A RABSZOLGATARTÓ TÁRSADALOM KORÁNAK HADMŰVÉSZETE

A háború az emberiség történetének abban a korában jelent meg, amikor megkezdődött az emberi társadalom vagyoni helyzete szerinti rétegződése. Az ősközösségi rend felbomlásától az i.sz. V. századáig terjedő időszakot a rabszolgatartó rendszer korának tekintjük. E társadalomnak alapvetően két típusát különböztetjük meg: az ókori keleti államokat, ahol a termelés a szabad faluközösségekre épült, a rabszolgatartás csak mint másodlagos tényező szerepelt, valamint a klasszikus formát, melyet a görög városállamok és Róma képviselt, ahol a termelés alapját a rabszolga munka szolgáltatta. Az e társadalmak által létrehozott hadsereg funkcióját egyrészt a belső rendfenntartás, másrészt a külső támadások elleni védelem, illetve idegen területek meghódítása zsákmány és rabszolgaszerzés képezte. A hadviselés módjának változásában mindenkor döntő szerepet játszott a társadalom gazdasági ereje és technikai színvonala, a vezető réteg háborús célkitűzése és a katonatömegek erkölcsi állapota.

Az ókori keleti államok hadművészete

Az egyik legrégibb ókori birodalom Egyiptom volt, ahol az i. e. IV. évezred végére alakult ki a központosított rabszolgatartó állam. Társadalmi fejlődésének legmagasabb fokát az i. e. XV. századtól kezdődő Újbirodalomban érte el, amelyben már megjelent az állandó jellegű hadsereg, a katonák pedig külön kasztot képviseltek, és a társadalom életképessége függött tőlük. A hadsereg főerejét a termelés földművelő jellegéből adódóan a gyalogság alkotta, mely könnyű- és nehézfegyverzetűekre oszlott. Az előbbieket íjjal, parittyával és hajítódárdával, az utóbbiakat lándzsával és rövid karddal, illetve védőfegyverül pajzzsal szerelték fel. Később a szervezetben megjelentek a harci szekerek is. Az egyiptomi hadseregben már ismerték a zárt rendet, a menet megszervezését, valamint a felderítést. Az erőket előre elhatározott ún. falanxszerű harcrendben csoportosították. A 10-12 sor mélységű gyalogság előtt az íjászok, parittyások és a harci szekerek sorakoztak fel. A harcot az elől álló könnyűfegyverzetűek és a harci szekerek kezdték, igyekeztek megbontani az ellenség harcrendjét, majd a szárnyak fedezésére vonultak vissza, és felkészültek a menekülők üldözésére. Ezzel párhuzamosan megindult a nehézgyalogság zárt sorainak rohama, melynek kimenetelétől a végső siker függött.

A hadművészet fejlődésében jelentős változást hozó Asszíria felemelkedése az i. e. első évezred kezdetére esett. Katonai erejének viszonylag gyors növekedését a vasművesség felfedezése eredményezte. A vasból készült fegyverek igen nagy minőségi változást jelentettek, amelynek birtokában fölénybe kerültek a környező népekkel szemben. A hadsereg egy része hivatásos katonákból állt, akik szolgálatukért földet kaptak, de háború esetén a hadkötelezettség kiterjedt az egész szabad lakosságra, sőt soraikat gyakran egészítették ki a meghódított területeken toborzott katonákkal is. A fegyveres erő gyalogságból, harci szekerekből és lovasságból állt. Kétszáz gyalogosra tíz lovas és egy harci szekér jutott. A nehéz- és könnyűgyalogság képezte a főerőt. Az előbbit lándzsával, karddal, mellvérttel, sisakkal és nagyméretű pajzzsal szerelték fel, az utóbbi fegyverzete hasonló volt az egyiptomiakéhoz. A harci szekereken, amelyek elé 2-4 lovat fogtak, egy hajtó és egy íjász helyezkedett el. Fegyverzetük íj, kopja és pajzs volt. A nagyszámú lovasság felállítását az tette lehetővé, hogy a lakosság jelentős része állattenyésztéssel foglalkozott. A nomád állattartás hatalmas legelő területeket követelt, ezeket pedig a mozgékony lovasság révén egyre nagyobb hódításokkal biztosították. A lovasok párosával harcoltak, egyikük íjjal, másikuk kopjával és pajzzsal volt felszerelve, később kardot vagy buzogányt kaptak. A harcrend alapját a nehézgyalogság falanxszerű felállása képezte. Előttük a harci szekerek és nehéz pajzshordozók védelmében a könnyűgyalogság, mögöttük pedig a lovasság helyezkedett el. A harcot az egyiptomi elvekhez hasonlóan vívták meg azzal a különbséggel, hogy a harci szekereknél mozgékonyabb lovasság aktívabban vett részt az üldözésben. Az asszír hadvezetés gyakran alkalmazta a meglepést, az éjszakai rácsapásokat és rajtaütéseket. A hadseregben már megjelentek a műszaki csapatok ősei is, akik erődítéseket, utakat, hidakat építettek, menetbiztosítást folytattak, várak elleni küzdelemben pedig az ostromgépeket kezelték.

A klasszikus rabszolgatartó államok hadművészete

Az ókori hadművészet fejlődésében nagy szerepük volt a Balkán-félsziget déli részén kialakult görög városállamok közül Athénnak, Spártának és Thébainak. A görög fegyveres erő nagyobbrészt szárazföldi csapatokból állt, de Athénnek jelentős, a háború kimenetelét befolyásoló hadiflottája is volt. A haderő alapját a nehézfegyverzetű gyalogosok (hopliták) képezték. A harcban kopját és rövid kardot használtak. Védelmül sisakot, kerek pajzsot, mell-és lábvértet viseltek. Az i. e. IV. századtól a hopliták mellett feltűnt a „közepes” gyalogság (peltastesek) is. Megjelenésük több okra vezethető vissza: egyrészt, mert könnyebb fegyverzetükkel tudtak harcolni szétszórt alakzatban, mint könnyűgyalogság, és falanxban, is mint nehézgyalogság, ez mozgékonyabbá tette a harcrendet. Másrészt a nehézgyalogságot adó társadalmi réteg a sok háború miatt egyre inkább elszegényedett (mert nem volt ideje gazdálkodni), és nem volt képes megvenni a drága fegyvereket, illetve a leggazdagabbak maguk helyett peltastes zsoldost állítottak. Ez utóbbiak dárdát és hosszú kardot használtak, védőfelszerelésként csak sisakot és könnyű vértet viseltek. A könnyűfegyverzetű gyalogosok íjjal és könnyű hajítódárdával voltak ellátva. A lovasság elsősorban az athéni hadseregben volt jelentős, soraiban a vagyonos polgárok szolgáltak, akik könnyű kopját és pajzsot viseltek. A harc megvívására a hoplitákat mélyen tagozott, szorosan zárt vonalban, falanxban állították fel. A középfegyverzetű gyalogság lehetőségeinél fogva a harcrendben bárhol tevékenykedhetett. A könnyűgyalogság a falanx előtt, a lovasság (ha volt) a szárnyakon helyezkedett el. A harcban a falanx arcból megrohanta az ellenség harcrendjét, hogy áttörje azt. Ettől függött a győzelem. A könnyűgyalogság és a lovasság ugyanakkor az ellenség hasonló csapatait támadta. A menekülő ellenfelet rendszerint a lovasság üldözte, általában azonban csak kis távolságra. A középfegyverzetű gyalogság gyakran hajtott végre manővert. Támadta az ellenség szárnyait, vagy igyekezett annak hátába kerülni. Hasonló harcrendi felépítéssel a görögök jól felkészített zárt falanxa hosszú időn keresztül eredményesnek bizonyult. Megváltozott a helyzet a görög-perzsa háborúk idején, amikor Dareios mozgékony, föleg lovasságból álló seregével szemben a merev, nehezen manőverező görög falanx már nem mindig tudta sikeresen felvenni a harcot. A görög hadvezérek felkészültségét, hozzáértését bizonyította, hogy rövid idő alatt alkalmazkodni tudtak az új helyzethez. Jól bizonyítja ezt a marathóni csata i. e. 490-ben. A perzsák létszáma meghaladta a 20000 főt, de ennek több mint a fele a hadjáratra toborzott lovas volt. Harcrendjük középen gyalogságból és a szárnyakon elhelyezett lovasságból állt. A görög csapatok vezére- Miltiades- ismerte a perzsák erős oldalát, hogy a gyalogság és a lovasság harcközben szorosan együttműködik, de azt is tudta, hogy saját falanxának gyenge pontja a szárnyak nyitottsága. Ezeket figyelembe véve választotta meg a csata helyét a Vrna folyócska hegyekkel övezett kb. 1km széles völgyében. A meredek hegyek akadályozták a perzsa lovasság szárnyakat átkaroló manővereit. Miltiades a falanx szárnyait a közép rovására megerősítette, itt helyezte el a könnyűgyalogságot és fatörzsekből műszaki akadályt is épített. A harcot a görög gyalogság rohammal kezdte, melyet a perzsák nyilazással megállítottak, majd ők lendültek támadásba és áttörték a görög falanx közepét. Közben a megerősített görög szárnyak szétverték a perzsa íjászokat, ezt követően pedig a lovasságot is megfutamították. Ez a perzsa gyalogság soraiban pánikot keltett és meghátráltak. Míg Miltiades üldözéshez rendezte a falanxot, addig a perzsák nagy részének sikerült hajóra szállni. A győzelem kivívásában- a kétszeres perzsa mennyiségi erőfölény ellenére- döntő volt a görög sereg szervezettsége, a katonák fegyelme, kiképzettsége és a tehetséges hadvezér, aki alkotó módon, mert új formát alkalmazni. Az addig egységes zárt falanxot három részre osztva a történelemben először teremtett lehetőséget azok önálló tevékenységéhez.. A perzsa sereg nagyobb részének megmenekülése azonban azt is bizonyította, hogy a zárt, tömör falanx eredményes üldözésre képtelen.

A falanx felépítésében újabb lényeges változást a peloponnészoszi háborúk hoztak. Az i. e. IV. századra Spárta uralma alá hajtotta a környező városokat. A spártai uralom Thébai városállam is felkelt. A két hadsereg i. e. 371-ben Leuktra mellett csapott össze. A csatában az erőviszonyok a spártaiaknak kedveztek. Ennek ellenére a győzelmet Epameinondas thébai hadvezér új harcrendje hozta meg. A spártaiak 12 sor mélységű falanxával szemben a thébai falanxot a jobb szárnyon 8, a balszárnyon 50 sor mélységben állította fel. Így egy oszlopot képezett, amelynek a végén 300 thébaiból válogatott osztagot helyezett el. A 8 soros vonal feladata a spártaiak feltartóztatása volt. Az oszlop azt a feladatot kapta, hogy verje szét a spártai falanx jobb szárnyát. A lovasságot a felek a harcrend előtt alkalmazták. Epameinondas harcrendje az erők főirányban való összpontosításának első megjelenési formája. Az egyik szárny támadásra, a másik védelemre kapott utasítást. Az oszlop képes volt a csapás erejének fokozására a mélységből, és ez a sikert eredményezte.

Az erő-összpontosítás elvének gyakorlata az i. e. IV. század közepére a katonai nagyhatalommá váló Macedóniában fejlődött tovább, ahol állandó hadsereget hoztak létre. A gyalogság felszerelése hasonlított a korábbiakhoz, de minőségileg jobb volt. A lovasság számaránya és szerepe lényegesen megnőtt. Nagy Sándor (i. e. 336-323) ezt is könnyű- közepes és nehézlovasságra osztotta, az utóbbiaknak legtöbbször főszerepük volt a győzelem kivívásában. A hadsereg szervezeti alapja a falanx maradt, de létszámát, felépítését állandósították. A harcrend alapját a közepes és nehézgyalogság falanxa képezte, arra támaszkodva manőverezett és mérte a csapást a lovasság. A harcrend közepén a közepes és nehézgyalogsági falanx, a jobb szárnyon a nehézlovasság állt, a fő feladatot ők kapták. A balszárny a könnyűgyalogságból és a szövetséges lovasságból alakult. Így történt ez a perzsák elleni háborúban is Gauagamelánál i. e. 331-ben azzal az eltéréssel, hogy mindkét fél az első vonal mögé, a falanxok hátának biztosítására tartalékként csapatokat helyezett el. Ezzel megszületett a harcrend mélységi tagozódása. A macedón tartalék először elhárította a perzsáknak a balszárny átkarolására irányuló támadását, majd a főerőkkel együttműködve részt vett az ellenség szétverésében. Ebben a csatában tovább fejlődött a harcrend: megjelent a tartalék, melynek alkalmazását a változó helyzettől tették függővé. Mindkét fél arra törekedett, hogy az ellenfél harcrendjét áttörje, illetve átkarolja. Ez aktív manőverezéshez vezetett, ami bonyolultabbá tette a vezetést. Nagy figyelmet fordítottak a gyalogság és lovasság, illetve a harcrend egyes részei közötti együttműködésre, amit előre megterveztek.

A rabszolgatartó társadalom hadművészete Rómában érte el legmagasabb fokát. Róma az i. e. III. századig kiterjesztette hatalmát Itáliára, majd az akkori világ legnagyobb birodalmát hozta létre. A hódító politika erős jól szervezett hadsereget követelt. Ennek alapját Servius Tullius (i. e. VI szd.) reformjai teremtették meg, aki a római szabadokat vagyonuk alapján hat osztályba sorolta, s ezen alapult a hadsereg szervezete is. Minden polgár 17-től 45-50 éves korig hadköteles volt. Vagyoni helyzetétől függően, saját költségen beszerzett fegyverrel szolgáltak. A lovasságot a leggazdagabb polgárok közül sorozták. Szervezeti alapegység a légió volt, mely 4200 gyalogosból és 300 lovasból állt. Az egész fegyveres erőt az i. e. III. században két konzuli hadsereg alkotta, amely egyenként 2-2 légióból és a szövetségesekből tevődött össze. A légió harcalakzata a zárt falanx, szervezetileg ugyan centuriákra (110 fő) oszlott, de a harcban ezek nem rendelkeztek önállósággal. A lovasság 30 lovasból álló turmákra tagozódott. A jól felfegyverzett, nomád semniták ellen vívott háborúk (i. e. IV-III. szd.) tapasztalatai újabb reformokat követeltek. Átszeldelt terepen (amilyen Itália nagy része) és mozgékony ellenséggel szemben a zárt falanx nem volt mindig alkalmazható, kisebb manőverező képes kötelékek kellettek. A felosztás alapja az életkor és a katonai tapasztalat lett. A 25-32 éves hastatusok, a 32-40 éves princepsek (10-10 egyenként 120 fős), míg a 40-45 éves triariusok 10 (60 fős) úgynevezett manipulust alkottak. Minden manipulushoz még 40 fő velites (könnyűfegyverzetű gyalogos) tartozott. Így a légió továbbra is 4200 gyalogosból és 300 lovasból állt. Az átszervezéssel párhuzamosan egységesítették a fegyverzetet is. Igen hatékonynak bizonyult a mintegy 2m hosszúságú, 4-5kg súlyú új dobófegyver rendszeresítése. Az un. pilum 7-10m-ről képes volt átütni az ellenség pajzsát, és ezzel megfosztani a védekezés lehetőségétől. A légió harcrendje az un. manipuláris falanx lett, ahol a manipulusok három sorban sakktáblaszerűen, 15-20 méteres tér- és távközre helyezkedtek el. A velitesek a harcrend előtt laza csoportban álltak, a lovasság a szárnyakon helyezkedett el. Ez a harcrend jelentős manőverezést biztosított, és ebben túlszárnyalta a merev falanxot. Fő előnye a több vonalban való felépítés volt. A második harmadik vonal részben támogatott és tartalékot képzett, a falanx szárnyai azonban továbbra is sebezhetők maradtak. A harcrend mélységi tagozódása, amelyet a macedón hadseregnél már láttunk, itt szervezetileg is megszilárdult. A manőverek végrehajtása hozzáértést követelt. Ezért a rómaiak nagy figyelmet fordítottak a légionáriusok kiképzésére, nevelésére. Megtanulták az átcsoportosításokat, a lovasság elleni harcot, a műszaki ismereteket (táborépítést), fejlesztették edzettségüket, szívósságukat. Teljes felszereléssel napi 30-35km-es menetgyakorlatot tartottak.

A Földközi-tenger feletti uralom megszerzéséért Róma hosszan tartó háborúkat vívott Karthágóval, melyek Róma teljes győzelmével értek véget. A második pun háborúban (i. e. 218-201) Hannibál vezetésével a karthágóiak átkeltek az Alpokon és betörtek Itáliába, majd Cannae mellett (i. e. 216) összecsaptak a római főerőkkel. A két római hadsereg ekkor 16 légióból állt 80 ezer gyalogost, 6 ezer lovast számlált. Hannibálnak 40 ezer gyalogosa, 10 ezer lovasa volt. A rómaiak az erőfölényt döntő csapással akarták kihasználni, ezért egymás mögött három zárt falanxot képeztek, a lovasságot a szárnyakon helyezték el. Hannibál a harcrend közepén 10 soros, a szárnyakon 16 soros nehézfegyverzetű gyalogos falanxot alakított ki, az arcvonal az ellenség felé domborodott. A nehézlovasságot a balszárnyra helyezte azzal a feladattal, hogy verje szét a gyenge római lovasságot, és mérjen csapást az ellenség hátába. A harcrend előtt mindkét fél a könnyűgyalogságot helyezte el. A csatát a könnyűgyalogosok kezdték, majd visszavonultak a harcrend mögé. Eközben a karthágóiak elűzték a római lovasságot a harcmezőről. A rómaiak megindították a rohamot, a domború felállásból eredően a karthágóiak fokozatosan léptek harcba. A légiók nyomásának engedve a közép meghátrált és homorú alakzatot vett fel, ezzel a rómaiakat középre tömörítették, ugyanakkor kedvező helyzetet teremtettek az erős szárnyaknak a rómaiak átkarolására. A bekerítést a visszafordult lovasság tette teljessé. A kis területre összezsúfolt római gyalogság képtelen volt fegyverét használni, így a karthágóiak valósággal lemészárolták őket. A tizenkét órás harc eredményeként rómaiak 48 ezer halottat vesztettek, és 10 ezren estek fogságba. A karthágóiak vesztesége halottakban alig érte el a 6 ezer főt. A cannaei csata ismét megmutatta, hogy a falanx gyenge pontjai a szárnyak. Hannibál az erők egyenlőtlen elosztásával a szárnyakon mennyiségi és minőségi fölényt hozott létre. A „Cannae” szó fogalommá vált, azóta is az ellenség bekerítését és teljes megsemmisítését jelenti.

A területnövekedés és az állandó háborúk az i. e. II. századtól mélyreható társadalmi változást indítottak el Rómában, mely a fegyveres erőkre is kihatott. Az eddigi hadsereg-építési rendszer fokozatosan átadta helyét a zsoldoshadseregnek. Ez a folyamat Cajus Marius konzul reformjaival meggyorsult. A katonákat toborozták, a szolgálati időt 16 évben határozták meg. A fegyverzetet tovább egységesítették. A könnyűfegyverzetűek kikerültek a légióból. A manipulusok száma nem változott, de 3-3 manipulust egy un. cohorsba vontak össze, ez lett a harcászati alapegység. Ezzel növekedett a légió részeinek önállósága. A szárnyak sebezhetőségét az így létrehozott cohortális falanx csökkentette, de a végső megoldás Julius Caesar (i. e. 100-44) nevéhez fűződik. Ő a légiókat új alapon szervezte meg. Létszámuk 3000-4500 között mozgott, kaptak kőhajító és nyílvető gépeket is. A harcrend továbbra is három vonalból állt, de néhány cohorsból általános tartalékot is képzett. A pharsalosi csatában (i. e. 48) a 6 cohors erejű általános tartalék elhárította az ellenség átkaroló csapását, majd együttműködve a főerőkkel a győzelem kivívásának is részese lett. Ezt követően az általános tartalék a római harcrend állandó elemévé vált.

A hadtudományi irodalom kezdete

Az ókori hadművészet kialakulásáról és fejlődéséről a legrégibb időktől tárgyi, majd írásos emlékek alapján tájékozódunk. A jelenleg ismert legrégibb katonai vonatkozású felírat az un. „Keselyű-sztélé” Mezopotámiából kb. i. e. 2460-ból való. Hasonló emlék az Óbabiloni Birodalom uralkodójának Hammurábinak (i. e. 1728-1668) a törvénygyűjteménye, amelyben szabályozta a katonai szolgálatot is. Az egyiptomi új birodalom korából III. Thothmes fáraó (i. e. 1525-1491) hadikrónikája ismert. A későbbi korokban a katonai irodalom megjelenésében nagy szerepük volt az ókori történészeknek és hadvezéreknek, akik nem csak leírták a háborúk történetét, hanem azokból következtetéseket is vontak le. Az ókori hadtudományi írók egyik legrégibb képviselője az i. e. VI század végén és az V. század elején a Kínában élő Szun Ce volt. Figyelemre méltóak a győzelem feltételeiről vallott alapelvei. Szerinte a győzelem akkor biztosított, ha az uralkodó és a nép gondolata azonos, azaz egyet akarnak. Szun Ce tehát felismerte az erkölcsi egység fontosságát a háborúban. Írásában megemlékezett az évszak, napszak és a terep fontosságáról, valamint azokról a követelményekről, amelyekkel a katonai vezetőknek feltétlenül rendelkezniük kell. Ezek közzé az elfogulatlanságot, határozottságot, bátorságot, az ellenséges sereg alapos ismeretét sorolta. A harcászatban ellene volt a sablon alkalmazásának, nagy jelentőséget tulajdonított a manővernek, foglalkozott a hadsereg felkészítésének és ellátásának kérdéseivel is.

A görög történetírók közül meg kell említeni Herodotost (i. e. 485-525), akinek leírásából ismerjük a marathoni csata történetét, és Thuküdidészt (i. e. 460-400), aki munkáiban már vizsgálta a szemben álló felek hadászati célkitűzéseit és háborús terveit is. A görög katonai elmélet tulajdonképpeni megteremtője az athéni Xenophon (i. e. 430-335) volt. Igyekezett a hadászat (stratégia) és a harcászat (taktika) tartalmát meghatározni. Az előbbihez a háború előkészítésével és vezetésével kapcsolatos problémákat sorolta, míg az utóbbi alatt a harcrend felépítésének művészetét értette. Helyesen határozta meg kölcsönös kapcsolatukat, amelyben a hadászat vezető szerepét hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy a győzelmet a kisebb mélységű, de az ellenségnél szélesebb falanx teszi lehetővé. Fontosnak tartotta a katonák magas szintű kiképzését.

Polybios (i. e. 200-120) római történész, a Földközi-tenger medencéjének rómaiak által való meghódítását dolgozta fel. A győzelmet a rómaiak jobb fegyverzetének és az ellenség tömör falanxa nehézkességének tulajdonította. Síkraszállt a lazább, mozgékonyabb harcrend mellett. Július Caesar megírta az általa vezetett háborúk történetét. A győzelem feltételének tartotta az ellenség részenkénti megsemmisítését. Hangsúlyozta, hogy nagyon fontos már békében az ellenség és a terep felderítése, harcban pedig a kezdeményezés megragadása és megtartása. Vegetius (i. u. IV-V. szd.) fő műve: „A hadtudomány Foglalata”, amely az ókori hadtudomány legjobb összefoglalása. A hadsereg erejének forrását a katonák kiválasztásában és rendszeres kiképzésében látta. Fő fegyvernemnek a gyalogságot tartotta. A siker feltételét a harcrend helyes felállításában és a tartalékok meglétében határozta meg. Művében részletesen foglalkozott többek között a táborozás, erődítés, ostrom, folyóátkelés kérdéseivel is.

Az ókori hadművészet összegzése

A társadalom rétegződésének kialakulásával párhuzamosan megjelent a hadsereg is, melynek feladata az uralkodó réteg hatalmának fenntartása, valamint a szállásterület védelme, illetve fennhatóságának kiterjesztése a környező népekre. A hadsereg összetételében meghatározó volt a lakosság termelési tevékenysége, földművelő népeknél a gyalogság, nomádoknál aq lovasság volt nagyobb jelentőségű. A hadsereg az általános hadkötelezettségen épült fel, de a fejlődés adott szakaszán kialakult a zsoldosság is. A két alapvető fegyvernem, a gyalogság és a lovasság mellett megtalálhatók a menetbiztosítást, erődítést és a táborépítési munkát végző műszaki csapatok ősei, illetve a hadsereg ellátásával és vezetésével foglalkozó első szervezetek is. A háborúk állandósulásával fokozatosan kialakult a hadművészet két ága: a hadászat és a harcászat. Az előbbi a háború céljának és a megvívás módszerének maghatározásával, az előkészítéssel és a hadjárat irányának megjelölésével foglalkozott, míg az utóbbihoz a harcrend kialakítása és a harc megvívása tartozott. A társadalmi termelés fejlődése teremtette meg a szükséges előfeltételeket a fegyverzet tökéletesítésére. Fokozatosan fejlődtek a kézifegyverek (ütő-, vágó-, dobóeszközök), a védőfelszerelés (pajzs, sisak, vért). A minőségi változást a vas felfedezése, a vasból készült fegyverek elterjedése okozott, fejlődött az ostromtechnika és a flotta is. A harcrend kialakítása a nemzetségi csoportok szerinti felállástól a görög és a macedón falanxon át a légiók manipulus- és cohorsrendszeréig haladt. A tömör falanx nagy átütőerővel rendelkezett. A manipuláris és a cohortális falanx jól manőverezett, ezzel növelte a változó harchelyzethez való alkalmazkodás lehtőségét. Változott a harceljárás is. Kezdetben az erők egyenlő elosztása és a frontális csapás volt jellemző. Epameinondas fedezte fel elsőnek azt a nagy taktikai elvet, amely kistúlzással mind a mai napig eldönt csaknem minden szabályos ütközetet: a csapatok egyenlőtlen elosztását az arcvonalon avégett, hogy a fő erőkifejtést a döntőpontra irányítsa. Ettől kezdve a harc fokozatosan a támadás és a védelem kombinációjává vált. Nagy Sándor eljutott a két fegyvernem közös alkalmazásáig, kidolgozta a lovas harcászat alapelveit. Cannae volt és marad a bekerítés megvalósításának klasszikus példája. Az i. e. I. században már alapelvé vált a harcrend mélységi tagolása, a tartalékképzés. Az ókori világ háborúi bizonyították a politika és a háború szoros kapcsolatát. A politikai és a katonai vezetés, mely legtöbbször egy kézben összpontosult, egyre több figyelmet fordított a háború politikai, katonai és anyagi előkészítésére. Ezzel megjelent a hadászati vezetés néhány eleme, tanulmányozták az ellenséget és a hadszínteret, összeállították a hadjárat tervét. Általában támadó szellemben tevékenykedtek. A hadászat elméleti kérdéseit azonban részletesen nem dolgozták ki. A haditapasztalatok általánosításával a történetírók és a hadvezérek foglalkoztak. A győztes háború fontos előfeltételének tekintették a hadsereg tökéletes szervezetét, fegyverzettét, kiképzettségét és anyagi ellátottságát, de a fő szerepet a hadvezérnek tulajdonították.