FEJLESZTÉS ÉS KORSZERŰSITÉS (1960—1979)

Kül- és belpolitikai feltételek

A vizsgálat alá vett időszakot a hidegháború enyhébb, de időnként és helyenként erőteljesebb fellángolásának időszaka jellemezte. A nemzetközi feszültség fokozódása (főként a berlini fal megépítése (1961), a szovjet rakéták kubai telepítése (1962), az indokínai háború, az izraeli-arab háború újbóli „forróvá” válása (1967-től) és a korszak végén a Varsói Szerződés országainak fegyveres beavatkozása a csehszlovákiai eseményekbe (1968) nem maradt hatás- és következmények nélkül hazánkban sem. A két szembenálló, ellentétes ideológiájú és társadalmi rendszerű szövetségi rendszer (a NATO és a VSZ) és azok vezető hatalmai politikai, állami és katonai vezetése ebben az időszakban szilárdan meg volt győződve arról, hogy a nemzetközi méretű, az egész világra kiterjedő politikai harc és versengés előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül világméretű nukleáris háborúba torkollik. A nemzetközi helyzetet az 1960-as években döntően a hidegháborús politika jellemezte. Az Európában szembenálló két katonai tömb között az évtized végére viszonylagos erőegyensúly jött létre. A NATO 1956. után fogadta el, az USA által már korábban meghirdetett, „tömeges megtorlás” katonai doktrínáját. Ezt 1961-ben a „rugalmas reagálás” doktrínával váltották fel. Ez már, az általános atomháború mellett számításba vette a korlátozott atomháború lehetőségét is. Ezekre a feltételezett, de nem alap nélküli kihívásokra mindkét szövetségi rendszer fegyveres erőinek minőségi és mennyiségi fejlesztésével reagált, ami fegyverkezési versenyt, sőt egyenesen „békebeli hadügyi forradalmat” váltott ki. A hadügyben kibontakozott forradalom minőségi változást hozott létre az ide tartozó területek minden elemében. Gyökeresen átalakította a fegyveres harc megvívására vonatkozó korábbi elméleteket. Meg növekedett az időtényező szerepe. Mindez gyökeresen új követelményeket támasztott a fegyveres erők politikai és katonai vezetésével, a haderők szervezetével, technikai felszereltségével, kiképzésével, harckészültségével szemben. Ezekből nem maradhatott ki hazánk sem, mivel a forradalom leverését követően tagja maradt a VSZ-nek.

A hadseregépítés külső és belső körülményei és feltételei a 70-es években is ellentmondásosan alakultak. A nemzetközi helyzetet és légkört a viszonylagos katonai erőegyensúly kialakulása, az Egyesült Államok vietnami háborújának kudarca, a Szovjetunió harmadik világbeli expanziójának fokozódása jellemezte. Az 1970-es évek első felében megtört a hidegháború lendülete és politikai enyhülés bontakozott ki. E folyamat eredményeként került sor 1973. július10-e és 12-e között 35 ország részvételével az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletre, mely jelentős politikai eredményeket hozott. A katonai szembenállás csökkentésére is biztató lépések történtek: aláírták az atomsorompó egyezményt, ratifikálták a két nagyhatalom közti SALT—I egyezményt, megkezdődtek az európai hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek csökkentésére irányuló bécsi tárgyalások, valamint sok éves munkával kidolgozták a SALT—II szerződést. A politikai enyhülés folyamata azonban a 70-es évtized második felében törést szenvedett, a katonai enyhülésért folytatott tárgyalások kudarcot vallottak. Az évtized végén a nemzetközi helyzetben erősödtek a feszültségek, ismét fokozódott a katonai szembenállás, s a fegyverkezési verseny újabb hulláma bontakozott ki. Ezek kedvezőtlen hatásai az évtized második felében már jelentkeztek, de káros következményei főleg a 80-as években éleződtek ki és váltak nyilvánvalókká. Ezt csak tetézte a szovjet kormány 1979-es afganisztáni beavatkozása.

Mindez a VSZ-en belül a katonai együttműködés fokozását, a katonai tömbök egymást, kizáró törekvéseiket ellensúlyozó válaszlépések megtételét, s a hadseregek fejlesztése útján a viszonylagos katonai erőegyensúly megőrzését vonta maga után. Magyarországon az új gazdasági irányítási rendszer 1968. január1-jei bevezetése után a 70-es évek első felében még folytatódott a dinamikus gazdasági fejlődés, erősödött a társadalompolitikai egység, a belpolitikai stabilitás. E folyamat azonban 1973-tól kezdődően törést szenvedett. A gazdasági reform megtorpanásában az egyre merevebbé váló brezsnyevi politikának is jelentős szerepe volt, hiszen a szovjet pártvezetés eddig sem nézte jó szemmel a külön “magyar utat.” Fokozatosan növekedtek a gazdasági gondok és nehézségek, s a társadalomban is számos feszültség kezdett felhalmozódni. A politikai vezetés késlekedett az új realitások számbavételével, a politika megváltoztatásával, a szükséges intézkedések meghozatalával.

A hadsereg általános helyzete

A lehetőségek és szükségszerűségek számbavételét követően 1959 végétől a Magyar Néphadseregben új fejlődési periódus indult be. Az év végén megtartott MSZMP VII. kongresszus határozata a hadsereg minden fontosabb területére kiterjedő átfogó, minőségi fejlesztést irányzott elő. Központi elemként jelentkezett a hadsereg szervezetének korszerűsítése, vezetési rendszerének és színvonalának fejlesztése. Az 1960-as évekre viszonylag kis létszámú, de a minőségi mutatók tekintetében korszerű haderő fenntartását és fejlesztését célozták meg, ami egyben lehetőséget teremt arra, hogy szükség esetén tömeghadsereggé fejleszthető legyen.

A haderőfejlesztés alapvető, ambiciózus céljaként jelölték meg az 1961—1965 közötti évekre, hogy létrehozzanak egy szervezetében, fegyverzetében, felkészítésében valóban korszerű haderőt, amely az együttműködésen túl, képes—legalábbis az alapvető területeken—felzárkózni a Varsói Szerződés tagállamai hadseregeinek színvonalához. Ez a célkitűzés egy viszonylag feszített ütemű, nagymértékben továbbra is extenzív jellegű fejlesztést jelenthetett, amelynek keretében több nagy fontosságú feladatot kellett végrehajtani.

A felső politikai vezetés az 1960-as években¾az ötéves népgazdasági tervekhez kapcsolódóan¾ középtávú tervben határozta meg az egyes időszakokban végrehajtandó legfontosabb teendőket, megoldásuk sorrendjét. Ezeket a terveket az Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnokságával előzetesen egyeztették. A Néphadsereg minőségi fejlesztése a következő egymásra épülő, komplex feladatsort jelentette: 1. strukturális átalakítást, új szervezetek kialakítását, 2. a személyi feltételek biztosítását, a vezetés színvonalának emelését, 3. a hadsereg korszerű technikával történő átfegyverzését és azok alkalmazásának elsajátítását, 4. a kiképzés tartalmának, rendszerének, módszereinek, bázisrendszerének fejlesztését, s ennek részeként a korszerű harcászati és hadműveleti elvek elsajátítását. A feladatok tehát nem korlátozódtak kizárólag egyik vagy másik összetevőre, mert ezek együttesen alkották a minőségi fejlesztés fogalmát és tartalmát.

A fejlesztés feladatainak végrehajtásához a magyar párt- és állami vezetés egy gyorsabb ütemű, viszont éppen ezért belső feszültségektől és komoly hibák lehetőségétől sem mentes utat választott: a hadseregfejlesztés konkrét feladatainak megoldására az alapvető területek korszerűsítését és az ehhez szükséges legfontosabb feltételek egyidejű megteremtését határozták el. Ezt a kockázatos utat, a még mindig hidegháborús nemzetközi helyzet időnkénti éleződésével, a haditechnika rendkívül gyors ütemű elavulásával magyarázták. A kettős fejlesztés elvét a 60-as évtizedben csak részben tudták érvényre juttatni. Jobban érvényesült viszont a hadsereg korszerűsítésének egy másik igen fontos követelménye, a rendelkezésre álló erők, eszközök koncentrálásának elve. A hatvanas évek elejének feszültségekkel teli külső és belső folyamatai természetesen hatást gyakoroltak a Magyar Néphadsereg további minőségi korszerűsítésére. Ez megmutatkozott egyrészről a politikai vezetés által előírt fejlesztés további folytatásában, másrészről pedig a honvédelmi kiadások terén is megkövetelt takarékosságban. Érvényesült az a törekvés, hogy a védelmi kiadások részesedése alatta maradjon a nemzeti jövedelem növekedési ütemének. Az 1950-es évek végére megteremtődtek, majd ezt követően alapvetően biztosítva voltak a hadsereg fejlesztésének legszükségesebb hazai feltételei. A második és harmadik ötéves tervek időszakában (1961¾1970) a népgazdaság viszonylag dinamikus növekedése biztosította a hadseregfejlesztés nélkülözhetetlen anyagi, technikai és pénzügyi alapjait. A nemzeti jövedelemnek 1958—60 között 2,5%-át, a második ötéves tervben (1961¾1965) 5%-át, a harmadikban (1966—1970) 4,5%-át fordították közvetlen honvédelmi kiadásokra. Ebből 43%-ot tettek ki a fenntartási költségek.

A költségvetési keretek eredményes felhasználása a második ötéves terv időszakát döntő jelentőségűvé tette a honvédelem fejlesztése terén. A hadseregre ezekben, az években a nagyarányú és gyorsütemű extenzív fejlesztés volt jellemző, de nem elhanyagolható minőségi mutatókkal. A harmadik ötéves tervben, 1966-70-re 31,8 md Ft-os költségvetési keretet terveztek és a hivatásos állomány mintegy 6,2-os, a polgári állomány mintegy 14,1%-os növekedésével számoltak a második ötéves tervhez viszonyítva. (Ez 21% bér- és bérjellegű kiadást évi 1,5%-os bérfejlesztést jelenthetett.). Haditechnikai eszközök beszerzése 9 mrd Ft-ot, az összköltségvetés 28%-át tervezték. (Ez nagyobb a második ötéves tervnél, mert tervezték: páncélozott szállító harcjármű, nagymennyiségű terepjáró gépkocsi, új típusú híradástechnikai eszközök, különféle lőszerek hazai beszerzését.) Az elhelyezési körülmények javítása mellett feltétlenül jelentős mértékben kellett növelni a szükséges kiképzési objektumok és kabinetek számát.

A Magyar Néphadsereg fejlesztése során nemcsak a potenciális ellenség törekvéseit vették figyelembe, de lépést kellett tartani a szövetségesek lehetőségeivel, színvonalával is. Adott politikai viszonyok között nem meglepő, hogy a Magyar Néphadsereg továbbfejlesztésére vonatkozóan a Honvédelmi Minisztérium a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erők Törzsével egyeztetve dolgozott ki távlati tervet, miután ennek egyik fő célkitűzése: felzárkózás a VSZ többi hadseregéhez. Ezt szem előtt tartva határoztak úgy, hogy a magyar hadsereg két alapvető haderőnemre tagolódjon: a szárazföldi, valamint a honi légvédelmi és repülő csapatokra. Ebben az időszakban egy másik fontos feladatot is meg kellett oldani. Egyrészt a szükséges személyi állomány és technika biztosításával¾ gyakran a már nem korszerűnek tekinthetővel is számolva¾létre kellett hozni a külső védelem feladataira is alkalmas magasabb-egységeket és egységeket, a szükséges oktatási¾és egyéb intézményeket. E feladat megoldását jelentősen gátolta a hadsereg bázisainak, intézményeinek, technikájának 1957-ben végrehajtott leépítése.

A 60-as évek második felében („harmadik 5 éves terv”) tervezték biztosítani az alapokat az egyenletes fejlődéshez a későbbi tervidőszakokra is. A rendelkezésre álló anyagi eszközöket fokozott mértékben koncentrálva, a fő figyelmet most már a szárazföldi csapatok fejlesztésére fordítva, elsősorban a rendszerben lévő új fegyverzet növelésére, illetve olyan új eszközök beszerzésére kívánták fordítani, amelyek növelik a már meglévő fegyverzet hatásfokát, a csapatok harcértékét. A honi légvédelmi csapatoknál a fő szempont a meglévő fegyverzet hatásfokának növelése lett. Hátországi csapatoknál: irányítási rendszer tökéletesítése, „egységes elgondolás alapján történő összehangolt tevékenységük biztosítása” került előtérbe. A polgári védelem területén tovább kívánták folytatni a polgári védelmi alakulatok anyagi-technikai ellátását, valamint, ha szerény keretek között is, a lakosság egyéni védőeszközökkel való ellátását.

Már 1965-ben megkezdődött az osztrák-magyar „fronthatáron” az 1957-ben telepített, a határőrség által 1959—65 között műanyagtestű aknákkal ismét áttelepített határzár Sz—100-as típusú jelzőrendszerrel történő felváltása. A kirendelt műszaki alegységek 160 000 db aknát szedtek fel, de beépítettek 18 000 db betonkerítés oszlopot, 80t tüskésdrótot

A népgazdaság és a néphadsereg gazdasági kapcsolata új alapokra épült és jelentősen kiszélesedett. A VSZ keretében kialakult haditechnikai gyártásszakosodás hatására felszámolták a nem gazdaságos és indokolatlanul túlzott hadiipari kapacitásokat, s a legnagyobb hatékonyságú eszközöket a szövetségesektől, elsősorban a Szovjetunióból importáltak. Ugyanakkor a gazdaságosság követelményének és a szelektivitás elvének megfelelően a hadiipari termelés fokozatosan a híradástechnika, a számítástechnika és a műszaki erőgépek és a speciális járműgyártás irányába tolódott el. Ezzel párhuzamosan figyelembe vették mozgósítás esetére a népgazdaságból azonnal igénybe vehető anyagi-technikai lehetőségeket és eszközöket. Új irányelveket adtak ki, amelyekben szabályozták a HM beruházásokat. Ennek keretében megtiltották újabb gyalogsági lőterek létesítését és minden olyan kisajátítást, amely korábban elfogadottnak számított, pl. raktárak, telephelyek létesítése erdőkben. Az 1960-as évek második felében az ország gazdasági helyzetét figyelembe véve különösen nagy hangsúlyt kapott az ésszerű, takarékos gazdálkodás, ami nehézséget okozott a hadsereg alaprendeltetésére történő eredményes felkészülésben. Az elsőrendű törekvés az volt, hogy a növekvő követelményeket az eddigi, vagy kevesebb ráfordítással oldják meg. Ennek volt szerves része a „népgazdaság segítése” központilag előírt feladatrendszere.

Az MN technikai fejlesztését a hetvenes években a Szovjetunió egyrészt támogatta, másrészt gátolni is igyekezett a „hivatalostól”, az „egységes felfogástól” eltérő magyar elgondolásokat. A Szovjetunió folyamatosan biztosította a magyar hadsereg részére a korszerűnek számító haditechnikai eszközöket, a Néphadsereg tisztjeit nagy számban és magas fokú képzésben részesítette. A hadsereg rendelkezésére bocsátotta hadi- és kiképzés során szerzett tapasztalatait, sőt bizonyos mértékig tudományos potenciálját. Ennek keretében Farkas Bertalan és Magyari Béla főhadnagyokat 1978. április15-től a Szovjetunióban (Csillagváros) űrhajós kiképzésben részesítették. Mint közismert 1980. május26- június3 között Farkas Bertalan százados Valerij Kubaszovval a Szaljut—36 űrhajó fedélzetén világűrprogramot hajtott végre. De például pilótáink, helikopter-vezetőink százait képezték ki, illetve képezték tovább a Szovjetunió különböző intézményeiben. Mindez természetesen hatást gyakorolt a magyar katonai gondolkodásra, de nem tette teljesen „szovjetté”. Nem tagolódott be a „birodalmi” gondolkodási rendszerbe.

1976-ban fogadták el az új honvédelmi törvényt, amely azt a célt szolgálta, hogy „a társadalom szilárd és egyre szélesedő bázisán”, a fegyveres erők és testületek fejlődésének és magas fokú harckészültségének figyelembevételével hosszú távra rendezze a honvédelem valamennyi fontos kérdését. A Minisztertanács rendelete részletesen szabályozta a törvény végrehajtását. Eszerint a fegyveres erők¾Néphadsereg, határőrség¾fő feladata a Magyar Népköztársaság területének, függetlenségének, „szocialista társadalmi rendjének”, ill. békéjének védelmezése külső támadással szemben. Emellett belső funkciót is ellátnak. Ezek közül ki kell emelni kettőt, a népgazdasági feladatokban való közreműködést és az ifjúság nevelésében való részvételt. Ugyanakkor a törvény előírta a katonai szolgálatot teljesítők¾ezt 24 hónapban határozta meg¾és hozzátartozók érdekeinek védelmét is. A törvény a honvédelmet az egész társadalom ügyének, a haza fegyveres szolgálatát pedig megtisztelő kötelességnek tekintette. Ennek megfelelően részletesen szabályozta valamennyi gazdasági területre kiterjedően a gazdálkodó tevékenységet folytató szerveknek, vállalatoknak a békeidőszakra és a rendkívüli helyzetre vonatkozó honvédelmi kötelezettségeit. Hasonlóan rögzítette a társadalmi szervezetek, az oktatási, művelődési és egészségügyi intézmények honvédelmi feladatait. Új vonása volt a törvénynek, hogy részletesen szabályozta a honvédelem irányítási rendszerét. Az 1972-ben módosított alkotmány előírásaival összhangban rögzítette az Országgyűlésnek, az Elnöki Tanácsnak, a Minisztertanácsnak, a minisztereknek és az országos hatáskörű szervek vezetőinek, a fővárosi, megyei és helyi tanácsoknak a honvédelemmel kapcsolatos jogkörét és feladatait. Törvényesítette a területi honvédelmi bizottságok rendszerét, s kimondta, hogy ezek béke idején a Minisztertanács Honvédelmi Bizottsága irányítása alatt állnak.

Az állami költségvetésnek(!) 1968¾70-ben 4,8%-át, 1971¾75-ben (negyedik ötéves terv) 4,1%-át, 1976¾80-ban (ötödik ötéves terv) pedig 3,6%-át fordították a Néphadsereg fenntartására és fejlesztésére. A korlátozott anyagi feltételek ellenére folytatták a fejlesztést. Sőt! A Néphadsereg haderőnemeinek és fegyvernemeinek aránya, szervezete, a csapatok csapásmérő ereje, a hadsereg vezetési, harckészültségi, mozgósítási és kiegészítési rendszere a 70-es évekre már jórészt igazodott, betagolódott a VSZ rendszerébe és idomult annak követelményrendszeréhez.

Magyarország nukleáris védelme a Szovjetunió hatásköre és jórészt költsége volt. Lényeges volt továbbá, hogy a magyar szárazföldi erők a szovjet és más „varsói” magasabb-egységekkel való együttműködés mellett az Egyesített Fegyveres Erők különböző szárazföldi fegyvernemeivel és légierejével is szorosan együttműködött. Például közös légvédelmi rendszer működött. A 60-as évek konszolidációja, felzárkózása után a 70-es évek fő feladatai közé tartozott a szövetségi rendszerbe való aktív „betagolódás”.

A 70-es évekre általánossá vált a felkészítés, kiképzés, sőt oktatás és tudományos munka területén is a szoros együttműködés a VSZ-en belül. Az MN szárazföldi és honi légvédelmi rakétaegységei például a szovjet fegyveres erők és a Lengyel Néphadsereg lőterein hajtották végre éleslövészeteik egy részét. Döntő jelentőségű volt a szövetséges hadseregek, így a Magyar Néphadsereg fejlődése szempontjából a haditechnikai együttműködés. A VSZ-ben ez viszonylag egyszerű volt, a minőségi fejlesztéshez szükségessé vált korszerű haditechnikai eszközöket a szövetségesektől, de mindenekelőtt a Szovjetuniótól lehetett beszerezni. De a haditechnikai együttműködés keretében több eszközt pl. páncélozott szállító járműveket, híradó eszközöket stb., vagy ezek részeit Magyarországon fejlesztették ki és gyártották a többi tagállam számára is. A fenti céloknak és követelményeknek megfelelően az 1970-es években¾a negyedik és ötödik ötéves terv időszakában¾a Magyar Néphadsereg minőségi fejlesztésének újabb szakasza kezdődött. Lehetőség nyílt az arányosabb és harmonikusabb fejlesztés követelményeinek tervszerűbb és fokozottabb érvényesítésére, a kialakult belső feszültségek csökkentésére.

Az MN személyi állományának és technikájának egyre fokozódó bevonása a népgazdaságba, az ezzel együtt kiadott takarékossági instrukciók több területen is feszültséget okoztak. Az MN haditechnikai fejlesztésére egyre kevésbé volt anyagi lehetőség. Pedig a korszerűsítés elengedhetetlen feladat volt. Külön is terhelte a katonai költségvetést, az MN készleteiből (az, „imperializmus ellen aktív harcot folytató” országoknak, szervezeteknek) „segítségnyújtásként”, átadott hadieszközök-anyagok. Ezek összértéke 1964¾1966. április között meghaladta az egymilliárd forintot (döntő többség Vietnamba került). 1973. elején új feladatként jelentkezett a politikai vezetés és a HM direktívájának megfelelően a vietnami béke megteremtését előmozdító Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar tagozatának felállítása, amely a Külügyminisztérium megfelelő szerveivel együttműködve kezdte meg munkáját. A magyar tagozat első parancsnoka az előkészítő csoporttal már január26-án Dél-Vietnamba utazott. Őket február15-én követte a bizottság többi tagja. (Sajnálatos, hogy a magyar tagozat 2 tagja Dél-Vietnamban hősi halált halt.