A harckocsik a második világháborúban I

·         A harckocsik alkalmazásának kiemelkedő példái a második világháborúban

1.       Német páncélosok a Lengyelország elleni hadjáratban.

1939. szeptember1-én Németország támadást indított Lengyelország ellen. A vezérkar a gyors győzelmet a páncélos és gépesített egységek és magasabb egységek, valamint a repülőgépek tömeges alkalmazásától várta. Az elképzelés sikerét több kedvező körülmény segítette elő. Ezek a következők voltak:

·         Németország három oldalról határos volt Lengyelországgal, így átkaroló koncentrikus csapásokat mérhetett.

·         A lengyelek túlságosan bíztak a beígért angol és francia támogatásban, így a felkészülésük, főleg a határvédelem gyenge volt.

·         A franciák és az angolok nem hangolták össze terveiket a lengyelekkel, ezt kihasználva Németország erőinek zömét, a páncélos és gépesített csapatainak, valamint légierejének teljes egészét itt alkalmazta.

·         A lengyel hadsereg felszereltsége gyenge volt, kevés harckocsival és repülőgéppel rendelkezet, ráadásul francia mintára az első világháborús elveket részesítette előnybe és nem készült manőverező háborúra.

A lengyel hadsereg felszereltsége mesze elmaradt a némettől. Többnyire első világháborús fegyverekkel rendelkeztek, alig 900 kiöregedett harckocsi, 771 repülőgép, kevés a páncéltörő- és a légvédelmi tüzérség. A mozgósítható erők létszáma ugyan meghaladta az egymillió főt, de ez nem pótolta a felszerelés hiányosságait.

A németek támadó csoportosítása 57 hadosztály köztük 6 páncélos, 8 gépesített és 4 könnyű hadosztály volt. Közel 1,5 millió emberrel, 2500 harckocsival és 2000 repülőgéppel rendelkeztek. A csoportosítások felépítésétől eltekintünk, csupán annyit, hogy németek kihasználták a határ kedvező alakulását és kétirányú átkarolást, terveztek a lengyel főerők bekerítésére.

Az első lépcsőben támadó német páncélos ékek a főirányokban a védelem áttörése után nem a szárnyak irányába, hanem a hadműveleti mélység felé nyomultak előre a légierő hathatós támogatásával. A szabad szárnyak biztosítását a második lépcsőben előre törő gyaloghadosztályokra hagyták. Ez kockázatos volt, mert szervezett védelem esetén az előre törő ékek könnyen bekerítésbe kerülhettek volna. De a légierő jól működött szinte megtörte a mélységben lévő lengyel erők ellenálló erejét. Az esetenként kibontakozó találkozó ütközetekben a légierő csapásaitól megrendült lengyel erők rendre alul maradtak. A német főparancsnokság nagy figyelmet fordított a páncélos és gépesített magasabb egységek és a légierő szoros együttműködésére. Csak egy példa: amikor Guderian páncélosai elérték a Narev folyót erős lengyel tüzérségi tűz fogadta, azonnal légi támogatást kért Kelet-Poroszországból, amelyet 20 percen belül meg is kapott és a lengyel tüzérség elhallgatott. A Lengyelország elleni hadjáratban a német magasabb egységekbe szervezett páncélosok beváltották az irányukban táplált reményeket.

A hadjárat azonban hozott negatív tapasztalatokat is. Bebizonyosodott, hogy a P-I, és P-II harckocsik páncélvédettsége nem megfelelő. A védelem áttörésekor a 37mm-es lengyel páncéltörők, de még a Mauser-puskák acél magvas lövedékeinek sem tudott ellen állni a gyenge páncélzat, így komoly veszteségeket szenvedtek. Nem véletlen, hogy Guderian már a szeptember 5-ei Hitlernek írt jelentésében szorgalmazta a P-III és P-IV-es harckocsik gyártásának felgyorsítását és frontra küldését. A páncélos hadosztályok szervezete, mely egy-egy harckocsi- és gépkocsizó-lövész dandárból állt (324 harckocsi és 66 löveg és aknavető) túlságosan nagy nehezen vezethető szervezet volt. A hadjárat után a harckocsik mennyiségét csökkentették, de a P-III, P-VI-esek számát növelték.

Összességében a német-lengyel háború bizonyította, hogy a siker érdekében a gyors manőverező háborúban a páncélos magasabb egységeket tömegesen a főirányokban kell alkalmazni. Ez még akkor is igaz, ha a lengyelek nem tudták igazán megnehezíteni a németek dolgát.

2.       Harckocsik a Nyugat-európai hadjáratban.

Németország, Lengyelország lerohanása után Dánia és Norvégia meghódításával javította stratégiai helyzetét és 1940. május 10-én megtámadta Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. A lengyel hadjárat tapasztalatai alapján a német felső katonai vezetés technikai és szervezési változtatásokat hajtott végre. A páncélos hadosztályok számát tizenegyre növelte, ugyanakkor önálló feladatok megoldására alkalmas páncélos csoportokat[1] szervezett. A gépesített ezredek  zászlóaljainak számát háromra növelte és a két 105 mm-es tüzérosztály mellé még egy 150 mm-est is rendszeresített. A páncélos hadosztályokban a harckocsik számát átlagosan 268-ra csökkentette. A német fegyveres erők a Franciaország elleni hadjárat megkezdésekor 2580db. harckocsival és 700db. páncélgépkocsival volt ellátva. Jelentősen korszerűsítették a harckocsi technikát is, a P-III és P-IV típusok darabszámát háromszorosára, 309-ről 961-re emelték.

A korabeli katonai szakértők véleménye szerint a francia szárazföldi haderőt a világ legerősebb hadseregének tartották, ez azonban nem felelt meg a valóságnak. A francia kormány ugyan folyamatosan jelentős összegeket fordított hadseregének korszerűsítésére, de a légierő és a páncélos eszközök fejlesztésénél az előző háború tapasztalatai, a védelmi elv érvényesült. A harckocsiknál pl.: a nehéz, erős páncélzatú, lassú mozgású, kis tűzerejű eszközöket részesítették előnyben, mivel a gyalogság támogatására és nem önálló feladat megoldására szánták őket. Daladier hadügyminiszter és Gamelin vezérkar főnök meg voltak győződve arról, hogy a jövő háborúja az első világháborúban megerősödött hadászati védelmi elveknek megfelelően fog alakulni. A francia hadsereget erre készítették fel. Nem értették meg a korszerű légierőben és a tömegesen a legfontosabb irányokban alkalmazott páncélos erőkben rejlő lehetőségeket. Miután a páncélosokat a gyalogság támogatójának tekintették a meglévő 3000 harckocsijukat 40 önálló harckocsi zászlóaljba, szervezték a gyaloghadosztályokhoz. A lengyel hadjárat tapasztalatait figyelembe véve 1940-ben határozták el négy páncélos hadosztály felállítását (egyenként 120 harckocsival), alkalmazásukat azonban hadtest kötelékben tervezték ellencsapás végrehajtására. A repülőerőket tekintve a franciák még rosszabbul álltak, a darabszám ugyan magas volt, de jelentős részük csak csökkent harcértékkel rendelkezett, legmagasabb szervezeti egységük a repülőhadosztály volt, amikor a németek már több éve légi hadseregeket szerveztek, melyeket ők légi flottának neveztek.

A franciák úgy képzelték, hogy a németek most is Belgiumon keresztül fognak támadni, mert az Ardennek erdős-hegyes területén nagy erők, főleg páncélosok mozgását nem tartották kivitelezhetőnek. A közvetlen francia-német határon pedig a Maginot-vonal bevehetetlennek vélt erődjei állták útját a támadónak. Az elgondolás az volt, hogy ha a németek átlépik a belga, illetve a holland határt, gyorsan mozgó hadosztályaikkal illetve az angol, belga és holland hadsereggel a belga erődrendszerben feltartóztatják és elvéreztetik az előretörő német erőket. A feladat végrehajtásához a szövetségeseknek rendelkezésre állt összesen 142 hadosztály, ebből 99 volt francia, 10 angol, 22 belga, 10 holland és egy lengyel. A 3000 harckocsin, 800 páncélgépkocsin túl 2738 repülőgép segítette a védelem erősítését, ezen kívül Anglia területén még 1000 repülőgép állomásozott bevetésre készen.

A német fegyveres erők a fontosabb mutatók tekintetében- harckocsik, repülőgépek és a hadosztályok száma- nem rendelkezett erőfölénnyel, a szövetségesekkel szemben. A győzelem reményével a váratlanság és a háború megvívásának korszerű felfogása és megvalósítása kecsegtetett számukra. Ez pedig azt jelentette, hogy már a háború elején a légierő és a páncélosok tömegeit meglepetés szerűen, egy időben, a főcsapások irányában, váratlanul az ellenség főerőinek bekerítésére és megsemmisítésére alkalmazták. Az elgondolás lényege az volt, hogy a szövetségesek védelmét a meglévő 11 páncélos hadosztályból kilenc összpontosításával a francia-belga határ találkozásánál törik át, rövid idő alatt elérik a Maas folyót, azon Sedan és Maastricht között átkelve benyomulnak Franciaországba, a szövetséges főerőket elvágják utánpótlási lehetőségeiktől. A feladat végrehajtására három hadseregcsoportot hoztak létre. Északon vonult fel a „B” hadseregcsoport kevés páncélossal, az volt a feladata, hogy elhitesse a franciákkal, hogy most is az első világháborúhoz hasonlóan indul a hadjárat. Középen vonult fel a főerőt képező „A” hadseregcsoport 45 hadosztályából hét páncélos és öt gépesített volt, ők oldották meg a hadjárat főfeladatát. Luxenburgon és az Ardenneken át Sedánra mérték a főcsapást, majd átkelve a Maas folyón a La Manche-csatornáig folytatták a támadást, ezzel elvágták a belga területen működő szövetséges erőket a francia anyaországtól. A hadművelet mélységét 270 km-re tervezték. Május 10-én 05.35 -kor a felvonultatott német erők támadásba, lendültek. A „B” hadseregcsoport kötelékei magukra vonták a szövetségesek figyelmét. A francia főparancsnokság minden igyekezetével arra törekedett, hogy csapatait Belgium keleti határaihoz rendelje. Közben az „A” hadseregcsoport az Ardennek erdős-hegyes területén keresztül három nap alatt 100-130 km-t megtéve kijutott a Maas folyóhoz, ahol a meglepett 2. és 9. francia hadsereg csatlakozásán nem találtak jelentős ellenállásra. A németek elképzelése nagyszerűen bevált.

A Kleist-páncélos csoport május 13-án megkezdte az átkelést a Maas folyón, a 15. páncélos hadtest Dinanttól északra, a 41. Monthermé, a 19. pedig Sedan körzetében kelt át. A hadtestek külön-külön alig 2,5 km-es szakaszon Dinan és Sedan között szinte egy időben törték meg a franciák védelmét. Az áttörés előkészítését és támogatását a tüzérség mellett elsősorban a zuhanóbombázó századok 30-40-se csoportokban végezték. A több órás rombolás megszakította az összekötetési vonalakat és elősegítette, hogy a gyalogság és a műszakiak átkeljenek és leküzdjék az 55. francia gyaloghadosztály védelmét és mintegy 5-6 km-es hídfőt hozzanak létre. Az éjszaka folyamán épített pontonhídon átkeltek a harckocsik, a könnyű tüzérség és a lőszerszállító eszközök is és másnap megkezdték az áttörés kiszélesítését. Május 15-én a 41. és 19. páncélos hadtestek kijutottak a francia védelem hadműveleti mélységébe és megindultak nyugati, északnyugati irányba, május20-án elfoglalták Abbeville és St Pol körzetét, május21-én pedig kiértek a La Manche-csatornához. A szövetségesek főerőit bekerítették. A több harckocsival rendelkező szövetségesek a kínálkozó lehetőséget sem tudták kihasználni. Kísérletek ugyan voltak, de az együttműködés hiánya miatt jelentős eredményt nem értek el. Így pl.: De Gaulle 4. páncélos hadosztálya május 19-én kellemetlen helyzetbe hozta Laon körzetében az 1. német páncélos hadosztályt, de a többi három francia páncélos hadosztály tevékenysége, zászlóaljankénti alkalmazásukkal nem befolyásolták az eredményt. Május 22-én három angol dandár és a 3. francia gépesített hadosztály 70 harckocsival déli irányba végrehajtott ellencsapása veszélyes helyzetbe hozta a Kleist-csoport jobb szárnyát, annál is inkább, mert az angol légierő helyi légi fölényt hozott létre. Elérhető lett volna az előre tört német páncélos ék elszigetelése a hadseregcsoport többi részétől. Ez azonban elmaradt, mert a 3. francia hadsereg a francia vezetés határozatlansága miatt az angolok északi irányból indított csapásával egy időben, nem indított csapást délről. Így a németek május22-26 közötti megtorpanása csak arra volt elegendő, hogy az angol-francia csapatokat Dunkerqueből áthajózzák Angliába. Hollandia és Belgium kapitulált, a francia hadsereg jelentősen meggyengült, ezzel a hadjárat első fele lezárult. Átcsoportosítás után a német csapatok június 5-én indították támadásukat a még megmaradt francia erők teljes megsemmisítésére. Ebben a hadműveletben a németek 124 hadosztállyal készültek fel a támadásra, melyből 10 volt páncélos. A francia erők 60 hadosztállyal –ebből négy páncélos- a Weygand –vonalban, fa-föld erődökkel kiépített, páncéltörő fegyverekkel jól megerősített, aknamezőkkel és más akadályokkal ellátott, mintegy 15km mély védelmi rendszerben kívánták feltartóztatni a német támadást. A támadás megindításakor a főcsapást mérő Kleist-csoport kezdetben Amiens körzetében csak jelentéktelen eredményeket ért el a jól megszervezett páncélelhárítással szemben. Sokkal sikeresebb volt északon Abbaville körzetében mellék irányban támadó Hoth-páncélos -csoportja, már az első nap mélyen benyomultak a 10. francia hadsereg védelmébe és június 8-án elérték a Szajnát, a franciákat megelőzve átkeltek a folyón, majd nyugatnak fordulva 80 km-t előrenyomulva június 10-én birtokba vették St Valéryt. Átszervezés után június 9-én az „A” hadseregcsoport is felújította a támadást, első lépcsőben gyaloghadtestek törték át a védelmet és hídfőt foglaltak az Aisne folyó déli partján,  10-én e hídfőből vetették ütközetbe Guderian- páncélos csoportját, a Kleist- csoportot is ide manővereztették át. Június11-én a páncélos előrevetett osztagok elérték a Marne folyót. Tulajdon képen kijutottak a Párizst védő 7. francia hadsereg hadműveleti mélységébe. A német páncélosok 40-50 km-es ütemben törtek előre. Június 14-én Kleist páncélosai Troyestől északnyugatra elérték a Szajnát, Guderian 18-ra kijutott az Epinal, Belfor vonalra, ezzel a Maginot-vonal hátába került, elvágva az erődvonalból visszavonuló francia erők útját. A francia védelem gyakorlatilag dezorganizálódott. A francia politikai vezetés békére kényszerült.

A nyugati hadjárat a németek számára a vártnál könnyebb győzelmet hozott. A szövetségesek, de különösen a franciák vereségében döntőszerepe annak volt, hogy Franciaország katonai stratégiájában a külpolitikai célkitűzések hatására (az első világháború eredményeinek mindenáron való megvédése), a védelmi hadászat elvei érvényesültek. „Pétain marsallnak- az volt a véleménye, hogy a technika fejlődése ellenére érvényben maradtak az első világháború elvei. Továbbra is kitartottak az állásháború elmélete mellett, ennek alapján szervezték, fegyverezték fel és képezték ki a francia hadsereget és dolgozták ki a katonai doktrínákat. Az új fegyverekről, harckocsikról, légierőről és a gépvontatású tüzérségről az volt a véleményük, hogy a védelem megerősítését szolgálják, vagy szükség esetén az eredeti helyzet visszaállítására, ellenlökések, ellencsapások, végrehajtására kell alkalmazni őket. A harckocsiknak az új háborúban nem szántak nagyobb szerepet. Továbbra is gyalogságot támogató fegyvernek tekintették.”[2] A németek megértették az új fegyverekben rejlő lehetőségeket. Terveiket ennek tudatában alakították ki, végrehajtották az ehhez szükséges technikai, szervezeti módosításokat. Páncélos hadosztályokat, hadtesteket, sőt páncélos csoportokat, illetve légiflottákat hoztak létre. Így képesek voltak ezen eszközöket tömegesen a főirányokban a francia védelem teljes mélységének áttörésére alkalmazni, szétdarabolták a védelmet, nagy erőket kerítettek be, dezorganizálták ellenfeleiket. A német sikerekben nagy szerepe volt annak is, hogy harckocsijaik gyorsabbak voltak, és mindig tudták biztosítani a szükséges üzemanyagot, egyéb anyagi készleteket, folyamatosan rendelkeztek tartalékokkal. A német győzelemben az is közre játszott, hogy a támadást rendkívül gondosan készítették elő, már a hadjárat megindulása előtt hónapokkal, előbb térképen, hadijátékokon, törzsvezetési gyakorlatokon, majd valóságos gyakorlatokon lejátszották a fontosabb mozzanatokat, megszervezték a gyalogság és a harckocsik, illetve a légierő közötti együttműködést. Mindeközben gondosan tanulmányozták az út és terep viszonyokat, a lehetséges menetvonalakat, a folyókon való átkelés végrehajtásának lehetséges módjait stb. Alegység parancsnokig lemenően minden vezetőt felkészítettek, hogy adott helyzetben, mit hogyan kell megoldani.

3.      Harckocsik és gépesített csapatok a Szovjetunió elleni háború első évében

Németország külpolitikai törekvései között a Szovjetunió megsemmisítése első helyen szerepelt. A korábbi háborús sikereikből azt a következtetést vonták le, hogy a győzelemhez a váratlanságon túl a haderő, de különösen a légierő és a páncélos és gépesített csapatok jelentős mennyiségi növelésére van szükség. Ehhez rendelkezésükre állt az egész meghódított Európa teljes gazdasági kapacitása. A nyugati hadjárat után a hadseregben jelentős szervezési változtatásokat rendeltek el. Mindenek előtt növelték a páncélos hadosztályokban a gyalogsági és tüzérségi fegyverek mennyiségét és minőségét, ugyanakkor csökkentették a harckocsik darab számát, ettől remélték a hadosztályok mozgékonyságának fokozását. 1941 tavaszára a páncélos hadosztályok egy harckocsiezredből, két gépesített és egy tüzérezredből álltak. Állományukba 78db aknavető, 60db tüzérségi löveg, 54db páncéltörő ágyú, egyes hadosztályokban 135db, másokban 209db harckocsi tartozott. A gépesített hadosztályokat két gépesített és egy tüzérezredből, valamint egy motorkerékpáros zászlóaljból szervezték. Fegyverzetüket 762db géppisztoly, 500db géppuska és 108db aknavető alkotta. A haderő felkészítésével párhuzamosan Hitler 1940. december 18-án elrendelte a Szovjetunió elleni hadászati terv elkészítését, mely végül is a „Barbarossa” fedőnevet kapta. Az elképzelések szerint a totális villámháború elméletére támaszkodva egyidejű, váratlan hadászati csapásokkal szándékoztak szétverni és megsemmisíteni a szovjet haderőt. A feladat végrehajtásában, a nagy tömegben alkalmazott páncélos csapatoknak kellett a főszerepet játszani a légierő hathatós támogatása mellett. Nem csak a védelem áttörése, de a nagymélységű előretörés és a szovjet főerők bekerítése és felszámolása is rájuk várt. Úgy számoltak, hogy a nyáron megindított hadműveletekkel, a tél beállta előtt győzelmesen befejezik a háborút. A terv három hadászati csoportosítás létrehozását írta elő. A fő hadászati erőket Goldaptól Woldowáig 550km-es szakaszon a „Közép” hadseregcsoport 51 hadosztálya alkotta. A 9. és 4. tábori hadsered, a 2. és 3. páncélos csoport, valamint a 2. légiflotta 1600 repülőgépe. Varso-Szmolenszk-Moszkva irányában kellett előretörniük. A páncélos csoportok a szárnyakon törték át a határvédelmet, azzal a feladattal, hogy összetartó csapással Minszktől nyugatra bekerítik a szovjet főerőket, majd folytassák a támadást Moszkva általános irányba. Kelet-Poroszországból, Pszkov-Leningrád irányába az „Észak” hadseregcsoportot tervezték alkalmazni. A 16. és 18. tábori hadsereg, a 4. páncélos csoport, valamint az 1. légiflotta 1070 repülőgépe. Feladatuk volt a főcsapást Leningrád irányában mérve megsemmisíteni a Beltikumban lévő szovjet erőket és birtokba venni a Szovjetunió nyugati kikötőit. Tevékenységüket támogatta Finnország területéről a német „Norvégia” hadsereg és a finn „Karélia” és „Délkeleti” hasereg. A „Dél” hadseregcsoport Lublin térségéből készült fel támadásra Zsitomír-Kiev- Rosztov irányába, 63.5 hadosztállyal. Állományába tartozott a 6., 17., 11. német, a 3. és 4 román hadsereg, az 1. páncélos csoport és a 4. légiflotta 1300 repülőgépe, néhány napkéséssel a magyar „Kárpát”-csoport is ide csatlakozott. Az volt a feladatuk, hogy erőiket a balszárnyon összpontosítva Holm-Tomasevka szakaszon törjék át a szovjet védelmet, vegyék birtokba Kijevet, foglaljanak hídfőt a Dnyeperen, akadályozzák meg a szovjet csapatok visszavonulását, majd támadjanak tovább Rosztov irányába. A feladat végrehajtására Németország és szövetségesei 190 hadosztályt, 50 ezer löveget és aknavetőt, 3410 harckocsit, és 5000 repülőgépet vonultattak fel. A német főparancsnokság azt remélte, hogy a szovjet főerők a nyugati határ mentén a Nyugati-Dvináig és aDnyeperig terjedő mélységben helyezkednek el. Ezek szétverése, visszavonulásuk és a mozgósítás megakadályozása, a polgári és katonai vezetés megbontása, a terület birtokba vétele előre vetíti a háború győztes befejezésének feltételeit. Ezért ezt tekintették a „Barbarossa” terv közelebbi hadászati céljának. További hadászati feladatnak tekintették, a még megmaradt néhány hadosztály megsemmisítését, Leningrád, Moszkva, Kijev és a Donyec-medence birtokba vételét, majd az Arhangelszk-Volga-Asztrahány vonal elérését.

A háborút megelőzően a súlyos hibák ellenére a Szovjetunió ipari nagyhatalommá vált. Hadserege egyre dinamikusabban fejlődött, erősödött, a korszerű háború követelményeinek, jellegének megfelelő fegyveres erőnek mutatkozott. Az 1930-as évek végére kiütköztek hiányosságai is. Mindenek előtt lemaradás volt a csapatok technikai ellátottságában, korszerű harckocsik, és repülőgépekkel való ellátottságban. A szovjet katonai elmélet fejlődése 1937-ig magára vonta a nyugati katonai szakértők figyelmét, a páncélosok, a deszant alakulatok és a repülőerők tömeges alkalmazásával, kapcsolatos elméleteivel, valamint a hadsereg csapatainak szervezésével és harceljárásával. A személyi kultusz hadseregre történő kiterebélyesedésével, sok kiváló elméleti szakember és csapatparancsnok vált áldozattá. Többek között Tuhacsevszkij, Jakir, Uborevics, Blüher és sokan mások kerültek ártatlanul kivégzésre, vagy nyeltek el a kényszermunka táborok. A polgárháborúban szerzett, nagy tapasztalatokkal rendelkező katonai vezetőket nem tudták arra alkalmas személyekkel pótolni. Egy felmérés szerint a háború kirobbanása előtt a szovjet tisztikarnak csak 7%-a rendelkezett magasabb katonai végzettséggel. 37%-a pedig a közepes katonai végzettség megszerzése előtt került parancsnoki beosztásba. Súlyosan hatott az is, hogy a tapasztalt káderek által kidolgozott „mélyhadművelet elméletet”  száműzték a katonai gondolkodásból. A szovjet hadvezetés, csak a lengyel hadjárat után 1939-40-ben látott hozzá a gyorsabb ütemű haderőfejlesztéshez, a csapatok technikai ellátottságának jelentős növeléséhez, az új korszerű harckocsik és repülőgépek tömeges gyártásához. Az idő azonban kevés volt, mert a gazdaság, főleg az ipar nem volt képes a csapatok rohamosan növekvő igényeinek teljesítésére.

A Szovjetunió nyugati részén, helyezkedtek el a határ menti katonai körzetek. Legészakabbra a Leningrádi Katonai Körzet (a 14., 7. és 23. hadsereggel) 1200km-s határszakaszt zárt. Tőle délre a Balti Különleges Katonai Körzet (a 8., 11. és 27. hadsereggel) a balti államok védelmét látta el. Középen a Nyugati Különleges Katonai Körzet (3., 10., 4. és a 13. hadsereggel) 450 km-es szakaszon zárta a Minszk-bobrujszki irányt. A Kijevi Különleges Katonai Körzet (az 5., 6., 12. és 26. hadsereggel) 800km szélesen Nyugat-Ukrajna területén készült a kijevi irány védelmére. Legdélebbre az Ogyesszai Katonai Körzet (a 9. és 18. hadsereggel) 400km-en Románia határán helyezkedett el, míg a Krímben a 9. önálló hadtest tartózkodott. A flották közül az Északi-, a Baltitengeri Flotta, valamint a Pinszki- és a Dunai Katonai Flottilla készült a vízi határok védelmére. A hadseregek állományába 1-3 lövész, a főirányokban lévőknél még egy gépesített hadtest tartozott, melyeket rendszerint tartalékban, a betört ellenség elleni ellencsapásra készítetek fel. A katonai körzetparancsnokok szintén rendelkeztek gépesített hadtestekkel. A határ menti körzetekben 1941 elején 20 gépesített hadtest felállítását rendelték el. Sajnos a háború megindulásáig nem mindegyik volt teljesen hadra fogható. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy a rendelkezésre álló erők a határtól 400-600km  mélységben helyezkedtek el. A körzetek első lépcső hadseregei, az úgynevezett fedező hadseregek állományában 56 hadosztály volt, ezek a határtól 50km távolságig diszlokáltak. Nekik kellett fel fogni az első csapást és biztosítani a főerők ütközetbe vetését. 

A háborús feszültség fokozódásával a hadászati első lépcsőben lévő erőket fokozatosan erősítették, új technikai eszközöket kaptak. Átdolgozták a határbiztosítási és alkalmazási terveket, anyagi készleteket halmoztak fel. A felderítés fokozása mellett, meg tiltották a német provokációkra való válaszadást, sőt még a német felderítő repülők elleni tevékenységet is. El akarták kerülni, hogy ürügyet szolgáltassanak a németeknek a háború kirobbantására. A meghozott intézkedések azonban már elkéstek. Különösen igaz ez a csapatok harckészültségbe helyezésére vonatkozólag. Ugyan is, ez csak 1940. június 21-én éjféltájban rendelték el, egyes csapatokhoz el sem jutott, mások a védő állásaik elfoglalását, csak  22-én, 4 és 6 óra között tudták megkezdeni, amikor már  a német támadás megindult. Mindent összevetve a németek és szövetségesei több vonatkozásában felül multák a szovjet erőket.

Így aztán a főirányokban keskeny arcvonalszakaszon támadó német főerők nyomasztó erőfölényt hoztak létre. Mindez azt mutatta, hogy a szovjet haderő 1941 nyarán nem volt felkészülve az ellenség hadászati főerőinek egy időben váratlanul mért első csapásának elhárítására.

1941. június 22-én 04.00-kor a német fegyveres erők megindították a Szovjetunió elleni háborút, melyhez azonnal csatlakozott Románia, Olaszország, Finnország és Szlovákia és néhány nap múlva csatlakozott Magyarország is. A légiflották 300km mélységben hatalmas légi csapásokat mértek a szovjet légierő reptereire, a földön megsemmisítve 800 repülőgépet, további 400-at légi harcban legyőzve, azonnal kivívták a légi uralmat. A szárazföldi erők páncélos és gépesített csapatai keskeny sávokban, a főirányokban támadva, gyorsan áttörték a határvédelmet és , már a első nap alatt 50-60km-t törtek előre. A szovjet csapatok kénytelenek voltak visszavonulni vagy bekerítésben harcolni, sokan pedig fogságba estek. A szovjet felső vezetés nem rendelkezett hiteles adatokról a határ menti harcokról, ezért június 23-án és 24-én is, az eredeti terveknek megfelelően, a csapatoknak azt a feladatot adta, hogy semmisítsék meg a betört ellenséget, és állítsák vissza az eredeti helyzetet. A fronttá alakult katonai körzetek második lépcsői, gépesített hadtestei nem tudták megoldani a rájuk bízott feladatokat.

A kedvező helyzetet a német hadseregcsoportok kihasználták és a háború kezdetén magukhoz, ragadták a hadászati kezdeményezést. A szovjet gépesített hadtesteknek az arcvonal különböző szakaszain végrehajtott, a német páncélos csoportok visszaszorítását célzó ellencsapásai eredménytelenek maradtak, mert hiányzott a szükséges légi támogatás, nem volt megfelelő együttműködés a többi erőkkel, amellett, hogy maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek, az ellenség előretörését lassították és gyengítették erejüket. Az Északnyugati Front erői előbb a Nyugati-Dvina vonalára vonultak vissza, majd július 9-ére, már Leningrád körzetébe szorultak. Legsikeresebben a „Közép” hadseregcsoport páncélos ékjei tevékenykedtek. Június 29-ére Minszktől nyugatra bekerítették a Nyugati Front 3., 10. és 13. hadseregét, bár a szovjet csapatok szívós ellenállást fejtettek ki és megpróbáltak kitörni a bekerítésből, nem tudták megakadályozni, hogy a németek július 10-ére elérjék a Dnyeper folyót. A délnyugati irányban a német csapatok a határvédelem áttörése után a visszavonuló szovjeteket utóvédharcokra kényszeríttették, akik az 1939-es határon kiépített erődvonalban akarták feltartóztatni a támadókat. Július 9-én az 1. páncélos csoport ezt a védővonalat is áttörte és kijutottak a Kijevbe vezető utakra. Július1-jén a román csapatok is átmentek támadásba, sikereik eredményeként Kijevet az elfoglalás, a Délnyugati Front erőit pedig a bekerítés veszélye fenyegette. Szerencsére a front tartalékainak ellencsapása megállította az ellenség előretörését.

A német sikerek következtében az arcvonal a határtól 300-600km-re helyeződött át. A szovjet csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, de felszámolásukat nem fejezték be, így folytatták az ellenállást. A szovjet állami és politikai vezetés az első megrendülés után, egyre határozottabban szervezte az ellenállást. A Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnoksága Főhadiszállása június végén leállította a támadások erőltetését és hadászati védelemre, való áttérésre adott ki direktívát. Feladatként az ellenség hadseregcsoportjainak legyengítést, elvéreztetését, megállítását és végül az ellentámadásba való átmenet feltételeinek megteremtését szabta. Ezzel párhuzamosan intézkedéseket foganatosított a mozgósítás végrehajtására, hadászati tartalékok képzésére és felvonultatására. Ennek érdekébe átszervezéseket hajtott végre, miután a gépesített hadtestek az ellencsapások során elvesztették állományuk jelentős részét, július 15-én elrendelte feloszlatásukat. Helyettük  önálló páncélos dandárokat alakított, melyeket az összfegyvernemi hadseregeknek rendelte alá. A gépesített hadosztályokat lövészhadosztályokká szervezték át. A lövészhadtest szervezeti fokozatot megszüntették. Ezt követően a hadsereg állomány öt-hat hadosztályból és a közvetlenekből állt.

A német főparancsnokság a Nyugati-Dvina. Dnyeper terepszakasz elérését július 10-ig, úgy értékelte, hogy megsemmisítette a szovjet hadászati főerőket, ezzel teljesítette a „Barbarossa” terv közelebbi hadászati célját és megteremtette a háború gyors, győzelmes befejezésének feltételeit. A továbbiakban csak néhány leharcolt szovjet hadosztállyal számoltak. De nem így történt a szovjet főparancsnokság újabb erőket mozgósított. A „Közép” hadseregcsoport, mely a fő hadászati irányban tevékenykedett, folytatva a támadást július 14-étől váratlanul nagy ellenállásba ütközött. A Sztaraja Russza, Osztaskov, Belij, Jelnya, Brjanszk terepszakaszon a védelemre berendezkedett Tartalék Front hat hadserege állta útját. Mögöttük pedig három hadsereg kezdte meg a mozsajszki védelmi vonal kiépítését Moszkva előterében. Július20-áig, ugyan még erőltetve a támadást, a németeknek sikerült előretörni 170-200km-t és elfoglalni Szmolenszket, a szovjet ellencsapások következtében a támadás elakadt. Így bontakozott a szmolenszki ütközet, amely szeptember végéig tartott. Közben a Gomel, Kijev terepszakaszon a „Dél” hadseregcsoportot is megállították. Így a két hadseregcsoport közötti hézag több száz kilométerre növekedett, amely kedvező lehetőséget teremtett a szabad szárnyal rendelkező „Közép” hadseregcsoport hátába kerüléshez. Ezért a német vezérkar július 30-án leállította a hadászati főirányban való előretörést. A „Közép” hadseregcsoport állományából a 2. hadsereget és a 2. páncélos csoportot Kijev elfoglalására és a „Dél” hadseregcsoport felzárkóztatására rendelte. Ez végső soron a „Barbarossa” terv módosítását jelentette, de utalt arra is, hogy a szovjet főerők nem semmisültek meg.

Az északi hadászati irányban a német és finn csapatok szeptember 8-ára blokád alá fogták, a szovjet csapatok egyre erősödő ellenállásán támadó lendületük megtört, tartalékaik kimerültek és elfoglalni nem tudták. A jelentősen megerősített „Dél” hadseregcsoport a 2. és 1. páncélos csoportja, az eddigi harcokban legyengült Délnyugati Front mindkét szárnyát, összetartó irányú csapásával, szeptember elejére átkarolta. Kijevet a bekerítés veszélye fenyegette. Sztálin azonban nem engedélyezte Kijev feladását és a visszavonulást. Szeptember 15-én a gyűrű bezárult, a 23-áig elhúzódó harcokban nagy veszteségek árán, mintegy 150000 katona tudott kitörni. A németek azonban sikeresen törtek előre. Kijutottak a Donyec-medencébe, elfoglalták a Balparti Ukrajnát és elérték a Krímbe vezető utakat. Odesszát otóber 16-án – Rosztovot november elején foglalták el. A helyzet megszilárdítása érdekében újabb erők bevetésével, ellencsapással, visszafoglalták Rosztovot és ideiglenesen védelemre kényszeríttették a  németeket.

Az 1941.július 10-től kibontakozó leningrádi, szmolenszki, kijevi, és rosztovi harcokkal, hadműveletekkel, lezárult a Szovjetunió elleni háború kezdeti időszaka. A német csapatoknak a „Barbarossa” terv közelebbi hadászati célját területileg, Nyugati-Dvina, Dnyeper terepszakaszt, sikerült elérni. Azonban a szovjet főerőket megsemmisítése elmaradt. A hadászati főirányban, -Szmolenszk, Moszkva-szeptember végén kénytelenek voltak, ha ideiglenesen is, de védelembe átmenni. Nem tudták megakadályozni a Vörös Hadsereg mozgósítását és a hadászati tartalékok felvonultatását, a szovjet gazdaság haditermelésre átállítását sem. A szovjet fegyveres erők súlyos veszteségeket szenvedtek, hatalmas területek feladására kényszerültek, de képesek maradtak a háború tovább folytatására.

4.      Német harckocsik Észak- Afrikában, az El-Alameini ütközet

Olaszország, Franciaország veresége után, úgy értékelte lehetősége nyílt, a Fekete-tenger fölötti korlátlan uralom megszerzésére. Észak-Afrika és a Szuezi-csatorna birtokba vételével Anglia és Franciaország rovására növelhette gyarmat birodalmát. A németek támogatták a Szuezi-csatorna elleni akciót, mivel erre vezetett a legrövidebb út Anglia létfontosságú gyarmatai felé, a britek lekötése pedig német érdekeket is szolgált. 1940. szeptember 13-án Líbiából megindult az olasz támadás Egyiptom ellen. Az angolokat váratlanul érte na csapás, teljes sikert mégsem hozott, Szidi Barani körzetében az előretörés elakadt. 1940. decemberében az angolok ellentámadásba mentek át, kiűzték a betolakodókat Egyiptomból, sőt Líbia jelentős részét is elfoglalták. Mussolini kénytelen volt Hitler segítségét kérni. A németek egy páncélos és egy gépesített hadosztályból álló kontingenst szállítottak Líbiába, „Afrika Korps” elnevezéssel. 1941 februárjában Rommel altábornagy átvette az Afrikában lévő erők fölötti parancsnokságot és ellentámadást készített elő, melynek eredményeként 1941. május 29-én elérték Egyiptom határát, de a további előretörés elmaradt, mert a készletek kimerültek. Utánpótlás pedig a német erőforrások Szovjetunió elleni előkészületek miatt egyre gyengébben csordogált. A felek védelembe mentek át és 1941 őszéig nem kísérleteztek támadással. 1942 elején az angolok támadtak és január18-ra újra megközelítették El-Agheilát. A német-olasz csapatok 1942 tavaszán visszafoglalták Líbia jelentős részét, a nyár folyamán pedig eljutottak az egyiptomi El-Alameinig.

Augusztustól mindkét fél védelembe ment át, Alexandriától 80km-re nyugatra. Az angolok a tengerparttól a Kattarai mélyedésig húzódó, mint egy 50km-es terepszakaszon építették ki védelmüket. A terep alkalmas volt a szilárd védelem kiépítésére, a déli sziklás mélyedés jó szárnybiztosítást jelentett, mert technikai eszközökkel gyakorlatilag járhatatlan volt, így a megkerüléstől nem kellett tartani. A 8. angol hadsereg Montgomery tábornok parancsnokságával, tíz hadosztályból (köztük három páncélos), négy önálló dandárból és két páncélos dandárból, állt. Az angol csapatokat minden szükséges felszereléssel ellátták, anyagi készleteket felhalmozták. A technikai eszközök minőségi javítására is figyelmet fordítottak. A páncélos csapatok állományában megjelentek a 75mm-es löveggel rendelkező „Churchill” típusú nehéz harckocsik és az ugyancsak 75mm-es lövegű „Shermann”típusú amerikai harckocsik. Kaptak több száz 57mm-es páncéltörő löveget és több ezer gépkocsit szállítási, feladatok ellátására. Légierejét kilenc amerikai harcászati légi magasabb egység támogatta. A feltöltés és megerősítés után a 8. hadsereg 1942 őszén azt a feladatot kapta, hogy menjen át támadásba és verje szét a német-olasz csapatokat, szüntesse meg a Földközi-tenger, Egyiptom, Alexandria és a Szuezi-csatorna veszélyeztetettségét.

A tengely csapatai a hadosztályok számában, nem sokban különböztek, tizenkét hadosztályuk volt (ebből négy páncélos és két gépesített), plusz egy ejtőernyős dandár. A hadosztályok feltöltöttsége azonban csak 40%-os volt és utánpótlásra sem nagyon számolhattak. Az erőviszonyokat a következő táblázat mutatja.

A védelem kiépítésénél nagy gonddal jártak el. A csapatokat támpont rendszerűen helyezték el, a főirányokban a harcászati mélység elérte a 15-20km-t. A peremvonal elé 6-7km mély biztosítási övet hoztak létre, melyet kiegészítettek aknamezőkkel és egyéb műszaki akadályokkal. A támpontokat páncéltörő lövegekkel erősítették meg. A főcsapást a tengerparti sávon várták, ezért itt a mélységben három védőövet hoztak létre. A másodikat az elsőtől 5, a harmadikat a másodiktól 12km-re. A védőövek között reteszállásokat létesítettek és aknamezőket telepítettek. Délen a védelem sokkal gyengébb volt. A utánpótlási vonalak 800-1200km hosszúak voltak, ami az ellenség légi fölénye miatt tovább nehezítette az ellátást. Különösen lőszerben és üzemanyagban szenvedtek hiányt. Az afrikai német haderő 1942 szeptemberében katasztrofális helyzetben volt. Mellentin tábornok a főparancsnokságnak küldött jelentésében így fogalmazott: „Ha a hadsereg nem kap teljes feltöltést, minden erőfeszítés ellenére képtelen lesz ellenállni az amerikai és Brit Birodalom egyesített erőinek. A páncélos hadtest előbb, vagy utóbb pusztulásra van ítélve. Egyedül manőverező védelemmel, Líbía fokozatos feladásával lehet megmenteni a pusztulástól.”[3]

A jól kiépített német védelem megkerülésének és átkarolásának lehetetlensége arra ösztönözte az angolokat, hogy frontális csapással kíséreljék meg áttörni a harcászati védelmet, majd páncélosok bevetésével fejlesztik ki a hadműveleti sikert. A főcsapást a tengerpart mentén, a kisegítőt a déli szárnyon tervezték. A jobbszárnyon bontakozott szét a 30. hadtest (első lépcsőben öt gyalog hadosztály és két páncélos dandár), mögöttük 30km-re a 10. páncélos hadtest (két páncélos hadosztály). A déli szárnyon a 12. hadtest első lépcsőjében két gyalog hadosztály és két dandár, második lépcsőben egy páncélos hadosztály készült fel a támadásra. Mindkét irányban a gyalogság feladata volt a védelem áttörése és a páncélosoké a siker kifejlesztése. Komoly gondot okozott az aknamezőkön való átjáró nyitása, mert a sivatagi homok jól rejtette, másrészt a németek teljesen rendszertelenül és igen sok aknát telepítettek. (négyzetméterenként legalább egyet.) Az angolok nagyon jól megszervezték az csapatok vízellátását. Az egész hadművelet megszervezésénél az ellenség meglepésére és félrevezetésére törekedtek. Azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy a főcsapást a déli szárnyán akarják mérni. Ennek érdekébe itt színlelet állásokat, raktárakat, más berendezéseket, jelképező maketteket építettek. A 8. angol hadsereg támadását az amerikai szövetségesek november 7-én Algír és Marokkó területén tengeri deszant hadművelettel támogatták.

A támadás megindítását 4 napig tartó légi előkészítés előzte meg, bombázták a Tobrukba vezető vasútvonalat, a kikötőket, repülőtereket, tüzérségi állásokat, csapat csoportosításokat, különös tekintettel a páncélosokra. Október 22-én este az angol tüzérség elfoglalta tüzelő állásait, majd ködfüggönyt vontak az arcvonal elé és 22,40-kor megkezdődött a tűzelőkészítés. Tűzösszpontosításokat lőttek az ellenséges tüzérségre, vezetési pontokra és ellenállási csomópontokra. Ez alatt a légierő is csapást mért a támpontokra. 23.00-kor a gyalogság az aknamezőkön nyitott átjárókon áthaladva  rohamra lendült,  légierő közben érzékeny csapásokat mért a védelemre. A főirányban támadó 30. hadtest a nagy erőfölény ellenére, csak lassan jutott előre, csak egyes szakaszokon jutott ki az ellenség peremvonalára és rohamozta meg azt. Nem vették észre, hogy a németek az első állásból kivonták erőiket. A sikertelenség ellenér Montgomery tábornok, még az éjszaka folyamán ütközetbe vetette az itt lévő két páncélos hadosztályt. Áthaladva az átjárókon megrohamozták a németek első állását, ahol a szervezet páncélelhárító tűzben elakadtak. Október 23-án és 24-én a fővédőövben az angolok számára eredménytelen elkeseredett harc folyt, viszont a páncélosok súlyos veszteségeket szenvedtek. A déli szárnyon támadó 13. hadtest is sikertelen volt. Október 25-én Montgomery a délen lévő páncélos hadosztályt is északon vetette be, ahol háromra emelkedett a páncélos hadosztályok száma. Október 27-én Rommel is Északra csoportosította át páncélosait, azzal a szándékkal, hogy ellencsapással szétveri az angol főcsoportosítást. Montgomery értékelve a helyzetet le akarta állítani a támadást, de az angol kormány nem járult hozzá. Október 28-án a légierő súlyos csapásokat mért az olasz-német páncélos erőkre, ezzel meghiúsította ellencsapásukat. November 2-án a 8. hadsereg újból támadásba ment át a jobb szárnyon, jelentős tüzérségi és légi támogatás mellett. A gyalogság és a tüzérség jó együttműködésének köszönhetően az angolok 4km-re betörtek a német védelembe, sikerüket a páncélosok, bevetése mélyítette ki, mélyek kijutottak El-Akakir körzetébe. November 3-án Montgomery az áttörésbe bevetette a 7. páncélos hadosztályt, mely sikeresen nyomult nyugat felé. Rommel félve a bekerítés veszélyétől megkezdte a visszavonulást, az El-Agheila megerődített körzetbe. A délen lévő négy olasz gyalog hadosztálytól elvette szállító járműveiket, magára hagyta őket. Nyugat felé, csak elenyésző részük tudott visszavonulni. Az angolok csak november 4-én vették észre az ellenség visszavonulását és átmentek üldözésbe. Ezzel gyakorlatilag befejeződött az el-alameini ütközet. Az olasz hadosztályok elvesztették állományuk csaknem kétharmadát, a német csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek, de harcképességüket megőrizték. 1942. november 7. és 11. között az amerikaiak partra szálltak Eisenhower tábornok parancsnokságával Északnyugat-Afrikában. Elfoglalták Algírt, Orant és Casablancát, majd keleti irányba támadtak tovább. A 8. angol hadsereg 90 nap alatt 2200km-t üldözte az ellenséget, de soha nem érte el. A két arcvonal közé szorított német-olasz csapatok, Tunisz és Líbia határán kísérelték meg az ellenállást, de 1943. május közepére felőrlődtek. Ezzel az Észak-Afrikai hadszíntér megszűnt.

                        5. A második világháború legnagyobb páncélos ütközete a kurszki csata.

A sztálingrádi ellen-, majd általános támadást követően a szovjet fegyveres erők jelentős veszteséget okoztak  a németek „A”, „B” és „Don „ hadseregcsoportjainak. Megragadták a hadászati kezdeményezést és az ellenséget üldözve 600-700km-t törtek előre, elfoglaltál Kurszkot és Harkovot. Közben nagy távolságra leszakadtak ellátó bázisaik, a kimerülés jelei mutatkoztak, de Sztálin a további előre törést követelte. A németek a szovjet csapatok lendületének csökkenéséből, a kötelékek széthúzódásából, biztosítás nélküli szabad szárnyak keletkezéséből, azt a következtetést vonták le, hogy a támadás folytatásához a szovjetek nem rendelkeznek kellő tartalékokkal. A helyzetet alkalmasnak tartották ellentevékenység kezdeményezéséhez. Ezért az összeszedett tartalékokkal 1943 februárjában ellentámadásba mentek át és elfoglalták Harkovot, Belgorodot a szovjet csapatokat arra kényszeríttették, hogy lemondva a kezdeményezésről az, Északi- Donyec folyó mögé vonuljanak vissza, és védelembe menjenek át. A támadás folytatásához azonban a németeknek sem volt erejük. Ezért 1943 tavaszán Kurszk térségében az a helyzet alakult ki, hogy mindkét fél megőrizte a tevékenységi mód (támadás, vagy védelem) megválasztásának lehetőségét, de egy hosszabb hadműveleti szünet állt be.

1943 tavaszán a két német csoportosítás közé mélyen beékelődött 500km-es kurszki ív, arra ösztönözte a német hadvezetést, hogy a kedvező helyzetet kihasználva 1943 nyarára a körzetben nagyszabású támadó hadműveletet készítsen elő. A „Citadelle” fedőnevű terv azt tartalmazta, hogy északról Orjol és délről Harkov térségéből Kurszk általános irányba mért találkozócsapással bekerítik és megsemmisítik az itt lévő Központi, illetve Voronyezsi Frontok csapatait, és a támadást északkeleti irányba, Moszkva felé fejlesztik tovább.

A Szovjetunió katonapolitikai helyzete 1943 nyarára jelentősen megszilárdult, hadiipari kapacitása és hadereje minden vonatkozásban fölénybe került Németországgal szemben.

Az erőviszonyok alapján a szovjet csapatok is képesek lettek volna a támadásra. A vezérkar azonban, miután felderítette a németek szándékát, április 12-én úgy határozott, hogy célszerűbb mélyen lépcsőzött védelemmel, felfogni és elvéreztetni a német támadó csoportosítást, annak legyengítése után, ellentámadásba átmenve szétzúzni az orjoli és harkovi csoportosítást. Az remélték, hogy ez a döntés biztosítja a hadászati kezdeményezés megtartását és az általános támadásba való átmenet feltételeit is. A kurszki védelem tehát nem az ellenség által kikényszeríttet, hanem önként vállalt és előre tervezett volt, ahol a védő fél volt fölényben, ilyen értelemben nem is tipikus. A főhadiszállás elképzelésének megfelelően  a Központi és a Voronyezsi Front mélyen lépcsőzött védelem kiépítésére kapott parancsot. A hadászati mélységben, a peremvonaltól 250-280km-re a Sztyeppi Katonai Körzet (1943. július9-től Sztyeppi Front) erői rendezkedtek be védelemre. A Nyugati, a Brjanszki és a Délnyugati Front erőinek ellentámadásra kellett felkészülniük. A védelemre való felkészüléssel együtt tehát folyt az ellentámadás előkészülete is.

1943. július 5-én 3.00-kor tervezték a német csapatok a támadás megindítását. A szovjetek azonban a történelemben először tüzérségi és légi ellen-előkészítést hajtottak végre, terület tűz lövésével. Ennek következtében a roham 2.5-3 órás késést szenvedett, az ellen-előkészítés lehetett volna eredményesebb is, ha pontosan felderített célokra lőtték volna. Az északi szárnyon  a Központi Front ellen Olhovatka irányába mért főcsapással, 5 óra 30 perckor indult a „Citadella” hadművelet. A permvonal áttörése csak az ötödik rohamra sikerült és a napvégére csupán 6-8km mélyen tudtak beékelődni a védelembe. A 6-án reggel végrehajtott szovjet ellencsapás az eredeti helyzetet nem tudta ugyan visszaállítani, de a német támadást a második védőöv előtt lefékezte. A németek július 7-én friss hadosztályokat vetettek be, és Poniri irányában kezdeményeztek, jelentős eredményt azonban sem, ezen sem a következő három nap alatt nem értek el. A hat napos harctevékenység során a németek északi csapásmérő csoportosítása mind össze 30km szélességben, és 9-12km mélységbe, tudott beékelődni a Központi Front védelmébe. A jelentős veszteségek, a tartalékok felhasználása következtében 11-én kénytelenek voltak védelembe átmenni. Július 12-én a Brjanszki Front és a Nyugati Front bal szárnya támadásba ment át az orjoli német csoportosítás szétverése céljából. A „Közép” hadseregcsoport parancsnokának nem volt más választási lehetősége, mint hogy ebben az irányban végérvényesen befejezze a támadó tevékenységet. A központi Front csapatai július 17-én estig visszaállították az eredeti helyzetet, és másnap ellentámadásba mentek át. A kurszki ív déli szakaszán az ellenség csapásmérő csoportosítása már július 4-én délután felvette a harcérintkezést a szovjet csapatokkal. A főerők 5-én reggel indultak rohamra, mint egy 90km szélességben. A főcsapást Obojany, a másik csapást Korocsa irányában mérték. Estig egyes szakaszokon 8-10km mélységben sikerült beékelődniük a védelembe. A Voronyezsi Front parancsnoka július 6-án reggelre előre vonta az 1. harckocsi hadsereget és két harckocsi hadtestet a második védőöv megerősítésére. Ezen a napon a németek tömeges páncélos csapásokat mértek a front védelmére mindkét irányban, és estére sikerült betörniük a második védőövbe. Július 7-én és 8-án a németek tovább folytatták a támadást a másodi védőöv áttörésére, ez azonban csak Prohorovka irányában, egy keskeny sávban sikerült. Az előre nyomuló mintegy 300 német harckocsit azonban a főparancsnokság tartalékából ide irányított két harckocsi hadtest és a légierő együttes tevékenysége lelassította. A korocsai irányban is visszaverték a németek rohamait, majd július 8-án mindkét irányban mért ellencsapással, jelentősen javították a védelemben lévők helyzetét. A német parancsnokság július 10-11-én a főerőkifejtést a prohorovkai áttörés irányába helyezte át. A kétnapos erőfeszítés nem járt jelentős sikerrel, mert a főhadiszállás hadászati tartalékokkal erősítette meg a Voronyezsi Frontot, így a védelem sikeresen állta az újabb és újabb páncélos rohamokat. A Voronyezsi Front csapatai Július 12-én megerősítve az 5. gárda hadsereggel és az 5. gárda harckocsi hadsereggel ellencsapást hajtott végre, Prohorovka térségében. Mivel a németek is itt vetették ütközetbe páncélos erőiket, a körzetben hatalmas harckocsi-találkozóütközet bontakozott ki. Amelyben több mint 1500 páncélos és több száz repülőgép vett részt. A sok száz harckocsi csatája félelmetes volt. Késő estig tombolt a küzdelem a harcmezőn, zúgtak a motorok és a harckocsik tömege száguldó lavinaként hömpölygött a térben. A harcjárművek százával gyulladtak ki, a harcmezőt sűrű por és füst árnyékolta be. A szovjet T-34-es harckocsik jól megállták helyüket. Az összecsapás nagyságát jelzi, hogy a németek az ütközetben 440 harckocsit és rohamlöveget vesztettek. Így a „Dél” hadseregcsoport is kénytelen volt lemondani a további támadásról, és július 16-án megkezdte csapatainak visszavonását a megindulási helyzetbe. A Voronyezsi Front, majd július 18-ától a Sztyeppi Front is bevezette az üldözést, és július 23-án estére elérték az 5-én birtokolt terepszakaszt.

A „Citadella” hadművelet alig több mint egy hét alatt összeomlott. A szovjet vezetés elképzelése bevált. A védelem sikeresen feltartóztatta és elvéreztette a támadó csapásmérő csoportosítását. Kedvező feltételeket teremtettek az ellentámadáshoz, tehát megőrizték a hadászati kezdeményezést. A szovjetek már a védelmi hadművelet megkezdése előtt rendelkeztek az ellentámadás megindításához szükséges erőkkel és eszközökkel. A Brjanszki és a Nyugati Front erői, már július 12-én megkezdték az orjoli támadó hadműveletet, melyhez 18-án a Központi Front jobbszárny csapatai is csatlakoztak. A három front erői július végére  északról, keletről és délről átkarolták a németek orjoli csoportosítását. A bekerítés veszélyét felismerve a német vezetés megkezdte csapatai visszavonását. A szovjetek augusztus 5-én birtokba vették orjolt, és augusztus8-ra kijutottak Zsizdra-Lityizs vonalra. A déli irányban a Voronyezsi és a Sztyeppi Front csapatai augusztus3-án indították a belgorod-harkovi támadó hadműveletüket. A két front erői 23-áig szétvertek az itt lévő német csoportosítást, és előnyös helyzetet foglaltak el az általános támadás megindításához, a Szumi, Gagyacs, Harkov terepszakaszon. A kurszki csata a szovjet csapatok sikeres ellentámadásával ért véget.

---

[1] Hadsereg szintű köteléknek felel meg.

[2] Dr. Nagy Gábor ezredes: Páncélos csaták Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1966. 72 oldal.

<SPAN style="FONT-SIZE: 10pt; FONT-FAMILY: 'Times New Roman'; mso-fareast-font-family: 'Times New Roman'; mso-ansi-language: HU; mso-far