alapján) valószínűleg: az angolok 792 és a németek 1405 repülőgépet vesztettek. Az angol polgári áldozatok száma 14 281fő. A német veszteség olyanmérvű volt, hogy az már-már veszélyeztette a Szovjetunió elleni hadjáratot.

Háború a balkánon (1941. 04. 06.- 06. 02.)

Franciaország veresége után Olaszország Észak-Afrika és a Balkán elfoglalásával, megszerezze a Földközi-tenger feletti uralmat, illetve növelje gyarmatbirodalmát. (Afrikáról később szólunk). Mussolini csapatai 1940. 10. 28-án Albániából támadást indítottak Görögország ellen, de elszámította magát. 1940. 11. 14-én a görögök ellentámadásba mentek át, és Albánia egy részét is elfoglalták. Végül is 1941. tavaszán a németek, beavatkozása segítette ki az olaszokat.

Hitler Jugoszláviában a fasiszta barát Zvetkovic kormány támogatásával elérte, hogy az, csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez 1941. 03. 25-én. Két nappal később azonban tömegmegmozdulásra, a hadsereg megbuktatta a kormányt, és az ország függetlenségének védelmében antifasiszta harcra készült fel.

A német vezérkar 03. 27-én a kormány bukása után azonnal megkezdte csapatainak felvonultatását Dél-Ausztrián, Magyarországon, Románián és Bulgárián át Jugoszlávia lerohanására. A jugoszlávok elleni hadjáratban a Magyar Királyi Hadsereg 3. hadserege is részt vett. Német részről a támadás 1941. 04. 06-án 15,00-kor kezdődött. A jól szervezett túlerőben lévő csapatok gyorsan megtörték a jugoszláv és görög erők ellenállását. A jugoszláv hadsereg 04. 17-én kapitulált. A görög csapatok 04. 21-én írták alá a kapitulációt. A német ejtőernyős csapatok (egy hadtest) 05. 20-a és 06. 02-a között megszállták Kréta szigetét. (Merkur-terv). A balkáni hadjárat ezzel fejeződött be.