Harckocsik az első világháborúban

1. A harckocsik az első világháborúban.

• A harckocsik megjelenésének harcászati követelménye

Az első világháború előtt a katonai szakemberek nagytöbbsége úgy gondolta, hogy a jövő háborúját nagy tömegek vívják és a háború gyors lefolyású lesz, ahol az ellenség feletti győzelmet határozott támadó hadművelet eredményeként döntő csatában fogják elérni. A szemben álló felek rövid háborúra készültek, erre utalt II. Vilmos német császár kijelentése 1914 nyarán, hogy: „Mire a levelek lehullnak, Párizsban leszünk.” Ez azonban a valóság helytelen értékeléséből adódott és csak ábránd maradt. Egyedül Helmuth von Moltke (az idősebbik), ismerte fel, hogy a háború akár hosszú ideig is tarthat. 1890. május 14-én a Reichstagban a következőket mondta: „Uraim, ha a háború, amely már több mint 10 éve Damoklész kardjaként a fejünk felett függ, végül kirobban, akkor, hogy meddig tart, és mikor lesz vége, azt senki sem tudja majd megmondani. Ebben a háborúban eddig soha nem látott módon felfegyverzett európai nagyhatalmak támadnak majd egymásra. Ezek közül egyiket sem lehet egy vagy két hadjárattal szétzúzni és arra kényszeríteni, hogy elismerje vereségét, és szigorú feltételek mellett békét kössön. Uraim, lehet, hogy ez a háború két évig, de lehet, hogy harminc évig is eltart.”

A katonai szakértők figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetést és azt, hogy a gépi nagyipar hatalmas fejlődése, az új harceszközök tömeges megjelenéséhez és a milliós tömeg hadseregek, kialakulásához vezetet, amely a harcmezőn gyökeresen új helyzetet teremtet. A gyalogság félautomata, automata fegyvereinek (főleg a géppuskák, golyószórók), valamint a gyors tüzelő tüzérségi lövegek, aknavetők tüze lehetetlenné tette a gyalogság sűrű láncokban való rohamát, sőt a manőverezésre szánt fegyvernemet, a lovasságot is lóról szállította, és arra kényszeríttette, hogy lövészárokban keressen menedéket. Mindez azt mutatta, hogy a harc megvívásában gyökeresen új helyzet keletkezett. Ezt jelezték a korban zajló háborúk is.

A felsoroltak együttes hatása ként, az első világháborús hadászati tervek 1914 végére csődbe jutottak. Az arcvonalak fokozatosan kiszélesedtek és megmerevedtek, az eddigi manőverező háború véget ért. Az összefüggő arcvonalak miatt megszűntek a szabad szárnyak, az átkarolás, megkerülés lehetetlenné vált. Létre jött a háború új sajátos formája az állásháború. A védelem felépítése fokozatosan erősödött, összefüggő árokrendszereket építettek ki, óvóhelyek és tüzelőállások tömegével, megerősítették különböző akadályokkal, megfelelő távolságra tartalékokat helyeztek el. Az ilyen formán egyre szilárduló védelem áttörése a támadó katonai vezetést eddig ismeretlen feladat elé állította.

1915-ben a szemben álló felek az áttörést keskeny arcvonalon nagy erőfölénnyel szándékoztak elérni. Növelték a tűzelőkészítés idejét, módosították a gyalogság harcrendjét, a hullámharcrendet képesnek tartották a csapás erejének fokozására a mélységből. De a roham tüzérségi támogatásának elmaradásával a védő közeli tartalékainak lefogását megoldani nem tudták így a várt siker elmaradt. 1915. februárjában a franciák többórás tüzérségi előkészítés után, 20 km-es arcvonalon, hatszoros erőfölénnyel kísérleteztek, sikertelenül. Márciusban az 1. angol hadsereg 10 km-es szakaszon tizenhatszoros erőfölénnyel támadt, sikertelenül. A támadó harcrendje túlzsúfolt volt, nem tudott manőverezni, így a védő tartalékai előre vonásával képes volt elreteszelni a betörési pontokat. Az évvégén növelték az áttörés szélességét és a tüzelőkészítés idejét. A lövegek és aknavetők tömegének felvonultatásával, gondosan előkészített és hosszantartó tüzérségi előkészítéssel akartak utat törni a gyalogság számára. Ez pedig mérhetetlenül növelte az anyag felhasználást. 1916. július1-én a 6. francia hadsereg a Somme folyónál 15 km-es szakaszon, arcvonal kilométerenként csaknem 100 db tüzérségi eszköz két nap alatt 8000 tonna lőszert lőtt ki, az áttörés azonban elmaradt. 1917. október 23-ától Malmaisonnál hat nap alatt kilométerenként 177 löveg 80 000 tonna lőszert zúdított az ellenség állásaira. Az eredmény: 10 km-es szakaszon 8 km-t tudtak előre nyomulni. A tevékenység költségei –az emberi életek százezreit nem számolva –meghaladták az 500 millió frankot. Ennek következtében a háború mérhetetlen anyag felhasználással járt, 1914-1918 között Anglia 170, Franciaország 200, Németország 275, Oroszország 500, az Osztrák-Magyar Monarchia 70 millió tüzérségi lőszert használt fel megközelítőleg.

A támadás ilyen forma előkészítése sok-sok időt, nagy mennyiségű lőszer felhalmozást és anyagmozgatást követelt, de a támadó a hosszú tüzérségi előkészítés ellenére és a hatalmas személyi veszteség dacára sem volt képes az áttörést magvalósítani, legfeljebb néhány kilométeres betörést értek el. Mert a védő már a tüzérségi előkészítés idején felismerte a támadó szándékát –tehát a meglepetés elmaradt –és a tüzérségi tűz hátsó határára mozgatott tartalékokkal elreteszelte a betörés lehetőségét. A támadónak nem lévén gyorsan mozgó tartalékai, a gyalog menet és lóvontatás nem gyors, sőt a védő a vasút felhasználásával megelőzte a támadó tartalékainak mozgását, így azok bevetése elkésett, csak akkor következett be amikorra az új védelem már létre jött. Tehát a hadműveleti áttörés, illetve a támadó részéről a hadműveleti mélységbe való kijutás elmaradt.

A harcigáz bevetése, sem hozta meg a várt sikert. Az alkalmazás sok nehézséggel járt, a gyártástól az ellenségre való csapás mérésig sok mindent meg kellett oldani, szállítás, tárolás kijuttatás stb, de még az időjárás is befolyással volt. Ugyanakkor a másik fél is bevezette az alkalmazását. Így meg kellett teremteni az ellene való védekezés lehetőségét is.

1917-től az ellenség tüzérséggel való pusztítását három részre osztva oldották meg. Az első elem a korábbiaktól lényegesen rövidebb, de igen intenzív roham tüzérségi előkészítése, a második egy-két kilométer mélységig sűrű tűzfüggöny a gyalogság elé, azaz a roham tüzérségi támogatása, a harmadik a mélységi harc tüzérségi biztosítása, összpontosított tűzcsapásokkal az ellenállási gócokra. A harcászati sikereket így sem tudták kimélyíteni, mert a támadó tartalékainak mozgása nem tudta megelőzni a védő manővereit, így a betörés elreteszelése hamarabb megvalósult, mint a siker kimélyítésére szánt csapatok csapása. Az állásháború zsákutcájából így sem sikerült a kiutat megtalálni.

A hónapokig tartó eredménytelen anyagcsaták amellett, hogy gazdaságilag és katonailag is kimerítették a szembenálló feleket, kényszerítő szükségszerűségként hatottak a katonai vezetésre, hogy olyan új megoldást keressenek, ami biztosítja az egyre szilárduló védelem áttörését. Olyan harceszközre volt szükség, amely egyszerre volt mozgékony, védelmet biztosított a kezelőknek a géppuskák tüze és a tüzérségi repeszek ellen, de jelentős tűzerővel is rendelkezett. A szükséglet tehát adva volt, az ipari termelés fejletsége és a tudomány képes volt az eszköz megalkotására és a hadsereg számára kellő mennyiségben rendelkezésre bocsátani. Ez az új harceszköz a harckocsiban öltött testet. Ugyanis alkalmasnak látszott, hogy tűzelőkészítés nélkül az ellenséget meglepje, leküzdje a műszaki akadályokat, segítse a gyalogságot a védelem teljes mélységének áttörésében, ezzel utat nyisson a mozgóharchoz.

A harckocsi megjelenése tehát nem véletlen jelenség, hanem a fegyveres harc fejlődésének törvényszerű eredménye. A gyalogság áttörésben való támogatásának szükségszerűsége hívta életre. Bár a XIX század második felében és a XX. század elején az előre látó tervezők rajztábláin kirajzolódtak az első „páncélozott harcjárművek” tervei, a harcmezőn csak akkor jelentek meg, amikor a meglévő harceszközök már nem voltak képesek a felmerült nehézségeket megoldani. Ezt támasztja alá a francia harckocsi csapatok „atyjának” Estienne ezredesnek 1915. december 12-én írt gondolata: „Erre a gépre égető szükség van, mert a gyalogságban az a meggyőződés alakult ki, hogy a siker biztosítására a tüzérség egyedül már nem elégséges, ezért új eszközre van szükség. Az ellenség kipróbálta a mérges gázt, Franciaországnak valami sokkal hatásosabbat kell csinálni. Ezt elérheti, ha alkalmazza a szárazföldi páncélost….

…Hadászati szempontból az új fegyver fölénye abban áll, hogy tüzérségi előkészítés nélkül lehetővé teszi a meglepés szerű, nagyméretű támadás kezdését.” A harckocsit tehát azért hozták létre, hogy leküzdje a védelem akadály- és árokrendszerét, megsemmisítse géppuska fészkeit, elfoglalja a tüzérség állásait, és ez által biztosítsa a gyalogság előre mozgását. Az új harceszköz a gyalogság támogató fegyvereként az áttörés végrehajtására jött létre. Ezt a feladatát megőrizte az első világháborútól napjainkig. Hatása azonban jóval túlmutat ezen, nem csak a gyalogság rohamát változtatta meg, hanem átalakította a szárazföldi harc egész metódusát is. Hatással volt a tüzérség, a műszakiak és minden más fegyvernem és szakcsapat további fejlődésére és a harcban betöltött szerepére, tevékenységére.

• Néhány fontosabb harckocsi típus család:

Az első harckocsik előállítása a harcászati szükségszerűség ellenére nehezen indult. 1915 elején Angliában Winston Churchill támogatásával, néhány sikertelen kísérlet és sok ellen érzést és hátráltatást leküzdve indult meg a gyártás, nagytitoktartás mellett. A gyárat katonai őrség vigyázta, a kísérleti terepet a lakosság távoltartása érdekében életveszélyessé nyilvánították, a harcjárművekről azt a hírt terjesztették el, hogy azok Oroszország részére gyártott vízszállító tartályok „tankok”. Ez a név rajtuk is maradt. Az első működő képes harcjármű a „Big Willie” nevet viselte. Ebből fejlesztették ki a harcmezőn elsőként bevetett „MARK-I”-et, melyet legömbölyített sarkú rombusz alak jellemzett, a szélén végig futó lánctalpakkal, melyek rugózatlanok voltak. A harckocsi tetejére szerelt rácsozaton dróthálót helyeztek el a kézigránát kötegek elleni védelemre. Személyzetét 8 fő alkotta. A fegyvereket az oldalsó erkélyekben helyezték el. A „férfi” harckocsikban 2 db 57 mm-es ágyút és 4 db 7,7 mm-es géppuskát, a „nő” harckocsikban 6 db géppuskát alkalmaztak. A harcjármű kormányzása rendkívül bonyolult volt, a hátulján kiálló két nagy kereket enyhe fordulónál egy hidraulikus emelőszerkezettel a földre szorították, ez segítette a fordulás végrehajtását, a műveletet 4 katona végezte. Motorja 105 lóerős, mely 6 km/órás sebességgel mozgatta a járművet, hatótávolsága ne érte el a 40 kilométert. A páncéltest belsejében a motorzaj miatt a kezelők egymásközti érintkezésre különböző színű lámpákat használtak.

Első példányát 1916. február 16-án mutatták be V. György királynak, aki támogatta a gyártást. Az első példányok –különféle gyártási problémák és módosítások következtében –csak 1916. augusztus elején kerültek Franciaországba. Az alkalmazás tapasztalataiból kiindulva a MARK típus család kilenc változatát készítették el. A MARK-IX. lényegesen eltért a többitől, benne a páncélozott szállítójármű ősét fedezhetjük fel, miután 50 katonát volt képes védetten az ellenség közelébe szállítani.

A angol szakemberek létrehozták az előzőtől kisebb toronnyal rendelkező „Medium Mark” típusnevű harckocsi családot is, A, B, C, D változatokkal. A „Medium Mark A” 14 tonnás, két 45 lóerős motorral, 13,5 kilométeres sebességgel 130 kilométeres hatótávolsággal rendelkezett. Kezelő személyzete 3 fő, fegyverzete 4 db 7,62 mm-es géppuska volt. A későbbi változatokat egy, de nagyobb teljesítményű motorral, vastagabb páncélzattal szerelték. A „D” változat már a háború után készült el.

Ugyan csak megszületett a „Vickers Mark I” típus is, forgó toronnyal benne 1 db 47 mm-es ágyúval és 4 db géppuskával. Súlya 10,5 tonna, személyzete 5 fő, a 140 lóerős motorral 30-35 km/h sebesség elérésére volt képes, műúton 320, terepen 220 km-es hatótávolsággal

Az angoloktól függetlenül az ott folyó kísérletekről mit sem tudva a franciák is fantáziát láttak a harckocsikban. 1915. decemberétől Estienne tüzérezredes többszöri javaslatával meggyőzte a főparancsnokságot, egy lánctalpas harcjármű szükségességéről. Az ezredes a Schneider-gyár vezető mérnökének segítségével kísérletezett. Eredményeként 1916. február végén a gyár, novemberi szállításra 400 db harckocsi legyártására kapott megbízást. A „SCHNEIDER” típusú harckocsi 14,6 tonna súlyú, melyet egy 55 lóerős motor mozgatott 7,5 km/h-ás sebességgel. Fegyverzetét egy 75 mm-es löveg és két géppuska képezte, személyzete 6 fő volt. Az első típus bevetése súlyos kudarccal végződött. A módosítások eredményeként az újabb típusokon növelték a motor teljesítményét és a páncél vastagságát. A Schneider CA2 típusban szikratávírót is beépítettek, így ez volt az első híradóeszközzel rendelkező harckocsi.

A francia viszonyokra jellemzően Estienne ezredes ötletét a fegyverzeti minisztériumban is használhatónak tartották és Rimailho ezredes irányításával a Schneider-gyár konkurensénél, a St. Chamondnál rendeltek 400 db harckocsit. A „ST.CHAMOND” típusú harckocsi formája igen különös, a 26 tonna tömegű jármű orrésze hosszan előre nyúlt, a futóművét pedig a hátsó kétharmadánál alakították ki, ezáltal terepjáró képessége igen alacsony volt. Motorja 90 lóerős sebessége 8 km/h. Fegyverzete egy 75 mm-es löveg és 4 géppuska elől a küzdőtérben, hátul és oldalt még három géppuska, Kezelőinek száma 8 fő. Különlegességnek számít az is, hogy a motor áramfejlesztőt működtetett és a harcjárművet a keréktengelyekre szerelt elektromotorok mozgatták. Végül is a két típus harci alkalmazásra alig felelt meg, ez főleg az egymástól független fejlesztés számlájára írható.

A negatív harci tapasztalatok arról győzték meg Estienne ekkor már tábornokot a francia harckocsi csapatok parancsnokát, hogy a nehéz harckocsik mellett szükség van kisebb tömegű, gyorsabb harckocsikra is. Így született meg a „RRNAULT” harckocsi család. A 6,5 tonnás Renault (R-17) 40 lóerős motorral szerelték, sebessége 7,8 km/h, hatótávolsága 45-60 kilométer, fegyverzete egy 37 mm-es ágyú és egy géppuska, kezelőszemélyzete két fő volt. Ez volt a világon az első forgótornyos harckocsi.

A németeket meglepetésként érte az angol harckocsik megjelenése a harctéren, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak nekik. Csak 1916 végén rendelték el a kifejlesztést, a munka azonban lassan haladt. Az „A7V” típus család minta példányát 1917 májusában mutatták be. Az első típus súlya 29,9 tonna, a lánctalpakat külön-külön egy-egy 100 lóerős motor hajtotta 8-10 km/h-ás sebességgel, hatótávolsága 40 km volt, fegyverzete egy 57 mm-es löveg és hat géppuska, kezelő személyzete 7 fő. Módosított változata az „ATVU” típus két löveggel és négy géppuskával rendelkezett. Ezek voltak az első világháború legerősebb páncélzatú harckocsijai.

1917 szeptemberére elkészült egy könnyű harckocsi is „LK-I” néven, alkalmazásra azonban módosított változata került „LK-II” típus jellel. Súlya 8,5 tonna, motorja egy 55 lóerős benzinmotor 18 km/h-ás vég sebességre volt képes, személyzete 3fő, fegyverzete egy 57 mm-es ágyú és két darab géppuska. A háború végéig azonban csak a prototípus készült el.

Tervbe vették egy valóságos mozgó erőd elkészítését is „K WAGEN” típus néven. Tömege 148 tonna, személyzete 22 fő, fegyverzete négy 77 mm-es löveg és két géppuska lett volna. A fegyverszünet meg kötéséig azonban csak kettő készült el.

• A harckocsik alkalmazásának elvei és gyakorlat

A harckocsi teljesen új harceszközként jelent meg az első világháború alatt. A katonai szakértők a csapat próbák alatt az új fegyver jellemző tulajdonságait és alkalmazásuk lehetőségét a következőkben határozták meg:

1. A harckocsit mindenek előtt támadó fegyvernek tartották, védelemben csak ellenlökések végrehajtásánál vették számításba. Ez esetben is csak gyalogsági támogatással, mivel úgy gondolták, hogy az elfoglalt területet önállóan képtelenek megtartani.
2. A harckocsik korlátozott hatótávolságából (30-70km.) vonták le azt a következtetést, hogy mozgékonyságuk csak a védelem közeli mélységében teszi lehetővé alkalmazásukat, mivel nagyobb mélységekbe képtelenek eljutni.
3. Az átszegdelt terep, a 3-4méter széles árkok, 1 méternél mélyebb, különösen iszapos talajú folyók, csatornák, mocsaras talaj, meredek lejtők, erdős és sziklás terület gyakorlatilag a harckocsikkal járhatatlan volt, mert technikai megoldásaik ezt nem tették lehetővé.
4. A motorzúgása és a lánctalpak csikorgása minden más hangot elnyomott, ezért a harckocsit süketnek tekintették.
5. Ugyanakkor a harckocsiból való kilátás és figyelés jelentős korlátozottsága miatt vaknak is tekintették.
6. A harckocsi tűzerejét is korlátozottnak gondolták, mert mozgás közben a találati valószínűség igen alacsony, állóhelyben pedig a harcjármű nagy célfelülete könnyen megsemmisíthetővé tette.
7. A harckocsira úgy tekintettek, mint egy igen sérülékeny harceszközre. A figyelő résekre közönséges ólom magvas lövedékkel lőve sérülést okozott a kezezőknek (A franciáknál a harckocsikban történt sebesülések 50%-át ez okozta.), de sérülékeny volt a lánctalp, a tető- és farpáncél, mert vékonyabb páncélból készültek.

A harckocsik első megjelenésétől a háború végéig többször került sor harckocsik alkalmazására. Ezen ütközetek színhelyeit az 1 számú vázlaton tüntettük fel. (A vázlaton a folyamatos vonal az 1914 végére megmerevedett arcvonalat jelzi, a szaggatott vonal a Siegfried-állást mutatja, amelybe a németek 1917 tavaszán vonultak vissza, a pontvonal pedig azt a helyzetet jelenti, amelyet a németek 1918 tavaszán elértek.) Az antant részéről 1916 februárjában az a megállapodás született, hogy az évi támadást július 30-án az angolok és a franciák közösen a Somme folyó mindkét partján történő előretörésessel kezdik. Óriási erőfeszítéseket tettek a siker biztosítása érdekében, ezer tonna számra halmozták a lőszert és más hadianyagot. E támadást most is a döntés kezdetének szánták. Egyhetes tüzérségi előkészítés után a gyalogság rohamra lendült, de a kezdeti sikerek után a harcok elhúzódtak és óriási áldozatokat követeltek. 62 brit és 44 francia hadosztály küzdött 58 némettel. Az eredmény mintegy 45km széles és 10km mély betörés a német védelembe. A veszteség pedig hatalmas 450 000 angol, 200 000 francia és 650 00 német katona esett el vagy vált harcképtelenné. A véres, sikertelen harcok csökkentették a katonák erkölcsi erejét, ezért Sir Douglas Haig tábornok a franciaországi angol csapatok főparancsnoka azt kérte az angol kormánytól, hogy engedélyezze a júliustól Franciaországba érkező első harckocsik harcba vetését. A kormány a katonai szakértők tiltakozása ellenére – akik a tömeges és váratlan alkalmazástól remélték a döntő sikert – engedélyezte a bevetést. A legnagyobb titoktartás mellett szeptember 10-ére 59 db „Mark-I” típusú harckocsit szállítottak az alkalmazás körzetébe.

A harckocsik alkalmazásának kifejlesztésével megbízott Swinton tábornok azt javasolta, hogy széles arcvonalon egyenletesen elosztva, gyalogsági támogatással, meglepetésszerűen kerüljenek bevetésre. Ezért a 15km szélesen támadó hadtestek között elosztottak 49 db-ot és 10 db maradt a

parancsnokság tartalékában. Végül is technikai meghibásodások miatt 32 harckocsi vett részt a szeptember 15-én meginduló rohamban, melynek során 2-3 harckocsi képezett egy-egységet és egy-egy erősebb támpontot (pl.: géppuskaállást) kaptak támadási célként. Így az erők szétforgácsolódtak. A meglepetés és az erkölcsi hatás igen jelentős volt, de mert a gyalogság a legtöbb helyen lemaradt a harckocsiktól a siker gyorsan veszendőbe ment, mert a harckocsik kénytelenek voltak visszavonulni. Ahol a gyalogság követte a harckocsit –mint Flers falunál- ott 300 német katonát ejtettek fogságba és elfoglalták a falut. Több helyen a németek menekülésszerűen hagyták el állásaikat. (a vázlaton 1. számmal jelölve.) Az angol csapatok félnap alatt 10 km szélesen 4-5 km mélyen nyomultak be a német állásokba. Ez a korábbiakhoz képest jelentős siker, de a maglepetéstől remélt áttörés elmaradt, 32 harckocsiból 18 állta ki a próbát a többi technikailag meghibásodott vagy bombatölcsérben ragadt. A következő napokban még volt néhány elszigetelt harckocsi alkalmazás. Szeptember 25-én egy harckocsi 325 foglyot ejtett, míg a saját gyalogság vesztesége 5 fő volt. A következő napon tűzelőkészítés nélkül nyolc tank és gyalogság hajtott végre sikeres akciót. November közepén újabb két harckocsi alkalmazására került sor. Ezzel a harckocsik bevetésének kísérleti vagy első szakasza véget ért.

1917 tavaszán az antant a harckocsik alkalmazása során lényegesen nem változtatta az elveket, továbbra is kis csoportokban elkülönített támadási célok ellen vetették be őket. A németek által foganatosított ellenrendszabályok eredményeként azonban egyre nagyobbak lettek a harckocsikban elszenvedett veszteségek. Ezen idő alatt harckocsik tömeges alkalmazására nem került sor, néhány jellemző esetet ragadunk ki. 1917. április 9-én (a vázlaton 2. számmal jelölve) Arras körzetében a Scarpe folyó mindkét partján harckocsikkal támogatott támadást indítottak a 6. német hadsereg ellen. A harckocsiknak köszönhetően egy német hadosztály állásait áttörték, de a siker csak helyi jelentőségű maradt. Április 16-án az arcvonal déli szárnyán Reimstől nyugatra (a vázlaton 3. számmal jelölve) a franciák Schneider harckocsik bevetésével indítottak támadást egy magaslat ellen. Az eredmény teljes kudarc.

1917 folyamán a több hónapig tartó flandriai csatában az angolok sok harckocsit alkalmaztak. Az itteni mocsaras terep, melynek járhatóságát még a hatalmas gránát tölcsérek is nehezítették, nem kedvezett az alkalmazhatóságnak, gyakorlatilag itt is csak kiscsoportos bevetés volt kivitelezhető. Ezek közül kiemelhető az 1917 júniusában végrehajtott támadás (a vázlaton 4. számmal jelölve), az eredmény siralmas. A bevetett 216 harckocsiból 100 db maradt a harcmezőn, vagy meghibásodott, elakadt, vagy megsemmisült. Ez az eset kezdte megingatni a harckocsikba vetett hitet. A kétkedők azt hangsúlyozták, hogy a harckocsik igen sok fogyatékossággal rendelkeznek, ugyan akkor tömeges előállításuk horribilis mennyiségű pénzt igényel ez pedig nincs arányban az elért eredményekkel.

1917. október 23-án a franciák Fismestől északra (a vázlaton 5. számmal jelölve) három hadtesttel indítottak támadást az állásaikba beékelődött németek ellen. 67 részben Schneider és részben St. Chaumond harckocsi támogatta a gyalogságot. A rohamot egyhetes tüzérségi előkészítés és az Aillette folyó völgyének teljes elgázosítása előzte meg. A harckocsikat most, is mint eddig kiscsoportokban alkalmazták. Az elért siker jelentős volt, 8000 foglyot ejtettek és a németeket az Aillette folyó mögé vetették vissza. Novemberben az angolok Flandriában alkalmaztak harckocsikat, de csak helyi jelentőségű sikert értek el.

A harcokkal párhuzamosan lázas ütemben folyt a harckocsik tökéletesítése és gyártása. A harctéri tapasztalatok alapján javították a páncél minőségét, tökéletesítették a futóművet, ezáltal növelték a mozgékonyságot, és igyekeztek megteremteni a körkörös tüzelés folyamatos fenntartásának lehetőségét. A harckocsik harci alkalmazhatóságának növelésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Winston Churchill az akkori lőszerügyi miniszter, a későbbi brit miniszterelnök. Az Ő eszméje volt, hogy a harckocsikat a fokozott gyártás eredményeit bevárva, nagy tömegben kell bevetni. A harckocsik számának növekedésével létrehozták, az un. „Királyi Harckocsi Csapatok Parancsnokságát”, melynek alárendeltségébe tartozott a harckocsik zöme. A parancsnok Elles tábornok lett, aki a meglévő 378 db harci és a 98 db utánszállítási feladatokat, ellátó harckocsikat három, egyenként három zászlóaljas dandárokba szervezte. Így a zászlóaljak átlagosan 42 db harci és 9-10 db szállító harcjármű fölött rendelkeztek. Ez gyakorlatilag egy harckocsi hadtest volt. Az állomány nagy része „Mark-IV” típusú harckocsi volt. A franciák a könnyű harckocsikat ezredekbe, a nehéz harckocsikat osztályokba szervezték.

Elles tábornok kidolgozott egy tervet, melyben az összes harckocsi egy tömegben való ütközetbe vetését javasolta, az általa szemrevételezett és kiválasztott Cambraitól nyugatra lévő arcvonalon. Haig tábornok az angol főparancsnok elfogadta a tervet, mert a siker reményével kecsegtetett. Ezzel szándékozott az angol fegyverek tekintélyét növelni, ellensúlyozni a flandriai csata sikertelenségét. A színhely kiválasztásában szerepet játszott, hogy a németek ezt az arcvonalszakaszt meggyengítették a flandriai csatához szükséges erők összpontosítása érdekében és az Oroszországban felszabaduló erők még nem érkeztek be. A meglepetés biztosítottnak látszott. A terep a harckocsik mozgását nem gátolta és fedett kiindulási állásokat biztosított. Siker esetén a bourloni magaslatok birtokba vétele kedvező helyzetet teremtett volna az angolok számára. Így került kijelölésre a Moeuvres és Banteux közötti 15 km-es arcvonalszakasz a támadás végrehajtására. (2. számú vázlat, az 1.-en 6. számmal jelölve)

A kijelölt arcvonalat német részről a 2. hadsereg három hadosztályerejű „Coudry”-csoportja tartotta megszállva. A hadosztályok 7-8 km-es szélességben védtek. Tartalék a közelben nem volt, illetve az ütközet első napján Cambraiban kezdte meg a kirakodást az orosz frontról ide szállított 107. hadosztály.

A támadás előkészítése a legnagyobb titoktartás mellett folyt. Az angolok a végrehajtáshoz a III. és IV. hadtestet egyenként három hadosztállyal összpontosították, az üldözésre három lovashadosztályt készítettek fel. Az arcvonal mögött összpontosultak a harckocsi dandárok is. A támogatásra 1000 tüzérségi eszköz állt rendelkezésre. A tartalékot a titoktartás miatt az arcvonal mögött helyezték készenlétbe, ezek az erők az V. hadtest három hadosztálya és három lovashadosztály voltak. Elhelyezkedésük távolsága nem biztosította időbeni ütközetbe vetésüket. Az angolok a francia főparancsnoksággal csak november 19-én közölték a támadás tervét, és üldöző erők biztosítását kérték. A franciák erre a feladatra gépkocsin két hadosztályt és egy lovashadosztályt vontak össze. A titoktartás ellenére a németek tudomást szereztek a készülődésről és az egész arcvonal szakaszon védelmi készültséget rendeltek el, felhívták a parancsnokok figyelmét a harckocsi veszélyre is.

Az egész hadművelet alapgondolata a meglepetésre épült, melyet az itt először tömegesen alkalmazott harckocsiknak kellett megvalósítani. A meglepés érdekében elhagyták a tüzelőkészítést, és a harckocsik feladata volt az akadályok letiprása és a közeli mélységben lévő géppuskák megsemmisítése, a gyalogság előremozgásának biztosítása. A tüzérség feladata a roham megindulása után az ellenség tüzérségének megsemmisítése, lefogása és a gyalogság és harckocsik előre mozgásának tűzhengerrel történő oltalmazása volt. November 19-én 23,30-kor a harckocsikat előre vonták a kiinduló állásokba, a gyalogság elfoglalta roham vonalat. Ide öt hadosztály vonult fel a hatodik tartalékban maradt. A harckocsikat az egész arcvonalon egyenletesen osztották el, de voltak külön feladattal megbízott kis csoportok is. Általában 30-40 méterenként jutott egy harckocsi. Mindenegyes harckocsihoz 10-12 fős rohamjárőrt osztottak be, (ez volt a csoportos harcrend) a gyalogság többi részének ezek mögött kellett hullámokban előre mozogni.

November 20-án reggel sűrű köd borította a harcmezőt. 6,20-kor az angol tüzérség váratlanul csapásszerűen nyitotta meg a tüzet a német ütegekre. Ezzel egy időben megindult a harckocsik és a gyalogság rohama. A harckocsik könnyen legázolták az akadályokat, és széles utat vágtak a gyalogság számára. A ködből kibontakozó harckocsik tömege elsöpörte a védők gyenge ellenállását. A német gyalogság egy része rémülten menekült. A harckocsik az állások és árkok közötti térben oldalirányú mozgással az ellenálló német gyalogság mögé kerülve, hátulról tüzet nyitva rájuk az előre nyomuló angol gyalogság karjaiba kergették őket. Voltak elszántan védekező osztagok is, közülük emelkedik ki a 108. tábori ágyús ezred 9. ütege, mely Flesquieres faluban sokáig tartotta magát, miután egy löveg és egy hadnagy maradt életben, még egyedül is 16 db harckocsit tett harcképtelenné, amint azok egy terep hullámon igyekeztek átjutni. Végül a hadnagy is hősi halált halt, de a falu csak 21-én jutott az angolok birtokába. Az ilyen és ehhez hasonló ellenállás következtében az angolok az első nap 49 db harckocsit vesztettek, de az áttörés sikerrel járt. A betörés mélysége elérte a 8 km-t, sőt a lovasság Cambrai elővárosáig nyomult előre. A német veszteség ezen a napon 5000 fogoly és 160 löveg volt. Az angol veszteség 1500 fő.

November 21-én a támadás folytatódott, de az eredmények messze elmaradtak a korábbitól. Ez arra vezethető vissza, hogy a kötelékek összekeveredtek, az együttműködés akadozott különösen a harckocsik és a gyalogság között, megszűnt a tevékenység egységes jellege, a támadás részcselekményekre szakadt szét. Ezzel együtt a németek ellenállása is felerősödött, mert a 107. hadosztály a kirakodást követően harcba lépett. A főerőkifejtés az angolok részéről Fontain N.d. és Bourlon faluk, valamint az itteni magaslatok birtokba vételéért folyt. De a napokig tartó elkeseredett küzdelem sem hozott jelentős eredményeket. November 23-27-ig Moveuvers falu birtokáért folyt heves küzdelem siker nélkül, 27-ére a tevékenység gyakorlatilag holtpontra jutott. Az angolok által elért terepszakaszt a vázlaton szaggatott vonal jelzi.

Közben a német fővezérség 29-ére ellentevékenységet készített elő. Haig tábornok pedig az elért terepszakasz megerősítését rendelte el. A németek a betörés északi és déli szárnyán indított összetartó irányú, kettős átkarolással akarták az angolokat megsemmisíteni. Ehhez délen tervezték a főerőkifejtést a Busigny-csoport hét hadosztályával, északon kisegítő csapást mértek az Arras-csoport négy hadosztályával, Cambrai körzetéből a 107. hadosztály lekötő tevékenységet folytatott. A támadás 30-án reggel délről, rövid de hatásos tüzérségi előkészítés után indult, és jelentős eredménnyel egészen Gouzeaucourig jutottak, és csak az angol gárda bevetésével alakult ki a vázlaton pontozott vonallal jelzett helyzet. Északon a támadó csoport parancs szerint délben lendült rohamra és jelentős sikert ért el. A következő napokban az angolok és a németek is újabb beérkező tartalékokat vetettek be, de az arcvonal lényegesen már nem változott, a további tevékenységet egyik fél sem erőltette.

A harcok mérlege, az angolok mintegy 8000 foglyot ejtettek és zsákmányoltak 160 löveget, a németek zsákmánya 9000 fogoly és 150 löveg volt. Az angolok elvesztették a harckocsi hadtest közel egyharmadát csaknem 120 harckocsit és jelentéktelen területgyarapodást értek el, de felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat szereztek a harckocsik tömegméretű alkalmazásában. Ennek hatása alatt rendelte meg az angol hadvezetőség 1080 harckocsi legyártását. A franciák szintén ezt követően határozták el 5150 db Renault harckocsi összeszerelését. A német vezetés is erőfeszítéseket tett a harckocsik rendszeresítésére, de az ipar már anyaghiány miatt nem volt képes a tömegméretű gyártásra. Így a zsákmányolt harcjárműveket kijavítás után vették igénybe.

1917 hátralévő napjaiban már nem volt jelentősebb harckocsikkal támogatott összecsapás. 1918 tavaszán a hadműveletek a német támadássorozattal indultak, amelyekben a harckocsiknak csak alárendelt szerep jutott. A németek 1918. április 24-én Villers Bretonneuxnál indítottak először harckocsikkal támogatott támadást, egyúttal itt próbálták ki az „A7V” típusú harckocsikat (a vázlaton 7. számmal jelölve), melyek igen nagy erkölcsi hatással voltak az angolokra és a támadás jelentős területnyereséggel járt. A siker azonban nem bizonyult tartósnak, mert az angolok rövid időn belül harckocsikkal támogatott ellentevékenységbe kezdtek és a németek kénytelenek voltak feladni a korábban elfoglalt területeket. Az eset azért érdemel említést, mert a történelemben először itt harcoltak egymás ellen harckocsik. Itt derült ki, hogy csak a „hímnemű” azaz löveggel felszerel harckocsi képes a másik pusztítására, mert a csak géppuskával rendelkező „nőnemű” tehetetlen ellenfelével szemben. Ez az ütközet arra is szolgált példát, hogy a kellően fel nem készített gyalogságban a váratlanul megjelenő harckocsik pánikot idézhetnek elő. A leírások szerint két angol könnyű harckocsi, két zárt rendben lévő német zászlóaljat lepett meg, melyeket nagy veszteség mellett néhány perc alatt szétszórt.

A harckocsik alkalmazásának fénykor a 1918 nyarán jött el, amikor az antant megállítva a németek előnyomulását, maguk mentek át támadásba. Az első nagy támadást 1918. július 18-án a franciák indították Villers Cotterestnél Soissons irányában (a vázlaton 8. számmal jelölve), a Marne folyóig és azon túl előre tört németek visszaszorítására, az un. Marne-i ív felszámolására. Foch tábornok akkor már, mint főparancsnok hetek óta gyűjtötte az erőket. Az ív déli és keleti szárnyán Chateao Thierry és Reims között az 5. és 9. hadsereget. A nyugati szárnyon a 6. és 10. hadsereget, akik a főfeladatot kapták. Ide összpontosított 24 francia és amerikai gyalog- és 3 lovashadosztályt, 2133 löveget, 493 harckocsit, 1143 repülőgépet. A franciák a főcsapást 50 km-es sávban, kétlépcsős felépítésben mérték, az első lépcsőben 18 hadosztállyal, a másodikban 6 gyalog- és három lovashadosztállyal. A hadosztályok, a tüzérség és a harckocsik elosztása egyenletesen történt, tehát súlyképzést nem alkalmaztak. A hadsereg-parancsnokságok 156 harckocsiból tartalékot képeztek, így a rohamban 337 db vett részt. A támadást reggel 6 órakor tüzérségi előkészítés nélkül indították. A déli és keleti szárnyon a rendelkezésre álló 130 harckocsi kevésnek bizonyult, mert a németek képesek voltak elhárítani a rohamot. A nyugati szárnyon a meglepetés következtében sikerült a védelembe beékelődni általában 5, de egyes helyeken 8-9 km mélységbe. A teljes áttörés azonban nem sikerült. A siker döntő eszközei a harckocsik voltak. A harcok színtere nagyrészt aratás előtt álló gabona tábla volt, ahol a német gyalogság közvetlen irányzású fegyverei nem látták be a cél területet. A harckocsik tornyából viszont jó kilövési és figyelési lehetőség volt. A Marne-i ívben a németek nyolc gyengén felszerelt hadosztálya védekezett, közeli tartalékok sem voltak. Az áttörés megakadályozása számukra létfontosságú volt, ezt megoldották, elsősorban a tüzérségnek köszönhetően, mert a meglepetés ellenére jelentős veszteséget okoztak a harckocsikban. A következő napokon az előretörés a harckocsik hiánya következtében, már messze elmaradt az első napitól. 20-án és 21-én a németek a Flandriából beérkező tartalékok bevetésével már minden rohamot visszavertek. A háború után az ütközet elemzésekor a szakértők bírálták a francia vezetést a súlyképzés hiánya és a harckocsik szétforgácsolása miatt. „A lehetséges nagy és döntő siker elmaradt, mert…a franciák a harckocsikat segédfegyvernemnek tekinttették, és felaprózva alkalmazták….a harckocsik képezték a támadó főfegyverét, de miután nagy számuk sem volt elegendő, hogy 50km széles arcvonalon támadjanak, keskeny sávban kellett volna őket összevonni.”

A német csapatokat 1918. augusztus 8-án az un. „fekete napom” érte a következő nagy támadás a 4. angol és az 1. francia hadsereg részéről, Moreil körzetében (a vázlaton 9. számmal jelölve). Rawlinson tábornok a 4. angol hadsereg parancsnoka a támadáshoz 13 gyaloghadosztályt és egy lovas hadtestet összpontosított, harcukat 521 harckocsi támogatta. Debeney tábornok 1. francia hadserege csak nyolc gyaloghadosztállyal és kevés számú harckocsival rendelkezett. A támadást az angolok 4 óra 20 perckor kezdték tüzérségi előkészítés nélkül és mesterséges köd alkalmazásával. A hadműveleti felépítés kétlépcsős volt, az első lépcsőben 10 gyaloghadosztály, a második lépcsőben három gyaloghadosztály és egy lovas hadtest volt. A támadás szélességi kiterjedése 18 km, az erőket egyenletesen osztották el, így az első lépcsőben kilométerenként 1-1.5 gyalogezred és 20-25 harckocsi rohamozott. A tüzérség egy része tűz hengert lőtt a harckocsik elé, más részük lefogta, vagy megsemmisítette a német tüzérséget. Az 1. francia hadsereg a kevés harckocsi miatt alkalmazott tűz előkészítést, de csak akkor nyitottak tüzet, amikor az angolok betörtek a védelembe.

A mesterséges köd és a váratlanul megjelenő harckocsik meglepték a védelemben lévő 2. német hadsereget. Így az első napon az angolok 14km mélyen benyomultak a német állásokba, lényegében dezorganizálták a védelem első övében lévő erőket. A mélyen előre törő harckocsik több hadosztály törzset is elfogtak, hét német hadosztályt pedig csaknem teljesen megsemmisítettek. A sikert fényesen bizonyította a 16000 fogoly és a zsákmányolt 200 löveg. Az 1. francia hadsereg csak jelentéktelen terület nyereséget ért el. A németek azonban hamarosan felocsúdtak az első meglepetésből és a hadsereg tartalékait gépkocsi szállítással, azonnal bevetették, majd vasúti szállítással több hadosztályt irányítottak a helyszínre. Az angolok előre törése lelassult, majd a helyzet fokozatosan normalizálódott. A fő ok a német tartalékok bevetésén túl a harckocsikban beállott nagymérvű veszteség. Ezt szemléltetik a következő adatok: az első napon 521 harckocsit vetettekben, a másodikon 155 db-ot, a harmadikon 85 db-ot, a negyediken 28 db-ot és az ötödiken 6 db volt üzemképes állapotban. Ez természetesen nem mind harci veszteség, nagyon jelentős a technikai meghibásodások miatt üzemképtelenné vált eszközök száma. A hadművelet befejeztével az angolok 22 000 foglyot ejtettek és 400 löveget zsákmányoltak, az előre törés mélysége pedig elérte a 20 km-t.

Miután a fenti szakaszon a németek megerősítették állásaikat, az angolok új támadást készítettek elő, a 3. angol hadsereggel Albert körzetében (a vázlaton 10. számmal jelölve). A támadás augusztus 21-én indult, melyben a harckocsi hadtest is részt vett. Erre az időre ugyanis a javítások elvégzésével és utánpótlás beérkezésével 100 üzemképes harckocsival rendelkezett. A támadás sikeresen kezdődött, bár a németek azonnal ellentevékenységbe kezdtek. 22-ére birtokba vették Albertet. Ekkor a támadáshoz csatlakozott a 4. angol hadsereg is. A  németek az un. Wotan-állásba szilárdították meg helyzetüket. Az angolok ismét északabbra helyezték át a főcsapás irányát. Szeptember 2-án az Arras-Cambrai út mentén (a vázlaton 11. számmal jelölve) keskeny arcvonalon, mélyen tagozott, harckocsikkal támogatott támadással áttörték a Wotan-állást. Ezt követően a németek az egész arcvonalon kénytelenek voltak visszavonulni a Siegfrid-állásba.

A háború hátra lévő napjaiban már nem került sor nagy tömegű harckocsikkal támogatott tevékenységre. A németek gyakorlatilag folyamatos, lassú visszavonulást folytattak, így nem volt idő és szükség nagyobb támadások módszeres előkészítésére. A német csapatok erkölcsi ereje folyamatosan csökkent, ellenállásuk gyengült, kisebb harckocsival támogatott tevékenység is eredményes volt. Sorkerült néhány esetben még harckocsik egymás elleni harcára, ezek az esetek is azt erősítették meg, hogy a löveggel felfegyverzett harcjárművek előnyben vannak a csak géppuskásokkal szemben. A harckocsikban elszenvedett veszteségek mindvégig igen súlyosak voltak. A felsorolt ütközetekben a szövetségesek általában néhány száz harckocsi egyidejű harcbavetését tudták biztosítani, így az elért eredmények többnyire harcászati jelentőségűek voltak. Az átütő siker elmaradása ellenére levonták a következtetést, még több harckocsi egyidejű alkalmazására van szükség. Erre utalnak az 1919-re az iparnak leadott megrendelések, miután nem várták a háború befejeződését 1918-ban. Anglia 1919. április1-ig 3700db, július1-éig további 1180 db főleg „Mark-V” típusú harckocsi előállítását rendelte meg. Franciaország ugyan ezen időre 1875 db nehéz- és 10 000 db Renault könnyű harckocsi legyártására adott rendelést. Így a szövetségesek 1919 közepére csaknem 17 000 harckocsi alkalmazásával számoltak. Ezen felül az angolok 10 000 db traktor rendeltek a Ford-cégnél, a lőszer, élelmiszer és egyéb hadianyagok terepen történő előre szállítására.

• A harckocsik ellen való védekezés lehetőségei és eszközei

Az új harceszköz megjelenése, mint láttuk, megváltoztatta a támadó harc formáját és módját. A hatalmas robajjal megjelenő tüzet okádó szörnyeteg pánikszerű menekülésre, megadásra kényszeríttette a védelemben lévő gyalogságot. A meglepetésen túl negatívan hatott az ellenük való harcra történő kiképzetlenségük, tűzeszközeik hatástalansága, a védtelenség és kiszolgáltatottság érzése. A védelmet szervező parancsnokok és a harcot megvívó csapatok új helyzet elé kerültek, hogyan védekezzenek a harckocsik ellen? Az első meglepetések után csakhamar ellenrendszabályokat dolgoztak ki és foganatosítottak, melyek bátorságot öntöttek a harcot megvívó katonákba. Először azokat a feltételeket kellett végig gondolni, amelyek a sikeres ellenállást lehetővé tették. A meglepetés elkerülése végett meg kellett szervezni a harckocsik felderítését, azaz a harckocsi figyelőrendszert. Hogyan, milyen eszközökkel lehet a harckocsi páncélzatát leküzdeni? Kézenfekvő megoldásnak tűnt a gyalogsági fegyverek összefogott tüze, csak sajnos a használatos ólom magvas lövedékek nem ütötték át a páncélt, viszont a figyelőrésekre tüzelve eredményt lehetett elérni. Ugyan is becsapódáskor a külső burok levált az ólom megolvadt és a réseken bejutva sérüléseket okozott a személyzetben. Következő lépésként a gyalogságot ellátták acél magvas lövedékekkel, ezekkel 5-10 mm-es páncél átüthető volt. Az első harckocsik páncélja sok helyen ennél nem volt vastagabb. A tüzérség is alkalmasnak tűnt, de tüzelőállásuk a mélységben volt és megosztott irányzással igen alacsony volt a találati valószínűség, ezért elsősorban az ágyúk egy részét kivonták a mélységi állásokból és a peremvonal, közelében helyezték el, ha átvészelték a támadó tűz előkészítését igen hatásosnak bizonyultak. Kevés számuk azonban tömeges harckocsi támadáskor nem volt elegendő. Ha átjutottak vonalukon, akkor a tüzérség csak a tüzelőállás körzetében tudta felvenni a harcot, ott is csak azok a lövegek, amelyeket a fedett tüzelőállásokból nyílt tüzelőállásokba vontak ki.

Más oldalról közelítve, azt is felismerték, hogy a gyalogságot fel kell készíteni a harckocsik elleni közelharcra, azaz kézigránát kötegekkel való megsemmisítésre. Ehhez azonban a harckocsikat, biztosító gyalogságot le kellett választani a harckocsikról. Ezt a feladatot a tüzérség zárótűz lövésével oldotta meg, majd jöhetek a kézigránát kötegek. Az első harckocsik akadályleküzdő képessége alacsony volt. Ezt használták ki azáltal, hogy a védelemhez felhasználták a terep természetes akadályait, ahol ilyen nem volt ott mesterséges akadályokat létesítettek. Harckocsi árkokat, -falakat, -akasztókat, -csapdákat telepítettek. Eredményesen gátolták a harckocsik mozgását az aknamezők. Ezeknek a létrehozása új hatalmas feladat elé állította a műszaki csapatokat. A harckocsi motorok üzemanyaga főleg benzin volt, mely igen gyúlékony, ezért felgyújtásukra alkalmaztak lángszórókat is. Az eddigiekből is kitűnik, hogy a harckocsik elleni harc szükségképen maga után vonta a védelemre alkalmas terep kiválasztásának az egyes tűzfegyverek és más eszközök eddig szokásos elhelyezésének, alkalmazásuk módszereinek megváltoztatását.

Természetesen rövidesen megjelentek a kimondottan harckocsik elleni harcra tervezett és gyártott fegyverek is. Elsőként a németeknél már 1917-ben kísérleti jelleggel, majd 1918-ban tömegesen a 13 mm-s un. „tankpuska”, amely 400 méteren belül 10-15 mm-es páncélt is átütött. A háború végére, létre hozták az első 20 mm-es páncéltörő löveget, ez volt az un. Becker-löveg, igaz már jelentős szerepet nem játszott. Összefoglalva a következő ellenrendszabályokat foganatosították a harckocsik elleni harcra:

1. Megszervezték a harckocsi figyelőrendszert.
2. A gyalogságot ellátták acél magvas lövedékekkel.
3. A tüzérséget kiképezték közvetlen irányzású tüzelésre harckocsik ellen, és tábori ágyúkat helyeztek el a peremvonal közeli mélységében.
4. A védelem peremvonalát természetes akadályra támaszkova jelölték ki, illetve mesterséges akadályokat létesítettek.
5. A gyalogságot felkészítették a harckocsik közelharcban történő megsemmisítésére.
6. A páncélelhárításban szerzett tapasztalatokat gyűjtötték és oktatták a csapatoknál.
7. A lángszórókat alkalmazták a harckocsik ellen.
8. Az említetteken túl nagy jelentőségűnek tartották a személyi állomány idegi, pszichológiai felkészítését a harckocsi iszony leküzdésére.

Lassan a rendszabályok folytán a páncélelhárítás rendszere is kezdett kirajzolódni. 1917-től növekedett a mélysége, amely magába foglalta a peremvonal előtt és a mélységben létesített különböző műszaki akadályokat, a lángszórók és a közvetlen irányzásra kijelölt lövegek tüzelőállásait, a harckocsi figyelőrendszert, a tábori tüzérség fedett tüzelőállásait, a közelharcra felkészített gyalogos csoportokat. Ez a rendszer még kezdetleges és gyenge, hiányzik a kimondottan páncélelhárításra létrehozott eszköz. Annak ellenére, hogy az első világháborúban a harckocsik jelentős veszteségeket szenvedtek, ez nem elsősorban a páncélelhárításnak köszönhető. A harckocsik tömeges alkalmazását a főirányokban, a páncélelhárítás még nem tudta hatékonyan gátolni. Ennek oka a harckocsik szerepének, jelentőségének és lehetőségeinek helytelen értékeléséből, a páncélelhárító eszközök kevés számából, alacsony hatékonyságából, a páncélelhárító rendszer kialakulatlanságából adódott. A legfőbb tanulság, hogy a harckocsik elleni harc kellő számú és minőségű páncéltörő fegyvert igényel, a védelem felépítését a páncélelhárítás igényeinek megfelelően kell kialakítani, beleértve az akadályrendszert és tűzrendszert, a védelem teljes mélységére terjedően kell létrehozni, és szükséges a harc előre történő megszervezése.