6.     A haderőnemek, fegyvernemek és szakcsapatok fejlődése az első világháborúban

Az első világháborúban a fegyveres küzdelem a szárazföldi hadszíntereken és a világtengereken bontakozott ki. A haditevékenységekben két haderőnem: a szárazföldi csapatok és a haditengerészet erői vettek részt. A világtengereken folyó küzdelmek bár lényegesek voltak, a háború végső kimenetele alapvetően mégis a szárazföldi haderőnem fegyvernemeinek és szakcsapatainak tevékenységétől függött.

A gyalogság a szárazföldi csapatokon belül továbbra is fő fegyvernem maradt. Ennek ellenére a háború éveiben a fegyveres erőkön belüli számaránya csökkent. 1918-ra a franciáknál 72 százalékról 40, a németeknél 65 százalékról 39 százalékra. Ezt lehetővé tette tűzerejének jelentős növekedése, ugyanakkor megkövetelte a vezetés megkönnyítése, illetve a harcbiztosító és kiszolgáló állomány létszámának kényszerű növekedése. 1914-ben a 6-8 géppuskával rendelkező, kb. 4000 főnyi létszámú gyalogezred percenként 45 000 lövést tudott leadni, addig 1918-ban már csak 1 500 főből álló ezred 24-32 géppuskával, illetve golyószóróval 80-100 ezret. Így a létszám két és félszeres csökkenése mellett a tűzerő két és félszeresen növekedett.

A lovasság a háború kezdetén valamennyi hadviselő állam hadseregében jelentős arányt képviselt. A katonai vezetés a háború új feltételei mellett nem találta meg alkalmazásának helyes módját. A nagyszámú tüzérségi löveg és géppuskák alkalmazása mellett ugyanis rendkívül sebezhetővé vált, és már a háború mozgó időszakában pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. A világháború alatt ezért a lovasság nagyobb méretű sikeres tevékenységére egyetlen esetben sem került sor. Mint fegyvernem, jelentőségében és részarányában erősen lecsökkent.

A tüzérség, amíg a francia-porosz és az orosz-japán háborúban az összveszteségnek csupán 15-25%-át okozta, addig az első világháború folyamán ez már elérte a 70-75 százalékot. A fedezékek és az erődök elleni harc különösen a nehézlövegek számának emelését követelte meg. Megjelentek a kísérőlövegek, és létrehozták a légvédelmi és a páncéltörő tüzérséget is. Nagy jelentőségre tettek szert az aknavetők, mert alkalmazásukkal lényegesen csökkentették a tüzérségi tűz holttereit. Az áttörési szakaszokon az átlagos lövegsűrűség a védelem ellenálló képességének függvényében állandóan nőtt. 1914-ben az arcvonal-kilométerenkénti 20 löveg 1917-ig 100-160-ra emelkedett, majd a harckocsik és a vegyi-lövedékek alkalmazásával 100-125-re csökkent. A tüzérség feladata 1916-ig a roham tüzérségi előkészítésére korlátozódott, majd ezt követően általánossá vált a támadás tűzhengerrel való támogatása.

A páncélos technikát a háború előtt a páncélvonatok és a páncélgépkocsik képviselték. Az állásháború időszakában azonban a vasútvonalhoz kötött páncélvonat és a gyenge terepjáró képességű páncélgépkocsi már nem felelt meg a követelményeknek. A kialakult mély védelem áttörésére, olyan harceszközre volt szükség, amely a védelem meg növekedett tűzereje és akadályai ellenére is képes a megerősített állásokon áttörni és a gyalogságot közvetlenül támogatni. Az új harceszközt - a harckocsit – az angolok alkalmazták először 1916 szeptemberében a Somme folyó melletti hadműveletekben, nem sok eredménnyel. A németeket az új fegyver meglepte ugyan, de a lassan mozgó, nagy célt mutató”szörnyeteget” nem tartották veszélyesnek, és nem ismerték fel jelentőségüket. (Amíg Franciaországban és Angliában a háború végéig 7800 harckocsi készült el és több ezerre adtak megrendelést az ipar számára, addig Németország mindössze kb. 80db-t gyártott és néhány tucat zsákmányolt harckocsit állított hadrendbe.) A háború folyamán újabb és újabb típusok jelentek meg, harcászat-technikai tulajdonságaik sokat javultak. Sebességük az óránként átlag 6km-ről 13-ra, hatótávolságuk pedig 37-ről 100-150 kilométerre emelkedett. A harckocsi csapatokat három, később négy harckocsi-zászlóaljból (36-42db) álló harckocsi dandárba (126-144db) szervezték. A harckocsi dandárokat megosztva a gyaloghadosztályoknak rendelték alá. A harckocsik a gyalogság harcrendje előtt támadtak, rendszerint vonal alakzatban, 30-50 méter térközre egymástól. Megjelenésük nem oldotta fel az állásháború kialakulásából keletkezett ellentmondásokat, mert harcászati és technikai lehetőségük, mennyiségük, illetve gyakorlati alkalmazásuk kezdetlegessége ezt nem biztosította. A gyalogság támogató eszközének tekintették, önálló feladat megoldására nem tartották képesnek, így nem válhatott fegyvernemmé.

A páncélelhárítás, a harckocsik elleni harc főterhét kezdetben a gyalogság viselte. A harckocsik vezető- és figyelőnyílásokra lőtt összefogott puska- és géppuska tűzzel igyekeztek megállítani, majd közelharcban kézigránát kötegekkel megsemmisíteni. Később az elhárításba bevonták a hadosztályok 77mm-es lövegeit is, amelyeket a peremvonal mögött 500-1500 méter távolságra lesállásokban helyeztek el. A gyalogságot páncélelhárításra alkalmas fegyverekkel, így 13mm-es nehézpuskákkal és 20mm-es páncéltörő ágyúkkal látták el. A háború végére a páncélelhárítás mélysége a harckocsik hatótávolsága miatt mindjobban meg növekedett. Magába foglalta a harckocsi árkok, aknamezők, vasbeton akadályok, lángszórók, lesállásban elhelyezett és páncélkupolákba beépített lövegek rendszerét. A harckocsi-elhárító fegyverek meglehetősen nagy veszteséget okoztak a támadó harckocsiknak (Arrasnál 50%, az Aisne mellett 53%, Cambrai-nál 33%), azonban a páncélelhárítás kérdése valójában megoldatlan maradt.

A repülőgépeket, amelyek a háború kezdetén rendelkezésre álltak, elsősorban felderítésre, tüzérségi tűzvezetésre, valamint összekötő és futárszolgálatra tervezték alkalmazni. Az állásháború kialakulásával ezeknek, a feladatoknak a megoldása egyre fontosabbá vált. A háború folyamán azonban szükségszerűen kialakultak alkalmazásuk új módszerei is, mint az ellenség csapatai felvonulási útvonalainak, hadtápjának bombázása és a saját gyalogság oltalmazása, illetve harcának támogatása. Ez a feladat rendszer más-más típusú repülőgépek építéséhez vezetett. Kialakultak a későbbi repülő nemek kezdeteiként A felderítő, vadász-és bombázó repülőgépek elődei. Az új fegyverek számának és pusztító lehetőségeinek növekedése maga után vonta az ellenük való védelem eszközeinek megteremtését. (géppuskák, lövegek) és a harcbiztosítás új elemeként a csapatok légvédelmének megszervezését. 1914-ben a repülőgépek – osztagszervezésben – a hadtestek állományába tartoztak. 1916-ban repülő századokat, dandárokat és hadosztályokat hoztak létre. 1918 elején Franciaországban megalakult az első légi hadsereg is (600 repülőgéppel). Nem tudták azonban megoldani a repülők és a szárazföldi csapatok közötti kellő szintű együttműködést. A hátország bombázása a gépek kis hatótávolsága miatt még nem válhatott általánossá és jelentőssé.

A műszaki csapatok részaránya a fegyveres erőkön belül a háború alatt az állásháború következményeiből eredően 2%-ról 7-re emelkedett. Alkalmazták őket erődítésre, műszaki zárak létesítésére, út-, vasút- és hídépítésre, folyón való átkelés biztosítására. Eszköztárukban megjelentek az első műszaki gépek (árokásó, famegmunkáló, betonkeverő, speciális rakodógépek és az átkelő eszközök).

Vegyi harceszközöket az első világháború során – az1906-os genfi megállapodást megszegve – a németek alkalmaztak először – 1915. április22-én Ypernnél - klórgázt fújtak az ellenségre. Később vegyi lövedékeket készítettek. 1917-ben megjelentek a maradó mérgező anyagok is. A vegyi harceszközök pusztító hatása elleni védekezés érdekében a csapatokat ellátták egyéni és csoportos védőeszközökkel, illetve vegyvédelmi szakcsapatok alakultak. A harcbiztosítás pedig új elemmel, a vegyvédelemmel bővült.

A híradócsapatok, a fegyveres küzdelem térben és időben való kiterjedése, a résztvevő haderők számbeli növekedése, a folyamatos vezetés fenntartása megkövetelte a híradó eszközök mennyiségi és minőségi fejlesztését. A távbeszélő-, távíró- és rádió-összeköttetés általánossá vált. Ezen eszközök lehallgathatósága szükségessé tette a rejtjelző szolgálat megszervezését.

A hadtáp anyagi szolgála (logisztika), a milliós tömeghadseregek, a fegyveres küzdelem elhúzódó jellege a hadtáp fogalmának kibővítését követelték meg. Bebizonyosodott, hogy az országok teljes gazdasági potenciálját a háború szolgálatába kellett állítani. Ez azzal járt, hogy a felső katonai vezetés egyre inkább részt vett a termelés megszervezésében és irányításában. A fegyveres küzdelem nagy anyag- és eszközigényessége megkövetelte a megalapozottabb tervezést, a vezető és végrehajtó szervek létszámának jelentős emelését. Az ellátó szolgálat alacsony mozgékonysága főleg a támadó hadműveleteknél mutatkozott meg hátrányosan. Ezért a hadműveleteket az ellátás lehetőségének függvényében 100km körülire tervezték. A háború végén a tömegesen alkalmazott gépkocsi szállítás már jelezte a megoldás lehetőségét.