5.  Az állásháború időszaka (1915-1918)

A háború első időszaka élesen felvetette a katonai elméletek katasztrofális hiányosságait, ellentmondásait. Nem sikerült a győzelmet döntő csatákkal kivívni, és nem vezetett eredményre az átkarolás mindenáron való erőszakolása sem. Már az első hónapokban kudarcba fulladt minden olyan kísérlet, amely kizárólag szuronyrohamokkal akart döntést kierőszakolni a tömegesen megjelenő harci technikával szemben. A támadó gyalogság az ellenség pusztító ágyú- és géppuskatüzében elvesztette legjobban kiképzett erőit, megtorpant és magát beásni kényszerült. A védelem tűzereje állandóan növekedett, a támadó a rendelkezésre álló technikával azt leküzdeni nem tudta, így kénytelen volt maga  is védelemre berendezkedni. A hadművészetben új jelenség mutatkozott: az összefüggő állásrendszerből álló arcvonal és az ott folyó harctevékenység. Ettől kezdve a háború végéig a hadművészet előtt két feladat állt: egyrészt megoldani a védelem állóképessége, szilárdsága fokozásának kérdését, másrészt megkeresni a védelem harcászati mélysége áttörésének módszereit, valamint a hadműveleti siker megteremtésének eszközeit és formáit.

1915-ben tovább nőttek a háború méretei: Olaszországnak az antant, Bulgáriának a központi hatalmak oldalán való háborúba lépése újabb arcvonalak kialakulásához vezetett. Elkezdődött az „isonzó csaták” évekig tartó eredménytelen sorozata a Monarchia és Olaszország között Oroszország váratlan aktivitása miatt a háború súlypontja a nyugati arcvonalról keletre tolódott át. Ez lehetővé tette, hogy Franciaország és Anglia újjászervezze hadseregét, valamint hadiiparát, és felkészüljön a következő és nagy hadműveleteire.

 Az első háborús év tapasztalatai alapján a haditechnika rohamos fejlődése figyelhető meg: növekedett a géppuskák mennyisége, rendszeresítették a kézigránátot, és szélesebb körben kezdték alkalmazni az aknavetőt. Harctereken egyre nagyobb szerepe lett a repülőgépeknek. Ellenük fokozatosan új típusú, a légi célok leküzdésére alkalmas lövegeket és géppuskákat szerkesztettek, s megkezdték a légvédelem megszervezését. Ez évben jelent meg a hadtörténelemben először a vegyi harcanyag (gáz), aminek első alkalmazása a német hadvezetéshez kapcsolódik (Ypern- ma Ieper-, 1915. április 22.). A fúvással végrehajtott támadás eredménye: 6km széles szakaszon ötezer halott és tízezer gázsérült volt. A gázfúvást rövidesen tüzérségi vegyi lövedékek használata követte, és a mérgező anyagok alkalmazása csakhamar elterjedt a hadszíntereken. Ennek hatására a harcbiztosítás új elemmel egészült ki, megjelent a csapatok vegyvédelme. A kialakuló állásharc megnövelte a műszaki erők és eszközök szerepét, jelentőségét. Az erődítési elemek készítésénél a hagyományos anyagok helyett egyre inkább vasbetont alkalmaztak.

Az 1915-ben lefolyt hadműveletekben mindkét fél megpróbálta az ellenség védelmének áttörését. Új módszerekkel kísérleteztek, megnövelték a tüzérségi előkészítés idejét, módosították a gyalogság harcrendjét, megjelent a csapás erejét a mélységből fokozni tudó hullámharcrend.  Szűkítették az áttörési szakaszokat, jelentős helyi erőfölényt alakítottak ki, azonban a roham tüzérségi támogatását és az ellenség közeli tartalékainak lefogását nem tudták megoldani, így a várt siker nem következett be. A nyugati hadszíntéren a franciák többórás tüzérségi előkészítés után, 20km-es arcvonalon, hatszoros erőfölény mellett kísérelték meg az áttörést, sikertelenül (champagnei téli csata). A következő hónapban az 1 angol (a.9 HDS. 10km-es szakaszon tizenhatszoros erőfölényt hozott létre, áttörni ennek ellenére sem tudott. Az újabb kísérletnél a tüzérségi előkészítés időtartamát lényegesen meghosszabbították. Az 1915. szeptember-októberi champagnei őszi csatában 30km-es szakaszon kb. 60 löveg arcvonal kilométerenkénti sűrűséget, élőerőben pedig hatszoros fölényt hoztak létre. Háromnapos tüzérségi előkészítés után áttörték ugyan a németek első állását, azonban a második előtt a beérkező szabadon manőverező tartalékok a betörést elreteszelték.

Az antant sikertelen kísérleteivel szemben a központi hatalmak csapatai 1915. májusában Gorlice és Tarnov  között áttörték az orosz védelem harcászati mélységét. A 32 kilométeres széles áttörési szakaszon tüzérségben négy-ötszörös, élőerőben két-háromszoros erőfölényt hoztak létre. Az orosz védelem átlagos mélysége 25 km volt, és három védőövből állt. A 4-5 km mély első védőöv két állással volt kiépítve. A második a peremvonaltól 6-10, a harmadik 15-20 km távolságra jött létre. A támadó csapatok négyórás tüzérségi előkészítés után, az első nap áttörték az első védőövet, majd a negyedik napon a védelem teljes mélységét. Az orosz csapatok szétverése azonban elmaradt, mert a támadók nem rendelkeztek a siker kifejlesztéséhez gyorsan mozgótartalékokkal. Így az oroszok lassan, terepszakaszról terepszakaszra vonultak vissza 300-350 km-t, majd októberben Riga, Dvinszk, Baranovicsi, Dubno. Tarnopol vonalában megkapaszkodva, megszilárdították az arcvonalat. Újabb megoldásra váró probléma született: meg kellett keresni a harcászati siker hadműveletivé fejlesztéséhez szükséges erőket, eszközöket és módszereket.

Bulgáriának a központi hatalmak oldalán való hadba lépésével, az október 7-én indított hadműveletekkel, közös erővel sikerült Szerbia területét, birtokba venni, így a balkáni hadszíntér megszűn

Az 1916-os év folyamán a hadviselő felek tovább kísérleteztek az egyre mélyülő és szilárdabbá váló védelem áttörésével. Ehhez nagymértékben felhasználták az előző év tapasztalatait, melyek alapján meg növekedett a tüzérség jelentősége, különösen a meredek röppályájú fegyverek szerepe, így nagy számban jelentek meg az aknavetők és a tarackok. A védelem műszaki kiépítettségének tökéletesedése elengedhetetlenné tette a rombolásra alkalmas nehézlövegek széles körű elterjedését. Fokozódott a gyalogság tűzereje is. A gyalogzászlóaljak 6-8 géppuskát, golyószórót és 37 mm-es lövegeket kaptak. A tűzerő növekedése lehetővé tette a gyalogezredek átszervezését az eddigi 4-ről 3 zászlóaljasakra.

Az antanthatalmak az 1918-os terveik elkészítésekor elhatározták az erőfeszítések összehangolását. Oroszország tehermentesítő feladatot kapott, Anglia és Franciaország pedig hadászati támadással a kezdeményezést akarta megragadni. Németország a főerőkifejtést újra nyugatra helyezte át. A kibontakozó hadműveleteket a hadtörténelem „anyagcsaták”[1] néven tartja számon, amelyekben a tüzérséget tovább összpontosították (70.80 lg/km) és a hosszú tüzérségi előkészítéstől (7-10 nap) várták az ellenséges állások teljes rombolását. A gyalogságnak viszonylag széles áttörési szakaszon (30-40 km), mélyen lépcsőzött harcrendben kellett birtokba venni az ellenség állásait. Az áttörés azonban továbbra sem sikerült. A napokig tartó tüzérségi előkészítés óriási mennyiségű lőszerfelhasználással ugyan jelentősen rombolta a védelem közeli mélységét, de a Meglepés teljes elvesztéséhez vezetett. A védőnek ideje volt a mélységből, illetve az arcvonal nem támadott szakaszairól tartalékokat átcsoportosítani, velük új védelmi terepszakaszt megszállni és a betörést elreteszelni, vagy az eredeti helyzetet visszaállítani.

Az év jelentősebb támadó hadműveletét a németek indították Verdun elfoglalására. A küzdelem 10 hónapig tartott, és a felek teljes kimerülésével végződött. Ezalatt, a németek birtokba vettek egy mindössze 15-30 km széles és 10 km mély területet, miközben ők 600 000, a franciák pedig 350 000 embert vesztettek. Még folytak a verduni hadműveletek, amikor az antantcsapatok támadást indítottak a Somme folyónál a német védelem áttörésére és erőinek megsemmisítésére. A júliustól novemberig tartó harcokban az angol-francia csapatok 40 km-es sávban 10 km-t törtek előre 800 000 ember élete árán. A német csapatok vesztesége 538 000 fő volt. Az öt hónapon át megszakítás nélkül folyó harcokban mindkét fél felhasználta tartalékait.

Itt került sor a harckocsik kipróbálására, egyenlőre, jelentősebb eredmény nélkül. Az angolok által legyártott 59 „Mark I” típusú „tankot” titokban szállították Franciaországba, és 1916. szeptember 15-én vetették harcba őket. A Harckocsik zömét (49-et) elosztották a 15 km szélességben támadó négy hadtest között, 10-et pedig az angol főparancsnokság tartott saját hatáskörben. A 49-ből 17 technikai hiba folytán nem érkezett el a megindulási állásba, így végül 32 vett részt a támadásban. Ezek 2-3-as csoportokban a védelem valamelyik különösen erős pontjának (pl. géppuska-tüzelőállás) leküzdését kapták feladatul. A peremvonal eléréséig több harckocsi meghibásodott vagy elakadt, de amelyek elérték, azok sikeresen támogatták a gyalogságot.

Új tapasztalatokkal gazdagította a hadművészetet a keleti hadszíntér déli szárnyán megindított orosz támadás (Bruszilov- támadás). A Délnyugati Front 1916. június 4-év Luck és Csernovic (ma Csernovci) között, 30 perces tüzérségi előkészítés után mintegy 400 km szélességben, 11 szakaszon, félmillió katonával áttörte az osztrák-magyar csapatok védelmének harcászati mélységét. A több arcvonalszakaszon való egyidejű áttörés megfosztotta a védőt a tartalékaival való manőverezés lehetőségétől. Így csak szeptemberben sikerült a támadókat a nyugati hadszíntérről átcsoportosított erőkkel feltartóztatni. Az orosz hadvezetés nem tudta a sikert tovább fejleszteni, mert az elért eredmények készületlenül érték, gyorsan mozgó csapatokkal nem rendelkezett, kimerüléssel és anyaghiánnyal küzdött. Sem az orosz hadvezetés, sem ellenfelei nem ismerték fel a kísérlet valódi jelentőségét, a háború további menetében a több szakaszon való áttörés módszerét nem alkalmazták.

A Bruszilov-támadás sikerén felbátorodva Románia- mivel úgy vélte, hogy a háború sorsa eldőlt- az antant oldalán belépett a háborúba, és támadást indított Erdély területén. Az itt folyó hadműveletek eltérően a többi hadszíntértől, mozgó jellegűek voltak. Ez a terep sajátosságaiból, az összefüggő arcvonal hiányából adódott. A hegyi harcra felkészített alpesi kötelékek nagy mélységű megkerüléseket, átkarolásokat alkalmazva viszonylag rövid idő alatt visszavonulásra kényszeríttették a román csapatokat.   Az arcvonalak csak az antant közvetlen beavatkozása után szilárdultak meg. Döntés tehát az 1916. évi hadműveletekben sem született. Az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítődtek, de az elszenvedett nagy veszteségek inkább a központi hatalmak erejét ásta alá.

1917-ben az Egyesült Államok hadba lépésével (április 6.) az antant szövetségi rendszere tovább erősödött. Németország, hogy befejezze a számára kedvezőtlenül elhúzódó háborút, gazdaságának átszervezésével, a hadsereg létszámának növelésével készült az év második felében vagy 1918 elején tervezett döntés kareső hadműveletek megvívására. Az antant gazdasági erejét korlátlan tengeralattjáró-háborúval akarta megbénítani. Hiába süllyesztettek el azonban a német tengeralattjárók több mint ötmillió tonna hajóteret (500 hajót), a várt eredmény elmaradt. A szemben álló felek az áttörés új formáinak keresésében 1917-ben és 1918 elején elsősorban a harci technika fejlesztésével és a csapatok szervezésének módosításával próbálkoztak. A gyalogosegységek létszámcsökkentésével és tűzerejének növelésével fokozták azok manőverező képességét. Ez évben jelentek meg nagy számban a nyugati hadszíntéren a harckocsik, amelyek a hadműveletek során egyre nagyobb szerepet kaptak. A rohamozó csapatok harcrendjében tevékenykedtek, lefogták és megsemmisítették a tüzérségi előkészítés után feléledő, a gyalogság előretörését, akadályozó tűzfegyvereket, támogatást nyújtottak a műszaki akadályok leküzdéséhez. Alkalmazásuk során az antant katonai vezetői azonban nem ismerték fel igazi lehetőségeiket. A harcászati mélység áttörése után a siker kifejlesztésére alkalmatlanoknak tartották ezeket, az eszközöket. Egyrészt, mert nem volt megoldott harc közbeni vezetésük, másrészt, mert alábecsülték technikai lehetőségeiket. Pedig ekkor már 100 km feletti hatótávolsággal rendelkeztek. Megoldatlan problémának tűnt a mélységi harc, mert ennek sem kidolgozott elvei, sem a szükséges eszközei nem álltak rendelkezésre. 1917 első felében tovább folytatódtak az anyagcsaták. A harcászati mélység áttörésének kísérletei során annyiban történt változás, hogy a harckocsik alkalmazásával megjelent a gyalogság új harcrendje, a csoportos harcrend.

A kezdeti kísérletek, a „Nivelle-támadás” és az „aisne-champagnei kettős csata” után a november 20-tól december2-ig tartó flandriai hadműveletekben született meg a harckocsik tömeges alkalmazásával végrehajtott csapás kezdeti formája. A cambraii csatában az angolok a harckocsikat a meglepetés érdekében tüzérségi előkészítés nélkül vetették be. A támadáshoz az angol 3. HDS. három, harckocsi dandárt (378 hk.) és két gyaloghadtestet (hat hadosztály), valamint a siker kifejlesztésére három lovashadosztályt vont össze, és 15 km széles támadási sávban egylépcsős hadműveleti felépítésben alkalmazott. A hadtestek első lépcsőjében 204, a másodikban 138 harckocsi támadott, a többiből általános tartalékot képeztek. Az előre törő harckocsikat és a gyalogságot 1150 löveg (70-80 lg/km) és aknavető tűzhengerrel támogatta. A német védelem e szakaszán is előkészített jellegű volt, az állások előtt 100m mélységű többsoros drótakadállyal. Az áttörési szakaszon kevés tüzérséggel három leharcolt hadosztály védett. Támadással egyáltalán nem számoltak. A roham kezdetben jelentős sikerrel járt. A harckocsik legázolták az akadályokat, és a védelem harcászati mélységét néhány óra alatt áttörték. Az angolokat váratlanul érte a gyors siker, a lovasságot nem vonták időben előre, a nagy vesztességeket szenvedett gyalogság lemaradt, a közelben bevethető tartalékok nem voltak, így a harckocsik kénytelenek voltak megállni. A németek időt nyertek tartalékaik gyors előre vonására, és ezek ellenlökéseivel visszaállították az eredeti helyzetet. A német gyalogság és tüzérség a támadó harckocsiknak 33%-os veszteséget okozott. A kezdeti siker azért vezetett eredménytelenségre, mert az angol vezetés nem számolt ilyen gyors áttöréssel, és kifejlesztésére nem szervezett együttműködést. A harckocsikat az és további hadműveleteiben már nem alkalmazták tömegesen.

Az antant erők nem tudták kihasználni az új fegyver lehetőségeit. Egyrészt, mert az áttörésre irányuló nagy csatákban elszenvedett veszteségeik következtében újabb támadásra képtelenné váltak, másrészt a katonai vezetők nagy része nem ismerte fel az új technika lehetőségeit. Erre az időre kezdett kialakulni a páncélelhárítás is. Kézifegyverekkel vezetettek tűzet a figyelőrésekre, tábori lövegeket vontak be az elhárításba, harckocsi falakat, -árkokat és –akasztókat építettek. Megszerkesztették az első 13mm-es nehézpuskát és a 20mm-es páncéltörő ágyút.

1917 folyamán, az olasz hadszíntéren a központi hatalmaknak sikerült hadműveleti jellegű áttörést végrehajtani. A „caporettói áttörés”-nek nevezett hadművelet célja a 2. és 3. olasz (ol.) HDS., valamint a 12. hadtest megsemmisítése és az arcvonal megrövidítése érdekében, a Tagliamento folyó mentén védelemre kedvező terepszakasz elfoglalása volt. A délnyugati arcvonal parancsnoka a feladat végrehajtására egylépcsős hadműveleti felépítést alkalmazott. A főcsapást Flitsch, Tolmein terepszakaszról Cividale,, codroipo irányában a 14. HDS. erőivel mérte. A másodrendű Görz, Doberdo irányába az „Isonzó” hadseregcsoport (HDSCS.) 1., 2. HDS támadott. Erők hiányában tartalékot nem képzett. A 14. HDS. 9 km-es áttörési szakaszon 8 hadosztályt és több mint 1200 löveget (130-140 lg/km) összpontosított, ezzel 2-3-szoros erőfölényt hozott létre. A támadás október 24-én erős tüzérségi előkészítés és gáztámadás után indult. Lényegében 2-3 nap alatt a főirányban áttörték a 2. ol. HDS. védelmét (két védőöv) és bevezették az üldözést. Az arcvonal parancsnokság a gyors sikert látva a feladatot a Tagliamento helyett a Piave, illetve a Brenta folyó elérésére módosította. A sikerben nagy része volt annak, hogy a támadó csapatok a hegyi háború eddigi elméletével ellentétben a védelmet nem az uralgó magaslatok csúcsain és gerincein, hanem a völgyekben törték át. Ezzel megfosztották a védőket a manőverezés lehetőségétől, másrészt meg könnyítették saját előre mozgásukat. A csapatok kijutottak a hadműveleti mélységbe, a siker kifejlesztése mégis elmaradt. Ez egyrészt tartalékok, a gyorsan mozgó csapatok (lovasság, kerékpárosok, gépkocsizó gyalogság) és az átkelő eszközök hiányából, másrészt a vezetés hibáiból következett be. Az arcvonal parancsnokság a harcászati mélység áttörésr után, a 14. HDS. parancsnokának javaslatára elhatározott iránymódosítását az „Isonzó” HDSCS.-hoz – összeköttetés híján – nem jutatta el. Ennek következtében az olasz erők bekerítésére délnyugati irányba támadó 14. HDS. összekeveredett, az eredeti feladatát végrehajtó ”Isonzó” HDSCS-tal. A hadműveleti vezetés csődöt mondott, a csapatok irányíthatatlanná váltak, és a támadás üteme lényegesen lelassult. A Tagliamento átkelőhelyeinek birtokbavételére késve kiküldött előrevetett osztagok feladataikat nem tudták teljesíteni, így a menetből való átkelés nem járhatott sikerrel. Az anyagi és egyéb tartalékok felzárkóztatása elmaradt, ami szintén akadályozta a siker kifejlesztését. Ez lehetőséget és időt adott az olaszoknak a Piavéhoz való rendezett visszavonuláshoz és az oda beérkező antant tartalékokkal az arcvonal megszilárdításához.

1918-ra látszólag javult a központi hatalmak katonai helyzete. Az antant csapásait a nyugati hadszíntéren elhárították, az olasz arcvonalon terület nyereséghez jutottak. Azzal, hogy a bolsevik puccs győzelmével Oroszország a maga részéről befejezte a háborút és Románia is békére kényszerült (1918. május), a keleti hadszíntér lényegében megszűnt. Csak nem százzal, több hadosztállyal rendelkeztek (274 antant, 370 központi hatalmak), mégis a háború folytatása szempontjából igen kedvezőtlen körülmények közzé jutottak. Hadipotenciáljuk, gazdasági erőforrásaik teljesen kimerülőben voltak. A csapatok utánpótlása, feltöltése mindjobban akadozott. A hátország fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt kimerült. Ezzel szemben az antant egyre erősödött, gyárai, üzemei teljes kapacitással dolgoztak. A francia kikötőkbe 1918 nyarától havonta átlag 300 000 amerikai katona és nagy mennyiségű hadianyag érkezett. Érlelődött az antanthatalmak győzelme. Számukra már nem volt fontos az új támadó hadműveletek indítása. Ezért a központi hatalmak szerették volna a döntést kierőszakolni nyugaton, mielőtt a friss, jól felszerelt amerikai csapatok beérkeznek.

A siker érdekében a németek új támadási módszert dolgoztak ki, melyre csapataikat is felkészítették, ezt a módszert nevezhetjük rohamharcászatnak is. A rohamharcászat kialakulásának előfeltétele volt a védelem összefüggő, árok rendszerű voltának hézagosabb, inkább támpont rendszerűvé válása. Ez gyakorlatilag 1915-16 folyamán bekövetkezett. Ennek lényege, hogy a peremvonal elé 3-4km mély fedező zónát hoztak létre – nevezhetnénk biztosítási övnek is - melyet támpont rendszerűen építettek ki, a támadókat a sorozatlövő fegyverek és a tüzérség hatásos tűzkörzetébe kellett terelniük. A védők tehát nem zsúfolódtak az első állásba, hogy a tüzérségi tűz áldozataivá váljanak. A kiépített védelmi építmények inkább azt a célt szolgálták, hogy magukra vonják az ellenség tüzérségének tüzét. A védelem mélységében lévő erők, viszont ellenlökéseket készítettek elő. A németek az azonnali ellenlökést tartották célszerűnek, mert ez nem csak meglepetést váltott ki a támadókban, de felkészülni sem volt rá idejük. A jobb vezethetőség érdekében az elől lévő zászlóalj-parancsnok vezette a mögötte lévő egész szektort és az ott lévő erőket is. Ez a megoldás a harc menetéhez és szükségleteihez decentralizálta a vezetést. Az új harceljárás a vezetés olyan mérvű decentralizálását követelte, amelyet a háború előtt elképzelni sem tudtak. Nem csak a zászlóalj-, század- és szakaszparancsnokok nagyfokú önállóságát és felelősségét, követelte meg, hanem gyakran a raj- és géppuskaparancsnokok is jelentős lehetőséget kaptak a katonáikkal való manőverezésre, illetve kezdeményezésre. A támadás új német szisztémája az előbbiekre támaszkodva abból indult ki, hogy az új védelmi rendszer, bár továbbra is lövészárkok sorozatára épül, ezen belül voltak azonban alegység támpontok és közöttük kisebb nagyobb hézagok, melyeket műszaki zárakkal és tűzzel igyekezett a védő lezárni. E hézagok szinte kínálták a lehetőséget a behatolásra. A támadás német szisztémája lemondott a hullámokról, a támadás alapelemévé a könnyű géppuskával (léghűtéses) kézigránátokkal – esetleg gránátvetővel – ellátott tucatnyi katona (raj) vált, ezek áthatoltak a gyengén védett pontokon (hézagokon). Nem várták, meg amíg a támadó erők leküzdik az ellenálló támpontokat benyomultak a védelem mélységébe, a támpontok leküzdését hátrahagyták az utánuk jövő csapatoknak, melyeket a támpontok szárnyára, illetve hátába mért csapással segítettek. Ezt a támadási módszert beszivárgásos harcászat néven is említik. 1918 elejére a németek csapataikat felkészítették az új harceljárásra, szervezetileg és technikailag egyaránt. A katonák acélsisakot kaptak, mely védett a repeszek ellen, a táras puska fokozta a tűzhatást, a kézigránát késleltetett gyújtóval mintegy mini tarackként működött. Egyes katonák gránátvetőt kaptak. A német szakaszok rajai 12 főből álltak, ebből 5 fő kezelte a könnyű géppuskát, 7fő pedig a raj manőverező részét alkotta. A beszivárgó rajokat a zászlóalj nehézfegyverei is támogatták. Ezek lehettek a vízhűtéses géppuskák, aknavetők, lángszórók. A támadás megindítására a nyugati fronton harcoló 192 német hadosztályból 56 hadosztályt készítettek fel a rohamharcászatra.

Így került sor az 1918. márciusi német támadásra. A német vezérkar arra számított, hogy felszabadult erőinek egy részének nyugatra való átdobásával kedvező körülményeket teremt a háború befejezéséhez. A támadás 1918. március21-én kezdődött Arras körzetében ötórás tüzérségi előkészítés után, az erők és eszközök tömeges alkalmazásával (61 hadosztály, 6200 löveg és 1000 repülőgép). A gondosan előkészített új szisztémájú támadás néhány nap alatt harcászati sikerekhez vezetett, de április4-re kifulladt. Később a támadást felújították, feltételezve, hogy az angol hadseregre megsemmisítő csapásokat mértek, és a franciák ellen fordulva Párizs elfoglalását tervezték. A súlyos helyzetben az antanthatalmak létrehozták a közös parancsnokságot, és egységes vezetéssel (Foch tábornok parancsnoksága alatt), nagy erejű tartalékok összpontosításával a Marne folyónál megállították a németeket. A kudarchoz hozzájárult, hogy a német főparancsnokság döntő erőfölény hiányában az arcvonal különböző szakaszain nem tudott egy időben támadást indítani, ezért az antant szabadon manőverező tartalékai képesek voltak az áttörések szakaszait lezárni. Hasonló okok miatt eredménytelen volt a Marne folyó vonalában Reims irányába indított német támadás is.

A német támadó lehetőségek kimerülése után az antant - felhasználva az eddigi tapasztalatokat – augusztus8-át követően kezébe ragadta a hadászati kezdeményezést. A főcsapást Amiens körzetéből mérték. A világháború során itt alkalmazták a legnagyobb számú harckocsit. A 15km széles áttörési szakaszon a 4. angol HDS. tizenegy gyalog- és három lovashadosztályt, valamint 472 harckocsit összpontosított kétlépcsős hadműveleti felépítésben. Az első lépcsőben nyolc hadosztály, 192 nehéz, a másodikban három hadosztály 136 nehéz és 108 könnyű harckocsi megerősítéssel készült fel a támadásra. A hadseregtartalékban egy harckocsi-zászlóalj (36 hk) volt. A másodrendű irányban az 1. francia HDS. két hadteste (hét hadosztály, 90 hk, 600 löveg, 60 repülőgép) támadott 12km széles sávban. Általában a hadseregek közelebbi feladatának mélysége 2-4, a továbbié 5-10km volt. A napi feladatot 5-15km mélységben határozták meg. Az együttműködést a cambrai-i tapasztalatok alapján irányok szerint három terepszakaszra (közelebbi, további, napi feladat) szervezték meg. A könnyű harckocsikkal és páncélgépkocsikkal megerősített lovashadosztályok harcbavetését a második állás áttörése után tervezték azzal a feladattal, hogy szakadjon el az áttörést végrehajtó erőktől.

A támadást tüzérségi előkészítés nélkül tervezték megindítani. A rendelkezésre álló 2000 löveg kétharmad részének a roham megindulásakor a német tüzérséget kellett lefogni, egyharmad része az első lépcsőket tűzhengerrel támogatta. Légi támogatásra 400 repülőgép állt a 4. angol HDS. rendelkezésére.

A támadás első napján az antant csapatok 30km szélességben áttörték a védelem harcászati mélységét, és négy nap alatt 60km-t nyomultak előre. Ezt követően a németek október végére terepszakaszról terepszakaszra visszavonulva kiürítették Franciaország megszállt területeit és Belgium egy részét. Az 1918. szeptember29. és november11. között elszenvedett súlyos veszteségek hatására a központi hatalmak fegyverszüneti egyezmény aláírására kényszerültek. Az első imperialista világháború a központi hatalmak vereségével ért véget.