Magyar harckocsizó fegyvernem a második világháborúban

A magyar harckocsizó fegyvernem a háborúban

A német-lengyel háború tapasztalatai alapján a magyar katonai vezetés arra a megállapításra jutott, hogy a győzelem egyik fő oka a német gyorscsapatok (harckocsi-, gépesített-, kerékpáros- és lovas alakulatok) egységes vezetése és tömeges alkalmazása volt. Ezért 1940 őszén a meglévő két-két gépkocsizó- és lovasdandárt az úgy nevezett gyorshadtestbe vonták össze. Ugyanakkor nyilvánvaló volt a vezetés számára, hogy az alakulat felszereltsége és technikai ellátottsága nem korszerű. A korszerűséget egy páncélos hadtest testesíthette volna meg. Mivel erre nem volt lehetőség, szorgalmazták a gépkocsizó dandároknál egy-egy harckocsi zászlóalj rendszeresítését. Fontosnak tartották a gyorsfegyvernem a páncél- és légvédelmének megoldását is. A felső vezetés ennek bizosítására rövid csapat próba után megvásárolta a svéd Landsverk cég L-62 önjáró lövegének gyártási jogát. Ez nem volt más, mint egy Toldi alvázra szerelt 40mm-es gépágyú. Magyarországon 40 M Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú elnevezést kapta. 1940. szeptemberében 46db legyártását rendelték meg.

Ezzel azonban még nem oldódott meg az alakulatok magfelelő minőségű harckocsival való ellátása. A külföldről való beszerzésre nem volt lehetőség. Ezért egyetlen lehetőségként a pilseni Skoda gyár, a gyakorlatban még ki nem próbált T-21 harckocsijának gyártási jogát vették meg, rövid próba után. 1940 szeptemberében 40 M Turán közepes harckocsiként rendszeresítették, ezzel egy időben 230db-ot rendeltek az ipartól.

Az 1941. december1-énéletbe lépő új hadrend lényeges változásokat hozott az I. gyorshadtest szervezetében. Igaz a technikával való feltöltése inkább vágyálom volt, mert sok eszköz csak gyártás alatt létezett. Az 1. gépkocsizó dandár 9. és a 2. gépkocsizó dandár 11. kerékpáros zászlóalját, harckocsi zászlóaljakká szervezték át. Zászlóaljanként három könnyű és egy közepes harckocsi századból álltak, századonként 23 harckocsival. A zászlóaljhoz rendszeresítettek még két páncélvadász századot 6-6 Nimródból, illetve a zászlóaljtörzsbe 3 könnyű és egy közepes harckocsit. Ezen kívül némi átcsoportosítást hajtottak végre, melyet 1941. június15-re fejeztek be. A technikai feltöltés azonban elmaradt, mert csak a Toldi könnyű-, Ansaldo kis harckocsik és a Csaba páncélgépkocsik álltak rendelkezésre.

1941. június27-én hazánk belépett a Szovjetunió elleni háborúba. Az I. gyorshadtest csak a meglévő Ansaldókkal, Toldikkal és Csabákkal vonult el a hadszíntérre. Az itt szerzett tapasztalatok azt bizonyították, hogy az Ansaldók páncélos harcfeladatok megoldására alkalmatlanok, ezért 1941 szeptemberében kivonták őket a hadrendből. A Toldik fegyverzete és páncélzata pedig gyengének bizonyult, ezért gyártásukat leállították, illetve elrendelték átalakításukat, a páncélvédettség és a tűzerő fokozása érdekében. Így jött létre, 1942 végére a 42 M Toldi II, 40mm-es löveggel szerelve.

A későbbiekben a katonai szakértők és a tervezők további erőfeszítéseket tettek a Toldi harckocsik még használhatóbb változatának előállítására. Ez volt a Toldi III, ebből azonban csak alig néhány darab (12) készült el. A típus mindvégig megmaradt könnyű harckocsinak. 1941 őszén idehaza újabb páncélos alakulat felállítását kezdték meg. Ez volt a 2. páncéloshadosztály, állományába a 2. gépkocsizó lövészdandár és a 2. harckocsi dandár került. Ez utóbbinak főerejét az 1. harckocsiezred négy harckocsi zászlóalja képezte, melyek hadrendi számozása (1/I., 2/I., 3/I., 4/I.) arra utal, hogy később a zászlóaljakat ezredekké kívánták átszervezni. Egyelőre azonban a harckocsi zászlóaljakban egy könnyű- és két közepes harckocsi századdal számoltak, századonként 22 harckocsival. A haditapasztalatok nyomán a könnyű harckocsik helyett egy 11 harcjárműves, közepes harckocsi századot állítottak be. A hadosztály páncél- és légelhárítására létrehozták a három századból álló 51. páncélvadász zászlóaljat, századonként 6-6 Nimród páncélvadásszal. Az egész hadosztályt a gyorshadtest állományába osztották be. A hadtest gépkocsizó dandárinak állományába tartozó 9. és 11. harckocsi zászlóaljakat átszervezték. Állományukban két-két 22db Toldiból álló könnyű harckocsi század és egy-egy 6 Nimródos páncélvadász század került. Megnevezésüket 31. és 32. önálló harckocsi zászlóaljra változtatták, de továbbra is a dandárokhoz tartoztak. A technikai ellátás érdekében 1941 nyarán az ipartól megrendeltek 40 Toldit, 70 Csabát, 89 Nimródot és 309 Turánt rendeltek. Közben kiderült, hogy a Turánok 40mm-es lövege gyenge, ezért 205db-ot már 75mm-es löveggel szereltek. Ez a típus 41 M nehéz Turán (esetenként TuránII néven is szerepeltették) elnevezéssel lett rendszeresítve.

Az 1941. végén a Szovjetunióból hazatérő I. gyorshadtest harckocsi állománya csaknem teljes egészében megsemmisült, vagy javításra szorult. Így aztán 1942 elején gyakorlatilag egyetlen hadrafogható harckocsi alakulattal sem rendelkezett.

1942. januárjától a németek követelték, hogy hazánk nagyobb részt vállaljon a háború terheiből. Végül is a 2. magyar hadserek frontra küldésében állapodtak meg. Azt azonban a német és a magyar hadvezetés egyaránt tudta, hogy harckocsi csapatok nélküli seregtest nem képez megfelelő harcértéket. Ezért a németek engedve a korábbi kérésnek, segítséget ajánlottak a frontra küldendő 1. honvéd tábori páncéloshadosztály fölszereléséhez. A hadosztály ütőerejét képező 30. harckocsi ezredet a németek szerelték fel, 108db PzKfw 38/t. típusú könnyű és 22db PzKfw IV. típusú közepes harckocsikkal. A hadosztály páncélos alakulata volt még az 51. páncélvadász zászlóalj 18 Nimróddal, a hadosztályban volt még különböző helyeken 17db Toldi harckocsi és 14 Csaba páncélgépkocsi. Az ottani harcokban elszenvedett veszteségek pótlására, a hadosztály kapott még egy-egy századnyi PzKfw III. és PzKfw IV. hosszú csövű harckocsikat. Ezek azonban többségükben az 1943. januári harcokban megsemmisültek és Magyarországra csak néhány példány került haza. Az 1. honvéd tábori páncéloshadosztály egy alkalmilag összeállított seregtest volt, mint az egész frontra elvonult 2. hadsereg, létrehozása nem kapcsolódott szorosan a magyar páncélos fegyvernem létrehozásának programjához.

A harctéri tapasztalatok alapján 1942. októberében újabb átszervezésre került sor. Az I. gyorshadtest állományából kivonták a két lovasdandárt, és belőlük megszervezték az 1. lovashadosztályt, ütőképességének fokozására a közvetlenek között helyet kapott egy páncélos zászlóalj is. Ezzel párhuzamosan az I. gyorshadtest-parancsnokság átalakult I. páncélos hadtestparancsnoksággá. Állományába került a már meglévő 2. páncéloshadosztály, és megszervezték az 1. páncéloshadosztályt. Az új hadosztályok szervezete a dandárok helyett három zászlóaljas harckocsi- és gépkocsizó lövészezredből állt. Ilyen formán megalakult az 1. és 3. harckocsiezred, melyek harmadik zászlóaljából kívánták létrehozni a jövőben a 2. és 4. harckocsiezredet, ezért 2/I. és 4/I. hadrendi számot kapták. A harckocsi zászlóaljak két nehéz, és két közepes harckocsi századból álltak, 11-11 nehéz és 17-17 közepes Turánnal. A zászlóaljak kaptak továbbá egy páncélos gépágyús századot 6 Nimróddal, és felderítési feladatokra 5 Toldiból álló könnyűharckocsi-szakaszt. A hadosztályok légvédelmét egy-egy páncélos légvédelmi gépágyús zászlóalj Nimródjai biztosították. Az 1 hadosztálynál az 51., a 2.-nál az 52.

1943. januárjára megerősödött az a vélemény, hogy a Turán harckocsik (se a közepes, se a nehéz) nem felelnek meg a korszerű követelményeknek. Miután a németek korszerű harckocsi licencét nem adták el, arra az elhatározásra jutottak, hogy a gyártás alatt lévő nehéz Turánokhoz, kidolgoznak egy szintén 75mm-es löveget, de hosszú csövűt, melynek nagyobb a páncélátütő képessége. Közben kifejlesztenek egy új nehéz harckocsit. Ennek sorozatgyártásának megindulásáig, a nehéz Turánokat hosszú csövű 75mm-es löveggel gyártják. Ez lett volna a 44 M Turán, vagy Turán III. A kísérleti példány 1944 tavaszán hagyta el a szerelő csarnokot, további sorsáról eddig nem került elő dokumentum. A TuránII átépítése 75mm-es hosszú csövű lövegekkel, a Weiss Manfréd gyár súlyos bombázása miatt elmaradt.

1943 őszén a magyar vezérkar a rohamtüzérség megteremtését látta nagyon sürgős feladatnak. E feladat megoldására a Turán alvázára szerelt lövegeket tartották alkalmasnak. Két változata készült, 105mm-es 40M tarackkal szerelt 42 M Zrínyi II rohamtarack és a 75mm-es hosszú csövű harckocsi ágyúval szerelt 44 M Zrínyi I rohamlöveg.

A tervek szerint 1944-ben minden gyalog- és lovashadosztályhoz rendszeresítettek volna egy-egy rohamtüzérosztályt, három 10 löveges üteggel, az első kettőt Zrínyi I-el, a harmadik üteget Zrínyi II-kel szerelték volna fel. Tervezték, további még három rohamtüzérosztály felállítását is Zrínyi I-ekkel.  1945-ben újabb öt rohamtüzérosztály létre hozásával számoltak. Ez azonban nagyrészt elmaradt, anyaghiány és a bombázások következtében. 1943-ban a Weiss Manfréd gyárban elkezdték egy új nehéz harckocsi tervezését és gyártásának előkészítését. A típus ötletét a német PzKfw V. német harckocsiról vették. 1944 tavaszára elkészült a törzs, a motorral és erőátviteli szervekkel, illetve a futóművel együtt, de a torony  a beépített 75mm-es harckocsi ágyúval még nem. A gyár 1944. július 27-i bombázásakor azonban a szerelőcsarnokkal együtt elpusztult. A típus neve 44 M Tas nehéz harckocsi lett volna. A típus alvázának felhasználásával egy rohamlöveg tervezete is elkészült, melybe a németek 88mm-es harckocsi lövegét építették volna be. A részegységek gyártás a elkezdődött, de a bombázáskor ezek is megsemmisültek. Így rendszeresítésük elmaradt.

A front 1944 tavaszán megközelítette határainkat, így került a páncélos alakulatok közül elsőként (a 2. magyar hadsereggel elvonult páncélosokat nem számítva) bevetésre a 2. páncéloshadosztály. A tapasztalati jelentésből az derült ki, hogy a rövid csövű Turánok laza mocsaras terepen alig használhatók és páncélvédettség, illetve tűzerő vonatkozásában messze elmaradnak ellenfeleik mögött. Kényszer megoldásként égető szükség lett volna a hosszú csövű Turánokra. Volt még egy az alkalmazást rendkívül megnehezítő probléma. Nevezetesen az, hogy az erőltetett ütemű fejlesztés mellett, nem maradt idő és energia a harcjárművek üzemeltető, kiszolgáló, javító stb. rendszer kifejlesztésére és az alakulatokhoz való hozzá rendelésére. Ezek nélkül pedig a meghibásodott, harcból kiesett járműveket nem tudták üzemképessé tenni. A 2. páncéloshadosztály harcjármű veszteségeit a németek a helyszínen részben pótolták. Így kaptak 12 PzKfw IV-est, 10 darab Tigrist, és 10 német rohamlöveget.

1944. augusztus végére, a háború Magyarországra érkezett. A bevetett páncélos alakulatok Erdélyben és az Alföldön jelentős veszteségeket szenvedtek, melyet a hiányzó kiszolgáló apparátus és a bombázások miatt elmaradó gyártás következtében pótolni nem tudtak. A németek ígérték egy magyar páncéloshadosztály korszerű harckocsikkal való felszerelését, de nem hajtották végre. Esetenként adtak ugyan át, különböző típusú harckocsikat és rohamlövegeket, de ezek alkalomszerűen történtek és kis kötelékekben, az adott csapatok közötti megállapodás alapján, nem pedig egy páncélos magasabb egység létrehozása érdekében.

A leírtakból kitűnik, hogy a magyar katonai felső vezetés jelentős erőfeszítéseket tett a páncélos fegyvernem megteremtésére. Ennek megvalósítását azonban előbb a békediktátum, később az ország gazdasági helyzete, illetve az ipar műszaki állapota akadályozta. Korszerű licencvásárlásra pedig az akkori Európában nem volt lehetőség. Így a magyar harcjárművek a háború alatt nem érték el a korszerűség követelményét. Ugyan akkor az is bebizonyosodott, hogy a magyar ipar képes volt megoldani a harckocsi gyártás biztosításának bonyolult problémáit, az más kérdés, hogy az anyaghiány, a kapacitás szűkössége, az idő rövidsége nem tette lehetővé a honvédség páncélos harcjármű igényének időbeli kielégítését. A háború azt is bizonyította, hogy nem elég a páncélos alakulatok megszervezése, harcjárművekkel való ellátás, a személyzet és a parancsnokok felkészítése, kiképzése. Emellett elengedhetetlen  a gépesített csapatok javító-, ellátó-, kiszolgáló és karbantartó szolgálatainak megszervezése is.