A MAGYAR NÉPHADSEREG (1957¾1989)

Bevezetés

A vizsgált korszak több mint harminc éve alatt hazánk katonapolitikai helyzetét, a hadsereg állapotát, hadtudományi gondolkodását a külső és belső feltételek erőteljesen befolyásolták. A külső feltételeket a kétpólusúvá alakult világ küzdelmének menete, a belső feltételeket az ország anyagi-gazdasági helyzete, a katonai és szellemi potenciál állapota határozta meg. A Magyar Néphadsereg (MN) fejlesztésének az egész tárgyalandó korszakban igen szűk volt a mozgástere mind a külső, mind a belső feltételeket tekintve.

A külső és belső érdekkonfliktusok, feszültségek különböző alternatívákat vetettek fel a (katona)politika, s így a hadseregfejlesztése fő irányainak kijelölése területén is. A hatvanas években az „általános atom-világháború” megvívásának lehetősége uralta a katonai gondolkodást, és így természetesen a hadsereg felkészítésében az atomcsapások, illetve az azok elleni védekezés minden mást, megelőző elsődlegességet kapott. E periódusban a Magyar Néphadseregnél az extenzív fejlesztés volt a jellemző, de nem kizárólagosan. Egy részről viszonylag nagy számban állították hadrendbe az új harckocsikat, szállító és harcjárműveket, fegyvereket, más részről kísérlet történt a hadügyi forradalom követelményeinek megfelelő fegyverzet, haditechnika bevezetésére, ennek fogadására kész szervezetek létrehozására is. A hatvanas évtized végén az esetleges hadviselés módjára vonatkozó elképzelésekben az atomfegyver alkalmazása korlátozottabbá vált, illetve szelektívebben értelmezték ezen eszközök felhasználhatósági körét. A „hagyományos harceszközökkel megvívandó feltételezett háború” irányzata került előtérbe. Ennek következtében megkezdődött a—már a második világháború után kifejlesztett—fegyverek korszerűbbekkel történő felváltása. E minőségi fejlesztésen belül kisebb mértékű szervezeti változásokat terveztek.

A hadseregfejlesztés, a magyar katonapolitika alakításának belső feltételei a tárgyalt 30 évben az ország külső feltételeihez képest lassabban, áttételesen fejtették ki hatásukat, és csak hosszabb idő alatt jutottak érvényre. A kádári konszolidáció lehetőséget biztosított egyfajta belpolitikai enyhítésre (ú.n. „puha diktatúra”), de ennek ára az erősen korlátozott szuverenitás volt. Ebből következően az önállónak mondható magyar kül- és katonapolitikát a hatvanas-hetvenes években (,ha egyre csökkenő mértékben is,) egészen a nyolcvanas évek végéig feláldozták a „szövetségi hűség” oltárán. (Ez különösen a forradalom leverését követő első években volt egyértelmű.)

Az 1950-es évek végén a Magyar Néphadsereg tervszerű fejlesztése elodázhatatlan feladattá vált. Ezt az indokolta, hogy a magyar hadsereg mind létszámát, mind pedig felszereltségét és kiképzettségét tekintve nemcsak potenciális ellenség elleni külső, védelmi feladatainak, de szövetségesi kötelezettségeinek teljesítésére sem volt alkalmas. Szorosan vett katonai szempontból pedig megengedhetetlen volt, hogy a Magyar Néphadsereg túlságosan elszakadjon a hadügyben végbemenő, gyors ütemben kibontakozó haditechnikai és a harc megvívásának forradalmian új eredményeitől Ezt felismerve¾az adott lehetőségeken belül¾megkezdődött a fejlesztés szervezeti és személyi feltételeinek megteremtése. A hadsereg 1959. utáni fejlesztését a nemzetközi politikai és katonapolitikai helyzet alakulása, a Varsói Szerződés (VSZ) Egyesített Fegyveres Erői (EFE) legalább átlagához való felzárkózás követelménye, a hadügyi forradalom kibontakozásának eredményei követelték meg. Még „forrónak” mondható helyzetek is adódtak. A berlini válság miatt a Magyar Néphadseregben az őszi leszerelés 1962. január végére tolódott, a kubai rakétaválság következtében pedig 1962. október23-tól november végéig fokozott harckészültség volt. Mindez egy éven belül!

A belső körülmények sem voltak végig azonosak és egyértelműek. Az 50-es évek végi megtorlást követő 1963-as „amnesztia” időszakot ismét egy keményedő szakasz váltotta. A csehszlovák események előtt a konszolidálódó Kádár-rendszer liberalizálódásának (és egyben a rendszer válságának) első jelei is megmutatkoztak. Például ilyen volt az akkor már pártvezetési szinten elhatározott gazdasági reform „előszele” (és az ezzel kapcsolatos várakozások), illetve a nyugati államokkal megélénkülő kapcsolatok hatására egyre nagyobb számú ki- és beutazás. E „hullámzó” belső- és külső hatások alapvetően befolyásolták a hadsereg életét, lehetőségeit, fejlesztési irányait. 

 A Hadsereg ÚJJÁSZERVEZÉSe (1957—1960)

Kül- és belpolitikai feltételek

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetése és a kormány (Minisztertanács; MT egyértelműen kinyilvánította a Varsói Szerződés szervezetéhez való tartozást és hűséget. Ezt tükrözték a magyar kormányküldöttség 1957. márciusi moszkvai tárgyalásai is. A két kormányküldöttség a nemzetközi helyzetre hivatkozva mondta ki, hogy a Varsói Szerződés alapján „ideiglenesen” szovjet csapatok tartózkodhatnak Magyarországon. A megkötött egyezmény rögzítette a szovjet csapatok jogi és gazdasági helyzetét az itt-tartózkodás idejére.

A hadsereg általános helyzete

1957. közepéig a belpolitikai helyzet konszolidálódott Magyarországon. Ennek keretében nélkülözhetetlenné vált a hadseregben is az át-, illetve újjászervezés. Az újból kiépülő pártállamban a fegyveres erők, a rendvédelmi szervek, a nemzetbiztonsági szolgálatok, az igazságügyi és közigazgatási szervezetek—mint az állam fontos erőszak- és adminisztratív szervei—szoros pártirányítás és ellenőrzés alatt álltak. Így az adott szervezetekre vonatkozó fontosabb kérdésekben is a párt megfelelő vezető szervei döntöttek. Elvi-politikai, káder-, szervezeti, létszám-, költségvetési kérdések általában az MSZMP Politikai Bizottság, míg a végrehajtás és ellenőrzés kérdései a Központi Bizottság (KB) Titkárság ülésein dőltek el. Az állami vezető szervek (Országgyűlés, Elnöki Tanács (ET), Minisztertanács, a Honvédelmi Bizottság) a párt vezető szerveinek határozatait lényegi módosítás nélkül elfogadták, kodifikálták, s azok törvény (trv.), törvényerejű rendelet (tvr.), kormány-, illetve miniszteri rendelet, határozat formájában váltak állami érvényűvé, s lettek az állami jogrendszer szerves részei. (Még az esetenkénti kormányprogramok sem tartalmaztak honvédelmi, belügyi, nemzetbiztonsági tételeket, annyira egyértelmű volt azok pártirányítása.)

A pártirányítást 1957 végére még egyértelműbbé tették, amikor is november12-én az MSZMP Politikai Bizottsága kimondta, hogy a Magyar Néphadsereg egész tevékenységét, irányítását, ellenőrzését a párt Központi Bizottsága, illetve PB-a végzi. Az időközben¾1957. tavaszától¾a hadseregben is megalakult Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) szervezetek irányítását, szintén a pártszervek feladatává tették. A parancsnoki tekintélyt volt hivatva védeni, hogy a „parancsnok parancsainak és utasításainak bírálatát” nem engedték. Ugyanakkor kötelezték a parancsnokokat, hogy az egész személyi állomány, érintő fontosabb parancsok, intézkedések kiadása előtt kérjék ki a pártbizottság véleményét, javaslatát.

Az MN fejlesztésére vonatkozó hosszú távú program irányát és tartalmát az 1959. november30. és december5. között megtartott MSZMP VII. kongresszusa határozta meg, amely a létszám növelése helyett a minőségi fejlesztést állította előtérbe. Elsődleges szempont volt a szövetségi igények és követelmények teljesítése. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a honvédségnek (használták ezt az elnevezést is!)—felzárkózás után—képesnek kell lennie a szövetséges országok fegyveres erőivel való együttműködésre egy esetleges korszerű háború esetén. Másodlagos és a VSZ érdekeinek alárendelt szempont volt az ország, a nemzeti érdekek védelme.

Új irányelvek, új keretek

Szervezeti átalakítás

1957. végére már nem volt politikai akadálya a hadsereg újjászervezésének. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésével járó harcok következtében beállt gazdasági veszteségek, visszaesés viszonylag gyors kiheverése lehetőséget adott a védelmi kiadások valamelyes szinten tartására. Ez lényegében az egész tárgyalt időszakban a nemzeti jövedelem 2-3%-a volt, (1969-ben pedig annak arányát az MSZMP Politikai Bizottsága 4%-ban maximálta). Az 5 éves had-seregfejlesztési terveket a népgazdasági ötéves tervekhez kapcsolták. 1958-ban a hadseregfejlesztésre még így is csak kevés lehetőség állt rendelkezésre. A költségvetés alig emelkedett. A kormány 1956. december8-án úgy döntött, hogy a fegyveres erőket csak a legszükségesebb szervezeti és létszámszinten lehet kialakítani. „1960-ig hadműveleti, vagy mozgósítási tervekkel nem kell számolni, mert addig a hadsereg kiképzési és karhatalmi feladatot lásson el.” Ennek megfelelően a hadsereg létszámát és „M” felkészültségét megváltoztatták–lényegesen csökkentették az 1950-es évek első feléhez képest. De utasítást adtak arra is, hogy a későbbi fejlesztéshez¾az ország gazdasági lehetőségeit, valamint a hadügyi forradalom követelményeit figyelembe véve¾távlati fejlesztési tervet kell kidolgozni.

Személyi állomány

A hadsereg létszáma—mindenekelőtt az előző évekhez viszonyítva—nagymértékben csökkent. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a Magyar Néphadsereg létszámát 50 ezer katonában és 13-14 ezer polgári alkalmazottban állapította meg. A létszámból 40 ezer főt terveztek a csapatokhoz, 7 ezer főt a hadtáp- és kisegítő szervezetekhez, 700 főt pedig a Honvédelmi Minisztériumhoz. De a hadsereg tényleges összlétszáma 1957. január végén csak 43 086 fő volt, és még ebből is 10 360-an a karhatalomnál szolgáltak. Ennek megoszlása: 16 776 tiszt, 7171 tiszthelyettes és 19 139 sorkatona. A tiszti létszám 7,5¾8 ezerrel több volt az akkor tervezett és költségvetésileg előirányzott szükségletnél. A Honvédelmi Tanács 1958. május2-ai ülésén új létszámokról döntött. Magyar Néphadsereg béke katonalétszámát 67 000 főben, hadilétszámát 121 000 főben állapította meg. Ezen létszám maximumát folyamatos fejlesztéssel 1965. végére kellett elérni (az ehhez szükséges 27 milliárd forint kiadást is „megállapították”). A folyamatos átszervezések után 1959 őszén az MN létszáma 65 275 katona (és 13 506 polgári alkalmazott) volt 15 049 tiszt, 5263 tiszthelyettes, 11 932 tisztes, 32 577 honvéd, 454 növendék.

Anyagi-, technikai állapot

Az MN anyagi-technikai eszközeinek jelentős részét a gazdasági konszolidáció során használták fel. A népgazdaság helyreállítása szempontjából nagy tehertételt jelentett, hogy a speciális (hadianyag) import tekintetében az 1956 előtti vásárlások következtében közel 460 millió rubel adósságot tartottak nyílván, amelynek törlesztést kormányzati megállapodás alapján a korábban vásárolt nehéz technika visszaszállításával oldották meg. Az adóság törlesztése fejében a nehéz harci technika döntő részét a Szovjetunió elszállította. 1958. szeptember23-i állapot szerint a Szovjetuniónak „adósságtörlesztésre” átadtak 381 004 856 rubel értékű haditechnikai anyagot. Az átadásra került haditechnikai anyagok döntő része nehéz technika volt, de több mint 4 millió rubel értékben egyéb anyagok kiszállítására is sor került.[1] Ezzel egyidejűleg az MSZMP PB határozatában is elismerte, hogy a hadsereg fegyverei nem felelnek meg a korszerű követelményeknek. De az új fegyverek beszerzésére előre jelezhetően csak az 1960-as években láttak módot.

Az 1958-as népgazdasági terv alapján a Magyar Néphadseregre valamivel több pénz volt áldozható. Az Országos Tervhivatal az 1958-ra 37,8 millió forint honvédelmi beruházást finanszírozott. Ebből 30,2 millió Ft vasúti beruházás volt a szovjet DHDSCS felvonulási útvonalán (Záhony vasúti átrakó körzet fejlesztésére 5 millió, Herend, Szentgál, Ajka, Devecser, Tüskevár—tehát Közép-Dunántúl—állomások bővítése, felújítása, illetve Ajka—Tüskevár felépítménycsere 25,2 millió forint). Az 5 milliós közúti és a 2,6 milliós postai beruházások lényegében ugyanebben a térségben történtek.

A hadsereg összes fegyverzete és haditechnikai felszerelése 1956-59-ben az alábbi volt: 245 db közepes harckocsi és könnyű rohamlöveg, 1 273 db különféle aknavető, 726 db különféle páncéltörő löveg, 581 db különféle tábori tüzérségi löveg, 1 600 db könnyű- és közepes légvédelmi löveg, 71 db harci repülőgép és 9 200 db különféle gépjármű. Ezen kívül megérkezett néhány mintapéldány a T—54/A közepes harckocsiból, a PT—76-os úszó harckocsiból, a BTR—40 és a BTR—152 típusú páncélozott szállítójárműből. Már 1957 során megkezdték a MIG—15 „Sas” harci repülőgépek helyett a MIG—15 BISZ vadászgépek rendszerbe állítását. A miniszteri (1958. májusi) értékelés szerint: „A Magyar Néphadsereg fegyverzete nem felel meg a legkorszerűbb követelményeknek.” A hadsereg technikai korszerűsítése az ország gazdasági helyzetének figyelembevételével lényegében 1960. utánra tervezték. Az ország gazdasági helyzetét figyelembe véve azonban a miniszter szerint: „továbbra is számolni kellett mindazon régi anyagokkal, amelyek még az elkövetkezendő években felhasználhatók

A hadseregvezetés fő figyelme 1959-ben a harckocsik és repülők létszámának növelésére, a honi légvédelmi csapatok feltöltésére és a stratégiai pontonos-dandár felállítására irányult. Amit az előző évekhez képest közel egy milliárd forinttal meg növekedett HM költségvetési keret tett lehetővé. Volt egy terület, ahol továbbra sem volt hiány technikai felszerelésben—a magyar-osztrák határon. Már 1957. március12-én kiadták az intézkedését a határ műszaki zárására. A VSZ-en belüli szoros együttműködést mutatta a katonai vezetés összehangolt rendszere, a hadsereg szervezete, technikai ellátottsága, illetve fejlesztése, ami sok esetben, természetesen a szovjet elvek adaptálását jelentette. Döntő jelentőségű volt a szövetséges hadseregek, így a Magyar Néphadsereg fejlődése szempontjából a haditechnikai együttműködés. Ez tette lehetővé a nemzeti haderők azonos típusú fegyverrendszerekkel való felszerelését mind az együttműködés, mind pedig a harcbiztosítás, az utánpótlás szempontjából. A nemzeti jövedelemnek 1958—60 között 2,5%-át fordították közvetlen honvédelmi kiadásokra. Tehát leszögezhetjük, hogy a katonai felső vezetés az 1958/59-es kiképzési évben fontos feladatának tekintette a kiképzés korszerűsítését, illetve alapjainak megteremtését, s ezen belül a vezetés, a parancsnoki és törzskiképzés tartalmi, valamint módszertani és nem utolsó sorban az anyagi feltételek biztosítását, javítását.

Munka- és életkörülmények. Bázisok

A feszültségek sok területen egyre csak fokozódtak, halmozódtak, megoldásuk pedig mindinkább halaszthatatlanná vált. Szociálpolitikai intézkedésekre is sort kellett keríteni. A hivatásos tiszthelyettes állomány megszilárdítása, növelése érdekében „rendezték” a fizetésüket. A hadsereg lakáskérdése évek óta megoldatlan maradt. 1958. tavaszán még kb. 3500 hivatásos katona nem rendelkezett lakással. Ezt a problémát is 1960-ra tervezték megoldani. Jelentős károkról számoltak be a különböző szolgálatok. A forradalom és az azt követő események (1957. májusáig) a Magyar Néphadsereg hadtápszolgálata anyagaiban és eszközeiben (akkori értéken számolva) 147 058 279 Ft kár és hiány keletkezett. Ez nem tartalmazza az objektumokban keletkezett további 19,5 millió forintot, kitevő kárt. A kormány döntésének megfelelően elkezdődött a hadsereg feleslegesnek ítélt készleteinek, épületeinek átadása a népgazdaság számára. Végeredményben a 716 millió forintértékű anyag, ezen belül a 600 millió forintértékben ruházat és felszerelés került átadásra. Ez a helyzet alig öt év múlva—a berlini válság idején—súlyos gondokkal járt, melyek gyors megoldása sok feszültséggel és újabb ellentmondások keletkezésével járt.) Ehhez társult még egy közel 100 millió forintos tétel a szovjet csapatoknak átadott anyagi készletekből.

Felkészítés

Kiképzés

A Magyar Néphadsereg létszámának, szervezeteinek, valamint intézményeinek átmeneti jelentős csökkentésére és a fejlesztés későbbre halasztására¾a kényszerűség mellett¾azért kerülhetett sor, mert hazánk ideiglenesen mentesült a Varsói Szerződés tagságából adódó kötelezettségek alól. Az ország területét megszállva tartó szovjet csapatok mellett a Varsói Szerződés egyesített parancsnoksága sem számolt a magyar hadsereggel—egyelőre. 1957. tavaszára a hadsereg újjászervezésének alapvető feladatait lényegében elvégezték. A hadsereg vezető szervei, csapatai és intézményei áprilisban már az új szervezeti keretben fogadták a bevonuló újoncokat. Májusban a miniszter által az 1957-re¾az ún. „csonka” kiképzési évre, május8-tól október31-ig¾kiadott parancs alapján a csapatoknál megkezdődött a békerend szerinti kiképzés, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián (ZMKA-n) és az Egyesített Tiszti Iskolán (ETI-n) a képzés. A szervezeti, irányítási és ellenőrzési feladatok pontosítása mellett a „csonka” kiképzési év tapasztalatait figyelembe véve az 1957/58-as kiképzési évre vonatkozó honvédelmi miniszteri parancs a tömegpusztító fegyverek alkalmazására épülő hadműveleti-harcászati felkészítést határozta meg fő feladatként az egész MN-re.

Az intézkedések az összfegyvernemi hadseregnek már a háború kezdeti időszakában atom- és más tömegpusztító fegyverekkel végrehajtott hadműveletének és harcának elsajátítását állították előtérbe. Ennek megfelelően 1957. november6-án megjelent a HM. Utasítás az ezredszintű „atomvédelmi követelményeknek megfelelő” műszaki építmények legyártásáról és beépítéséről. A miniszter 1958. február15-én kiadott 03. sz. parancsában rendelte el tömegpusztító fegyverek alkalmazása esetén szükséges különböző vezetési pontok (zászlóalj, ezred, hadosztály, hadtestfigyelő-, illetve tartalék harcálláspontok, hadsereg harcálláspont és hadsereg tartalék harcálláspont) telepítését. Külön intézkedés történt arról, hogy „M” esetén a Jobbágyiban lévő Tömegcikkművek (lőszerek mellett polgári gyártmányai is voltak) kiürítésre kerüljön és párt-, kormányszervek számára óvóhellyé alakíthassák.

Képzés-, továbbképzés rendszere

A hivatásos állomány képzése szervezetileg alapvetően módosult. A három fegyvernemi tiszti iskola összevonásával megalakult az Egyesített Tiszti Iskola (ETI). A tiszti utánpótlást, a tényleges szolgálatukat töltő, érettségizettek fiatalok közül kívánták biztosítani, amely lehetővé tette a tiszt képzés idejét 3 évről 2 évre csökkenteni. Az újjászervezett Zrínyi Miklós Katonai Akadémián—ide olvadt be a volt Petőfi Katonapolitikai Akadémia—április 8-ával (1957) indult meg. Ettől kezdve a ZMKA politikai tisztek képzésével is foglalkozott. Az 1958. évi hallgatói létszám 566 fő volt. A minőség javítása érdekében egyes szakokon a képzési időt 4-5 évre növelték. A Szovjetunió különböző akadémiáin és tanfolyamain 1958-ban 72 hallgató tanult.

1957. április12-én hivatásos tiszthelyettesi állomány képzésére a Központi Tiszthelyettes képző Iskolát hoztak létre. Az iskolára tervezett létszámot nem tudták feltölteni, mert a továbbszolgáló tiszthelyettesek egyrészt hosszúnak tartották a 2 évi tanulást, másrészt az alacsony fizetés volt a visszatartó.

Intézkedések születtek az általános- és szakmai műveltség növelésére is. Az erőfeszítések jártak is némi eredménnyel, de a helyzet korántsem volt megnyugtató. (1956-ban a tisztikar 12,2%-a, 1958. novemberében 16,6%-a rendelkezett érettségivel, akadémiai végzettséggel 2,43%, illetve 7,5%, de 1958-ban a 24 ezred parancsnok közül 15 nem rendelkezett ezzel a képesítéssel.)

1958. végén hozták létre a Haditechnikai Intézetet, amelynek a miniszteri utasítás igencsak gyakorlati feladatokat írt elő. (Licenc gyártás előkészítése és a tudományos kutatás területén is főleg az ipari kutató intézetek munkájának figyelemmel kísérése, a honvédelmi igények megadása volt a feladat. A 155 katona és 176 polgári alkalmazott csak azokon a területeken végezhetett önálló kutatást ahol más magyar kutató intézetek, nem tevékenykedtek, így elsősorban műszaki és vegyvédelmi területen).

Felkészültség

Harckészültség; Mozgósítás; Gyakorlatok

A HM parancsa 1957. április19-én már így fogalmaz: „a hadsereg újjászervezését befejeztük, lehetővé vált, hogy az új kiképzési évet 1957. május8-ával megkezdjük.” A váratlan fegyveres beavatkozás feltételezése és lehetősége miatt alapvető követelménnyé vált hadsereg már békeidőben magas készenléti fokon való tartása. Lezajlottak az első nagyszabású gyakorlatok is. 1958 őszén a vezérkar a szovjet Déli Hadseregcsoport törzsével közös csapatgyakorlatot tervezett és vezetett le, amelynek keretében dunai átkelésre is sor került. A gyakorlatok alkalmával is a legnagyobb hangsúlyt a tömegpusztító eszközökkel folyó harccselekmények során felmerülő feladatokra helyezték. A gyakorlat rávilágított, hogy a végrehajtása során még formálisan alkalmazták az atomvédelmi rendszabályokat, nem számoltak a tömegpusztító fegyverek reális hatásaival. A parancsnokok még gyengén ismerték a csapatfelderítés megszervezésének és gyakorlati végrehajtásának módozatait.

Fegyelmi helyzet

Szükségszerűen merült fel—mindenekelőtt a hivatásos állománnyal szembeni—minden téren szigorúbb követelmény betartatása. A ’60-as éveken végig húzódott a fegyelmi helyzet lazasága. 1959. augusztusában még mindig „a tisztikar fegyelmi helyzetének nem kielégítő állapotáról” adott ki a miniszter tiszti parancsot, hiszen az év során a tiszti állomány 20%-át kellett megfenyíteni az előző év 16,3%-ával szemben (ital, botrány anyagi visszaélések miatt.) Az előző kiképzési évhez viszonyítva 22%-al növekedett a rendkívüli események következtében meghaltak száma. Tehát kiemelt fontosságot kapott a fegyelmi helyzet