A harckocsik és harckocsi csapatok fejlesztése a két világháború között

• Katonai elméletek a harckocsik alkalmazásáról

Az első világháború számos olyan hadművészeti kérdést vetett fel, amelyre a hadviselő felek a háború menetében nem, vagy csak részben tudtak sikeres megoldást találni. Ilyen volt elsőképpen az állásháború zsákutcájából való kivezető út feltételeinek megteremtése, azaz az összefüggő állásvédelem áttörése és a mélységbe való kijutás problémáinak rövid idő alatti megoldása. A figyelem közép pontjában állt a nagy ellenséges csoportosítások bekerítésének és gyors megsemmisítésének kérdésköre. Ugyancsak tisztázásra szorultak a háború alatt megjelent új harceszközök (repülőgépek, harckocsik) hadműveleti, harcászati jelentősége, alkalmazásuknak célszerű elvei, módszerei. E sok kérdés tisztázására egyidejűleg széleskörű tudományos kutatómunka indult be. Eredményeként több egymástól független, egymást kiegészítő katonai elmélet született. Témánk szempontjából csak a harckocsik alkalmazásával foglalkozó elképzeléseket tekintjük át, melyek a páncélos, vagy gépesített háború elméletében foglalhatók össze.

Az elmélet képviselői a nagytömegben alkalmazott harckocsiktól várták már a háború elején, hogy megsemmisítik az ellenséget és rövid idő alatt elérik a háborús célt. Az elmélet első változatát a húszas évek elején az angol katonai gondolkodók fogalmazták meg. John Fuller és Basil Liddell Hart a háború tapasztalatai alapján emeltek szót a csapatok gépesítéséért és a harckocsik tömeges alkalmazásáért.

John Charles Fuller (1878-1966) tábornok fiatal tisztként részt vett az angol-búr háborúban. Az első világháborúban magas beosztásokat töltött be. Támogatta a páncélos fegyvernem megteremtését, a Cambrai-i ütközetben alkalmazott harckocsi hadtest vezérkari főnöke, az alkalmazási terv kidolgozója. Fontosabb munkái: „Harckocsik az 1914-1918. évi háborúban” és a „Gépesített erők hadműveletei”.

Fuller a mozgékonyságot fontosabbnak tartotta a páncélvédettségnél, mert ebben látta a meglepetés zálogát. Mint írta: „A fegyverek megváltozása magával vonja a háború jellegének megváltozását is. - Mivel a jelen korszak nagymértékben a gépek korszaka, a háborúknak is hasonló jelleget kell ölteniük, tekintve, hogy a katonai szervezet követi a polgárit. - Napjainkban, a fejlett országokban az ipar túlsúlyba került a mezőgazdasággal szemben, ezért bizonyosra vehetjük, hogy a hadsereg szervezete is megfelelő módon fog továbbfejlődni, egyre inkább a gépekre fognak támaszkodni, amelyek a jelenlegi civilizáció fő mozgatói. - Minthogy a gépesítés alapja az ipar, nyilvánvaló, hogy a jövőben csak iparilag fejlett országok vívhatnak sikeres háborút. Amikor a háború még a ló erején alapult, mint a középkorban, az olyan ország, mely nem rendelkezett megfelelő mennyiségű „ló”-erővel, aligha vehette fel a harcot egy olyannal, mely- e tekintetben - fölényben volt. - Napjainkban egy iparilag fejletlen ország jelentéktelen gépkocsiparkkal lényegében véve védtelen lesz a támadóval szemben. - A hadsereg gépesítése motorizálása teljesen megváltoztatja a harc megtervezésének folyamatát.” Elismerte, hogy ez kihatással lesz a hadsereg kiképzési rendszerére is. Úgy gondolta, hogy a hadsereg összetételének, szervezetének változása ellenére lesznek a fegyveres küzdelemnek változatlan alapelvei. Ezek a következők: „Az erőkkel való gazdálkodás, az összpontosítás, meglepés, biztosítás, támadás, mozgás és együttműködés érvényes, függetlenül attól, hogy a hadsereg gyalogosokból, lovasokból, vagy motorizált egységekből állnak-e. - Nem új típusú háborúval állunk tehát szemben, amely semmiben sem hasonlít a jelenlegihez, hanem a hadviselés új formájával, egy olyannal, amely a belsőégésű motorokon alapul, amelyek lényegesen megnövelték a mozgékonyságot és a szállító kapacitást.”

Abból a meggondolásból, hogy a gépesített hadsereg felállítási költségei korlátozni fogják méreteit, azt a következtetést vonta le, hogy csökken a milliós tömeghadsereg szerepe. „Míg a világháborúban a gyalogosok milliói vettek részt, elképzelhetetlen, hogy a következő háborúban bármely ország néhány ezer harckocsinál többet képes legyen harcba vetni. - A harcot a jövőben a jelenlegi sorozással felállított hadseregek helyett magas képzettségű hivatásos erők fogják megvívni. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a sorozás teljesen megszűnik, csupán annyit, hogy a sorozott katonák másodrendű szerepet fognak betölteni, kézben tartják azokat a területeket, amelyeket a gépesített erők az ellenségtől elragadtak.” Ez utóbbi gondolatai még hosszú időn keresztül nem realizálódhattak. A gyalogság szerepének leértékelése mellett hangsúlyozta a légierő hadászati, hadműveleti jelentőségét. „Ez a fegyvernem, amely három dimenzióban tevékenykedik, önálló kategóriát képez és majdnem korlátlan fejlődés előtt áll. Amikor a rádióirányítás tökéletes lesz, megjelennek a pilótanélküli repülőeszközök- valódi légi torpedók. Ez a fegyver átalakítja a hadviselés formáit a szárazföldön és a tengeren.” Addig is míg ez megvalósulhat fontos a két fegyvernem együttműködése. „A repülőgép és a harckocsi egymást kiegészítik és még hosszúideig képtelen lesz egyik a másik nélkül tevékenykedni. A repülőgép felkutatja az ellenséges harckocsikat, és ezzel lehetővé teszi a saját páncélosok számára, hogy harcba bocsátkozzanak vele. A páncélosok viszont védik a légierő repülőtereit azzal, hogy megsemmisítik az ellenség páncélosait, illetve korlátozzák mozgásukat…A jövendő hadviselésében az együttműködés a harckocsik, és a repülőgépek között sokkal fontosabbnak bizonyulhat, mint a harckocsik és a gyalogság között.” Fuller elvetette a gyalogság és a harckocsik együttműködését, gyalogság alkalmazásának ott van létjogosultsága, ahol a harckocsik a terep vagy más ok miatt nem bevethetők. „A harckocsik és a gyalogság kombinálása olyan mintha a traktor elé igáslovat fognánk be…Ha a terep harckocsik számára nehezen, vagy egyáltalán nem járható, akkor nyilván alkalmasabb a gyalogság számára és a harckocsik kerülni fogják…Ahol harckocsi támadás nem várható a gyalogság haszna továbbra is megmarad. Ott azonban, ahol harckocsi támadásnak van kitéve, nem csupán használhatatlanná válik, de jelenléte állandó aggodalom forrása lesz…A harckocsi ütközet bizonyos tekintetben hasonlítani fog a tengeri ütközetre, egy fontos különbséggel: a hajók a tengeren küzdenek egymással, támaszpontjuk a szárazföld, a harckocsi a szárazföldön harcol, és ugyanarra támaszkodik. Mit jelent ez? Míg a kikötők és a parti erődök nem tudják követni a hadihajókat, a harckocsik megfelelő támaszpontjai képesek arra, hogy kövessék őket….a gyalogság a tüzérségre támaszkodik; a harckocsi ütközetben azonban nincs gyalogság, mert csak önjáró páncélozott lövegek küzdelme, és mire támaszkodhatnak ezek a fegyverek? Arra, amit páncélelhárító csapatoknak neveznek,…Véleményem szerint a jövő be fogja bizonyítani, hogy egy gépesített hadsereg, vagy alakulat két szárnyra osztandó: páncélosokra, mint támadó fegyverre és páncélelhárító erőre, a védelem céljára.” Természetesen a páncéltörő lövegeket gépjárművel szállítanák, hogy tudják követni a harckocsikat és számukra kellő időben megfelelő védelmet, biztosítsanak.

Basil H. Liddell Hart (1895-1970) kapitány az első világháború után kilépett a hadseregből és katonai szakíróként dolgozott Fontosabb munkái: „Hadászat”, „Gondolatok a háborúról”, „A gyalogsági harc tudománya” és „Az 1914-1918-as világháború története”.

Nézetei közel álltak Fuller elképzeléséhez. Ő azonban hangsúlyozta a gépesített gyalogság és a harckocsik egy páncélos kötelékbe való szervezésének szükségességét. Az általa elképzelt kötelék két harckocsi zászlóaljat, három gépkocsizó gyalogzászlóaljat foglalt magába, melyet önjáró tüzérséggel egészített ki. A gyalogság gépesítését nélkülözhetetlennek tartotta. „Az egészséges emberi elme azt diktálja, hogy a gépjárműveken lévő emberek hamarabb elérhetnek egy pontra, mint a gyalog menetelők. A célt is nagyobb számban érhetik el- feltéve azt, hogy elegendő jármű áll rendelkezésre. Az állásokban lévő kisebb létszámú, de gyorsan megerősíthető gyalogság is előnyben van a számban nagyobb olyan ellenséggel szemben, amely elkésve érkezik be. Egyenesen megfoghatatlan lenne, ha egy jövőbeni háborúban nem használnák ki a motoros szállítást a gyalogság mozgatására.”

Fuller tehát a harckocsik és a repülők, míg Liddell Hart a harckocsik, gépesített gyalogság és tüzérség együttműködése mellett szállt síkra. Elképzeléseik azonban ellentétben álltak az „utolsó csata” doktrínáját képviselő hivatalos brit nézetekkel. Munkáikat lefordították németre és ott érdeklődést váltott ki. Guderian tábornok figyelembe vette elképzelésének kialakításakor.

Heinz Guderian (1888-1954) tábornok a német páncélos fegyvernem egyik megalapítója. Az első világháború után különböző egyre magasabb beosztásokban teljesített szolgálatot. E mellett jelentős elméleti tevékenységet is folytatott. Fontosabb munkái: „Vigyázat páncélosok” és „A páncélos csapatok”.

A harckocsik tömeges, önálló alkalmazása mellett tört lándzsát, melyet páncélos hadosztály keretében képzelt el, ellenezte a gyalogságnak való alárendelésüket. Mint írta: „Senki sem tagadhatja, hogy ostobaság lenne, ha egy fegyvernemből nem akarnánk a benne rejlő legnagyobb teljesítményt kiaknázni…A páncélos csapatok napjainkban már egyáltalán nem a gyalogság kisegítői…Ha a harckocsikat gyaloghadosztályokhoz szervezzük, akkor megakadályozzuk az erők összpontosítását a döntő térségben. Ilyen módon a harckocsik jelentős részét olyan terepen alkalmaznánk, ahol egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségekkel és súlyos veszteségekkel tevékenykedhetnének, arra kényszerítenénk őket, hogy a lassú és kis harci lehetőségű fogatolt tüzérség és a gyalogosok mozgásához igazodjanak: röviden- kiölnénk gyorsaságukat és ezzel az ellenség meglepésére és az ütközet sikerére táplált jogos reményünket. Megakadályoznánk tömeges alkalmazásukat,” A támadás megszervezésénél elsőrendű követelménynek tartotta a harckocsikban rejlő harci lehetőségek maximális kihasználását. „a lövészeknek és a tüzéreknek kell a harckocsikhoz igazodniuk és nem fordítva…Az a fegyvernem, amely korunkban a támadás fő erejének hordozója, igényt tarthat arra, hogy ezt az erőt saját törvényszerűségei szerint alkalmazzák. Ahol tehát a páncélosokat bevetik, ott ők alkotják a fő fegyvernemet, és szükségleteikhez kell igazodniuk a többi fegyvernemeknek. Ezeknek kell együttműködni a harckocsikkal és igényeiket a legnagyobb csapásmérő erővel rendelkező fegyvernemhez, kell igazítaniuk. A páncélosoknak az a legfontosabb feladatuk, hogy az alkalmazásukra kedvező sávban, az ellenség védelmét áttörve, gyors, meglepő tevékenységgel kivívják a döntést.”

Guderián a sikert a védelem egyidejű és teljes mélységű lefogásában látta, melyet a gyors páncélosokkal lehet megvalósítani. Olyan harcrendet vázolt fel, amely képes volt a védelem három védőövét (fővédőöv 8-10km, hadosztály védte; második védőöv a kettő együtt 20-25km a hadtest második lépcső védte; a harmadik védőöv 30-50 km-re a permvonaltól, a hadsereg tartalékok védték) egy időben támadni. Ehhez a harckocsikból négy lépcsőt szervezett. A nehéz harckocsikból álló első lépcső, nagy ütemben harc felvétele nélkül tört előre a hadseregtartalékok övéhez és ott bocsátkozott harcba. A közepes harckocsikból álló második lépcső kis fáziskéséssel indult és feladatuk a tüzérség álláskörleteinek birtokba vétele volt, melyek elhelyezkedése a peremvonaltól 3-5 km-re kezdődött. A harmadik lépcsőbe a könnyű páncélosok tartoztak, akik a tábori kötelékekkel együtt, de nem alárendelve, törték át és számolták fel a harcászati mélységet. Az áttörés után a páncélosok elszakadtak a gyalogságtól és gyors ütemben 100-150kilométer mélységbe fejlesztették ki a sikert a légierő hatékony támogatásával. A negyedik lépcsőbe a tartalékok tartoztak, előre nem látható feladatok megoldására.

A páncélosokat kizárólag csak támadásban kívánta alkalmazni, védelemben egyenesen károsnak tartotta tevékenységüket. Mint írta: „a páncélos csapatok kifejezetten támadó fegyvernemet alkotnak. A védelmi és elhárító arcvonalon nincs mit keresniük.” Elképzelése lényegesen befolyásolta a német felső katonai vezetés gondolkodását, felismerték a harckocsikban rejlő lehetőségeket, és általában osztották a guderiáni elveket.

Hasonlóan az eddigiekhez a páncélos és gépesített csapatokat tartotta a jövő háborúja főszereplőinek az osztrák Eimannsberger tábornok is.

Ludwig von Eimannsberger (1878- 1945) tüzértábornok. Az első világháború résztvevője. Gondolatait az 1934-ben megjelent „Harckocsi háború” című munkájában fejtette ki.

A harckocsik jelentősége mellett erőteljesen hangsúlyozta a gyalogság fontosságát és síkraszállt gépesítésük és páncéltörő fegyverekkel való ellátása érdekében. Véleménye szerint azonban a hadművelet sorsát végső soron a harckocsik döntik el, melyeket harcászati feladatok megoldására dandárokba, hadműveleti feladatokra hadosztályokba, illetve páncélos hadseregbe kívánt szervezni. Az ellenség védelmét menetből-, arcból mért csapással –tervezte áttörni. Három védőövvel kiépített védelmet feltételezve a támadó erőket is három lépcsőben javasolta alkalmazni. A kb.40-50kilométer szélességre tervezett hadsereg-áttörési szakaszon az első lépcsőben 5-7 gyaloghadosztályt egyenként egy harckocsi dandárral (350 harckocsi) megerősítve kívánt alkalmazni, az első védőöv (6-8km) áttörésére. A 15-20km mélységben lévő második védőöv leküzdéséhez második lépcsőben 1650 harckocsit, gépesített gyalogságot és a támogató légierőt tervezte alkalmazni. A harmadik védőöv áttörését és a hadműveleti siker kifejlesztését tíz (egyenként 500 harckocsiból álló) páncélos hadosztály (egy páncélos hadsereg) ütközetbe vetésével kívánta végrehajtani. Az ilyen felépítésű hadsereg támadásának üteme, véleménye szerint elérhette a napi 50 kilométert is. A támadás tüzérségi biztosítását a harckocsik lövegeire alapozta, ezért elengedhetőnek tartotta a tüzérségi előkészítést, annál is inkább, mert ez növelte a meglepetés hatását, ugyanakkor elegendőnek tartotta az arcvonal kilométerenkénti 25 tüzérségi lövegösszpontosítást.

Munkája nagy vitát váltott ki egész Európában, Guderián rá hivatkozva igyekezet meggyőzni az ellenzőket a harckocsik önálló és tömeges alkalmazását illetően. Tény, hogy gondolatai sok pozitív vonást tartalmaznak, határozottan síkra szállt a meglepő és tömeges alkalmazás mellett, főképpen a harcászati mélység áttörésével foglalkozott, a hadműveleti siker kifejlesztésének kérdéseit nem vizsgálta részletesen.

A harckocsikat tartotta a jövendő háború fő csapásmérő erejének a francia, de Gaulle is.

Charles de Gaulle (1890-1970) fiatal tisztként részt vett az első világháborúban. A húszas években a katonai akadémia tanára, majd a Legfelső Védelmi Tanács főtitkára, majd páncélos hadosztályparancsnok. A francia kapituláció után megalakította a Szabad Franciaország Bizottságot, és felszólított a németek elleni harcra. A háború után előbb miniszterelnök majd köztársasági elnök volt.

A gépesítés meg növekedett jelentőségét felismerő de Gaulle szembe fordult a francia hadvezetés hadászati védelmi elképzeléseivel és már a harmincas évek elején szorgalmazta egy páncélos és gépesített csapatokból álló hadsereg megszervezését. Gondolatait 1934-ben megjelenő „Út a hivatásos hadsereghez” című munkájában foglalta össze. Az általa elképzelt hadsereg hivatásos katonákból állna, a korszerű háború bonyolultabb feladatai, mint írta: „..csak a válogatott csapatok tevékenységével oldhatók meg…Azt az időt, amelyre egy népnek egy fenyegető veszély esetén a felkészülésre szüksége van, csak hű, hivatásos katonák, önfeláldozása biztosítja. Ebből következik, mivel országunk a támadással szemben nyitottan fekszik, mivel meglepetéseknek van kitéve…,nem engedhetjük meg magunknak, hogy az első csapások elhárításában hirtelen összeállított kötelékek bizonytalan feltartó erejére hagyatkozzunk. Elérkezett az idő, amikor tartalékosaink és sorállományunk tömegein, tehát a nemzeti véderő legfontosabb, ugyanakkor azonban lassan összpontosuló részén kívül, szükségünk van a manőver eszközeként egy mozgékony seregtestre, amely idővesztés nélkül képes működésbe lépni, tevékenykedni. Vagyis szükségünk van egy belsőleg szilárd, állandó hadseregre, egy olyan erőre, amely a fegyverforgatást mesterien érti. Franciaország hivatásos hadsereg nélkül nincs biztonságban.”

Úgy gondolta, hogy a meglepő német támadástól Franciaországot nem a Maginot-vonal hanem a teljesen gépesített hivatásos hadsereg tudja csak megvédeni. Azt is látta, hogy a korszerű technika nagy hozzáértést követel, ezért kell a hadsereg állományát technikailag jól képzett hivatásos katonákból kiállítani. Reményei szerint a gépesített hadsereg rövid idő alatt döntő eredményre képes a nálánál nagyobb létszámú tömeghadsereggel szemben is. „…Motor segítségével bármilyen sebességgel, bárhová eljuthatunk. A hadsereg maholnap csak lánctalpas járműveken fog mozogni. Nincs ember, löveg, lőszer, nincs egy darab kenyér, amely ne ily módon jutna el rendeltetési helyére…A döntő csapást a korszerű technika, a páncélozott járművek fogják végrehajtani. Ha ezen az úton haladunk elkerülhetjük az állásháborút.” Az általa elképzelt hadsereg hat páncélos és egy könnyű hadosztályból, valamint hadsereg közvetlenekből állt. (A könnyű hadosztály felépítése hasonló volt a páncéloséval, az eltérést az jelentette, hogy könnyű harckocsikkal volt felszerelve és tüzérségét tüzérdandár helyett egy gépesített tüzérezred képezte.) Maga a hadsereg hozzávetőleg 100 ezer főből és 3000 harckocsiból állt volna. De Gaulle ezt az erőt alkalmasnak tartotta arra, hogy mintegy 50 kilométeres sávban, többlépcsős felépítésben, rést nyisson (áttörje) az ellenség védelmében és 50 km/nap ütemben támadjon. Éppen ezért nem csak harcászati, hanem hadászati feladat megoldására is képesnek tartotta.

Gondolatait a francia katonai felső vezetés elutasította, Petain marsall a legnagyobb francia katonai szaktekintély kijelentette: „..a harckocsi és a légierő nem változtatják meg a háború jellegét. Franciaország biztonságának alapja a megerődített arcvonal.”

A fent említett katonai gondolkodók –Guderián kivételével -elképzeléseinek központjában egy viszonylag kis létszámú harckocsikkal bőven ellátott, teljesen gépesített, hivatásosokból álló hadsereg állt. Ugyan akkor nem mondtak le a sorozott katonákból álló tömeghadseregről sem. A korszerű technikával ellátott hivatásosokból álló állandó hadsereg végül is nem valósult meg. E hadsereg felszereléséhez szükséges nagy mennyiségű technikát és üzemanyagot a gazdasági válságból kilábaló világ egyetlen országa sem tudta biztosítani. Nem is beszélve a tömeghadsereg gépesítéséhez szükséges technika előteremtéséről. Akadályozó tényezőként hatott a tömegek műszaki, technikai ismereteinek alacsony színvonala is. Az a tény azonban, hogy a német katonai vezetés megértette és elfogadta Guderián elméletét helyzeti előnyhöz, jutatta Németországot ellenfeleivel szemben különösen a háború elején.

A két világháború közötti időszakban a szovjet katonai teoretikusok is kutatták a háború új vonásainak következményeit. Gondolkodásuk kiinduló pontja az volt, hogy a háború hadászati eredményét a harcászati sikereken felépülő hadműveleti sikerek határozzák meg. A több résztvevő közül Triandafillovot, Isszerszont és Tuhacsevszkijt említjük. Munkásságuk eredményeként alakult ki az un. „mély hadművelet elmélete”.

Vladimir Kiriakovics Triandafillov (1894-1931) a polgárháború résztvevője, 1926-1934 között a vezérkar hadműveleti főnökségének vezetője, közben 1928-1929-ben hadtestparancsnok volt. Repülőszerencsétlenségben halt meg.

Triandofillov az összfegyvernemi hadsereg tevékenységén keresztül vizsgálta a hadművészet egyes kérdéseit. Elemezte a hadsereg menetének, az ütközet kibontakozásának és lefolyásának, a széles arcvonalon folyó támadásának és az egymás utáni folyamatos hadműveletek problémáit. Mint írta: „Ha a hadsereg elé állított feladat nem helyi jelentőségű,… az ellenség olyan szétzúzását kívánják elérni, amely hatást gyakorol a háború további menetére, ebben az esetben számba kell venni az ellenség elhelyezkedésének jelentős mélységébe történő betörést. Az első csapás után azonnal a másodiknak, harmadiknak és még továbbiaknak kell követniük úgy, hogy ezzel az ellenség teljes veresége következzen be.” Megállapította, hogy a zárt, összefüggő arcvonalak létrejöttével az áttörés jelentősége nagymértékben meg növekedett. „Napjainkban,…amikor lehetőség van arra, hogy 3-5 nap alatt az arcvonal gyenge szakaszára tíz-tizenöt hadosztályt átdobjanak, a nagy áttörések végrehajtása rendkívül bonyolulttá vált. Ma az áttörés csak akkor járhat eredménnyel, ha sikerül lekötni az ellenség erőinek jelentős részét, ha a csapás irány az áttörő csapatokat kedvező hadműveleti helyzetbe hozza az ellenség más arcvonalához viszonyítva, és ha a csapásmérő csoportosítás kijut azokra az utakra, ahonnan ki lehet fejleszteni a csapást az ellenség szárnyára és hátába. - A korszerű hadseregek védelmének mai mélysége mellett a megkerülést olyan mélyre kell irányítani, hogy az ne csak a védelem szárnyának egyszerű visszaszorítására vezessen. A nagyméretű csapásnak nemcsak közvetlenül a harcászati mélységet kell átfognia, hanem az egész arcvonalat a hadseregtartalékokkal együtt, hogy lekösse az ellenség egész erejét. Mélységének legalább 35-50km-t kell elérnie. Végrehajtásra négy-öt hadtestet kell kijelölni, megfelelő mennyiségű lovassággal és gépesített csapatokkal….A megkerülést végrehajtó hadtest 2-4 harckocsi zászlóaljjal is rendelkezzen.”

Triandofillov a harckocsikat elsősorban a harcászati mélység áttörésénél vette számításba a gyalogság támogatására. A hadműveleti siker kifejlesztését a nagymélységbe a lovasság tömegeitől várta. Az 1927-s szovjet szabályzat a hadsereglovasság kb. 100km mélységű előretörésével számolt. Fontosnak tartotta a légierő alkalmazását. „A csapásmérő hadsereg légvédelme…négy-öt vadászrepülő századot is követel. – továbbá. – megerősíthetik könnyű és nehéz bombázó repülőkkel is. Létszámuk kettő-három légi dandár lehet.” A légierő feladatát a felderítés és légvédelmi oltalmazáson túl a következőkben látta: „A kezdeti hadművelet után a bombázó repülők működésének központja fokozatosan áthelyeződik. Az üldözés első napjaiban az ellenség visszavonuló erői lesznek a bombázó repülők célpontjai….befejezik a megrendült csapatok szétverését, támadva ezeket a menetvonalakon, átkelőhelyeken és a csapatok gyülekezési pontjain. Attól az időtől kezdve viszont, amint új tartalékok beérkezését felderítették, a bombázó repülők ezek ellen helyezik át tevékenységüket. Rendszeresen rombolják a vasutakat, és vegyi mérgező anyagokkal szennyezik a csapatok kirakási körzeteit. A légierő feladata – elpusztítani a tartalékok kirakó állomásait, meghosszabbítani összpontosításuk idejét és hatalmas erejű légi csapásokkal aláásni az újonnan beérkező egységek erkölcsi erejét.”

Gregorij Szamoljovics Isszerszon (1898-1976) Részt vett a polgárháborúban. 1924-ben elvégezte a Katonai Akadémiát, majd különböző parancsnoki és törzs beosztásokban szolgált. 1936-bam a Vezérkari Akadémia hadműveleti művészet tanszékének vezető professzora lett. Innen ment nyugdíjba 1955-ben. Fontosabb írásai: A hadműveleti művészet fejlődése (1932). A mély hadművelet alapjai (1933). A hadművelet vezetésének alapjai (1938). A küzdelem új formái (1940).

Munkásságának főérdeme a hadműveleti művészet és a mélyhadművelet elméletének sokoldalú vizsgálata. Vizsgálódásai során megállapította. „A nagy és sokmilliós, technikai eszközökkel jól felszerelt hadseregeknek, a nagykiterjedésű csatatereken folyó, nagymélységű hadműveleteken kívül más alkalmazási lehetőségei nem lehetnek….A hadműveleti felépítés mély lépcsőzése és a szárazföldön zajló ütközetek nagy hadműveleti mélysége egyre jobban a korszerű viszonyok jellemző vonásává válik.” Az áttörés kérdését vizsgálva a következőket írta: „Az elmúlt időszakok hadművészete az áttörés problémáját hadműveleti méretekben nem oldotta meg. A probléma megoldására a küzdelem új technikai eszközeinek megjelenését eredményezte, ami megteremtette a feltételeket a harcászati méretű megoldáshoz….azonban hadműveleti méretekben megoldani nem lehetett.

A jövő háborújának új jellege megköveteli, hogy a korszerű hadművészetnek ezt a központi problémáját más módon oldjuk meg. Az arcvonalakat döntő hadműveletekben kell áttörni. Az áttörést a teljes mélységre ki kell fejleszteni, és el kell érni az arcvonal teljes összeomlását.

A harckocsik, a messze hordó tüzérség és a front légierő alkalmazásával már kidolgozták a mély harc új formáit és ezek a formák az áttörés problémáját harcászati méretekben, megoldják-. A nagymélységű harcászati erőkifejtésnek át kell nőnie nagymélységű hadműveleti áttöréssé. Világosan meg kell értenünk, hogy a rohamozó első lépcső, amely közvetlenül töri át az arcvonalat, ezt a feladatot csak harcászati méretekben tudja megoldani, és nem képes a teljes hadműveleti mélység áttörésére.

A korszerű áttörést csak akkor lehet végrehajtani, ha a harcászati áttöréshez szükséges erőkön kívül, rendelkezésre állnak azok az erők is, amelyek ezt a harcászati áttörést képesek kifejleszteni a mélységbe. A korszerű nagymélységű áttörés megköveteli a két alapvető lépcső létrehozását. Az első lépcsőnek harcászati méretekben kell áttörnie az arcvonalat, a második lépcső – amelyet sikerkifejlesztő lépcsőnek is nevezhetünk – a csapást átviszi a mélységbe és megvalósítja a teljes hadműveleti mélység áttörését.”

Mindebből következik, hogy: „Ma világosan és egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a győzelem azé lesz, aki mélyebb és erősebb lépcsőkkel rendelkezik.”

A nagymélységű áttörés végrehajtásához véleménye szerint a következő hadműveleti felépítést kell alkalmazni. „Amikor a háború kezdetén az elővéd megkezdi az ütközetet és az átkaroló manőver lehetősége megszűnik, a hadműveleti művészet megkezdi az áttöréssel kapcsolatos tevékenységét. - A beérkező összfegyvernemi magasabb egységek képezik, jelentős mennyiségű harckocsival, tüzérséggel és egyéb megerősítő eszközökkel a rohamlépcsőt, melyet a légierő is támogat. Mögöttük, a gyorscsapatokból létrejön a sikerkifejlesztő lépcső, amely a jelentős nagyságú gépesített és lovas magasabb egységeket, valamint a távolsági légierő nagy részét foglalja magába. - Ilyen hadműveleti felépítésben kezdődik meg a korszerű nagymélységű áttörő hadművelet. Ennek a felépítésnek az a célja, hogy az áttörés után megnövelje a csapás erejét és kifejlessze a csapást a mélységbe.

A mély áttörés korszerű hadműveletének az a célja, hogy egyidejűleg szétverje és felgöngyölítse a védelem teljes hadműveleti mélységét. Amikor a rohamlépcső harcászati méretekben megoldja a védelem első védőövének áttörését a támadó hadműveleti felépítésének mélységéből, előre rohan a sikerkifejlesztő lépcső. Ezt a lépcsőt a levegőben megelőzi a légierő, amely az áttörés szakaszától jelentős távolságon elzárja az ellenséges tartalékokat és megfosztja annak lehetőségétől, hogy az áttörés szakaszára beérkezzenek. Egyidejűleg a légi úton szállított légi deszant osztag kiszáll az ellenség mélységében. Mindez a tevékenység kifejleszti a mélységbe irányuló csapást. Minél nagyobb és erősebb a sikerkifejlesztő lépcső, annál nagyobb mélységű lesz az áttörés. Ahhoz, hogy a védelem hadműveleti méretekben áttörésre kerüljön, arra van szükség, hogy sikerkifejlesztő lépcső tevékenysége során áttörje az ellenség védelmének teljes mélységét.”

Mihail Nyikolaevics Tuhacsevszkij (1893- 1937) a Szovjetunió marsallja kiváló katonai teoretikus és hadvezér volt. A polgárháborúban hadsereg és frontparancsnok, a háború után katonai körzetparancsnok volt. Később a katonai akadémia parancsnokává neveztél ki, illetve vezérkar főnök és a hadügyi népbiztos helyettese lett. 1937-ben koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. Tuhacsevszkij a két világháború közötti időszak világviszonylatban is elismert egyik legtehetségesebb és elismert katonai teoretikusa volt.

Főbb munkái: A nemzeti és osztály stratégia. 1920. Menetelés a Visztulához. 1923. A korszerű stratégia kérdései. 1926. A háború mint a fegyveres küzdelem problémája. 1928. A háború új kérdései. 1932. A mai Németország katonai tervei. 1935.

Tuhacsevszkij vizsgálta az áttörés, a sikerkifejlesztés és az ellenség gyors megsemmisítésének kérdéseit. A védelem áttörésére- az első világháború tapasztalatai alapján, mivel várhatóan nem lesznek szabad szárnyak- az arcból mért csapást, tartotta kivitelezhetőnek. Ehhez azonban az ellenség széles arcvonalon való lekötését és a főirányban az erők eszközök döntő fölényét tartotta szükségesnek. Síkra szállt a harckocsik, a tüzérség, a légierő és a légi deszant csapatok tömeges alkalmazásáért. A hadműveleti mélységbe való kijutás – véleménye szerint – megteremtheti az ellenség bekerítésének feltételeit. Ehhez azonban megfelelően bénítani kell az ellenség tartalékainak mozgását, alkalmazási lehetőségét. Ezt a feladatot a légierő csapásaival és a hadműveleti légi deszantok alkalmazásával gondolta megvalósíthatónak. „ A hadtáp bénítása – írta - , a mélységben lévő ellenséges erők egész összehangolt rendszerének feldarabolása végrehajtható légi deszantok segítségével, melyeket a front, hadsereg, hadtest tartalékok elhelyezési körletei közt kel ledobni. Vasutakat és utakat igen könnyen lehet elfoglalni és szétrombolni még kis erőkkel is, ezen kívül mélyen tagolt rombolási zónákat kell képezni, melyek leküzdése és helyreállítása az ellenségtől sok időt vesz igénybe. A légi deszantok teljes sikerrel támadhatják meg a vasúton átdobott legnagyobb egységet is.” Ezt a mozgás és szállítás több száz kilométeres széthúzódása miatt tartotta kivitelezhetőnek. „Ha mindezekhez még hozzávesszük a maradó hatású mérgező anyagok alkalmazásának lehetőségét, akkor ezeknek, a csapatoknak a jelentősége még jobban szembetűnik” Az ellenség tartalékainak pusztítása és akadályozása mellett fontosnak tartotta a hátország termelési kapacitásának csökkentését is. Mint írta: „A bénítás új formája nemcsak az ellenséges fegyveres erők elleni ténykedés. Ezek irányulhatnak az ipar mozgósítása ellen és szolgálhatják a haditermelés, valamint az anyagi ellátás bénítását is.” Véleménye szerint – „A szétdarabolt és mélységben lépcsőzött ellenség megsemmisítését…a hadsereg főerői hajtják végre, mégpedig elsősorban gépesített egységekkel. Éppen ebben rejlik a megsemmisítés egymásutánisága. Ugyanakkor egyáltalán nincs kizárva olyan lehetőség, hogy elegendő deszant eszközök esetében, az egyes szétdarabolt ellenséges részek megsemmisítését, megfelelően szervezett deszant egységek kapják feladatul….Az új harceszközök új formákat , teljes és gyökeres átállást követelnek. Az, aki ezt az átállást átalussza, lehet, hogy nem is ébred fel!”

A szovjet katonai szakértők munkássága végső soron az un. mély hadművelet elméletének kidolgozásához vezetett. Az elmélet megfelelt az akkor korszerűnek számító háború követelményeinek, a fegyveres küzdelemben bekövetkező új jelenségeknek, a legújabb technikai eszközöknek, különösen a páncélos és a repülő eszközök, valamint a légi deszant csapatok tömeges alkalmazásának. Lényege, hogy a támadó feladatot csak az ellenség védelmének teljes mélységére kiterjedő megsemmisítő csapásokkal lehet megoldani. A végrehajtást a következőképen képzelték el: A hadműveleti felépítés első lépcsőjeként légi lépcsőt szerveztek, amely a front és hadsereg légierejéből és légi deszant csapataiból állt. Feladata a hadműveleti mélység bénítása, tartalékok, vezetési pontok, anyagi készletek pusztítása és a tartalékok előrevonásának megakadályozása, átkelőhelyek birtokbavétele és megtartása a saját erők beérkezéséig. A második lépcső a roham lépcső volt, melyet a csapásmérő hadsereg harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadtestei alkottak. Feladatuk a két védőöves harcászati mélység rövid idő alatti (lehetőleg egy nap) áttörése és a hadműveleti mélységbe való gyors kijutás biztosítása volt. A harmadik a sikerkifejlesztő lépcső, feladatul kapta, a roham lépcső biztosítása melletti ütközetbe vetés után a siker hadműveleti mélységű kifejlesztését. Állományában gépesített és lovas hadtestek tartoztak, amelyek a harcászati mélység áttörése után kerültek ütközetbe vetésre.

A páncélos és gépesített háborúról és a mély hadműveletről szóló elméletek megalkotása és elveinek szabályzatokban való rögzítése a két világháború közötti hadművészet fontos eredménye. Azon államok melyeknek katonai vezetése elfogadta az elméletek általános elveit, nemcsak megtalálták az állásháború zsákutcájából való kivezető utat és a gyors, manőverező hadműveletek végrehajtásának lehetőségét, hanem előnybe kerültek az elméletek elveit tagadókkal szemben.